Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-14 / 11. szám

B ékás Ferenc zenepe­dagógus — harminc­kilenc éves, őszüld hajú, átlagos arcú és terme­tű férfi (enyhén hajlott hát­tal) — tulajdonképpen vélet­lenül került vidékre. Amikor hatévi együttélés után elhagyta Beáta, ő is, mint annyi más férfi, inni kezdett; a pincérek és a bár- zongoristák hivatásuknál fogva örültek a legújabb ba­leknek, aki estéről estére drá­ga italokkal honorálta a „megértő” kiszolgálást, és a szomorú slágereket. — Nem lesz ennek jó vé­ge — mondogatták Békás Fe­renc ismerősei —; ki fogod magadat nyírni. — Lehet — válaszolta ilÿenkor a zenetanár, és to­vább ivott. Aztán egy borongós őszi reggelen — gyomrában több­féle italkülönlegességgel — úgy döntött, hogy eladja mindenét, ami eladható, és vidékre költözik. Az elhatározást tett kö­vette. A ház a falu legvégén állt. A szoba-konyhás épületről a vakolatot már régen elhord­ta a szél, a kertben viszont a növénytan összes élősdije megtalálható volt. Békás Ferenc először a ke­rítést tette rendbe; aztán megismerkedett HlaSkó úrral a kocsmárossal. A kocsmá- ' ros alacsony, kövér, teljesen kopasz ember volt, orrán már látszottak a borvirágok. A zenetanár paprikás­krumplival kínálta a kocsmá- rost, a kocsmáros pedig pá­linkával a zenetanárt. Még aznap este örök ba­rátságot fogadtak egymásnak. Békás Ferenc néhány hó­nap elteltével kezdte meg­szokni a vidéki életet. A kocsmáros tanácsára vásárolt négy disznót; a kert végében nevelgette őket. Egyedül az éjszakákat nem bírta elviselni. Gyakran föl­riadt, ilyenkor elővette Be­áta fényképeit (két darabot sikerült megőriznie), regge­lig bámulta, miközben azon ..gondolkozott, hol is rontotta el. Nem tudott rájönni. Ép­pen egy Bartók-darabot ját­szott, amikor Beáta hazajött, ^Lecsapta a zongora tetejét, és 'kijelentette; ő most össze­pakol, és elmegy. — De hát miért? — kér­dezte Békás Ferenc, és a döbbenettől majdnem kiesett a szeme. — Elegem van belőled — jelentette ki Beáta; ideges mozdulatokkal csomagolni kezdett. A zenetanár az ajtó elé ug­rott, széttárta karjait. — Csak a testemen keresz­tül — mondta elszánt han­gon. Beáta folkacagott. — Ezt pont te mondod ? — kérdezte, azzal gyengéden félretolta élettársát, és el­hagyta a szobát. Békás Ferenc hónapokig reménykedett, hiába. Beátát mintha a föld nyelte volna el. De hát miért? Hlaskó úr szerint azért, mert ilyenek a nők. — Nehogy azt higgye, hogy az én feleségem különb — mondta, és fenékig itta a po­harát. — De nem akar el­menni az istennek se. Per­sze, hova is menne ... Mert éntőlem fnegkap mindent, amire szüksége van. — Éntőlem is megkapott — sóhajtott a zenetanár. A kocsmáros megértőén bólogatott. — Holnap átmehetnénk a szomszéd faluba — mondta később, és fejét bizalmasan a zenetanár felé tolta. — La­kik ott egy nő, a Csupros Mari ... Elég sokan járnak hozzá, de hát az ugye nem baj. Másnap elmentek Csupros Marihoz. Békás Ferenc keserűen vette tudomásul, hogy sike­rült vidéki emberré válnia, fekete koncertöltönye, amit még a belvárosban csinálta­tott, fényesre kopott, könyö­két gyakran kellett foltoz­nia, ingjeit elszoktatta a va­salástól (Csupros Mari esz­tétikai igénye kizárólag a pa­pírpénzek világában mutat­kozott valamelyest); hajnal­ban kelt, megetette a disz­nókat, délelőtt á kertben dol­gozott, esténként pedig Hlas­kó úr kocsmájában tangóhar- raonikázott, ahol nyolc—tíz naftyfröccs után együtt éne­kelt a többiekkel. Csupros, Marit hetente látogatta. A baj egy vasárnapi »nó­gatással kezdődött. Történt ugyan«. hogy Hlaskó úr nevenapját ünne pelte, s ahogy egy jó kocs- mároshoz illik, ezen a napon mindenkinek ó fizetett Békás Ferenc egyre vörösebb fej­jel húzta a tangóharmonikát, majd záróra után elindultak Hlaskó úr portája felé. A kocsmáros felesége már aludt, így a kerti asztalhoz ültek. Hlaskó úr demizsont helyezett az asztal mellé, az asztalra pedig két poharat. — Isten, isten — mondta miután töltött. Szikszai Károly A virágos­kert — Isten, isten — mondta Békás Ferenc is. • Hlaskó úr kertje faluszerte híres volt virágairól, ame­lyeket a kocsmáros felesége, bizonyos Rózái asszony ápol- gatott, ahogy mondani szok­ta: „Ha már nem adott gyermeket az isten, legalább a virágaim legyenek szépek”; ’ és Rózái asszony cseppet sem túlzott. A kertnek naponta csodájára jártak a környék­beliek. Már hajnalodott amikor Békás Ferenc csuklani kez­dett. — Valaki nagyon emlegeti magát — jegyezte meg a kocsmáros, és telitöltötte a poharakat. — Lehet, hogy eszébe ju­tottam Beátának? .— kérdez­te földeruttr géppel a zene­tanár. — Kizárt dolog — vála­szolta Hlaskó úr. — A nők nem olyanok. A maga Beá­tája meg különösen nem. Egyetlen perszónáról tudnám elképzelni, aki ilyenkor em­legetheti: a Csupros Mari. Békás Ferenc kortyolt né­hányat, aztán mély apátiá­ba esett. — Na, most meg mi baja van? — bökte meg tömpe ujjaival a kocsmáros. — Azért szép a világ, nem? Nézzen csak körül! A zenetanár kinyitotta szemét, körülnézett. — Persze, hogy szép — bó­lintott, majd a kocsmáros fe­lé fordult — De mi a szép­ség, barátom? — Hogyhogy mi a szép­ség? — hümmögött Hlaskó úr. — Hát a Rozálom kert­je ... — Ugyan, barátom! A szépség önmagában nem je­lent semmit. A szépség kizá­rólag a szemnek okoz örö­met tehát öncélú dolog ... — Micsoda? — ámult a kocsmáros. — Az én Rozá­lom kertje akkor is szép! Mondhat bármit, nem érde­kel. — Nem erről van szó — folytatta Békás Ferenc. — A kert valóban szép. De mire megy vele? Semmire, kedves barátom! A szépség csak ne­mesít. De mit érünk a ne­mesítéssel, amikor a föld kétharmada éhezik? — Miket beszél? — szólalt meg Hlaskó úr, és óvatosan elhúzta a zenetanár elől a poharat — Azt mondtam barátom, hogy az emberiség kétharma­da éhezik, és sajnos nagyon sokan vannak, akik ezt a tényt figyelmen kívül hagy­ják. — Na és-? A zenetanár rendíthetetlen nyugalommal folytatta: — Már rég megoldódott volna a probléma, ha nem lennének ennyire megátalko­dottak az emberek. Ha pél­dául virágtermesztés helyett burgonyával ültetnék be a földeket, ha a gyönyörű ró­zsák helyén krumpli terem­ne meg tök, elég élelem len­ne ezen a földön, higgye el.. — Moet »ár értem — je­lentette ki a kocsmáros, és visszahelyezte Békás Ferenc elé a poharat — Szóval vi­rág helyett gülbabával kéne beültetni a földeket, és ak­kor mindenkinek jutna elég élelem. — Ügy bizony. A kocsmáros néhány per­cig gondolkozott, aztán föl­állt, és kijelentette: — Magának teljes mérték­ben igaza van. Gyerünk! — elhagyta a verandát, a virá­gok közé lépett. A zenetanár követte. Forgó szemekkel tépdesték a szegfűt, gerbe- rát, rózsát, a muskátlikat lábukkal rugdosták ki a cse­repekből. Másfél óra múlva végeztek az egésszel. — Délután bevetjük bur­gonyával — lihegte Hlaskó úr. — Be bizony! — Mert mink nem va­gyunk megátalkodottak. Mink tudjuk, hogy a szépség ide­je még nem jött el! Majd, ha már senki se éhezik ezen a kerek világon, akkor jöhet­nek a muskátlik. De addig egy szál se! — Ügy bizony! — No, igyunk egyet... Békás Ferenc délután há­romkor arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a gyomra, rpltápászkodott, megkereste W szódabikarbónás dobozt, •iaga elé helyezte Beáta fényképéit, és újra elaludt. Este hatkor megérkezett Hlaskó úr. — Hát maga? — kérdezte kissé csodálkozva a zeneta­nár. — Nem vetünk be burgo­nyával semmit — közölte szomorúan a kocsmáros. — Ha látta volna a felesége­met ... A zenetanár lehajtotta a fejét. — Kirúgott — nyögte Hlaskó úr. — Azt mondta, jöjjek magához. Hát jöttem. Békás Ferenc csak most vette észre a bőröndöt: ott feküdt a kocsmáros lábainál. — Hát akkor lépjen be —r mondta a zenetanár. H laskó úr sóhajtott egyet, és eleget tett a felszólításnak. Bő­röndje legtetejéről bekerete­zett fényképet húzott elő, Rózái asszonyt ábrázolta. Zakója könyökével kicsit megdörzsölte, és a sublót te­tejére állította. — Azt hiszem, itt jó lesz — dünnyögte magának. Békás Ferenc némán fi­gyelte a kocsmáros mozdula­tait- Aztán a fényképre pil­lantva örömmel megállapí­totta: az ő Beátája sokkal, de sokkal szebb, mint a kocsmáros felesége. D. Németh István Téli éj Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért.. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábít kételyünk és gyávaságunk. Baranyai kislány arany háttérrel. Mattioni Eszter festménye. Iszlai Zo'tán Haza régen Anyám, ha elhívsz még haza, aludni nálatok fogok, (tengerkütmély meg éjszaka és hajnalok, mint ballonok.) Gömböc-pufókan fújtatom dagadó lélegzetemet. (Visszafojtom a múltamat, hogy jövőm legyek. Veletek.) Olyankor jött az egyszerű, tüdötágító pirkadás. (Fiatokat, a nagyszeműt, kirúzsozta a könnyű láz.) Ilyenkor érkeznék haza, álomharmatos léghajón. (Tihozzátokig eljutna meghallhatatlan sóhajom.) Tettének oka: ismeretle Hétfőn reggel hat óra előtt néhány perccel a Csavarcsa­varó Gyárban senki nem sej­tette, hogy ez a nap Pántli­kás Gáspár esztergályos jó­voltából különleges világ­napként vonul be a gyár történetébe. Na, de ne vágjunk az ese­mények elé! Munkakezdés előtt, szoká­sához híven, Pántlikás Gás­pár elökészitette a munka­darabokat, pontosan hat óra­kor beindította az esztergát, és dolgozni kezdett. Igen, kérem, dolgozni kezdett. Le­het, hogy ez így, első hal­lásra hihetetlen, de tessék elhinni, így történt." Nem vett részt a (Vasárnapi sport- események megvitatásában, nem érdekelté, hogy Nyilasi Ausztriában már egy tucat gólt lőtt, arra Sem reagált, hogy miért mondott le No- vák Dezső, a Fradi edzője. Nem. Ö egyszerűen dolgo­zott. Nem érdekelte, hogy a műhely közepén a beírónö már egy negyedórája a szom­bat esti tévéműsor hajme­resztő jeleneteit meséli az anyagmozgatónak. Pántlikás Gáspár csak a munkadarab­ra. koncentrált, a gép mun­káját figyelte. És ez volt a baj. Hat óra negyven perc­kor már az egész műhely felfigyelt a szokatlan jelen­ségre. Azonnal jelentették a művezetőnek, aki cppen az üzemi büfében reggelizett. Amikor értesült Pántlikás Gáspár Viselt dolgairól, ijed­tében bekapott még két tú­róstáskát, és visszasietett a műhelybe. Az események ezután már drámai gyorsasággal követ­keztek. 7 óra 10 perc: Negyedórás tanakodás után a művezető és a csoportvezetők úgy dön­tenek, hogy erről a hihetet­lennek tűnő eseményről ta­pintatosan értesíteni kell a főművezetőt, az üzemi or­vost, mert ők már nem fe­lelhetnek Pántlikás Gáspár el me á 1 la potáért. 7 óra 40. perc: Az üzemor­vos tízméteres távolságból titokban sokáig figyeli Pánt- likást, majd összegezve a látottakat, konzílium össze­Szépen magyarul — szépen emberül Mai nyelvújítók Megszoktuk, hogy csupán a klasszikus irodalmat te­kintjük mérvadónak anya­nyelvűnk használata dolgá­ban, holott nyelvünk fejlő­dése most sincs rosszabb ke­zekben, mint régen, s nem is kell kizárólag legkiválóbb élő íróink példájára hivat­kozni, egy szinte véletlensze­rű válogatás is meggyőző le­het. Fiatal költőnk, Bari Ká­roly verseskötete, A némaság könyve, telis-tele van az ön­álló nyelvteremtés mozzana­taival. Lapjain „zúzmara­trónon zuzorgó ősz” gazda­gítja képzeletünket, s ugyan­itt, a Motyogva című költe­ményben „sovány lovat haj- kai a kék lábú / cigány­lány”. Könnyen kitalálhat­juk a szövegkörnyezetből: a .hajszol’ ige egyénített vál­tozatával van dolgunk. Ugyanígy fejthetjük meg a szövegösszefüggés révén a „gerhegö beteg cigánylovak”, a „korkotyinoló békák” szó- kapcsolatok kiemelt részei­nek jelentését. Termékenyen hatott Ora- vecz Imre költészetére az észak-amerikai indián folk­lórral való megismerkedés. A költő szülőfaluja, Szajla s a népmondabeli indián telepü­lés, Oartbi közelít egymás­hoz A hopik könyve című kötet lapjain. Találunk ebben a műben egyénien-újszerűen használt magyar szavakat: „az érzés átforrósodik, / és kihideg- szik” — írja Oravecz; a petyhüdt szót petyüdt válto­zatban találjuk (nem hinném, hogy sajtóhiba volna; a pe­tyüdt azonban nem szerepel a tájszótárokban). Magyar „szaknyelvet” alkot Oravecz a hopi indiánok eszmerend­szerének, hiedelemvilágának megközelítésében : rezgés­központ, földtesttudomány stb, s átvesz indián szava­kat, a szövegösszefüggés se­gítségével vagy más módon világítva rá jelentésükre: „a kacsinák az élet láthatatlan erőinek szellemei”; mongkó (= jogar), kiva, mely „befo­gadja az embert” stb. Újszerű megoldásokra buk­kanhatunk Orbán Ottó Hely­zetünk az óceánon című — nehezen értelmezhető, de gondolatilag-nyelvileg iz­galmas — versregényében: „A gyönyörű Adél — ez volt az ő címszava a szájlexikon­ban”: a rágalmazás hadmoz­dulatait a nyál-háború kife­jezéssel foglalja össze; a rá­galmazó névtelen levél Orbán szerint: kígyóposta. A próza mintha valame­lyest kevesebb lehetőséget mulatna a nyelv gyarapítá­sára: szorosabban kötődik a társadalom használta. beszélt nyelvhez. De itt is Nyilván­való a gazdagodás ténye. Gyurkovics Tibor merőben szórakoztató célzatú kis kö­tetében (Udv a tolvajnak!) például a szójáték az első számú forrása a nyelvi hu­mornak. „A pontosított fel­vételiken mintha csupa ka­pufával és lessel találkoz­hatnánk” — írja egy divat­szó íztelen-szagtalan voltát bizonyítva gunyorosan, a szó eredeti jelentésére utalva vissza. Egyik novellahőse a franciákról állapítja meg: „Nem kellett harcolniuk az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkori aggkori Európát.” Itt az írás­kép s a kiejtés viszonya kelt derűs hatást. Hernádi Gyula regényét, a helyenként igen szellemesen megírt, tudományos-fantasz­tikus történetekben bővelke­dő Drakulát most csupán egyetlen — kényes — vonat­kozásban említem. A trágár­ságról, bizonyos cselekvések, testrészek nyers néven ne­vezéséről van szó; sajnos, mindennapi élményünkről utcán, négy fal között, uta­zás közben stb. Hernádi a durva szavakat nem pontozza ki, pontosan rögzíti az irodalmi nyelvünk­ben ma mcg*legalábbis trá­gár hangulatú szóalakokat. Ennek jogosultsága azonban még további kutatást érde­melne. Köhátí Zsolt hívását rendeli eL Javasla­ta szerint a konzíliumon a következő elvtársak vesznek majd részt: a vállalat igaz­gatója, az szb-titkár, két SZTK-idegorvos és egy rend­őrségi szakértő. Ugyanakkor utasítást ad a művezetőnek, hogy Pántlikás munkahelyét biztonsági okokból erős vas­ráccsal vegyék körül. 8 óra 15 perc: A konzí­liumot nem tudják megtar­tani, mert a titkárnő közli, az igazgató külföldi ügyfe­lekkel gyógyfürdőbe ment, s egyúttal tyúkszemet is vá- ' gat. Az egyik ideggyógyász szabadságon van, a másik pedig egyedül nem hajlandó szakvéleményt mondani. 10 óra 10 perc: A vállalat szakszervezeti bizottsága * nagy érdeklődésre való te­kintettel sajtófogadást ad, ahol a meghívott újságírók elfogyasztanak 235 szendvi­csét, 42 üveg sört és üdítőt, egy kondér feketét. Pántli- ' kas zsíros kenyere továbbra is érintetlen az esztergapad tetején. 11 óra 35 pere: Megérke­zik az igazgató. Egészséges, a tyúkszemműtét sikerült, vérkeringési zavarok nincse­nek, pulzus normális, a hő­mérséklet 0 fok körül, alig változik. A totón nincs 13+ 1-es találat, a tízesekre is 238 forintot fizetnek. 12 óra 35 perc: A rádió­ban tánczenei koktél, az üzemben közlekedési rend­őrök irányítják a megnöve­kedett forgalmat. Mindenki az immár S óra 35 perce megállás ( nélkül dolgozó muhkást akarja látni. Az üzem dolgozói, a testvérüze­mek és a felügyeleti szer­vek küldöttei kettős sorok­ban vonulnak el Pántlikás Gáspár vasráccsal körülvett munkahelye mellett, és né­mán tisztelegnek a munka hőse előtt Pántlikás elfog­laltságára való tekintettel az autogramokat az igazgató titkárnője osztogatja. A ké­sőn jövőktől előjegyzést is elfogadnak. 14 óra 01 perc: Lejárt a munkaidő. Pántlikás Gáspár megtörli izzadt homlokát, majd a közös vízcsapnál megmosakszik, felöltözik, és mint aki jól végezte dolgát, hazamegy. A fenti események kivizs­gálásával megbízott testület jegyzőkönyvben rögzíti a vizsgálat eredményeit, és megállapítja: Pántlikás Gás­pár a nyolcórás munka vé­geztével egészségesen távo­zott. Tettének oka egyelőre ismeretlen. A vizsgálatot folytatják. Kiss György Mihály SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents