Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Ahol a csontok fölszikráztak terrel odébb voltunk, és csak tízéves koromban jöttem újra, akkor is rövid időre. Utána 45 nyarán. Apám a hídroncsok kiemelésével foglalkozott akkortájt Budapesten, s hogy egy kis élelemhez is jussunk, hazajött csépelni, én meg kévevágóként dolgoztam mellette. Jó fél évet töltöttem akkor a szülőfalumban, (ennyi időt azóta sem), de még Kilitiben is laktam valameddig, mert ott is éltek rokonaink. Életem leghosszabb útját tettem meg az idő tájt Kilititől Szabadiig gyalog. Fogfájás gyötört, szegény nagynéném mindent megpróbált ellene, még fokhagymát is dugott a fülembe, de hiába. Át kellett gyalogolnom Szabadiba, az orvoshoz. Azt hittem, sose érek oda. Nagy darab, erős ember volt a doktor, nekiveselkedett a fogamnak, csak úgy, injekció nélkül. Persze ordítottam, ő meg velem üvöltött, hogy elijesztem a betegeit.” Azért a foggyötrelmen kívül mást is adott neki ez a vidék. Mindenekelőtt a Balatont. Megismerte, emlékezetébe véste a táj és a tájalakító ember jellegzetességeit, megtanulta a cséplőgép mellett és a rokonok kukoricaföldjén, hogy az élelemért „arca verítékével” fizet a paraszt, karjában, derekában érezte a szőlőkapálók alkonyati fáradtságát. És egész életére, művészetére ható élményben részesült, mégpedig a kitűnő Molnár István révén, aki abban az időben népfőiskolát vezetett Siófokon. A 13 éves fiú bejárt az előadásokra, valósággal lenyűgözték Molnár István szavai. „Regős-cserkészként kezdtem néptáncot tanulni, később együttesekben is táncoltam, a művészeti gimnáziumban és a főiskolán (a mesterem is néptáncos volt), de Molnár Pista bácsitól nemcsak néptáncot lehetett tanulni; sokkal, de Szobrász, feleltem. Hát akkor biztosan igazam volt, mondta. A szobrászok nem tudnak rajzolni". Elsős korában készült egy fénykép róla. Medgyessy Ferenc Művészet cimű szobrán ül a debreceni Déri múzeum előtt Akkor még nem sejthette, hogy egykor a nagy művész megnyitja előtte szívét, műtermét, s abban a szerencsében részelteti, hogy a közelében dolgozhat. „Medgyessy Feri bácsit úgy szerettem, tiszteltem, mint az apámat. Egyénisége, embersége, mint a szűz hó fehérük emlékezetemben. Ö is fiaként szeretett. Másodéves főiskolás koromban megengedte, hogy segítsek neki egy munkában. Én raktam föl az agyagot Marék József portréjához, amelyet az Állatorvosi Főiskolának készített. (Később magam is csináltam szobrot a főiskolának, ugyancsak portrét, Aujeszky Tivadarét) Rajta kívül még egy atyai barátom volt, aki viszont az én műtermemben dolgozott a hetvenes évek közepén. A nemrég elhunyt Szervátiusz Jenőről van szó ... Nálam mintázta Jókai-szobrát. Az ő egyénisége szintén egyszerűségével tündökölt, s olyan „magátólértetődően” volt szobrász, mint Medgyessy. Semmi hókusz-pókusz, különcködés, ködösítés, művészkedés. Jenő bácsi fölvett egy darab fát, ránézett, s mindjárt meglátta benne Krisztust vagy Dózsát, és úgy állt neki dolgozni, olyan természetes munkásmozdulatokkal, mint akárki a legprózaibb foglalkozásúak közül. És mi lett abból a fadarabból, uramisten! Megfigyeltem: mindkettőjüknek remegett a keze, de csak akkor, ha nem faragtak. Abban a pillanatban, amikor hozzáértek a formálandó anyaghoz, megszűnt a remegés. Én tőlük sem, másoktól sem a mintázó technikát, stílusjegyeket akartam megtanulni (nem valószínű, hogy például Medgyessy műveihez hasonlítanak a szobraim), de igenis a tökéletes mesterségbeli tndást, az alkotói tisztességet, a nemes emberi tulajdonságokat Nem dolgozom agyagban, gipszben; én egyenesen kőbe faragom a mondanivalómat. Ez persze, mivel a szokásostól eltér, nem egyszer okoz megütközést Rendszerint ugyanis a szobrot egyszer lezsürizik agyagban, aztán gipszben, majd a kőfaragó-vállalatnál elkészítik a közvélemény elé szánt művet Egyetlen ilyen munkám van, de őszintén szólva nem érzem a magaménak. Volt valaha egy gipszszobrom, egy női alak, amely megtetszett egyik városunk elöljáróságának. Megegyeztünk, hogy kőbe faragom. Ott állt már az udvaron a félig kész istennő (a termékenység istennője), amikor a buzgó tanácsiak beállítottak és elképedtek. Nem voltam otthon, nem mondhattam el nekik, hogy én még egyszer ugyanazt a szobrot nem csinálom meg. Elrohantak a lektorátushoz és tiltakoztak: nekik olyan nagy hátsó felü nő nem kell. Jó. Elküldtem a gipszemet a kőfaragókhoz, az istennőt pedig később egy másik város állította fel. De elhatároztam, hogy többet ilyet nem csinálok. Ha az ember egy kővel szembe kerül, az a legfontosabb, hogy hagyja beszélni. 1975-ben Lubló és Podolin között a Tátra alján művésztelepen dolgoztam. Egy nap kint sétáltam a bányánál, s egyszer csak egy frissen lehasított kődarabban megláttam a szobromat Soha ilyen találkozást! Abban a pillanatban tudtam, mit fogok belőle csinálni. Két-három hónap alatt el is készült egy kéz, egyméteres, és lehet vagy húsz tonna. Ezt tartom a legjobb művemnek. Azt kérded, hogy volt-e dolgom márvánnyal ? Volt Egyszer. Gyula városa jóvoltából. Nekik készítettem egy kétméteres ülő női figurát márványból. Hát mft mondjak? Amikor megláttam a tömböt leg' szívesebben beleharaptam volna.” Budapest, Sopron, Győr, Siófok, Keszthely, Űzd, Tatabánya, Székesfehérvár, Gyula, Kisújszállás... Nem sorolom tovább • Veszprémi-szobrokkal ékes városokat Ugyancsak sok helyet foglalnának el a sorok, ha két nagy műcsarnoki gyűjteményes kiállításáról és általában a tárlatairól megemlékeznék. Röviden: sok helyen állított ki az országban, és külföldön is. De, hogy jiított el addig? Az egykori kisdiákot ott hagytuk Debrecenben, a Medgyessy-szobor ölében. „A budapesti Szent István gimnáziumban folytattam tanulmányaimat majd ötödik után a művészeti gimnáziumba kerültem. Második után a nyári vakációban néhány osztálytársammal lementem Nyékládházára, ahol apám egy kavicsbányában dolgozott a kotrógépével. Mi sem nyaralni, mentünk, lapátoltunk, vagont raktunk, krampácsoltunk, majd dagadó pénztárcával (hatszáz forintot kerestünk) repülőgéppel (!) utaztunk fel Pestre, az évnyitóra. A folyosón szembe jött az igazgatóhelyettes. Ugye, te szobrász leszel? — kérdezte tőlem, ha jól emlékszem, szobrásznak iratkoztál be. £n mit sem tudtam erről, de ha már szobrásznak írtak be, gondoltam, megpróbálom. Két csodálatos esztendő következett; Somogyi József irányításával dolgoztunk, s valóságos otthonunk volt az iskola. Hálás vagyok Gál mesternek is, aki a kőfaragó szakmát tanította. Megtanultam, akár csak elsőben a kolonial bútor készítését (azóta sem tudok ránézni egy kolóniái bútorra), de negyedikes koromban már egy portrémat kiállították az Ernst Múzeumban. Akkorra már a fejem lágya is benőtt, kitűnően érettségiztem, majd a Képzőművészeti Főiskola következett. Hat évig tanultam, mindvégig Szabó Iván volt a mesterem. A főiskolán egy család voltunk. Késő este alig tudtak bennünket kizavarni az ípületből. Negyedéves koromban egyszer Szabó Iván kölcsönadta a műtermét. Elő- cotortam egy követ, megfaragtam. A figurát a Nemzeti Szalon állította ki, most nagyanyám sírja felett áll a Farkasréti temetőjen. A diplomamunkámat — egy ülő női fi- ;urát — ugyancsak rögtön „kőbe faragtam”. Szobrot kért tőle a szülőfaluja, Szabadi is. A Pusztatoronynál kiásták a régi falut, i ahol a csontok föl szikráztak, emlékpark esz. Itt áll majd a szobor. „Gyerekkorom- Min, sokszor mentem el a torony alatt hőégben, kapával a vállamon. Valamelyik rokonom sóstói kukoricása várt, s csak röpke »Hántást vethettem a romokra. De a látvány bennem maradt. Amikor szóba került t megbízatás, mindjárt tudtam, hogy ez az mlékkép lesz az emlékmű alapja... Melyek a Pusztatorony alatt, fölnézek a kissé éloldalas, háromszög alakú romra, amely nár olyan csenevésszé vékonyodott-kopott z időben, hogy át lehet rajta látni, mint gy ablakon ... Szapudi András , álom-szobrok; mintha álmodtam volna őket. Az álom az elvont dolgoknak, a csakis lelki, tudati vagy tudatalatti létezőknek is testet, formát ad. Álmaimban testet ölt a jóság, a gonoszság, a békesség és a halálfélelem, magától értetődő formákban jelennek, személyesülnek meg a gondolataim — néha elborzasztanak torzó mivoltukban —; de az életem egy- egy szakaszában fontos emberi lények (egy barát, egy tanár, egy nagybácsi) sem naturális valóságukban látogatnak meg. Csak szellemi lényegüket fejezi ki elváltozott alakjuk, mely az álomban ugyancsak magától értetődő, akár egy hieroglifa a Kelet tudósának; álom-szobrok; és némelyiket mintha értelmem hajnalán álmodtam volna, kisgyerek koromban, amikor izgatottan gyúrtam a tejeskávé-bama agyagot, majd életet leheltem belé egy ószövetségi isten kisinasaként... A tapolcai kiállítás csendjében állok. Imre! Egy szem mered rám — várakozóan — a kőgöcsörtök közül. Talán a vésős ember visszatértét várja? Hol lehet az az ember? Távoli, titokzatos századok nyelték el népével együtt? Portyázó horda tört váratlanul a településre és leölték még a csecsemőket is:.. Vagy sikerült elmenekülnie, de nem tért vissza többé a munkájához? Vagy éppen azt akarta, hogy ezek a szemek örökkön örökké a befejezettség utáni vágyakozásról valljanak... Jön. Régi időkből, kortársamként. Budapesti műtermét bezárja, kocsiba ül, végighajt az M7-esen, befordul egy siófoki udvarba, azután leállítja a motort. Jóindulatú mosollyal nézi a faggyal, szúrós szelekkel fenyegető eget, és mintegy mellékesen kijelenti, hogy Veszprémi Imrének hívják. Vodkát nem kér, mert még volánhoz fog ülni, ugyanis Szabadiba, a szülőfalujába tart, ott marad éjszakára is. A kézfogás kemény — a szerszámokkal testvérbarátságban élő mesterembereké —; mesebeli ezermester, gondolom, talán még a Wartburgját is meg tudná javítani. Leül. öszes szakállábán eltűnik az ökle. Egy történetet mond el, egyszerű történetet az emberről (akit Veszprémi Imrének hívnak), aki más neveken vagy név nélkül már sok ezer éve folytatja azt, ami mindig befejezetlen marad. „Szabadiban születtem”. Ez az első mondata. Szabadiban éltek apai ősei, nagybátyját, rokonsága, de ő csak véletlenül született itt. Ugyanis akkor vezényelték édesapját éppen a Sióra dolgozni, amikor a gyermek érkezése esedékessé vált. Apja kotrós volt. A Ba- kony-értől a Keleti-főcsatornáig, a Berettyótól a Túrig sok fplyó, csatorna medrét építette. Most is egyenesen a Hortobágyról jött haza. „Így történhetett, hogy ugyanabban a házban, ugyanabban az ágyban születtem, mint harminc évvel azelőtt az apám. 1932. június 29-én, éppen búcsúkor, Márta napján. Egy fél év múltán már ötven kiloméMintha távoli, titokzatos századokból néznének rám. Talár, egy Krisztus előtti birodalom hétköznapjai nyüzsögtek körülöttünk, s az idő csak nekik kegyelmezett. De azért beléjük mart. Kiharapott egy-egy darabot az arcukból, lehántotta róluk a húst a bordákig, és most szélnyaldosta csontokkal állnak a vízparton, strandcuccokkal fölmálhá- zott emberek kerülgetik őket vagy egy város közepén állnak, betonszínű háztömbök között küllő formán kimeredő csontokkal, szfinxarccal, száját, szemet homokkal betömő viharokról, ázsiai puszták ferde szemű lovasairól, szétdúlt birodalmak homokba fulladt céljairól tűnődve; sokkal többet annál. 0 az egész népi kultúrára nyitott ablakot: Tőle kaptam az első fontos eligazítást, és később is megszólaltak bennem a mondatai.” Más táj is fölfénylik benne, ha a gyerekkori nyarakra emlékszik: Debrecen, Hortobágy, s egy kis alföldi tanya, ahol anyai nagyapja élt. Álomzug. Ö is volt debereceni diák, akárcsak Kölcsey, Csokonai, Móricz Zsigmond. Az algimnázium két osztályát fejezte be a híres kollégiumban, s hagyományos debreceni szigorról (mely különösen a minden idők legzseniálisabb diákját, Csokonait sújtotta keményen), neki is kijutott. Vajon az elmúlt fél évszázadban hányán buktak meg rajzból Magyarországon? A kérdés szónokias, lehetetlen rá felelni, ám egészen biztos, hogy nagyon kevesen. Nos, Veszprémi Imre Munkácsy-díjas szobrász- művész az első gimnáziumban megbukott rajzból. „Valamelyik zöldfülű a kollégiumban kitalált egy lógási lehetőséget Ruhakefével megcsapkodtuk karunkat, lábunkat, ettől kis pörsenések keletkeztek a bőrön, mintha rühesek lettünk volna. Ezzel egy hétig lehetett tengődni a betegszobában. Év vége felé járt az idő, be kellett volna adni a rajzokat. Félegyházi Laci bácsi (maga is jó képességű festőművész) nagyon megdühö- dött. Egy hűséges augusztusi napon kullogtam be hozzá javítóvizsgára. Mintha most is látnám szigorú arcát a rajztáblám fölött. Tíz—tizenkét éve szövetségi közgyűlésen találkoztam vele. Nem tudom, emlékszel-e, Laci bátyám, hogy 42-ben megbuktattál rajzból? Meghökkent. Miért? Mi vagy te most? ' \ - - ' ■ igMÉ % mm:~m / /
