Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-05 / 3. szám
HÁROM MOZAIK KALINYINBÓL Színész a fővárosban és vidéken Beszélgetés Gábor Miklóssal Gábor Miklós a zalaegerszegi Tragédiában. Szaltikov-Scsedrin szobra A tér, aho! szobra ál nemcsak méreteivel, de a szö- kőkútjával is lenyűgöző. A nyári időszakban működő objektum érdekessége, hogy a víz, a színek és zene együttesével hat a nézőre. Sokféle zenemű részletét lehet hallani a változó színek ritmusával. Mi persze már csak a téliesített kutat nézhettük meg, metszőén éles baltikumi szélben és esőben. Az író szobra így is teljes nagyságában megmutatkozott. — Miért ül? — kérdeztem. Határozott választ erre a kérdésre kali- nyini kísérőnk nem tudott adni. Talán könnyebb így a mesélés, bukkant fel a gondolatok közül egy lehetséges felelet. Mint a legtöbb sarkított felelet, ez sem teljesen helytálló. Megtudtuk ugyanis, hogy Szaltikov-Scsedrin alkormányzó volt két évig a tveri területen. Mint minden humanista beállítottságú ember, ő is azt szerette volna, hogy Tver környékén minden a törvények szellemében menjen. Gyakran ellenőrizte a hivatalnokokat, falusi elöljárókat: mindent úgy tesznek-e, ahogyan kellene. Büntetéspénzeket rótt ki, eljárással fenyegetett meg nemcsak állami alkalmazottakat, hanem kereskedőket is. Természetes így, hogy az utóbbiak nem szerették. A Volga partján álló méltóságteljes kereskedőházakban nem volt jó híre. Csak idő kérdése volt, mikor fognak össze teljesen ellene. két év után feladta, otthagyta az alkormányzói hivatalt. Hová ment? Vissza a birtokára. A tveri kormányzóságban édesanyjának olyan híre volt, hogy nagyon értett a gazdálkodáshoz. Szigorúan, de igazságosan bánt a parasztokkal. így amikor a fia hazatért, nem okozott különösebb gondot a hivatalnoki fizetés hiánya. Egyes hírek szerint abban, hogy Szaltikov-Scsedrin író lett, az a két év is közrejátszott. Nem hivatalnokként, hanem így akarta megjavítani az embereket. Műveinek szatirikus élével, s természetesen állatmeséivel. A gazdálkodással kevesebbet törődött, fő feladatának ezután az írást tartotta. (Van olyan vélemény, hogy a honoráriumból élt meg. Nem tudom, igaz-e a fáma, de az bizonyos, hogy akkor anyagiakkal jelentősen megbecsülték az írói munkát.) A szobor méltóságteljes nyugalommal nézett le ránk, mintha azt súgná: a szálló időben egyik bizonyosság a mű, az alkotó munka... A cirkusz Kalinyin arcához ez is hozzá tartozik. A hatalmas kupola, ahol több száz vagy inkább több ezer ember tapsolhat egy-egy produkciónak. Talán harminc évvel ezelőtt voltam cirkuszban, de ilyen épületben sohasem. Nemcsak a tér elrendezésének geometriája ragadott meg, sokkal inkább az, hogy itt a cirkuszt csillogásra építették fel. Reflektorok, színes égők tömege, flitterek, festékek szolgáltatták az utóbbit. Meg kell mondanom, hogy nagy hatással. Különösen akkor, amikor a művész ruhája minden szín- árnyalatra másként ötlött az ember szemébe. Flitter, öv, cipő minden klasszikus produkcióban csillogott, a légi akrobatikát bemutató hölgyön csakúgy, mint a bűvész szmokingján vagy a grúz ugrócsoport ruháján. Voltak jó, erőt, ügyességet nem nélkülöző bemutatók, de igazán nagy sikert a Ka- linyinban fellépő csillag ért el. Oleg Popov. A manézR bejárata fölött kinagyított kockás sapka előkészítette a vele való találkozást. Elég volt megjelennie, s máris tapsot aratott. Hatásának titkát nem lehet két óra alatt megfejteni, de azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt > mondom, Popov ötletzsonglőr. Felhasznált mindent (pl. szembe spriccelő víz, ruhakötélre száradni kitett ember), amit előtte kitaláltak, de sajátos stílusával adta elő. Nyugodt, aprózó mozgással, hogy a nézőnek ideje legyen felkészülni a még nagyobb geg- re. Persze, hogy vannak népszerűséget fokozó fogásai. Ha valaki a hegedűn a Kalinkát muzsikálja, biztos lehet abban, hogy ütemes tapsot kap érte. Popov ötlete Kalinyinban a 2000 feliratú gép volt. A beletett tárgyakat az igény szerint kicsinyítette vagy nagyította. Egy kavarodás után maga is beleült, s egy aprócska változatban került ki belőle ... Komikum, szatirikus ötlet egyaránt volt az esten, s jól kihegyezve. Lehet, hogy azért, mert Szaitikov-Scsed- rin szobra csaknem pontosan a cirkuszra néz? Az írócsoport székházában A kalinyini írók szervezetének székháza van. Oda hívott meg egyik este baráti beszélgetésre a titkár, Jev- genyij Boriszov. Az első téma természetesen az volt, hogy a városban tizenhét író és költő él, akinek sok-sok könyve jelent már meg. Folyóiratuk viszont nincs. így hosszú magyarázatra volt szükség annak megértetéséhez, hogy a tizenöt magyar irodalmi lapból az egyik miért éppen Somogybán jelenik meg. A számokat összetevő szemlélet valóban nehezen értheti meg. De azt az írócsoport minden tagja örömmel fogadta, hogy a Somogy szeretné rendszeressé tenni a kalinyini írók bemutatását. írások cseréjére nyilván adódik majd lehetőség, de ahhoz elengedhetetlen alap, hogy jobban megismerjük egymás tevékenységét. Ezt a cél szolgálta, hogy Papp Árpád és Kerék Imre verseinek orosz nyelvű fordítását és az eredetit együtt olvasták fel. A magyar ritmus és vers zene vegyes benyomásokat keltett (teljesen érthetően, hiszen ki tudja megítélni első hallásra, mi a szép és jó). A leckét igazán Petr Dudocs- kin adta fel nekünk. Elmondta, hogy ötéves korában (azaz 1920-ban) az édesapja egy magyar vers fordítását adta a kezébe. Szegényasszonyról szólt, aki fehér kendővel a vállán a fiát várta, és akivel a gróf durván bánt. Meg kellett volna mondani, ki írta. Nem tudtuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy kétszeres fordítás után. (Egy bolgár költő jutott eszembe, aki magyarról visszafordított versében sem a zenét, sem a tartalmat nem ismerte fel). A csoport tagjai legszívesebben a művekről beszéltek volna. Erre kevesebb lehetőség kínálkozott. Arra viszont volt mód, hogy Mihail Szuvorov megzenésített versét Kalinyinról meghallgassuk. Szuvorov úgy vélekedett, hogy a poézisnek és a muzsikának együtt kell megszületnie (ahogy azt ősi egységük sugallja). Az írócsoport egyik helyiségében minden tag fényr képe ott lóg a falon. „Iko- nosztáz” — mondtam a szó eredeti, görög jelentésére célozva. Jevgenyij Boriszov és Ljudmila Prozorova azonban kijavított: „Ikonográfia”. (Azaz ők csak összegyűjtötték, rendszerbe foglalták a kalinyini írókat, az értékelés mások feladata.) Egyetértő bólintásunkhoz nem kellett tolmács: egy nyelven beszéltünk .., Laczho András Ismét egy „vidéki” produkció vonta magára a színház- szerető magyarok figyelmét : Az ember tragédiája zalaegerszegi bemutatója. Nemcsak a közönség érdeklődött, a hivatásos nézők, a bírálók senji fukarkodtak általában a dicsérettel. Akadt olyan kritikus — nem is túlzott, talán —, aiki korszakos jelentőségűnek minősítette Ruszt József rendezését, s azt írta, ez után az előadás után többé nem lehet úgy játszani a Tragédiát, mint ed dig. A vidék tehát ismét nagyot dobott! De vidéki-e az egerszegi Tragédia? És egyálaláin beszélhetünk-e ma a korábbi szóhasználat szerinti vidéki színjátszásról, vidéki színházi életről ? Mi a viszonya, kölcsönhatása a vidéki és a fővárosi színházművészetnek ? ÖT PERC Szabados Jánossal Hogy mennyire hiányoznak napjainkban az alkotó- műhelyek, a szoros bánáti közösségek, arról somogyi képzőművészekkel, íróembe- reickel beszélgetve nem egyszer meggyőződhettem. A képzőművészetnél maradva: akár a nagyatádi szobrásztelep, akár a „Fonyódi iskola” festőcsoport sikerei bizonyítják a műhely fontosságát. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja a napokban nívódíjjal jutalmazta az utóbb említett fes- tőcsoport két tagját. Szabados Jánossal Kaposváron, Géza utcai műtermébeh, többek között a díj megszületésérő® is beszélgettünk. — Mennyire fontos Szabados Jánosnak a „Fonyódi iskola”? Miként jelentkezik a barátság művészetében ? — Sokat győzködtem már magamban ezen a dolgon. Hetvenöt—hetvenhat óta, amióta a fonyódi alkofóház- ban rendszeresen összejöttünk, még szorosabbá vált köztünk a barátság, s az őszinte légkör lehetőséget teremtett az alkotásra. Most nem is a produktumok minőségi javulására célzok, bár mondhatnám azt is, hanem létrejöttüknek hát teáét emelném ki. Azokat a hajnalba nyúló beszélgetéseket, amelyeken szóba került a festő hivat ottsága, a művészet szerepe, a somogyiság, a táj, az ember, a művész közéletisége. Ügy érzem a nívódíj, amelyet Leatner Sándorral kaptunk, ebből született. Ezért most még fontosabbnak tartom. hogy megoldódjanak az alkotóház körüli gondok. — Ez évben két megbízásnak is eleget tesz, s ezek csak áttételesen kapcsolódnak a festészethez. — Az egyik a metmyei általános iskola fatábiáfcból összerendezett, több mint húsznégyzetméteres fél dombormű ve; ez márciusira lesz kész. A másik, az új megyei tanácsház nagytermébe kerülő faintarzia ; sajnos, épp most tudtam meg, hogy itt már megtartották a terem belsőépítészeti megbeszélését, nélkülem... — Ma nagyobb munkáikat tanácsok, egészségügyi intézmények rendelnek, de elvétve találunk csak nagy méretű festményt vagy freskót. — Ez bonyolult dolog. A mai beton—üveg épületeik nem is alkalmasak a IreskóA kérdésnek aligha van ma alkalmasabb megvála- szolója, mint Gábor Miklós, a Nemzeti Színház tagja. Nem elsősorban azért, mert ő a zalaegerszegi előadás megjelenésében és gondolatiságában is újszerű Luciferé, sokkal inkább azért, mert négy évtizedes művészi pályájának négy idényét vidé ken töltötte. — Hogyan látja a vidéki— fővárosi kérdést? — Azt hiszem, ma már nem lehet hagyományos értelemben vidéki színházról beszélni. Már csak azért sem, mert a legjobb vidéki színházak egyike Budapest belvárosában működik: a Katona József Színház. Ezzel a kissé talán groteszknek tűnő kijelentéssel arra szeretnék utalni, hogy a vidéki—fővárosi megkülönböztetés egyre készítésre, a belsőépítészet pedig tovább szűkíti a művész lehetőségeit. Jóllehet egy négyzetméter olasz mozaik 8—12 ezer forint köirül van, mégis inkább ezt választja a művész és a megrendelő. Én például nagyon szívesen festenék nagy falat ; úgy érzem, sokkal, melegebb, személyesebb lenne. Persze egy ilyen kép jövője több gondot is okoz, hiszen idővel tisztítani, felújítani, restaurálni kell, míg a fa vagy a kő alkotás egyszerűen lemosható. — Hal láthatjuk legközelebb a képeit? — Kiállításom lesz a közeljövőben a komlód művelődési házban. B. J. Egy baleset folytán kórházba kerültem néhány hétre. Nem volt súlyos, fájdalmat alig éreztem, az unalom fájt inkább. A második héten különös látogatóm akadt; az egyetlen, aki a fölösleges csemegék helyett könyvet hozott. Laki Béla hozta a könyvet. Laki a főnököm volt abból az időből, amikor még mint kifutófiú kerestem a kenyeret. Ennek az állásnak manapság semmiféle rangja nincs, pedig a munka nem nehéz: triciklivel kell járni a várost, árut vinni, árut hozni, emberekkel beszélni. Sokféle szerzettel akad itt össze az ember. Találkoztam olyannal, aki pap volt egykor, Ismertem egy volt színházi kellékest, akinek minden témája „színházi” volt. Lakit tartottam a legszürkébb embernek. Beosztottjaival nem törődött, jóformán a nevüket sem tudta, az árut tisztelte csak meg a pénzt. Egyetlen kiflit sem volt szabad megenni anélkül, hogy az arát az kevésbé jelent minőségbeli, színvonalbeli különbséget. Lényeges különbségek azonban vannak, amelyek részint előnyt, részint hátrányt jelentenek a vidék számára. — Kétségtelen, hogy egy vidéki színházban bizonyos értelemben jobbak az igazi művészi műhelymunka kialakulásának lehetőségei. A vidéki színészek — ez eléggé közismert, s nagy hangsúlyt kapott a néhány éve lezajlott vidéki színház kontra fővárosi színház vitában, illetve olykor álvitában — jóformán a színházukban élnek. Ez részben kényszerűség, hiszen vidéken n.ncs filmgyár, Szegedtől és Pécstől meg né. hány más várostól eltekintve nincs televízióstúdió, illetve rádióállomás sem, így különösen azok, akik a Budapesttől távol fekvő városokban dolgoznak, jóformán kizárólag csak színházukban találnak maguknak művészi feladatot és egyben pénzkereseti lehetőséget. — Ez — mint már mondtam — egyrészt jó, mert például egy pályakezdő színész, ha tehetséges és törekvő, valósággal kénytelen a saját fejlődésére, művészi kiteljesedésére összpontosítani, Pesten viszont — különösen, ha sikeresen indul, s a rendezők rákapnak — könnyen vállalhat magára túl sokat. — Nem szeretném azonban a vidéket idealizálni. Egy fiatal színész, ha le tud szerződni — mondjuk — a Nemzetibe vagy a Madáchba, szerződhet azzal a vággyal, hogy egész pályáját abban a színházban futja meg. Elképzelhető-e azonban, hogy egy fővárosi vagy — teszem azt — celldömölki illetőségű fiatalember azzal az igénnyel szerződik valamely vidéki város színházába, hogy abban a városban akar egzisztenciát teremteni, oda akar házasodni, illetve férjhez menni, ott akarja leélni az életét? Aligha. A fiatal színészek rendszerint azért igyekeznek egy- egy vidéki színházhoz, mert ő jelenlétében be ne fizettük volna a pénztárba. Lakit nem szerette senki, én sem. Nem a kifli miatt: ettem én ott eleget az ő tudta nélkül.. Egy novella miatt gyűlöltem. A novellát én írtam. A megyei újság szombati számában jelent meg. Klárika, az egyik eladó szólt, mielőtt a szokásos biciklitúrára indultam volna. Mindenki örült a novellának. sorban elolvasták, gratuláltak. Pillanatok alatt ünnepi hangulat kerekedett körülöttem. Laki ebbe a hangulatba robbant be. Nem ijedtünk meg, én a legkevésbé. Naivul hittem abban, hogy Laki is örülni fog: a legalacsonyabb rangú beosztottjának megjelent élete első novellája! El sem olvasta. Az eladókat kiküldte az irodából, engem a triciklire ugratott. Rettenetes tempóban rohantam végig az üzleteket aznap, a düh hajtott. Lakit akkor érzéketlen állatnak tartottam, aki az üzlet zárása ott olyan rendozőegyéniség dolgozik, akinek csapatába szívesen állnak be. Egy-egy vidéki színházat sokkal inkább az fémjelzi, ki dolgozik benne, s nem az, melyik városban működik a színház. Aligha véletlen, hogy valóságos kis csapatok követték a fővárosba Székely Gábort Szolnokról, Zsámbéki Gábort Kaposvárról. Csiszár Imre is jó néhány kollégát vitt magával Szolnokról Miskolcra, s akik ma Zalaegerszegre jöttek, elsősorban Ruszt József kedvéért jöttek, Kecskemétre viszont Jancsó Miklós hívei igyekeztek. — Ez bizonyos szempontból rendjén van így, azonban a rendezők, a vezetők többnyire nem kapnak annyi időt az egy helyben maradásra, hogy igazán megvalósíthassák elképzeléseiket. Jószerivel Kaposvár az egyet- let kivétel, ahol megvan a folytonosság. Nem véletlen, hogy éppen ez a színház tudta^ legjobban kiformálni a maga helybeli közönségét, hiszen évek óta következetesen neveli a nézőutánpótlást. Kaposvár abban is jó példa, hogy — már amennyire én meg tudom ítélni — a kaposváriak tartják a legelevenebb művészi-emberi kapcsolatot egy fővárosi színházzal, természetesen a Katona József Színházzal. Márpedig ilyen kétoldalú, illetőleg több oldalú főváros-vidék, valamint vidék-vidék kapcsolatokra fokozottan nagy szükség lenne. Hiszen egy-egy vidéki társulat ezek által a kapcsolatok által kerülhetne be az egész ország színházi életének vérkeringésébe. — Ha a vidéki színházakról ejtünk szót: arról is beszélni kell, hogy az illető város vagy megye vezdtői miként vélekednek a színházról, fölmérik-e, milyen fontos a színház, s ennek megfelelően támogatják-e anyagilag, erkölcsileg lehetőségeik szerint. Nekem mind Kecskemétet, mind Zalaegerszeget — egyébként szülővárosomat — illetően jók a tapasztalataim. Remélhetőleg egyre több helyen van vagy lesz hasonló a helyzet. M. I. után bevonul odújába, és ugat másnap reggelig, üzletnyitásig. Írtam is egy ilyen témájú novellát. Olyan emberről szólt, aki csak a nap nyolc órájában ember, máskor állat. Megjelent. Laki íróasztalára tettem, és gyorsan elvágtattam a triciklimen. Féltem a hatástól. Laki másnap az irodába hívatott. Elém rakta írásomat, és igen halkat megkérdezte: — Te írtad? — Én... — Akkor te író vagy, nem kifutó ... így van?! Ezt már dühösen mondta, kiabálva. Nem válaszoltam. — Író vagy ... rendben ... fölveszünk egy kifutót. Takarodj! Anna nővér ébresztett föl. Alig ismertem meg Lak,it. Nem is köszöntem, ő bólintott és letette a könyvet. Amikor felismertem, szólni akartam, de Laki csöndesen kisompolygott a kórteremből. A.zóta hiszek az irodalomban. Sárközi Gábor SOMOGYI NÉPLAP A könyv
