Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
Dsák Mór Köréje gyűlnek szelíden Ai ember végűt homokos, nomonj, mes aVrq ét, (Zsan mindent meg érzett Akit értelme megcsal, ösztöneire hagyatkozik, így hát ez az apiróoska ember aznap különösen nagy formáiban volt Fejhamgú rikíkatntásai már kora reggel tudtul adták, hogy a vesztét érzi, s bár néhányan azzal riadtak fed, hogy kitekerik a nyakát, a többiek leintették őket.) . «étnéz merengve és ekei fejével biccent, nem remél. (— Védjék csak — morogta megvetően a Tábornok, aki irigyelte Zsan népszerűségét —, megtalálja a zsák a foltját, A Dilis Költő elégedetten nyújtózkodott, tarkója alá tette a kezét, s Márta nővérre gondolt Ugyanígy feküdt a lány tegnap éjjel... amikor belépett az ügyeletes szobájába, hogy gyógyszert kérjen... Zsan szavai egyre kivehetőbbé váUta-k; közeledett a vizit — Szüvuplé, rongyö, immádüak — harsogta, s a betegek röhögve kacsintottak össze. — Ez Zsan — fuldokolt Kispisotér —, ez aztán kihasználná a reggeli erekciót! — Disznó — lökte oda neki a Tábornok, s öMende®*« lenyelte a gyógyszereit —; fogadok, hogy makkal álmodik. A Dilis Költő elmosolyodott, s' mozdulatfenul fekve próbálta visszaringatmi magát Márta karjaiba. — Hogy maga milyen büdös — fintorgott rá a szomszéd ágyról Batáry mérnök, aki titokban lopkodta a Dilis Költő cigarettáját, s aki ezért mérhetetLenül megvetette őt. — Adjak egy szappant kölcsön? — Kösz, a maga Fa-szappanától szálka megy a bőröm «** — húzta el a száját a Dilis Költő, s kisietett a kórteremből, Zsan a főnővér előtt térdelt, időnként pukkedlizett, s egy rózsa szirmait tépdeste — Szeret, nem szeret, én se szeretem — hajtogatta. Ügy látéeott, a rózsa végtelen számú szirommal rendelkezik. — Maradjon már — próbálta csitátani a főnővér vörös arccal. Végül fölcsattant: — Mars reggeliztetni, Zsan! Á Dilis Költő kárörvendően elvigyorodott — Kosarat kaptál? — Csont nélkül — szaladt szét a szája Zsannák.) (a h igy próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. (Kern is lenne hülyeség, ha ittmaradnék, gondolta a zuhanya alatt a Dilis Költő. Mártára szükségem van. Jóleső bizsergés áradt szét benne. Ennek a szerencsétlen Zsannak végülis arany az élete. Kint már nem lenne jó semmire, még a beteg anyját se tudja éllátni, itt meg, ahol kezelték, fizetést kap, ágyat és kaját. Az ágyról megint a lány jutott eszébe. Ma éjjel is szolgálatban lesz, borzon,go.tt meg a Dilis Költő, beszélek vele. Megmondom neki, hogy mosogatni meg felmosni én is tudok.) Ezüstös fejszesuhonás játszik o nyárfa levelén. (— Mit csinál ennyi ideig?! — kopogott rá mérgese* » Tábornok. — Azt hiszi, csak maga büdös? A Dilis Költő kilépett a zuhany alól, ötlete 'kivételezésén torse a fejét. Az még jobb, ha az osztályos orvosnak szólok, dünnyögfe félhangosan. Nekem sincs senkiim, állásit nemigen fogok kapni, vegyenek föl a Zsan mellé. Nem akarom én megfúrni, csak vegyenek feli. Annyira efbamibult, hogy nekiment az egyik folyosóra állított ágynak. — Bocsánat — dadogta, de a nyugtátoktól kába öreg asz- raomy £51 se nézett.) Stétnái merengve és okos fejével biccent, nem remél. (Zsan egy hatalmas vajaskenyérrel a kezében éppen felmosta a kövezetét Virágos ablak a bndai hegyekkel. Mattioni Eszter festménye. — Ezt mind megeeced, Zse*? — vigyorgott rá a Bilk költő. — Hülye! Etem lááod, hogy ec íeteeoeórangy?! A Dili« Költő elnézte a fehér köpenybe préselt, alacsony kövér testet, s felfordult a gyomra. A rövid, s tömpe új jak hot a rongyhoz, hoi a kenyérhez kaptak. Ennél azért csak jobb vagyok, gondolta, c eHonduftt, amikor Zsan nyála lecsöppent a felmosórongy mellé.) E» ú igy próbálok csolós nélkül «átnézni könnyedért iAz orvos nézte a fejét — Maga se gondolj» komolyan — mondta mosoly gva — Két emberre amúgy sincs szükségünk; Zsan nagyon jói megfelel!.) Ezüstös fejszesuhonás játszik n nyárfa levelén. (A Dilis Költőnek kedve lett volna belerúgni a még mindig a folyosón hajlongó fehér köpenybe. — Mi van, pajti? — egyenesedett föl Zsan. — El vagy kenőd've ? — Mi az isten közöd van hozzá? — vicsorgott rá a Dilis Költő. — Semmihez semmi közöd nincs, érted? — Na, itt egy cigi — nyújtottak oda a tömpe ujjak egy doboz Symphoniát. — Etet szívod, nem ? — Nem is tudtam, hogy dohányzói — mondta meglepetten a Dilis Költő. Zsannak szétszaladt a szája. Ez mindig vigyorog. Hogy tud ez mindig vigyorogni? Persee: boldogok a lelki szegényeik. A Didis Költő elvette a cigarettát — Nem dohányzók — rázta a fejét Zsan. — Neked vettem, A Dilis Költő gyanakodiva nézett az ártatlan diszmószemekbe, aztán vállat vont, elballagott. — Te! — kiáltott utána Zsan — Ismered azt a verset hogy én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén? A Dilis Költő megmerevedett Napok óta ez a vers járt az eszében. Játszik vele ez a disznó? Visszafordult, Zsan rá- vigyorgott Talán csak meghallotta, amikor hangosan dün/- nyögött. — Igen — bólintott keávtefenül. — Ismerem.) Erüstös fejsiesuhonos játszik o nyárfa levelén. (— Jól nézel ki — korholta magát a Dilis Költő, ahogy otthagyta Zsant —, cigit fogadsz el ettől a hülyétől. Aki ráadásul az ápolód. Ezen elröhögte magát. — Hülyébb nálunk az ápolónk — súgta oda bizalmasan a folyosón fekvő öreg asszonynak, de az továbbra sem mozdult.) Fiatalság. (Vörös Ferenc rajza.) Szépen magyarul — Szépen emberül Eiüstös lejsiesuhonós jótszík o nyárfa levelén. (A Dilis Költő jókedvűen beugrándozott a szekrényéhez Felöltözött, kávépénzt vett magához. — Zsan! — kiabálta a főnővér. — Zsan! Telefon! A Dilis Költő meglepődött Telefon? Zsannak? Odaóvakodott a nővérszobához. Ez érdekes lesz, gondolta. Zsant soha nem kereste senki, meg aztán el is tiltották a telefontól, mert mindig professzornak adta ki magát. — Halló! Rossz a vonal... Hangosabban! — hallotta a jól ismert fejhangot. — Igen! Igen! Értem! Meghalt az anyám, igen. A Dilis Költő betjebb lépett. Zsan a széken ült, a telefont nézte. Amikor a készülék újra megcsörrent úgy kapta föl a kagylót, mintha bárki is meg aikarta volna akadályozni ebben. — A főorvos úr? — üvöltötte. — Hát maga nem tudja, hogy meghalt?!) A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog. (— Gyere, Zsan — karóit bele a Dilis Költő. — Fizetek neked egy kávét Zsan fölállt bóhírtott A folyosón aztán leült egy fotelba; zokogni kezdett. — Na, Zsan, ne hülyéskedj — veregette vállon a Dilis Költő. Kispintér szaladt oda, mókát réméivé. — Hozd el Batáry tói a dugi konyakot, amit ellopott! — parancsolt rá a Dilis Költő. — Na, jól van, jól van, na — tehetetlenkedett a Tábornok is, és sehogyse tudott mit kezdeni a kezeivel — Jó! van, jól van, na — ismételgette. Zsan fehér köpenyén végigfutottak a könnycseppek úgy, wtínt a mellette sorakozó intézeti pizsamákon a csíkok.) lőréje gyűlnek szefiden s nézik, nézik a csillogok. Szűcs Mariann Groteszkek Egyedül Arra lettem figyelmes, hogy a lakásban krákogást hallok. Pedig egyedül voltam. Minden idegsejtemmel várakoztam. És újra krákogás, szuszogás. Lábujjhegyen belopóztam a kamrába. Senki. Már az előszobában hasaltam a padlón, hátha a szekrény alatt bújócskázik velem valaki. Ijedtemben majdnem bezuhantam a szekrény alá! Most a szobából jött a hang. Szötyögő, szutyogó hang. Ez nem igaz! Ravaszul a szoba és az előszoba közötti ajtóban álltam. Ha törik, ha szakad, meglesem a hívatlan vendéget. És ahogy ott álltam az ajtóban ... De ez őrület!... A konyhában krákogott valaki Sőt! Hatalmasat tüsszentett, majd körülményesen kifújta az orrát. Most már nem lopakodtam, hanem kicsörtettem a konyhába. De semmi. Soha többel neny foréuit velem elő ilyen esel. De azóta félek a csendtől. Félek, hátha megint megfázik. Eső Vézna kis esőcsepp volt, amikor elindult. Inkább csak esett. A szürke levegőben nagyot nyújtózkodott, és körbenézett. Körülötte osztálytársai szemerkéltek, akikkel egy felhőben járt. Undorodva hunyorított. ö is ilyen esetlen, tudatlanul zuhanó csepp lenne? ö, aki valamikor a floridai partokat nyaldosta? ö, akit a nap külön vitt föl a karjaiban az égre? Lehetetlen. Indulataitól lassan megduzzadt, és gőgösen elkezdett zuhanni. Lemaradozó társai felé csakúgy záporoztak a lekicsinylő szavai. Élvezte a sebességet. Tudta, hogy egyedül 6 zuhog. A többiek... Ugyan! Mind nyárspolgár. Csak szemerkélnek. ö, ő, ő viszont elsőnek fog befutni. Gyönyörű ez az idő! Minden őérte létezik! A tucat mint emberi mértékegység? A tucat köztudomásúlag nem egyéb, mint tizenkét darab valamely árucikkből vagy más tárgyból: zsebkendőből, dobozból, gombból, miegymásból. Nem lehet hát kifogásunk a rádióriporter ellen, aki megelégedéssel jelenti, hogy a tavaszi ifjúsági napok programja „több tucat oldalt” tesz ki. Egy folyóiratban olvastuk, hogy évente két tucat könyv jelenik meg, amelyeket érdemes alaposan áttekinteni. Beszélünk és olvasunk azonban rosszallólag tucatáruról, más szóval: bóvliról^ azaz nem valami finom minőségű áruról. De ismerünk tucatembereket is, akikről ugyancsak különösebb tisztelet nélkül szólunk, mert jelentéktelenek, semmiben ki nem emekednek, átlagemberek. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a tévé Már szédült a zuhanástól. Szédült a saját gondolataitól. ö, ő, ő! Ö fog elsőnek megérkezni! A halhatatlanság csak az elsőknek kedvez ... ... a járda szélén egy tócsa borzolódott. Apró, piszkos hullámaival körbekém- lelt. Merre is terjeszkedjen, ha zuhogni fog az eső? A randevú A háztetőkön kikeltek a nyár első macskái, a kanálisok tetején pedig néhány patkány bimbózott. Pócsavári Alfréd, a nagy író, nyakán a mezei csokorba szedett nyakkendőjét kigyomlálta, és várt. Legújabb regényhősével beszélt meg randevút, Tinikével, a csacska írógéppel. Pócsavári Alfréd felesége, Margó, a füzet jobb szélén hiába várta ezen a délutánon ... Bionyelvtan Mell azért két mert kettő van belőle. És a váll is. Aztán van még a füll, az orr, meg az ujjjjj. A fogggggggggggggggggggg- ogggggggggggrói nem is beszélve, mert abból harminckettő van. A haj? Az csak haj, mert egy híján mind kihullott. híradásából úgy értesültünk*: „másfél tucat garázda elem ellen” indítottak eljárást. Valóban megérdemlik a hő- börgők, hogy kellő megvetéssel említsük őket. De ártatlan gyerekek csoportjáról legföljebb bizalmasan mondhatjuk azt, hogy „egy tucat gyerek játszik a tisztáson”. Nem szívesen hallottuk a tévében egy tisztviselőtől a megnyugtató hírt: „több tucat gyerek került családi körbe”. Egy kissé stílustalan a fogalmazásmód: nem szeretjük, ha gyermekeinket tucattal mérik. A hallgató okkal érezhet! magát sértve az újságírók nevében, ha a tudósító azt jelenti, hogy „több mint egy tucat újságíró” vett részt a Parlamentben a kitüntetési ünnepélyen. A tudományos kutatók nevében tiltakozom magamban amikor egy könyvismertetésben azt olvastam, hogy a szerző „fél tucat magyar retorikust ismertet”. Nem hiszem, hogy a nők örömmel fogadták volna azt a híradást, amely szerint „az egyik teremtsen vagy tucatnyi lány, fiatalasszony szorgalmasan veri az írógépet”. S végül mint olvasó háborogtam azon, hogy a kritikus egy irodalomtörténeti munkát ismertetve a fejezetekben felsorolt szerzők listáinak olvastán azzal vádolja a szerzőt, hogy csak úgy „sodorj a-pörgeti az írókat, költőket. Tucatjával.”. A tapintat elemi követelményének szellemében legalább az ártatlanul elpusztuló, a szolgáltatásra várakozó, a dolgozó, a kutató, az alkotó embert tiszteljük meg a megvető, a becsmérlő vagy éppen megszégyenítő „tucat” stílustalan jelző helyett a legalább közömbös néhány, több, számos, nagyszámú stb. szavak valamelyikével. Az emberség nevében joggal kérhetjük felebarátunktól, hogy ne a darabszemlélet alapján vegyenek szómba bennünket. Steende Aladár
