Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

A helytállás köznapjai az idén az első lett, a tanít­vány, Farkas Árpád a ne­gyedik. Mondják: „Nem akarták elhinni, hogy az a gép, amivel a Jani bácsi szántott, tizenegy éves”. — Hogy az ember bizto­san, nyugodt, jó érzéssel dol­gozhasson, nemcsak szeretni, hanem szolgálni, ápolni is kell a gépet. — Olyan még nem volt, hogy beleikeseredett ebbe a munkába? — Dehogynem! — Legyint, de mosolyog. — Kinél nincs ilyen?! Bizony, mondtam már én is: odébb állok, el­megyek az állattenyésztésbe. De másnapra már mindig tudtam: dehogyis teszek Ilyent! — A nem a szakmához tartozónak a szántás mono­ton munka. — Ügy tartják: ki mint veti ágyát, úgy alussza ál­mát. Ki hogyan szánt, úgy arat! Amikor a termést hord­ják be, mindig érdeklődöm, hogy az a tábla, amit én szántottam, mit adott. Azon a ködös novemberi | napon egymás mögött men­tek hárman. Varjak kering­tek a friss szántás fölött, s a Desedáról egy csapat si­rály is ide vetődött élelmet keresni. A szót egyikük sem ejtette ki. Az Értelmező szó­tár így ír róla: „Helytálló — a feladatát minden, nehéz körülmény között teljesítő.” V. M. ' Hanyauir. i„ » — ködös novemberi nar ? Egyi­kük sem tudta. Sem Oláh János, sem Farkas Árpád, sem Scstorics József. Ahogy egész évben, most is csak a napi és a hátralevő feladat tölti el. Sostorics József „mö­gött” ott van a toponári Kapostáj Termelőszövetkezet összes, több mint ezeregy­száz hektár kalászos vetése. Másik kettőjük mögött pedig ki tudja hány ezer hektár talaj előkészítése. Most ezen a ködös novem­beri napon a három T—150- es egymás mögött megy, tempósan, ütemesen. Való­színűleg csak én gondolom, kicsit higgadtabban, maga­biztosaljban, mint eddig, bi- szeh minden más kész, az egyetlen feladat még a szán­tás. Rajtuk kívül három' Rába is ugyanezt, végzi, s ha nem is kimond»:ián, va­lamiféle versengésben. Egymás mögött mennek, nem számolják a napokat. — Az ősz folyamán egyszer volt egy szabad hél végem — jegyzi meg Oláh János, míg néhány gázcsomót leszed az eke kormánylemezéről — akkor, amikor úgy rádol­goztunk, hogy tudtuk, a ve­tőknek van elég területük, nem akadályozza a munká­jukat, hogy nincs elegendő magágy. — A legutóbbi hétvége? — A háztájikat szántot­tam. Azt is el kell végezni. Nem a munkanapot nézi az ember, hanem azt, hogy el­készüljön, rendben, minden. A földet művelő ember ősi törvénye ez. Megtanulni, vagy megtanítani nagyon ne­héz. A nagy „öreg”, Oláh János — aid mindössze negyvenki­lenc éves — elöl megy, mö­götte. az újabb generációt képviselő Farkas Árpád, hu­szonhat éves. A szakmához, mint korunkban sok más fiatalt, őt is a gépek szeré­té te vonzotta. A Jani bácsi­hoz — ahogy ő szólítja — pedig az, hogy ellesse, meg­tanulja, érezze azt a többle­tet, ami már túl van a mű­szaki ismeréteken, a kisebb- nagyobb szakmai fogásokon. Ami már abban megnyilvá­nul, hogy az ember nem a munkanapot, a szombatot, a vasárnapot nézi, hanem azt, hogy szép legyen az a szán­tás, jó helye legyen a mag­nak, mert csak úgy tud gaz­dag termést nevelni. — Más talán nehezen ér­ti meg — mondja Farkas Árpád —, de nekem az az öröm, hogy a munkám ered­ményét látom. Látom, ahogy barázdáról barázdára fordul a föld, és ez minden mező- gazdasági termelésnek a kez­dete. Innen indul el min­den. Dr. Klike Csaba főmező­gazdász mondta: „Az Árpi kifejezetten kérte, hogy a Jani bácsival együtt dolgoz­hasson.” — Miért jó együtt? Megvonja a vállát, elmo­solyodik : — Mert gyorsabban sza­porodik a munka. Na, meg a Jani bácsival kezdtem a trak­torosságot, sokat tanultam — tanulok ma is — tőle. Oláh János a bajai rend­szer területi szántóversenyén Gerencsér Miklós: Miután Gerencsér Miklós nagyszabású regényét, a Honvágy címűt elolvastam, az volt az első gondolatom, hogy még mindig keveset beszélgettem öregemberek­kel. Pedig pályám során iga­zán sokszor éltem az alka­lommal, ha jó emlékezőké- pessággel megáldott öregek­kel hozott össze a sors: bi­zalmukat, emlékeiket, ízes mondataikat becses aján­dékként fogadtam. Néhány éve még nem volt ritka a Gerencsér-regény hősei ko­rabeli ember: megtalálható volt minden harmadik falusi portán vagy városi bérház­ban. És — ki ne emlékezne, ha volt türelme meghallgat­ni őket — vége-hossza nem volt a világháborús történe­teknek, a bevonulás napjától a fogságig és tovább. Apá­ink, nagyapáink szép szám­mal öltötték fel a csuka­szürkét, kezdetben csak a „standbeli” legényeket meg a már kiszolgált katonák kö­zül a fiatalnak számító fér­fiakat, javakorabelieket vit­ték, később azután rászorul­tai-: az öreg „népfölkelőkre” és a tejfölösszájú kamaszok­ra is. A vérveszteséget föl­mérni lehetetlen, még ha ezt az elesettek, eltűntek megközelítő számai révén megpróbálták is az erre hi­vatottak, akárcsak a kato­nák és a „hátországiak” ten­gernyi szenvedését. Gerencsér regénye fogság­ba esett magyarokról szól, akik úgy lettek internaciona­lista hősökké, hogy az inter­nacionalizmus fogalmát nem­igen tudták volna szabato­san megfogalmazni. Kezdet­ben talán még a regénybe lépésekor tudatos bolsevik, vöröskomiszár Viktor sem, az idősebbik Medve fiú, aki a doni harcok véres napjai­ban találkozott öccsével, Má­tyással. Az utóbbi a „tejfe- lesszájúak” korosztályából való, még nem volt 18 éves, amikor a frontra, onnét fog­ságba, majd egy kozák föld- birtokos tanyájára vitték. Matyi itt Mityává lett, s jó­kezű lakatoslegény lévén tü­relmesen dolgozott. Egyetlen vágy melengette: mielőbb hazatérni, mégpedig szép orosz szerelmével, Nágyával. Csakhogy körülötte apoka­liptikus robajjal rázta le év­százados igáját a cári ön­kény óriásországa, testvér­háború dúlt, öldöklések, éhe­zés mindenütt és mindenfe­lől halálos veszély leselke­dett A fehérek vörösnek, a vörösök fehérnek nézik, és ő hiába magyarázza kétségbe­esett dühvei a történelem­nek, hogy semmi köze az Nyughatatlan emberek ...de kc<zben kicsit újítgatunk... Ha senki sem találja föl a kereket, altkor most csak két lábon járnánk vagy lóháton — lenne ennek némi haszna —, és eszünkbe sem jutna, hogy gurulni is lehet. Ha egy adott pillanatban vala­kinek- a fejében nem született volna meg a go na a la i, senki sem kérhetne számon: miért nem pattant ki a „szikra”, miért nem erőltette egy ki­csit jobban az ágyát az ille tő. Nem is akarnánk firtatni a dolgot, mivel fogalmunk sem volna róla, hegy. egyszer régen halpvsny esélye mu­tatkozott az emberiségnek valami kör alakú szerkezetre. Fölösleges folytatni az ok­fejtést, mivel nélkülözi a mélységeket. Viszont arra jó. hógv két újító segítségével ettől a kálj hától elindulva járjuk be a sokmindenféle kitalálásra hajlamos műszaki emberek gondolatainak zegét- zugát. S-oniáyh Károly osztályve­zető és Kapinya Károly mű vezető a VBKM kaposvári gyárában dolgozik. Pontosan értették a fenti „tanmesét” mégis vidoran összenézve mondták: — Az újítótól igenis szá­mon kell kérni, ha nem újít és nem jut 1 eszébe valami, amiről még senki sern tudja, hogy micsoda. Mert az újító dolga az, hogy gondolkodjék. És egyszer csak kit.zlálja a valamit, amely megszületésé­nek pillanatától egyszerű és kézenfekvő. Másodlagos kér­dés, hogy öt évig vagy egy percig törte a fejét... Az osztályvezető Károly ezért nem sértődött meg. amikor egyik találmányé-a — egy biztosíték apró alkat­részére — azt találtam mon­dani, hogy mütyür. — Tényleg mütyür. De ez a mütyür akkor is több mil­lió forint megtakarítást hoz, ha kevés a rendelés. Ezért büszke vagyok erre a mü­tyürre .. . A művezető ehhez még hozzátette: — Nem a nagyság a fon­tos. Műszaki problémák min­dig vannak, és olyan nincs, hogy valamit nem lehet meg­oldani. Ha kicsi, hát kicsi Am a kitalálás kiváló időtöl­tés. Én például bitang rossz alvó vagyok. Feküdjek éb­ren? Inkább gondolkodom Aztán esetleg éjjel kettőkor öl tűzés, és be a gyárba. Az asszony már meg sem mer mukkanni. Beletörődött. Fölváltva meséltek a Ka- rolyok. Egy-eey emlékezete­sebb újításukról; van nekik ezernyi. Aztán egy-egy orr- bavágás. (Újítónak országo­san is megjár néha.) .Xsak egy valamit nem siíteriilf el­érni: azt hogy komoly ubrá- zattal valami'.éle gondterhelt., világmegváltó embereknek mutassák magukat. Legyen elég annyi, hogy Szón iá gh Károly például na­gyon szívesen beszél a virá­gok szépségéről, a természet alkotó munkájának tökéletes­ségéről, meg a galvanizálóba pottyant, s hosszan ottmaradt alkatrész cseppkc&zerű kép­ződményéről. Kapinya Károly Honvágy | könyvespolc egészhez, hogy ő itt egy idegen, aki haza szeretne menni. Viktor bátyja is ha- zavágyik, de ő előbb győz­tesnek akarja tudni a prole­tárhatalmat, szerepét külde­tésként éli át, mégpedig az­zal a meggyőződéssel, hogy a Szovjetoroszországért vál­lalt küzdelem egyúttal a ha­za ügyét is szolgálja. Ezért késhegyig menő vitákat foly­tat öccsével, aki viszont bátyját is .lebeszélné a to­vábbi szolgálatról. Viktor keserűen veszi tudomásul öccse makacsságát, de nem kényszeríti helytállásra, el­lenben minden befolyását latba veti, hogy hazajusson. Ha Mátyás nem volna ízig- vérig becsületes, érzelemgaz­dag fiatalember, s csupán gyávaságból nem vállalná azt, ami rá méretett, akkor bizony, Viktor jóvoltából hazakerülne. De épp azért, mert a honvágya is ,a lélek legmélyéről fakadó, marad­nia kell. így kívánja a sze­mélyiség — az író által megálmodott Mátyás-alak — öntörvényűsége. Végül Viktor indul haza pártmegbízatás­sal a levert Tanácsköztár­saság romjai közé, s öccse a proletárreménység országát választja. Már ide köti fele­sége, születendő gyermeke is. Jó regény. Az úgynevezett realista „nagyregényeké lé­legzetét érzi az olvasó, és egyáltalán nem rója meg magában az írót, amiért né­ha megszakítja a szó szoros •értelmében izgalmas cselek­ményt. Megszakítja, hogy hősei, a fogolyból lett for­radalmárok — megannyi magyar Odüsszeusz — „vi­lágháborús” életútját elme­sélje. Micsoda kalandok, vi­szontagságok! Ilyeneket kép­telenség kitalálni, ilyenek­kel csak az élet szogál. Pél­dául az ugyancsak plasztiku­san megrajzolt Majoros Fe­renc ázsiai vándorlását leíró „kisregény méretű” rész a mű egyik legerőteljesebb epizódja. Még valamit: Gerencsér ezúttal is bizonyságot tesz tény- és dokumentumtiszte- letéről. Minden során érző­dik, hogy hosszú évek kuta­tómunkája előzte meg az írást, s akárcsak Gárdonyi, aki Törökországba utazott hősei után, ő is elzarándo­kolt az egykori magyar fog­lyok szenvedéseinek, dicsősé­gének színhelyére. S ha azt ír.ia, mondjuk, hogy a Nyu­gati pályaudvarnál a tízes években sült gesztenyét árul­tak (Viktor két ütközet kö­zött is érzi a mennyei illa­tot), akkor biztosak lehetünk ebben. (Szépirodalmi kiadó.) Sz. A. pedig árról, hogy az ember alkotta dolgok közül még egyre sem mondta, hogy fö? kéletes, legföljebb azt, hogy nagyszerű. Valamint mind­ketten nagy szeretettel be- zéltek munkájukról. Mutogatták a gyárat, a gé­peket. Mindegyikről volt jó szavuk, történetük. De amint az újításokra terelődött a szó, rögtön úgy beszéltek, mint mások a vasárnapi csir- kepaprikásról vagy a béiyeg- gyüjtés'.-ől. — Tudja, a műszakiak min­dig barkácsolja tósak — mondta komolyan az osztály- vezető, s még egy közhelyet is „eleresztett”, miszerint ők nyughatalan emberek. Főleg ebben a gazdasági he'vzet- ben, amikor az új, *a jobb nem lehet rossz. A művezető egy húron pen- dült vele: — Nehéz a mindennapi munka. Lehúzzuk a nyolc órát vagy a többet; ezért kapjuk a fizetést. És közben egy kicsit újítgatunk. Csak nem akarják meg­könnyíteni a dolgomat. Ta­pintatosabb ember ilyenkor a világgazdásági recesszióról tart előadást, aztán a szoci­alista társadalomban dolgo­zók szellemi tevékenységéről. — Sokat hallunk az újítók küzdelmeiről. .. — Nem úgy van az — ok­tattak ki. — Az ember két napig dühöng, ha feldühítis. ** Ordít, a falat veri az okié- “ vei, azt mondja, hogy rögtön infarktust kap. Elmúlik kát nap, és mégint újít, vagy le­galábbis szeretne. Azért annyit sikerült ki­hüvelyezni a mosolygós be­szélgetésből, hogy nem álsze­rénységből sikeredett ilyen könnyedre. Csal; ami másnak furcsa, érdekes, az a két újí­tónak — és a többi sok ezer­nek — természetes. Olyan, mint a lélegzetvétel. (Melles­leg: szó esett arról is, hogy ha találmányukért pénzt kap­nak, az jó, örülnek neki, és el is tudják költeni. Ök is vágynak a sikerre, még az anyagi sikerre is. . . A pénz . serkentheti a gondolkodást.) Mit véssünk föl hát a be­szélgetés végére tanulság­ként? Valószínűleg elég any- nyi: olyanok ők is, mint va­laha az a bizonyos kerekes ember. Vagy — sértődés ne essék — mint a gyerek, örül­nek, ha eszükbe jut valami, s azt tartják: ez igenis szá­mon kérhető, mivel, a gon­dolkodás kötelesség. Miért? A közjóért. Ennyi az egész. Luthár Péter AZ ÁRAMSZOLGÁLTATÓ VÁLLALAT értesíti Kaposvár lakosságát és közületeit, hogy 1983. november 8-án 7 órától 15.30-ig a Szal­ma I. u.-ban, a Szalma I. közben, a Németh I. fasorban a páros olda­lon a Virág utcától a Szalma I. utcáig, a Páz­mány P. u.-ban, a Né­meth I. fasortól a 61-es útig, a Damjanich u.- ban a Pázmány P. u.- tól a Kertalja u.-ig, a Virág u.-ban a Május 1. u.-tól a Vörös telek u.- ig, valamint a Bajcsy- Zsilinszky u.-ban mind­két oldalon a Virág u.- tól a Szalma I. u.-ig áramszünet fesz (81967)

Next

/
Thumbnails
Contents