Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

A háború véget ért, de még mindenki a há­borúval élt, gondol­kodott, várták haza azokat, akilk már soha nem térnek naeg. Üjra kezdtünk hozzá­szokni a békéhez. A bekö­szöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szógyeiinivalót. Nagyravágyó álmok nem fe­szítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint so­kan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai ta­nulmányaim elvégzését bizo­nyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor ve­szett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényké­pek, bátyám két utolsó le­vele Moszkva alól, negyven­ötből — eltűnt, amikor meg­sebesültem. Lehet, hogy az Uralon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a vá­rosokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, ame­lyek végigkísérnek életünk­ben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az ol­dalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradha­tott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben ta­nultam, sem a házunk, lé­nyegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha há­rom tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhat­ják a másolatát. Három — ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások a hátországban, betegségben, éhezéstől, me­gint másoknak az evakuá- cióban veszett nyomuk.. Írtam osztálytársamnak, Ná- gyánaik — így fogom nevez­ni őt —, aki felkutatott há­rom tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazga­tónkat, kémiatanárunkat, Je- katyerina ' Nyikolájevna Po- Wűpovot, akiről nem annyira -'-magunk’ írtuk, mint' inkább '■‘■a puskini szavakat formál­tuk át: „Hidd el: megjön Jekatyérina — álmosan dő­lünk szerteszét — s az el­lenőrzőbe beírja, mindegyi­künknek a nevét...” Akko­riban ez nagyon szellemes­nek tetszett nekünk. R eggel érkezett a vonat a lerombolt n-i pá­lyaudvarra. A leg­szükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltás­kámmal a karomon, koráb­ban kimentem a vagon elő­terébe, a fejek fölött pillan­tottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendőben, hó­csizmában, lábadt tanácstala­nul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ab­lakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulat­tal kapkodta utánuk. Leu- gorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfele nézett. Aztán felki- , ásított, könnyeikig megható­dott, olyan örömmel ölelget­tük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N-ben, fölkeres­tük tanárainkat, és minden­hol örültek nekünk. Az iga­zat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem — vissza­tértem a frontról. A Forradalom sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bris­tol étteremben. A háború előtti években lakásunk ab­lakaiból vagy az erkélyről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait — ponto­san szemben laktunk. Krém­színű redőnyei mögött estén­ként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órák­ban az admirálisra hasonlí­tó portás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ru­hájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?’ Előrementem, úgy követett, mint egy isko­láslány. És most itt ülünk egymással saembcsi, ft ttagy, hideg terem magas ablaká­nál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ab­lakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padló­zatok. Hull az erkély csont­vázán keresztül, amely meg­maradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól em­lékszem — futott ki az er­kélyre nővérem: „Tanyával megyünk a frontra!...” És most, íme, a Bristolból bá­mulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem :is lett volna a sze­mem előtt. Odajött a páneérnő, letéve itt, a Brisfeinfi, egy faeö pádon vizsgáztam le kémiá­ból a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Foiyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszer csak híre járt, hogy először azokat ve­szik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilence­dik osztályból átmentem a repülatechnikumba. Iskolai barátommal, Gyámka Man- szurowal arra jutottunk, hogy magántanulóként azon­nal le kell vizsgáznom a ti­zedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiáiból a 'kerti pá­don fogadtak, a másik pá­don Gyimka ült, súgott, az­tán inéilié iüt egy részeg, és jó hangosan, vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! — há­borgott Jékatyerána Nyikola- jevmia. — Magad és Manszu­Grigorij Baklanov NÁGYA az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Ná- gyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Négy át, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magá­ban, hajfonatai ritkás perec- formákat képeztek a tarkó­ján, púderezet*: pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiug­ró homlokán. Hányszor ír­tam le ma témátok adó] gozatá t az egész nyolcadik—kilence­dik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a re- pülőteoh mkumba. — Emlékszel, nálunk jöt­tünk össze, a nyolcadik osz­tályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben maga­biztosabb veit. — És emlék­szel, itt áHt azelőtt a Mihaj- Iovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Mái nem tudom, miért nevezték így. elvitték még a háború előtt, nem sokar. elmékeznek a Forradalom sugárúton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állít, és láttam’, hogy ugyan­rovoir! Mainszurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most éi Jekatyerina Nyikola- jevna, élek én, ide utaztam N.-be a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőből jö­vet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaró­zott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, ho­gyan élünk tovább; én befe­jezem a repülötechniiku- mot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én me­gyek egyetemre, 5 segít ne­kem. Ez volt az utolsó, hábo­rú előtti tél, kővetkező télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Man- szurov bennógett a harcko­csiban. Emlékszem, hogyan buk­kantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmo- lemszkig — ott, Vjazma és Sanolemszk körzetében har­colt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Számiénszfegt mSrr eRotál­ták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédben, meny­nyire akartunk hinni! Az ái- lomásügyeietes bevitt magá­hoz, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szanolenszk me­gint a mienk, honnan tud­juk? Jegyet, természetesen, nem kaptunk. Késő estig sétáltunk Ná­gyával N.-ben, egyszer egy­más mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ös­vényeken. Néha villamos csöngött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét ve­zettek. Öregember húzta szarvára kötött kötélen, öreg­asszony nógatta egyujjias kesztyűben, a kecske a tér közepén megmakacsolta ma­gát TeUhoíd függött a város föiött, megvilágította az apá­cazárda romjait Emlékeze­temben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímez­ték a lepedőkbe, batisztzseb- kendőlköe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramo­kat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes fekete sziluett­jére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is moz­dult volna a rézsűt szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a néme ­tek eitakarodtak, a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rej­tőzött a pincékben. .. Sok ha­sonló legenda járt akkoriban N.-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítés­nél sokáig álldogáltunk. Ki­gomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Ná- gyét, magamhoz húztam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra ki­talált valamit, hogy benéz­zen : kíváncsi volt, mért ülünk kettesben, a konyhá­ban teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Nágyá- nak. M ásnap Nágya kifcisért. Újra ott álltam a va­gon előterében, elin­dult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Ná­gya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. És ebben a pillanatban semmi’'e se gondoltam, semmit sem éreztem, csak homályos bűn­tudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, altot a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, vala­mennyi fiú közül egyedül én tértem vissza a frontról. (Havas Ervin fordítása) „ ;■ JV Cf Zala Tibor rajza Hegedűs Géza Szonett az ünnepek értelméről Ha itt az ünnep — emlékezni kell, mert minden ünnep emlékezteid: múltakból őrzött ösztönző erő, melytől a lélek új célokra lel. Ha vtt wz ünnep — megáll az idő s leendőnek időtlenség felel: az élő emlék bizonyságra jel, hogy a teendő meg u tehető. Az ünnepekkel bizonyét a múlt, mely évszázadról évszázadra hullt, hogy jövendőkhöz talpazat legyen. Az ünnepen a lélekteljes ész a közös célért emléket idéz, hogy tettrekész legyen az értelem. Új könyvekről —- röviden 1 gondolkodás története Cehett-e olyan könyvet írni a filozófia történetéről, amely nem összegzése vagy csak más szempontú megközelíté­se a korábbiaknak? Erre tesz eredményes kísérletet Lendvai L. Ferenc. Köteté­nek címe: A gondolkodás története (Móra kiadó). A címlapon Gauguin festményé­nek reprodukciója: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” A filozófia is ezeket a kérdéseket tárgyal­ja, módszexe azonban nem a művészi, mint Gauguinné, hanem a fogalmi gondolko­dás. A szerző nem leegysze­rűsíti, hanem a lényeget megjelenítve feloldja a filo- zcffia történetét, s érthetővé, Kereszt ary Dezső Szeresd a szelet! Szeresd a széfét., ha süvít, ha nevet: vele mozdul a levegő óceánja; ha esőbe, hóba forgat, ha zúgja, mit szóba nem foghat, ha ruhád, lelked cibálja. Szeresd, ha mint kóbor posta a messzeség híreit hozza, úttalan utakon járva: szava lombcsevegés, füst, illat, mennydörgés, kigyúló csillag, villámok álcázása. Szeresd a viluirrt, a hámjukból kitört sárkányok tombolását; ha az égzengés elül, tudod, a csöndben, betűi valami üzenet vár rád. Szeresd, ha az űrbe kilépőé mermyboltot emel az égre, ahol, bár senki se látja, mindenütt ott van a szívekben, parázs agyakban testesülő Ige. Szeresd, mert sehol se lett fojtogató szerkezet, megszáll, mint a maró vágy, elhamvadván kigyúl benned és körödön túl a zúgva sodródó-sodró szabadsag. Németh Endre rajza könnyen követhetővé tes^ mindazok számára, akik az ember fogalmi gondolkodásá­nak, szellemi fejlődésének út­ját kívánják nyomon követni. Immánuel Wallenstein á mai gazdaságtötrténet-írás egyik legeredetibb képviselő­je. Elsősorban, szemléleti újí­tásai tették világszerte is­mertté a nevét. Fölhagyott az egyetemes nemzetgazdasá­gok elszigetelt vizsgálatával, s kutatásainak középpontjába az egységes világgazdasági rendszer fogalmát állította. A Gondolat kiadó fontos soro­zatában, a Társadalomtudo­mányi Könyvtárban látott napvilágot az első magyarul megjelent önálló Wallerstein- mű: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Waller- stein rengeteg empirikus adatot dolgozott föl ahhoz, hogy a világot egységben — egyes jelenségektől, kultú­ráiktól, ideológiáktól elvonait-i koztatva — tárgyalhassa. Nem kevésbé jelentős egy magyar közgazdász, Kolosi Tamás korántsem olyan ter­jedelmes, de napjainkat an­nál közelebbről érintő tanul­mánykötete : A struktúra és egyenlőtlenség. (Kossuth Könyvkiadó.) A kötet tanul­mányai a társadalmi szerke­zet kérdéseivel foglalkoznak! azt vizsgálják, hogy a szocia­lista, konkrétan magyar tár­sadalom szerkezetének alaku­lásában milyen tényezők a meghatározóak, milyen új je­lenségeknek van fontos sze­repük a társadalmi egyenü lőtlenségek újratermelődésé­ben. Izgalmas, ha úgy tet­szik, közéleti könyv ez. íme, néhány téma: az egyenlőt­lenség eszméje és gyakorla­ta a szocializmusiban; a má­sodik gazdaság kifejlődése; a jövedelemelosztási rendszer feszültségei; az értelmiség szerepe és funkciói. A kötet második részében Kolosi Ta­más négy empirikus kutatás­ról számol .be. Vlig István filuszbráeiója

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents