Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

B-osztagommal együtt jár az úgynevezett kádermranka. Ez kö- tÄHjeliil és esősorban annyit jeAent, hogy végig­hallgatom. a kolléganőm panaszát (im és máért aka­dályozza őt a munkában, mutatóban ide írok néhány okot: megnyomták az autó­buszon, hányingere, migrén­je, leike van, összeveszett a..., beteg a ...), a mási­kat igyekszem lerángatni a földre (nem kell ma meg­váltani a világot, ráér hol­nap is), boldog vagyok a harmadikkal, mert olyan jól sikerült a házassága (a gye­reket is fölvették a mate- matikatagozatra), sírok és nevetek, számon tartom a név-, születés, és egyéb na­pokat, prémiumot osztok, megértő vagyok (ez a leg­nehezebb), aláírom a sza- badságos papírokat, tárgya­lok az új felvételissel, meg­kérdezem a kolléganőket, hogy ha alkalmazom, nem fogják-e már az első perc­től utálni, fölveszem a gép­írónőt, és szavamra, ritkán gondolok az alkotmányra. Elég gond az akkor, ha ve­zércikket kell írni. Gépírónő-jelöl tünk elvált asszony, két és fél éves gye­rekét egyedül neveli. Hu­szonhat éves, és eleddig mindig csak szerződéssel dolgozott, gyes-en levő kis­mamák helyett. Emikor megtudja, hogy nálunk iga­zi státus van, madarat le­hetne vele fogatni (lehet, hogy az jobban is sikerülne, mint a próbagépelés). Fél fenékkel ül a széken, és olyan összeget kér, amelyet nem merek ide írni. Olyan kevés. Nekem öröm. Mint tudjuk, a bérszínvonal fel­találása óta az olcsó munka­erő nagy öröm. Palástolni igyekszem, ezért fontoskodó, töprengő képet vágok, amit az asszony félreért, és azt mondja: Hál’ istennek, a gyerek nem beteges. Ettől a közléstől elpirulok, mint akit rajtakaptak valamin. Való­ban az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha a gyerek beteges. Viszont aj fc igaz, hogy ha nincs gyereke a munkavállaló-jelöltnek, ak­kor meg azon szoktam gon- dolkoni, hogy: ajaj, ez majd ezután fog szülni. Így ájgan csöndben pirulok, és hlaba hessegetem, eszembe jut egy másik beszélgetés. Két éve történt, hogy a nő­nemű munkavállaló munka- képességét, szorgalmát, al­kalmasságát, megbízhatósá­gát két kisded korú gyerme­kének egészségével kívánta bizonyítani. Nyilván volt némi gyakorlata, sok főnök veséjébe nézett már bele, mert aduként elővett egy or­vosi igazolást arról, hogy „fent nevezett gyermekei­nek” manduláját már ki­vették. Megadtam magam. Most is megadom: jöjjön, aminek jönnie kell, és az úi gépírónő. Sajnos, az utóbbi másnap már nem jött, mert i megbetegedett a kislánya. J ött vissza a kolléga­nőm (akit meg szok­tak nyomni az autó­buszon). Hiába élcelődöm ezen a kétértelművé változ­tatható ténnyel, ö most ko­molyan akar beszélni. Be­szélünk. Nekem nincs sem­mi mondanivalóm, ami volt, azt elmondtam a legutóbbi ér- I tekezleten. Elégedett vagyok a munkájával (persze lehet­ne egy kicsivel többet és jobban). Ö azonban, mint már annyiszor, most is ki­fejti mondanivalójának lé­nyegét, hogy: úgy érzi. Ügy érzi, hogy nem kap megfe­lelő munkát, aztán nem kap tisztességes prémiumot, nem kap segítséget, megértést, biztatást, elismerést, építő kritikát, pedig az ő teljesít­ményé is van olyan, mint (és itt a vele egy szobában dolgozó kolléganő neve hangzik el). Kijelentem, hogy nincs igaza. Ettől — pillanatnyi pszichés állapo­tának megfelelően — dühbe jön vagy depresszióba zu­han, és visszatarthatatlanul bevallja, hogy bár tudja: a munkahely nem szociális in­tézmény, de neki igazán annyi gondja, baja van, hogy azt kettő is megelégelné. Én mindenesetre már megelé­geltem. Néha közbeszólok demonstrálom, hogy figye­lek, de persze nem érthetek vele egyet. Szerintem irreá­lisan ítéli meg a munkáját. Kelletlenül bár, de elkezdem földre. Nem nagyon vérzett Sőt, egyáltalán nem. De ilyen­kor sosem lehet tudni, a mentők elvitték. Félretolják a sérült kocsit, a rendőrök beszállnak a kék- fehér Zsiguliba. Üvegcsere­pek maradnak az aszfalton. A kopott ruhás körülnéz, az emberek szétszéledtek. Elin- duí a tér felé. — Akkor inkább írjon ki,' mondtam a főorvosnak — a sápadt, őszülő hajú ember papírokat terít ki a térdére, összehajtogatott lapok, pe­csétekkel, aláírásokkal, az t gyíkét átnyújtja a vele szem­ben ülő idős asszonynak. — Itt a zárójelentés. Szóval, a főorvos azt mondta, majd egy hónap múlva. A villamos robog, néhá- nyan oda-odapillarttanak a meséiére, mert hangja betöl­ti a csaknem üres kocsit. — De én annyit nem bí­rok ki. És tudja, mennyi lett belőle? Három hónap. — De ebbe bele is halha­tott volna, hát örülhet, hogy nem lett nagyobb baj — és az asszony szedelpzkö.dik. ■— Minden jót. A fénfi felpillant: ülése mellett egy magas, szemüve^ ges alak áll, mereven nézi az utcát. — De ha egyszer bent mindennek kell lennem, tmk- lakatosnalk meg szerelőnek is, akkor nem lehet a kórház­ban feküdni ... A szemüveges zárkózottam néz ki az ablakon, nem vísz- szautasítóan, inkább valamin törheti a fejét. Egyre többen figyelnek a férfira, aki egyet- kettőt még hümmog, de lát­va a szemüveges érdektelen­ségét, áttelepszik a másik ol­dalra, ahol egy öreg bácsi ücsörög. A férfi a zsebébe nyúl, ki­hajtogatja az agyonfogdosott papírokat, s mintha folytat­ná, úgy mondja: — A főorvos egyébként jé ember, arról ő sem tehet, ha a dolgok nem úgy alakul­nak. De nettem végül is nyolc hónapom ment rá erre a be­tegségre ... A bácsi ka bólogat: — A betegség a legrosz- szalhb. Csak az kerülje el az embert A férfi nekibátorodik. — Tessék, ez a zárójelen­tésem. Műtét nélkül nem fog men ni .., A bácsi átveszi a papírt, zavartan forgatja. A férfi közelebb hajol, mondhatni meghitten duru­zsol, időnként „a főorvos'’ meg a „tmk-műhely” kihal- lik. Amikor az öreg leszáll, mint az ismerősök búcsúzás­kor, kezet ráznak. Maratkó László Magányok sorolni a hibáit Végtére is védekeznem kell, ha nem akarok neki igazat adni. Először csak sommásan, az­tán részletesen, végül ap­rólékosan elemzem egész munkáját, életét, jövőjét, múltját, tehetségét, szorgal­mát, érzelmi és szexuális életét, családfáját, önszán­tamból sohasem gondoltam volna végig ezt a lassan ki­kerekedő vádbeszédét (hangsúlyozom, eredetileg elégedett voltam a munká­jával), amit a kolléganőm a mártírok üdvözölt arckifeje­zésével fogad. Árpádházi boldog Margit arcán láttam utoljáira ilyen mosolygós szenvedést. A szeme időn­M iskolai Vilmos Rossz a készülékem ként könnyel telik meg. me­lyet a céljukat elért embe­rek könnyedségével töröl le. Mi tagadás, szeretnék már megszabadulni tőle, ezért rövidebbre fogom, hadd si­essen a barátnőjéhez, a mamájához elmondani, hogy a főnöke egy gazember, pik­kel rá, üldözi, és innen csak elmenni szabad. Miután feltörlöm a helyén maradt tócsát, bekérem a prémiumjavaslatot. Ez a rögtönzött vádbeszéd olyan jól sikerült, hogy meg kell fontolnom: kaphat-e éppen most ennyi prémiumot. Még félreértené. Kihúzom hát a számot, és némi töprengés után a felét írom be helyet­te. Szeretem, ha következe­tesnek tartanak a munka­társnőim. Éppen sajnálni kezdem magam, amikor egy másik kolléganő töri rám az ajtót. Az iránt érdeklődik, hogy milyen színűre fesse be az eget. Van néhány ötlete Í6, például le kellene menni, be kellene menni, ki kellene menni, föl kellene men­ni, de mára már nem tudja vállalni, legföljebb délután, mert délelőtt ta­lálkája van a miniszterrel, szanál néhány nagyvállala­tot, megírja a jövő század regényét és megbuktatja a guatemalai kormányt. Erőt gyűjtök, hogy megfékezzem, de nem enged szóhoz jutni. Biztosít, hogy neki nincs senkije — amint azt jól tu­dom —, mi vagyunk az ő családja, és értünk, továb­bá a mi kis kollektívánkért, városunkért, ezért a sokat szenvedett, drága kis hazá­ért ó minden áldozatra ké­pes. Mondhatnám, hegy nincs szükség áldozatokra, legyein egyszer magánem­ber, menjen társaságba, ve­gye ki végre a múlt évi szabadságát, pihenje ki ma­gát, hogy is mondjam, le­gyen egyszer fáradt, netán beteg is lehetne, sőt (neki­lendülök) mi lenne, ha csak úgy, előzetes egyeztetés nél­kül, teherbe esne és kiven­né a szülési szabadságot, sőt a gyes-t is, majd az anya­sági napokat... Szomorúan néz rám. Szeméből sjit a vád: hát itt tartunk, már a főnöknek is fumigál a mun­ka, a lelkesedés. Bezzeg a fényes szelek idején, az új­jáépítéskor, az első ötéves tervben, a tsz-szervezéskor... (Gyorsan kiszámolom, hogy a tsz-szervezéskor. volt kis­csoportos óvodás.) Elröstel- lem magam és udvariassá­gom, sőt bűntudatom jelé­ül kinyitom az ablakot, hadd szálljon ki (ez is időmegta­karítás), hiszen várja a mi­niszter. Engem meg a következő kolléganő, akit a‘férje min­den reggel autóval hoz be. este pedig autóval visz ha­za, és aki szeretné elmonda­ni, hogy neki az égegyadta- világon semmi problémája nincs, sőt boldog. A férje nem iszik, nem dohányzik, nem nőzík. Ök minden reg­gel abrosszal terített aszta­lon reggeliznek és a férje mindig megköszöni a gon­doskodást: koszi, puszi, kav- csi. Hát nem gyönyörű? A gyerekek nem betegek, vi­szont jól tanulnak, sikerrel veszik az akadályokat a bölcsődében, óvodában, tago­zaton, gimnáziumban, egye­temen, akadémián. Lakásuk a legszebb otthon a környé­ken. Nem kér semmit, sőt hozott egy kis puszedlit, hogy megkóstoljam és fo­galmam legyen, mily.en jó háziasszony ő, azon túl, hogy itt sincs vele semmi problé­ma. Elégedett a munkával, a prémiummal, se többet, se kevesebbet nem akar, min­denkit nagyon szeret, en­gem is, persze nem úgy, ha­li nem úgy, mert ő ugyan el nem tudna képzelni más férfit. M ikor elmegy, össze­roskadok. Kiszólök a titkárnőnek (ajjaj, egy újabb nő!), hogy holna­pig senkit se engedjen be sőt az idén már senki se jöjjön, de lehetőleg jövőre se, mert dolgom van. Ve­zércikket kell írni a nők munkához való jogáról/ Leülök, lassan befűzök egy papírt az írógépbe, és egyre szilárdul bennem a meggyő­ződés, hogy erre a feladatra, mint elfogult férfi alkalmat­lan vagyok. Természetesen a hiba az én készülékemben van. — Mi történt? — Valakit elütött ez a ko­csi — mondja a férfi, aki kopott ruhában álldogál a járda szélén, arca borostás. A Lada ott áll az utca kö­zepén, szélvédőjét pókháló­szerű repedés futja be. Mo­torháztetőjén i ütés nyoma: odáig repült fel a szerencsét­lenül járt ember. Középkorú asszony jön a zöldségesbolt felől, mind­két kezében szatyor. — Jézusom, mi volt itt? — Biztosan át akart sza­ladni, ez meg elkapta — mondja a kopott ruhás. — És a sérült? — Már elvitte a mentő. Kisebb csoport figyeli már a helyszínelő rendőröket. A kutyát sétáltató öregember most érkezik, hátulról ágas­kodik. — Karambol? — kérdezd reszelő® hangon. A kopott férfi le nem ve­szi szemét a fényképező rendölökről, úgy mondja: — Innen, a parkoló kocsik közül egyszer csak kiugrott, át akart szaladni oda. ahol a fodrász van. Ez meg jött vagy hatvannal, elkapta, fel­repült a tetejére, onnan a Szirmay Endre MEGTALÁLOM őrt • Barátaimmal már ritkán vitázom, de magammal szabad még szembeszátlnom; forgandó sorsunk az egyetlen vitám, mi volt alolcor, mi lesz majd ezután, mit. tettem és mit tehettem volna, — ha élne apám, ugyan mit is szólna — terveim suhogó madárcsapata messze röptetett — csak a szülőhaza vár bizakodva és türelemmel, mert biztos már, hogy megbékélve a. renddel a halálon innen és túl a halálon a visszatérés útját megtalálom mindnyájatokhoz. goraszonáta, hat vonósnégyes, egy szimfónia és jó néhány dal és zongoradarab szerző­je. Zongoraművészi karrierje is bizonyára a koncertíroda- lom felé fordítja figyelmét. Említett első operájának a bemutatója idején Britten már 28 éves. Négy eszten­dővel később két kamara­operája, a Lukrécia elrablá­sa és az Albert Herring után megírja A kis kéményseprőt, majd a Glorianát, azután táncjátékát, A pagodák her­cegét, és — Shakespeare nyo­mán — A szentivánéji álom című nagy sikerű vígoperá­ját. Britten hihetetlenül termé­keny alkotó energiájából még olyan világhírűvé vált kompozíciók megírására is jutott, mint — egyebek közt — a Háborús Requiem, a Simple Symphony, a Variá­ciók és }uga egy Purcett-té- mára ... Mérhetetlen drámai sodrású művedben gyakran felbukkan a humor, a szatí­ra, a természet erőihez és szépségéhez való vonzódás. És ha figyelőmbe vesszük példáiul azt is, hogy fiatal éveiben. gyakran , muzsikált h adjikórházakban, óvóhelye­ken — Benjamin Britten em­beri-művészi magatartásában,, személyiségében korunk egyik legnagyobb humanisU művészét tisztelhetjük. S*, Gy. A Eiótvenesztendö Benjamin Britten Alig található századunk zeneszerzői között olyan je­lentős egyéniség, aki sokol­dalúságban, a vüág társa­dalmi és politikai ellentmon­dásainak felismerésében és nem utolsósorban mint ízig- vérig zseniális muzsikus együtt említhető lenne a het­ven évvel ezelőtt, 1913.. no­vember 22-én született Ben­jamin Brittennel. A sziklás, hullámtarajos, angol tengerparti kisváros, Lowestoft részben meghatá­rozója volt az itt született Britten későbbi operáiban megjelenő karaktereknek. A szülőföld öröksége az egyik legnépszerűbb mű, a Peter Grimes alakjaiban jelent meg talán legerőteljesebben. Ez a valóságot kegyetlen re- alisztikusságában ábrázoló, minden romantikus idilltől mentes, tragikus falusi élet­kép a szegény halászok gye­rekkorból ismert alakjainak emlékét őrzi. „A szegények poétája” — mondták a fia­tal Brittenre a mű bemuta­tása idején, amely a Paul Bunyan című, 1941-ben be­mutatott opera bukása után végre sikert hozott szerzőjé­nek. Ettől kezdve a század együk legnagyobb operák öltő­jének tekintik Brittent, Wag­ner és Debussy után a mű­faj tálán legjelentősebb meg- újítójának, aki különösen fej­lett színpadi érzékével, bá­mulatos dramaturgiai megje­lenítő készségével és a jel­lemábrázolásban alkalmazott erőteljes zenei kifejezöerejé- vel tűnt fel. Britten szimfonikus, orato- rikus, sőt kamaraműveik- kom­ponistájaként ts kiemelkedő szerző. Talán két legjelentő­sebb mestere, Frank Bridge és John Ireland hatására ír­ja azokat a korai szimfoni­kus alkotásokat, amelyekkel első sikereit aratja. Britten már ötéves korától folyama­tosan komponált, s kilenc­éves, amikor első, immár fi­gyelmet érdemlő alkotását, hegedűversenyét megírta, ti­zenhat esztendős karában már egy oratórium, Hz aoo­SOMOGYI NÉPLAP Jóba Éva rajza

Next

/
Thumbnails
Contents