Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

Bandi Negyven éve múlt, ; hogy ezüstmadarak''i röppentek a pályaudvar fölé, hogy halál­tojásokat pottyantsanak a sí­nekre, a veszteglő szerelvé­nyekre. Aztán az egyik közü­lük zuhanni kezdett a Nostra Iromba tömbje felé, rémisz­tő bőgőssel. Egy fiatalasz- szony terhet cipelve szíve alatt a menedéket jelentő otthon felé rohant. Az iszo­nyatos hang — mintha ég és föld szakadt volna össze — az árokba dobta, és az októ­beri fagyos föld kemény volt. Még csak a hetedik hónap­ban járt, éjjel mégis meg­kezdődött a szülés, és világ- rajött Bandi. Az anya rög­tön megérezte, baj van. Az orvos mondta is, agyérnyo- módás... Böhm András 40 éves, don­nert lakos — Jókai utca 24. —, járni nem tud, keze nem akar engedelmeskedni paran­csainak, beszédét csak azok értik, akik szeretik. S mégis teljes ember. („A könyvek lábak helyett lábaim, szárnyak helyett szárnyaim. Időben, térben mozoghat velük az ember, elhajítva mankóit, elhagyva betegkocsiját. Bajban is len­nék, ha kedvenc könyvekről kellene vallanom, olyan len­ne, mintha egy szimfóniából egyes hangszereket akarnék kiemelni... Határtalan, sza­bad birodalom a könyvek, az irodalom fejedelemsége, mélynek minden csücskéhez ragaszkodom! Így számtalan helyre eljutottam, és ez so­sem volt menekülés. Itthon szeretnek, s a világ is tetsze­ne, ha nem volnának azok a sötét fellegek, ha belátnánk végre, hogy a föld az ottho­nunk, s csak egy van belő­le. Az írók közül Fekete Ist­ván és Tamási Áron áll szí­vemhez legközelebb, a költők közül Arany és Aprily. Még itt kell megemlítenem egy nemrégi irodalmi élménye­met, egy somogyi költő köte­te jutott el végre hozzám is, Pdpp Árpádé, és a katarzis erejével hatott fám. Olyan szerencsém van, hogy a me­gyei könyvtárból Magyar Jó- zséfné és Zoltán Gyuláné gondol velem, s hozza az ol­vasnivalót rendszeresen...! Hétről-hétre tágítják szűkre szabott életteremet.") Bandi rajzol. Az engedet­len idegpályákon végigfut az akarat áramnál erősebb ener­giája, és moccan a kéz ráng­va, hogy hirtelen lecsapjon a filccel egyetlen pontra. Ezek a pontnyi érintések szaporod­nak kivehető, értékelhető szí­nes rajzzá. Napokba telhet míg a pontokból kopácsoló harkály, huppogó banka, csi­korgó csicsörke lesz. És he­tek vagy hónapok, amíg íog- kéfeecsettel festménnyé ösz- szegződnek a pöttyök. Hogy volt képes fába karcolni er- dők-mezők vadjait? Pesten a mozgásterápiái intézetben azt mondták neki, csak az aka­rattól függ, hány lépcsőt tesz meg fölfelé a kiteljese­déshez, Ha az akaratot nem pillérezi a szeretet, bizony, nem jutott volria iíyen ma­gasra. Édesanyja, apja, Pista öcesfe Véle” gyötrődték át az éveket, amíg tanult. Elvégez­te a nyolcat,, a gimnáziumi éveket meg — nem hivatalom sad — öccsével csinálta vé­gig. Bandi képet alkot Két ki­állításon .szerepelt eddig, á margitszigetiről oklevele is van. (,JMeghatározó élménye életemnek a természet megis­merése: öcsém s barátaim se­gítségével olyan helyekre is eljutottam, ahol egészségesen sem fordul meg mindenki. Ránkhajnalodott a tónál, ahol horgászat ürügyén gyönyör­ködtünk az első sugarakban. Magaslesre vonszolódtam fel a látványért, hiába is tagad­tam volna anya előtt, a kék foltok júdáskodtak. Néha nagy bántalmaim zötykölöd- tek velem a bakhátas .utakon, de a szabad ég alatt az em­ber, hajlamosabb átélni pará­nyiságát, bánataim zsugorod­tak, s hazafelé már csak zanzásított formában nyom-.1 ták kedélyemet. Öcsém talán a kirándulások hatására lett az egyetem után fövadász Átadón. ■ __, A hogy a Tüskevár gyerek hőseinek, nekünk is volt Matulánk, Ács Imre hivatá­sos vadász; a répáspusztai erdőben minden augusztus­ban állt a sátrunk, heteket töltöttünk ott. Csak behu­nyom a szemem, s már er­dők susognak, rég fejsze alá került fák nyúlnak ismét a fény felé, rég megfeneklett ladikok kacsáznak a nád kö­zött a három tó valamelyi­kén, és vadkacsa húz az ak­kori, mindig kék egünkre.”) Versíró szól. Böhm András — Bandi — nemcsak a betű­vetést tanulta meg, hanem a megtanülhatatlant is bírja A minősítés nem e sorok írójának feladata. De meg­kapták epigramma-ötletei, lí­rájának természeti képei, embert tanító állatmeséi. Előbb a Magyar Vadász, a Vándor, a Nimród, á Kutya közölte írásait, egy-egjr ver­sét, aztán szőkébb szemű ros­tán is átjutottak munkái: megjelent ä Somogy-ban, ré­szese a legutolsó Vaspróba antológiának, verssel íjként a rádió hullámhosszán. („Verselni köly okkor ómban kezdtem, ezt lehetett toll­ba mondani. Ügy kezdtem, ahogy Milton befejezte. Ta­lán sántít az összevetés, de kicsit én is az elvesztett pa­radicsomról szólok, kívülre- kedten. A versek jönnek, néha aludni sem hagynak. Babitsnak igaza van, a dal szüli énekesét. Kevés versem van, ők kerestek meg, és ha­sonlóan a búvópatakhoz, gyakran mélyre húzódnak, kétségbe ejtve, hogy többel elő sem bukkannak.”) írógépnél ül. Micsoda erő­feszítés kell ahhoz, hogy uj- jával elérje a megfelelő bil­lentyűt! Az. öreg, kimustrált hivatali jószágra saját talál­mányát, egy mágneses szer* kezetet szereltetett: ez a megérintett betűt lerántja a papírra. Szól a rádió: Beetho­vent és Mozartot kedveli, gyakran magnóra is veszi ze­néjüket, meg az irodalmi műsorokat. A Televízió fil­met készített. . róla. Valahol várnak címmel. . r Bandi, nekem rólad szól a szophoklészi sor. Tudod, az, amelyikkel azt üzéni, hogy sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi cso­dálatosabb. Leskó László „Hindert ember Azt mondja Schmuk Ferenc, a kártyái tanító: — Nem, erre a tájékra való voltam én, de amikor fia­tal gyerekként ide kerültem, úgy beleszerettem ebbe a földbe, az itteni emberekbe, hogy én már csak ebből ha­lok ki. Ügy mentem Kányára, eb­be a Tab melletti kisközség­be, hogy tarisznyámban nem volt más, csak jó szándék és gyermeki kíváncsiság. Azt szerettem volna tudni, mi­lyen volt ötven éve a kányái karácsony. Hogyan csörgették a láncos botokat szenteste, fontak-e zsúpkötelet a por­ció szénának, akad-e még az öreg padlásokon kéttornyú betlehem. Ismertem látásból az ottani tanítót. Hogy be­csületes, falunak élő ember, hírét vettem már régebben. ... — Elviszlek szívesen az egykori betlehemes öregek­hez — mondta — a kézszo­rítás után. — De menjünk át Bedegre! Ott tudok két embert, ismerik, játszották ezt régen. Ügy is lett, de Kiss Jánoséknál csak nem jártunk szerencsésen. János bácsi népi költő, verses fü­zetei sokasodnak már az asz­talán, de nagybeteg felesége miatt el-elakadt a szava: — Keressétek meg a Bog­nár Pétert, ő mindent tud — bocsátott útunkra bennün­ket. Bekopogtattunk hát hozzá. Péter bácsi 1901-ben szüle­tett Bedegen. Parasztember volt világéletében. Kitellett neki a munkából, az öröm­ből, a bánatból is. •— Mindig a karácsonyt tartottam a legszebb, legbc- késebb ünnepnek. Régen két hétig tartott ez Bedegen. Karácsonytól háromkirályo­kig, vagyis január hatodikéig. Kezdődött már a szálláskere­séssel; összefogtak a csalá­dok, hqgy Józsefnek és, Má­riának szállást csináljanak. A legszebb a betlehemezés volt. Jártak körbe a gyere­kek a faluban. Egyik volt az angyal, aki a betlehemet vitte, volt aztán katona fa­karddal, három pásztor — néha több is — meg egy az öreget játszotta. Minden házhoz bekopogtattak. Gló­ria — mondta az angyalnak öltözött fiú. — Szabad-e bet­lehemet vagy kisjézuskát kö­szöntem? Szabad volt azt mindenhol! Láncos botokkal csörgetve körbe jártak a szo­bában, meggyújtottak egy kjs gyertyát, aztán lefeküd­tek — ez volt a pásztor­jelenet. Azt kérdezték egy­mástól, mit álmodtál. Mond­ta az egyik vidáman: egy tábla szalonnát! A másik meg: tortákat, finomságokat. Persze a család számára is jókat álmodtak. Legvégül az­tán elmondták a köszöntőt: -angyal jelent meg, kis jézus született, nem fényes palo­tában, rongyos jászolban ... — A házaknál karácsonyi asztalt is készítettek? — Méghozzá nagyon szé­pet. Az asztal alá széna ke­rült, szakajtókosárba kukor rica, búza, meg minden ál­latoknak való étel. Aztán fejsze, gereblye és más szer­számok. A teríték felül ka­lácsból, gyümölcsökből ál­lott, ezt megint letakarták egy másik terítővei. — Mit kaptak a betlehem- mezők? — Gyümölcsöt, pénzt,,Peiv sze csak filléreket j volt, ahol bort is, ételt is. Végül elköszöntek, és a „Csorda- pásztorokat” énekelve men­tek a következő házig. Ady a hóban Szénszünet A mai diákok nem ismerik ennek az össze­tett szónak a varázsát. Az oktatás zordjai most mind­járt rámíörmednek; hogy balgaság varázslatról beszél­ni egy ilyen kellemetlen em­lék ürügyén, mint a kény­szerszünet. Egyetértek. Jó, hogy ma már a szénszünet fogalma elhalványult s a diákok hozzászoktak a kará­csonyi 1 szabadság pontosan kimért időszakához, akárcsak a jói fűtött -tanteremhez vagy a divatos télikabáthoz. Még­is vallom, hogy csodálatosan szépek voltak azok a szén­szünetek az ötyenes években, s ha valamelyik télen még­se küldtek haza bennünket; akkor riigyfakadásig élt a kacsa hírekkel táplált re­mény: szénszünet lesz. Nem volt annál izgalma­sabb esemény, mint mikor Kárpáti tanár úr a fehér köpeny fölé prémes galléré télikabátot vett föl biológia­órára és bennünket Is felszó­lított, hogy öltözzünk mele­gebben. Ekkor már ott vib­rált a fagyos levegőben a hazautazás izgalma, csak na­pokon, órákon múlott a dön­tés. Képmutatóan felhajtot­tuk a kabátgallért, képmuta­tóan dideregtünk, de az óra­közi szünetben a hetes mind­végig nyitva hagyta az abla­kokat, hogy még hidegebb legyen. Egyszer csak belé­pett az igazgatóhelyettes, sze­gény Martonos tanár úr, és kihirdette a szünetet, ű lát­hatóan nem lelkesedett érte. A hivatalos közleményt meg is toldotta néhány atyai szó­val, élesztgetve szunnyadozó diák-lelkiismeretünket. Szóval: szénszünet. A kará­csonyi szabadságról épphogy bevonultunk. A kollégiumok estére kiürüllek, az állomás jegypénztárai elótt hosszú so­rok álltak. Vászon aktatás­kámba néhány inget csoma­goltam sebtében, meg egy Ady kötetet, amit nemrég vettem ki az iskolai könyv­tárból. Vaskos, hatalmas Ady volt ez, durva papírra nyom­tatott rengeteg verssej.. Ak­koriban Kezdtem ármtfnl „ős­ka jánságán”, ostoros gőgjén, s gyatra zsengéimben ma­gam is nagybetűvel írtam az élet, a halál és a csók sza­vakat. Nagyon büszke voltam a táskából kiszögellő jókora kötetre, annál kevésbé érez­tem még otthon magam az Ady teremtette világban, bár ezt magam előtt is tagad­tam. A rosszul táplált mozdony nagyokat szundított az állo­másokon, Soprontól Eneséig csaknem kétszer annyi Ideig tartott az utazás, mint ren­desen. De nem bántuk a ké­sedelmet. Az izgalmas rend- kívüliséghez valahogy ez is hozzá tartozott. A vonat tele volt diákkal. Az óvónőkép­zősók énekeltek; volt köztük egy zöld szemű lány, akiből elemi erővel csapott közénk a jókedv. Eldalos volt, szép szoprán hangon énekelte a népdalokat, de egyet sem énekelt végig. Csapongott. kacagott, tréfált; úgy szik­ráztak a szavai, mint a por­hó déli napsütésben. Néztem. Égés? úton őt néz­tem, bár a lány ügyet sem vetett rám. Központja volt az összezsúfolt társaságnak, gyújtópontja a gondtalan jó­kedvnek. Nem volt szép lány. Sovány, vékony nyakú, az arca egy madárfajtához hasonlított, amelynek a ne­ve nem jutott eszembe. Mégis ót néztem. Egész úton nem vettem le róla a sze­memet. Valami vágy deren­gett bennem, mely azt sugall­ta, bár csak tudná meg ez a lány, hogy micsoda óriási verseskötettel utazom én ha­za. ^ " Enesén leszálltam..JMöst az­tán mi lesz. Hat*hét kilomé­ter gyalogút vár rám. Álltam az állomáson, és tűnődtem, merjek-e nekivágni. A váró­teremben farkasordító hideg. Ütnak nyoma sincs a hó­fúvásban. Enese — akkor még villanytalan volt — fe­kete dermedtségével szinte ijesztett. És akkor egy zöld szem — mely az imént tűnt el a cammogó vonattal — parázslani kezdett. Szorongá­som fölengedett, elindultam. A lányon járt az eszem, mi­közben keményen vágtam ci­póim sarkát a hó közé, és nem vettem észre egy előttem terpeszkedő hófúvás- tót, amelybe csaknem deré­kig süppedtem. A táskám kirepült a kezemből. Négy­kézláb tapogattam utána az égetően hideg puhaságban. Elszakadt. A kötet megnyug­tató keménységét nem érez­te a kezeim. Riadtan turtkál- ' tam a havat, míg végre meg nem koccant a könyvtábla. Mire hazaértem, szürkülni kezdett Anyám hosszú zör- getésre nyitott csak ajtótí „Hát te? Kidobtak a kollé-í giumból?!” Sápadtan, dide­regve állt a küszöbön. „De-; hogy — kiáltottam szikrázó örömmé! —, szénszünet van, mama, legalább három hét megint.-i.” Csak ezután en­gedett be a langyos konyhá­ba. Szapndi András Évfordulók kötetei Babits Mihály születésé­nek századik fordulója jó alkalom volt arra, hogy mű­vészetének, emberségének nagysága tisztábban ragyog­jon. Egyik legkiválóbb mű­fordítónk, esszéírónk, iroda­lomtörténészünk, s egészen — Péter bácsi karácsonyi dalai különösen szépek. Hon­nan vannak ezek? — Vplt itt, Bedegen egy Németh Antal nevű, tanító, az gyűjtötte össze őket. Sok helyen megfordultam már, de csak némelyiket hallot­tam. y , , ­Hallgassák csak meg. M Péter bácsi a kisszobában a régi harmóniumhoz ül, és eljátssza nekünk a „Minden ember Örvendj s v£gadj"-ot, meg az „Angyal vagyok, jól látjátok”-at Néha fel-felpil- lant a harmónium felett függő képre, amiről édesap­ja bőmadrágban, fekete mentében egy még távolab­bi múltból néz le ránk^LI Azt mondja Schmuk Ferenc] a kányái tanító: — En is végigcsináltam ezeket a dolgokat Az aprósá­gokkal, mert már csak alsó tagozat vari Kártyán, feldíszít­jük most is a karácsonyfát. Van, amelyik énekelni kezdi a „Mennyből az angyal"-t, ahogy otthon hallotta. A többiek közül már sokan nem is ismerik. En pedig csöndesen lapo­zok egyet az osztálykönyvben... József kivételes nagyságú költőnk; legendás nagy versei (Hús­vét előtt, Jónás könyve stb.) a rádió és a tévé jóvoltából széles közönséghez juthat­tak eL Az évfordulóra több Babits-könyv is megjelent: válogatott verseinek olcsó ki­adása, háborús verseit bib­liofil kiadásban bocsátotta közre a Helikon Fortissimo címen, a Nagy magyar írók sorozatban is megjelent egy, az életművét bemutató mo­nográfia, sőt Szeged és Esz­tergom külön kis kötetet szentelt vidéki éveinek. Ba­bits teljes életművét — az alkotót és az embert egy­aránt — egy szép könyv, a Babits Mihály száz esztende­je című kötet mutatja be Pók Lajos szerkesztésében. Babits a pályatársak — Kosztolányi, József Attila, Szerb Antal, Kassák Lajos stb. — leveleinek, kritikái­nak, portréinak tükrében je­lenik meg. A XX. századnak nincs olyan költője, akit ne érin­tett volna meg Babits szel­leme, humanizmusa. Még azok, akik nem szerették (pl. Szabó Dezső) is kénytelenek voltak vele foglalkozni. A kötet második részében az emlékezetes Babits-emlék- könyvból közöl — kissé szű­kén mért válogatást — a szerkesztő. A sort a halálá­tól 1983-ig megjelent kriti­kák, méltatások, esszék, pá­lyaképek zárják. Egy másik évforduló a Szárszón rendezett konferen­cia 40. évfordulója: a ma­gyar haladó értelmiség s ki­sebb részben munkásság és parasztság találkozója a to­tális háború torkában, ak­kor, amikor népünk létéről, fennmaradásáról s az elkö­vetkezendő esztendőkről volt s kellett, hogy essék szó. A Kossuth kiadónál megjelent kötet dokumentumok gyűjte-; ménye KáUai Gyula elősza­vával és Pintér István beve­zető tanulmányával. Megis­merhetjük a találkozó előz­ményeit, előkészületeit is. A kötet a szárszói találkozó jegyzőkönyvét tartalmazza a ; kimaradt előadásokkal együtt, valamint a konfe­rencia egykorú sajtóvissz­hangját, SOMOGYI NÉPLAP m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents