Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-13 / 268. szám

Hegváltozott arányok Réti Mátyás festményei Régi és bevált szokása a 'recenzenseknek már az írás kezdetén leltárt készíteni arról, mivel érte el vagy kö­zelítette meg az értékelendő kötet szerzője — tanulmány- kötet esetén szerzői — a tel­jességet, és mi maradt ki. Kezdjük hát mi is számve­téssel a néhány hete megje­lent somogyi levéltári év­könyvről! Bőségesen kapunk itt értékes információkat a kései középkorról, valamint az újkorról és századunkról. Tovább él az elsősorban Ka­nyar József szerkesztő által teremtett nemes hagyomány: nemcsak helyi szakemberek, hanem országos kiválóságok is rendszeresen publikálnak a levéltári évkönyvben, hadd utaljunk itt csupán Borsa Ivánra, Tilkovszky L.órántra vagy a két munkájával is megjelent Komjáthy Mik­lósra. S van egy másik tradí­ció is, amelyhez kevésbé ra­gaszkodna az olvasó: a szer­zők többsége, úgy tetszik, csupán szemléletmódot tanult Szekfű Gyulától, Makkai Lászlótól vagy Hanák Péter­től, a lendületes, veretes és magyaros stílusra azonban mintha kevésbé figyelne. Persze mivel a könyvet min­denekelőtt a szakembereknek szánták, bocsánatos ez a bűn. Kárpótol érte az a — koráb­bi kötetekkel összehasonlítva kétségtelenül szembeszökő — szemléletváltozás, amely a szerkesztés szempontjait jel­lemzi. Nevezetesen: a most közreadott tanulmányoknak több mint a fele közeli múl­tunkkal foglalkozik. A tele­pülésszerkezet és a gyáripar kialakulásával, a közlekedés fejlődésével, a két világhábo­rú közötti politikai viszo­nyokkal. Történészeink ez­zel is igyekeznek segítséget nyújtani mai viszonyaink ge­nealógiájának feltárásához, s ezáltal a fejlődés irányainak meghatározásához, természe­tesen nem a mindent apró- pénzre-váltani akaró gyakor­latiasságtól indíttatva, ha­nem tárgyilagosan, higgad­tan, elemző módon. Hadd irányítsam hát a figyelmet ezekre az írásokra. • Nem nehéz megjövendölni: Tilkovszky Lóránt publiká­ciója kavarja majd ország­szerte a legnagyobb vihart. A neves történész egy el nem hangzott, addig ismeretlen, de óyiási jelentőségű Bajcsy- Z.silinszky-beszéd szövegét tette közzé, amelyet 1941. február 4-én a képviselcház- ban szeretett volna elmonda­ni a később mártírhalált halt államférfi. A honatyák azon a napon hagyták jóvá Ma­gyarország csatlakozását a háromhatalmd egyezményhez, s ugj’anakkor mondtak igent a magyar—jugoszláv örök barátsági szerződésre. A le­gendás kisgazdapárti képvi­selőnek „taktikai okokból” el nem hangzó beszéde — ame­lyet az utókor inkább tarthat számon kristálytiszta gondo­latmenetű históriai és iro­dalmi értékű esszéként, mint alkalmi szónoklatként — ar­ra lett volna hivatva, hogy a tengelyhatalmaikhoz való csatlakozás veszélyeit meg­mutassa, számos példával il­lusztrálja és a „tisztelt há­zat” a függetlenséghez való körömszak ad táig-ragaszko- dásra rábírja. Gondolatai a magyar parlamentarizmus szép hagyományairól, a jog­fenntartás és az akkori nagy­hatalmaikkal köthető egész­séges kompromisszumok ösz- szeegyeztetésének lehetősé­géről és elkerülhetetlenségé­ről középiskolai tanköny­veinkbe kívánkoznának. Amint szentenciája is: „A nemzet közösségtudata nem azonos véleményt követel tő­lünk, hanem egyforma bá­torságot é* önzetlenséget az ország nagy létkérdései meg­ítélése körül és egyenlő áldo­zatkészséget a magyar ügy szolgálatában.” Izgalmas téma feldolgozá­sára tett kísérletet T. Mérey Klára, ám Somogy megye gyáriparának helyzete a má­sodik világháborúban és az azt követő években című írá­sa csupán kísérőszöveg lett a Magyar Statisztikai Hivatal adatai mellett. Elnagyolt az egyes ipari ágazatok fejlődé­séről rajzolt kép, vázlatos a munkaerőhelyzet elemzése; nem tudjuk meg a tanul­mányból, hol és hogyan kez­dődött az a folyamat, amely­nek során Somogy iparszer­kezete — a tény, sajnos, nem közismert — korszerűbbé vált, mint például Baranyáé. A szerző — talán részlétes források híján — többször használja a „valószínűleg”1 szót vagy annak változatait, feledve, hogy a valószínűsí­tés sokkal inkább lehet mód­szere például a lélektannak, mint a társadalomtudomá­nyoknak. Adatbőségével emelkedett ki viszont Erdősi Ferenc közleménye Somogy megye közlekedési hálózatá­nak bővüléséről, korrekt és világos okfejtésű ipartörténe­ti munka Szili Ferenc írása a kaposvári cukorgyárnak a második világháború utáni struktúraváltozásairól. Egy, a másféleséget elviselni sem képes hierarchikus rendszer­ről adnak képet azok a do­kumentumok, amelyeket Andrássy Antal közölt a ka­posvári kommunisták ötven esztendővel ezelőtti peréről. Kanyar József munkája — Somogy vármegye könyvtá­rának története, 1816—1950 — nemcsak az állomány gyarapodásáról, a gyűjtőkör változásairól, az erőfeszíté­sekről ad részletes képet, hanem azt is bemutatja (bár csaik jelzésszerűen), hogyan járult hozzá a bibliotéka a somogyiak szellemi látóhatá­rának szélesedéséhez és éle­sedéséhez. Nagy erénye e ta­nulmánynak az olvasmá­nyosság, a szép stílus is. Lengyel András Réti Mátyás barcsi kiállí­tásán a festő hitvallásának megértéséhez nem kell kör­A mezőgazdasági főiskolán Tízéves a tolnai diákklub A Kaposvári Mezőgazda­sági Főiskola Tolna megyé­ből származó, diákjai gaz­dag eseménysorozattal em­lékeztek meg klubjuk tíz­éves fennállásáról. Az ese­ménysorozatot Tolna megye élelmiszergazdasága címmel rendezett kiállítás nyitotta meg, amelyen több Tolna megyei vezető is megjelent. — Az idén jegyeztük be főiskolánkon a százhuszon­negyedik Tolna megyei hall­gatót — mondta Kocsis Ot­tó, a főiskola docense. — Most huszonegyen tanulnak nálunk. A kedd óta tartó rendezvénysorozaton tál ál­1 koznaik a hallgatók a ta­nács, a pártbizottság és a KISZ vezetőivel. Pénteken este hangulatos gólyabált rendeztek, tegnap pedig a Tolna megyei öreg­diákok látogattak vissza a kaposvári főiskolára, és be­számoltak pályájuk alakulá­sáról a mostani diákoknak. mondatokba bocsátkoznunk. Réti a hazai táj realista fes­tője. Országló művész, aki apró hiteles „cserépfestészet­tel” állítja össze a mai pa­norámát. Főként az Alföld mestere. Ez érthető, hiszen Tiszadobon született 1922- ben, ismeri ennek a tájnak minden parányi részletét. Az alföldi festők útján halad; itató parasztjai, kerekeskút- jai, esti falu-hangulatai, bar- náűó szénaboglyái, állatai, virágai nemcsak neki, ha­nem nekünk is kedvesek. Sosem öncélú ábrázolása, csak velük, tőlük teljes Réti tája. Színvilága: a barnák, a sárgák, a vörösek remek kifejezőeszközei a hangulat­nak. Foltok, árnyékok által szinte percnyire pontos egy- egy festménye. Érzékeljük magunk is a kora esti, el­bújó napszirmokat, órapon­tossággal időt jelez gémes- kútjainak árnyéka. Vala­mennyi tónusa, ecsetvonása jelzi kötődését a természet­Szombaton Budapesten, a KISZ Központi Bizottságá­nak székházában rendezték meg a városi és megyei diák hez és az ott élő emberhez. Erről árulkodnak legreme- kebb, Barcson, a Móricz Zsigmond Művelődési Ház­ban kiállított képei: a Lo­vas fogat, a Kis templom, a Kerekeskútnál és az Ölasz kisváros. Talán a Télen cí­mű kompozíciójánál érez­tem csak némi elnagyoltsá­got, a hitel hiányát. „A festészet főutcájához közeledik erős szívvel és akarattal” — jellemezte frappánsan Réti Mátyást Losonczi Miklós művészet- történész. Hogy honnan me­ríti ehhez az erőt, azt tud­ni véljük: egy pillanatra sem szakad el a magyar táj­tól. Műtermében több ezer vázlata vár' a teljességre, ki­állításai körbejárják az or­szágot. Nekünk, somogyiak­nak sem ismeretlen, hiszen a kaposvári Vaszary teremben több alkalommal láthattuk tárlatát B. í. Kőszobrász restaurátorok Sopronban, az Országos Műemléki Felügyelőség kőszobrász—restaurátor műhelyében évente számos értékes szobrot újítanak fel. A képünkön: a fertődi kastély egykori párkányszobrai láthatók, amelyek a teljes felújítás után kerülnek vissza helyükre. Első országos tanácskozás Diáktanácsok vezetőinek fóruma a KISZ KB székházában N incs igazuk azoknak, akik azt hangoztatják, hogy kiveszett a ke­gyelet magasztos érzése a fiatalokból, ősz halántékú, tar homlokú emberek vasár­nap délelőtti tereferén a presszóban sokszor elmond­ják fiaikról, lányaikról: nincs bennük tisztelet a magyar múlt nagyjai iránt, nincs bennük nemzeti érzés. Mert az öregek hajlott koruk elle­nére is vigyázba vágják ma­gukat a Himnusz akkordjai­ra. Kipotyog szemükből a könny, ha szilveszter éjsza­káján felhangzik a rádióban a fenséges Vörösmarty-vers, a Szózat. Az öregek elábrándozgat- nak a törökverő Zrínyi Mik­lós történetén: már az elemi iskolában megtanulták, hogy a hős, mielőtt kirohant a vár­ból egyenesen a halál karjai­ba, cifra díszruhát öltött és dolmányujjába csillogó ara­nyakat varratott. Szinte sze­mélyes jóbarátjuk Damja­nich, aki a nagyszerű vörös- sipkások élén csodákat mű­velt a csatatéren, és a le­génység birkagulyásából kér. te vacsoráját, ellentétben ké- nyeskedő tisztjeivel. Néhá­nyon közülük pontosan tud­ják, hogy Petőfi Sándor hányszor volt szerelmes és hogy katona korában verset írt az őrbódéra. Amikor ezek a hajlott korú emberek tanulták a történel­met, meg az irodalmat, va­lóban sok érdekes, hasznos dolgot hallottak tanítómeste­reiktől, akik tüzes igyeke- tettel — és nem csekély szakértelemmel — magyaráz­Kegyelet gyufalángnál ták például az isaszegi csata eseményeit vagy Bem apó sebesülésének történetét, és gondolom, nem sajnálták a perceket a sok csatát látott lengyel szabadsághős kopott, szürke köpenyének részletes leírására sem. Kétségtelen, sokan — talán többen, mint ma — megszerették a magyar történelmet és az irodalmat e lelkes mesterek tanítványai közül, ám ugyancsak sokak­ban (a továbbtanulás lehető­sége híján) csak színes, kissé merev képeket hagytak az elemi iskolai tanórák. Ezek szerint a történelem kócsag­tollas, aranysujtásos, villogó szemű és kardú vitézek tö­mege, élükön egy-egy törhe­tetlen jellemű, büszke tartású vezérrel, akit hol párducos Árpádnak, hol Szent László­nak., hol pedig Hunyadi Já­nosnak vagy Rákóczi Ferenc­nek neveznek. Es határtalan lelkesedés meg hódolat a nagy egyéniség előtt, és viga. dozó magyarok győzelem után, és bujdosó magyarok a fegyverletétel után. De min­dig sarkantyús csizma, ki­pödört, avagy kókadt bajusz, kócsagtóll és mindenekfölött virtus, „megmutatás”. Az iro­dalom pedig rózsás lugasba libbenő tavaszi szellő, babér- koszorús lantpengető,\akinek. szinte nincs is emberalakja. Ö az angyalok földi mása, aki esténként gyertyafény mel­lett görnyed a papírra, lúd- tolla perceg a csöndességben, és megszállottan tekint az ablakon beleső teliholdra. Ha költő, akkor sovány, be­esett arcú, sápadt és éjsötét szemű. Aki, ha megszállja az ihlet, csak földöntúli szférák­ban lélegzik, és a vers úgy röppen a tolláról, mint fész­kéről a rigó. Vitáztam már olyan emberekkel, akik a költői ihletet az említettek szerint képzelték el. Szinte felháborodtak, amikor azt bátorkodtam mondani, hogy nem egy nagy költő kéziratát láttam, s bizony soraikba rengetegszer nyúlt javító szándékkal a tollúk. Ezek az emberek csaknem mindenkit egyformán tisztelnek, akik­nek a neve, cselekedete vagy írása olvasható volt régi tör­ténelmi vagy irodalmi tan­könyvekben. Értelmes — a történelmi, irodalomtörténeti gondolko­dás irínt fogékony — fia­taljaink is minden bizonnyal tisztelik nemzeti múltunk• nagyjait, de ők nem a míto­szok hőseit, a minden hibá­tól, árnyéktól mentes csoda­lényeket ismerték meg ben­nük. Azt hiszem, pontosan tudják, miért kellett kegye­lettel emlékeznünk például Rákóczi Ferencrs, ám azzal is tisztában vannak, hogy a „nagy” Bercsényi Miklós ki­csinyes hiúsága mennyit ár­tott a kurucok ügyének. Le­het, hogy nem nagyon érdek­li őket, hogy milyen díszru­hában pompázott Mária Te­rézia a koronázái ünnepsé­gen, ellenben ismerik az ak­kori gazdasági és politikai viszonyokat, következéskép. pen a császárnönek azokat az intézkedéseit is, amelyek a magyar ipar és kereskede­lem fejlődésének ártottak. A mai fiatal — legalábbis az okosabbja — tudja, kit és milyen mértékben illet a tisz­telet. Miként azt is, hogy nem annyira az egyének sze­szélye, rosszindulata, vagy nemes emberi jósága formál­ja a históriát, inkább a szí­nes, változatos felszín alatt rejtőző összefüggéseiben tel­jes erő. Sőt azt is megtanul­ták, hogy mit nevezünk anta. gonisztikus ellentétnek. Az irodalomban sem a glóriássá, fennköltté álmodott költő az ideál, aki a régi olajnyomatú képeken lanttal a kezében haldoklik a csatatéren és vé. révei írja a porba: „Ha­zám...” Azt a régiek is tudták, hogy Petőfi sokat éhezett és hallottak Csoko­nai nyomorúságáról is, de sokan még ezt is a költők romantikus életmódjához tartozónak vélték. A fiatalok előtt ismert a dolog: akkori­ban sem éhezett minden köl­tő, s azt is tudják, hogy miért éhezett az, aki éhezett... Nemrég Budapesten jártam és szokásomhoz híven a Ke­repesi temetőbe is ellátogat­tam. Sétálgattam a sírok közt. kedves költőim, Íróim síremlékét kutatva, s lassan leszállt az alkonyat. Már ép­pen búcsúzni készültem Vö­rösmarty sírjától, amikor két fiatalember érkezett futólé­pésben. Az egyik jókora cso­kor virágot hozott. A költő­óriás sírja előtt megtorpan­tak. „Itt van”, mondta az egyik, s a társa virágot he­lyezett a sírkő tövébe. „Alig akartak már beengedni ben­nünket”, törölgették az ar­cukat. „Kiküldetésben va­gyunk Budapesten, előbb nem szabadulhattunk a mun­kából. Az éjjel pedig már utazunk haza.” C send lett. Csak a két fiú szedte szaporán a lélegzetet. Elkísértem őket József Attilához és Ady. hoz. Mire „Gőg és Magóg” érdmindszenti fiához érkez­tünk, besötétedett. Csak a nagy fehér márvány síremlék világított a fák között. „Va­lahol Léda asszony sírja is itt van” — buzgólkodott az egyik vidéki fiú, „olvastam”. Egymás után hajolt a sírkö­vek fölé, és kereste „a köny- nyek asszonyát”. A kőlapok­ra vésett neveket elmosta a homály. A fiú fölkapaszko­dott egy síremlékre, és köz­vetlen közelről nézte meg a felírást. Így sem tudta elol­vasni. Elkeseredésében gyu­fát vett elő, és fellobbantot- ta a lángot. „Ez sem az”, mondta letörten, aztán visz- szabaliagott Adyhóz, és őszi­rózsát helyezett a költő már ványölébe. Szapudi Andris rétegtanácsok vezetőinek el­ső országos tanácskozását. A KISZ KB tavaly határo­zatot hozott a tizenéves diákifjúság mozgalmi mun­kájának továbbfejlesztéséről, s diáktanácsok létrehozását ajánlotta azoknak a városi, kerületi KlSZ-bizottságok- nak, amelyek nagyobb létszá­mú középiskolai KlSZ-szer- vezetek munkáját irányítják. A határozatot követően ■— el­sősorban az ország nagy diákvárosaiban — sorra lét­rejöttek az időszakosan vagy állandóan működő diák­munkabizottságok, majd a ddáktanácsok. Jelenleg több mint ötven városi, illetve megyei diáktanács tevékeny­kedik, s vezetőik szombaton első alkalommal találkoztak országos fórumon, hogy ki­cseréljék tapasztalataikat. Varga-Sabján Lászlónak, a KISZ KB titkárának megnyi­tója után a KISZ megyei és városi bizottságai mellett működő közpiskolai régteg- tanácsok vezetői előadást hallgattak meg a diáktaná­csok szerepéről az ifjúsági szövetség céljainak megvaló­sításában. A fórumon érté­kelték a KISZ KB középis­kolai és szakmunkástanuló tanácsa tevékenységét és ele­mezték a Veszprém megyei rétegtanács működésének ta­pasztalatait. Ezt követően a fiatalok szekcióüléseken cserélték ki benyomásaikat az eltelt esz­tendő munkájáról, a diákta­nácsok hatásköréről, kapcso­latrendszerérői, működésének feltételeiről. Megvitatták azt is: hogyan segíthetnék még jobban a tanintézeti KISZ- szervezetek tevékenységét. SOMOGYI NÉPLAP \ Somogyi levéltári évkönyv, 1983

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents