Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
Szilveszteri tarka barka Csendes szilveszter Bukásaink Megy a mankó vándorútra... „Egyszer bűnhődni kell !** nyilatkoztatta ki Jeremiás hajdanán s a szentírás szövegét lapunk idei krónikája is igazolja. Nem tudjuk persze, kik kárhoztattam vezek- lésre bennünket, de tény: az elmúlt évet nem sírjai visz sza. Kanosszajárásunk áprilisban kezdődött. Nyughatatlan kollégánk afféle esti egészségügyi sétára indult zenélő lépteivel. Egy furcsán kialakított járdafeljáró „törésszögét” — készítése közben elfogyhatott a cement — a bokája bánta. Nemsokára láb- törésről és tokszalagszakadásról kapott diagnózist, vastag gipszet, és öt hétig odahaza töprenghetett: érdemes-e továbbra is csetleni-botlani a zsurnalisztika síkos talaján. (Vajon egy felelős művelődési vezető átka fogant meg, vagy egy muzsikus lelke re- zonált érzékenyen a d-moll- ban megjelent kritikára?) Júniusban visszaadta a kölcsön kapott mankót egy kaposvári járdaszegély korábMonológ Ügy döntöttem egy hete, hogy a panelházba beverem. Vertem, csak vertem, a kezem levertem, s én leverten hevertem a heveröre. Már a nap is lemenőben tüzet rakott ott fölöttem, s a vacsorát is fölettem, még mindig csak vertem. Evés után újra kezdtem, és csak vertem, vertem, vertem, s a szög sziszegett, görbülgetett. Később a szomszéd is sziszegett, óbégatott, rádiót kapcsolgatott, én fölcsavartam a villanyt, az ingem ujját, és újra vertem, csak vertem, de csak nem ment be a szög. Mire kössem föl magam? Aztán már mérgesen vertem, csakazértis vertem, míg szeget nem ütött fejemben, hogy fúrni kéne. Fúrtam, csak fúrtam agyafúrtan; amatőr múltam levert, hajamba túrtam. A fúrás már más szakma. Újra csak vertem, vertem a fejem a falba; itt vagyok most halva (többé nem hallva); a hant alatt nyugodtan verhetem, puha a föld nelfem, s a szomszéd sem szidja a fejem. Gy. L. bi áldozatának, ám a fogantyú ki sem hűlhetett, gyakornok jött. s pihegve szólt. Benjáminunk összecsuklott a szerkesztőség bejárata előtt. (Hogy a fáradtságtól, vagy a járda dudoraitól, az nem derült ki) l.ábára akkora gipsztekercs kerüit, amekkorát a Péter-Pál-crőd loglyai is túlzásnak találtak volna. Hamarosan üdvöskénk került kórházba elhatalmasodott veseköveinek okán, de szerkesztőségünkben mindössze Két-három hetet töltve még nem töltiette össze magit. Köveinek szertefoszlása után néhány nappal bekövetkezett a nagy „malőr”: száguldó riporterünk alig ötven kilója alatt reccsent a körtefa ága. Csontrendszerének titkai napvilágra kerültek, s hamarosan megtudhatta második otthonunkban, a megyei kórház baleseti sebészetén, hogy néhány hónapig Állam bácsi kegyelemkenyerén fog élni! ö is „totózgat- hat” azóta: vajon a szuperérzékeny képzőművész vagy egy sértett néptáncos kívánt mankót a hóna alá. Baigaság lenne azonban azt hinni, hogy vizuális újságírónk bokájának szétcin- cáltatásával csontozatunk re- csegése-ropogása befejeződött. Nemsokára a tervező- szerkesztő térdére került gipsz egy sok tekintetben kimerítő műszak után .. . De sebaj, az új évben ösz- szeforrott csontjainkkal újra táncra perdülünk. L. A, ÉV VÉGI MORBID fiz álmok teljesülnek Ilyenkor, amikor itt a számvetés ideje, már a magvakból kikelő sok pici számpalántára gondol Vérfürdős- sy Arzén, a somogyakasztói NYABIKOSZ ipari szövetkezet elnöke. Nemrég beszélgettünk vele a tervteljesítésről. Az elnök elégedett ember, hiszen a mutatókat túlteljesítették, és három helyett már hat mutató jelzi az időt a cég jogelődjétől megmaradt bídermájer faliórán. Amikor nyilatkozatot kértünk tőle, elővette a nyilat, fölajzotta és így kozott: — Tessék előbújni az asztal alól! Majd barátságos mosoly- lyal amilyen csak az elégedett szövetkezeti elnökökre jellemző, elkérte az újságíró-igazolványomat, miközben kezembe adta a cég termékismertetőjét: — Íme, ez a Nyaktiló, Bi- taófa és Koporsó Szolgáláta- tóipari Szövetkezet képesábrás cikklistája! Végignézve a gyártmány- katalógust megállapíthattam: nem véletlen a kis vidéki település reprezentatív üzemének sikere. Itt az emberek adnak magukra! Az elnök is magára adott egy vörös csuklyát, és elmondta egy közepes nagyságú bárddal babrálva: — Nem babra megy ám a játék a mai gazdasági helyzetben! — Ebből az alapos magyarázatból mindenki számára világos, hogy leteheti a fegyvert a kétkedő. Ennél a cégnél Damoklész kardja átvágta a Sziszifusz által görgetett gordiuszi csomót! Közgazdasági berkekben gá- gognak már a vadlibák, úgyhogy megnézhettük az ipari szövetkezet vadgazdálkodási melléküzemágát is. — Az álmok teljesülnek — mutatta az élnök a lúd- vércet a mocsárban járván. — Mint a járvány, úgy terjednek el gyártmányaink a piacon. Hozzájárul ehhez, hogy megrendelőinket bérvadászni is fogadjuk, így két devizát húzunk le róluk egy csapásra. Boldogan kacagott ezen a jó szövetkezet vezetője, és egy baráti csapást mért a vállamra. ahol két légy pihent. Ezután elbúcsúzott. Én még küszködtem a láppal, amely húzott. — A húzóemberekre, azokra van szükség — hallottam még valahonnan az emberséges vezető hangját, ahogy megbecsüli az alája beosztottakat. A munkatársai még elmondták: nemrég az egyik új munkaerőt is megbecsülte, de könnyűnek találta, és azóta hizlalják. Azt mondják, szerencsés ember. Valami Bokassza nevű ügyfélhez küldik majd tárgyalni. Íme! A külkapcsolatokat is ápolni kell. És ha az ápolás nem segít, jöhet a műtét. Az igazi tét nem ez, hanem a rugalmasság és a termékszerkezetváltás. A NYAKIBOSZ-nál is épp akkor váltották föl nagy termékszerkezetüket több kicsi termékszerkezetre. Példát lettet venni róluk! Én is levettem egyet. Húsz forint volt, ennyiért a bolondnak is megéri. És ünnepi időszakban — mint a Skála- Coop tagja — ajándékot is adtak hozzá. Egy reprezentatív minitilót. Nyakk ... L. P. __________S----------------------------K iss ErnS rajzai Kérek asz falt-beszélgetés Mit vár a jövőtől? Az óév utolsó előtti napján kérekaszfalt-beszélgetést szerveztünk az utcán. Mit várnak a jövőtől? Trink Kázmér állástalan hóhányó: — Hukk. — Tessék? — Hukk. Mennyi az idő? — Tizenkettő lesz. — Hány? Hány. Hol egy törölköző? Gyomrádi Gyoma egykori öklöző, főállásban súlyos testi sértegető. Állandó lakhelye Hogyan lehetünk örökké fia Az első két évtizedben ez nem lehet gond, hiszen csak húszévesek vagyunk. Attól kezdve kezdünk öregedni. Hogy megakadályozzuk a vénülést, iratkozzunk be egyetemre vagy szakiskolába. Ha bármelyiket elvégezzük, azonnal fiatal specialistáK leszünk. Ez mehet vagy öt évig, azután már öreg szakembernek számítunk. Ha meg akarjuk tartani fiatal mivoltunkat, át kell mennünk például tudományos pályára, és máris azt fogjuk hallani a hátunk mögött: itt jön ez a reményt ígérő „fiatal tudós”. Negyvenöt éves korban még lehet remélni, de utána már nem sokra megyünk a reménnyel. Ezért ajánlatos átnyergelni a pedagógiai pályára, s mint kezdőkről, azt fogják mondani: fiatal előadó, ötvenévesen legokosabb, ha zeneszerzéssel vagy festészettel foglalkozunk, e pályákon ugyanis ebben a korban még fiatal zeneszerző vagy festő az ember. Hatvanéves korban siessünk nyugdíjba, mert az öregek akkor még fiatal nyugdíjasnak tartanak minket Hetvenévesen jelentkezzünk felvételre egy énekkarba, ott még fiatal tagok leszünk, és harminc évig azok is maradhatunk. Százéves korban, a gerontológusok állítása szerint, újból kinőnek az ember tejfogai. De ez még nem elég ahhoz, hogy fiataloknak fogadjanak el bennünket. Ezért újból meg kell nősülni, mert az esküvői asztalnál mindenki azt fogja mondani: „Éljen a fiatal pár!” Dr. I. I. a börtön. Most épp szabadságon van az aszfalton. Betyár. — Mit várok? Magát, kis- apám, meg a feleségét. Végre bejöttek a csőbe, mint a görény. Betyár világ van erre, kisapám. Ha neai fogadsz szót, betakarlak, mint Moszkvát a hó, s akkor visszahúzódsz, mint apálykor a tenger. Ehhez tartsd magad! Ide a pénzt meg a posztót, az asszonyról a bundát Aztán hordd el az irhád ... Dr. Döme Dömötör, vállalati igazgató: — Nyugdíjat! — Miért? — Pénzért! — A státus nem számít? — Csak a szimbóleum! — Talán szimbólum. — Mért, maga szimbólumon jár otthon a konyhában? — Nem, linóleumon. — Nalátja. öngól Ödön, az SZVSE (Szedett Vedett SE) ciroksöprögeiőie: — Gólt. — Hová? — A kapuba! — Melyikbe? — A nyugatiba. — És ha az az önöké? — Na és? Kérdeztem és a maga anyját? Gy. L. Üj évet köszöntők r Osomogyi rémes-krémek Névadó I. (Kapos) Sétála új országában a fejedelem Géza, két deli fiával, a ficamos Vajkkal és Estvánnal, aki orrából éppen kullancsférget fordíta ki. Ál- talgázolnak a kis csermelyen, s Vajk másnaposságában csö- bölyőjében vizet meríte. Ivott, majd a zavaros lét testvérének nyújtá. Atyjok, ki az esti tivornyában szintúgy részt vett, kérni most a hűsítő italt nem merte, csak emígy kérdezett: — Kapós? — Az — pöktek a fiák undorodva az árokpartra. S a név a patakon így megragadt. Mondják, vizében sincs j öröme a tegnapi borivónak. Névadó II. (Oszlopán) Somogy szép rengetegeiben vadászott a vad kanra Estván fiával, a hercig Imrével. Futtatták egész nap az agya ras állatot, megállás nélkül. A beteges királfi midón lova lába szögbe lépett, megálljt parancsolt apjának e szókkal: — Oszt opám, itt letelepszünk pihenni. Ki földet túrta paraszt, Osztopánt megjegyzé. Később ez szöget is ütött a fejében. Jel és okirat A budai pasa, Ali meg- irígylé nagyon Szigetvár magyarságát. Nagy sereggel az 1556. évnek nyarán megvijjá- sára megyen. A vár ura Horváth Stancsics Markó kapitány uram vitézen állta is a helyét. Estve pedig, ahogy urától Zrínyi bántól tanulá, írásba foglalta a nap történéseit. Tudá ezt Zrínyi is, hogy odabenn írás folyik, s neki az mindene vala, szervezkedésbe fogott Nádasdy nádorral. Amaz csúnya, rettenetes ember hírében állott, egyik boffenést a másikra halmozta és sokszor maga után is szagosított nagy-nagy dörrenésekkel. Hogy a törököt a vár sió) elvonják egy közeli török végvárat kezdtek ketten, tízezer élén legyőzni. S míg a küzdés megkezdésének jelén fejüköt a gondolat szorítá, Nádasdy nádor magát eképp megnyilat- kozá. Böffentett egy nagyot és szégyellésre így kért felmentést: — Böa ... bocsát! — Babócsát mondottál? Jel-kiáltásnak kitűnő — hagyta meg a bán. Föl is szabadíták, mindkettőt, Babócsát is, meg Szigetvárt. S mikor Zrínyi a kapitányt a megírtakról kérdezte az szomorúan a fejét lehajtotta: — A bennrekedésben papírunk fogytán a hosszú zengzetes éneket a katonák dolguk végeztével altestükön összepiszkítva meggyűrték _ m ondá, s nem volt mit tenni, a bán is nevetésbe kezdett.- _ B. J.
