Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-30 / 257. szám

Nem parancsszóra 25 éves a kaposvári honvéd helyőrség fúvószenekara „Erre a zenekarra minden rendezvényen számítani le­hetett az alapítása óta eltelt huszonöt esztendőben. És sohasem kellett csalódni az együttesben sem zenei, sem fegyelmi szempontból. Újat tudtak adni a kaposvári ka­tonazenészek a feszitválo- kon, a rádiószerepléseken és a szolgálattal összefüggő fel­lépéseken. s újat tudtak ad­ni nemcsak a hadseregben, hanem a somogyi megye- székhely zenei életében is” — így összegezte a kapos­vári honvéd helyőrség fú­vószenekarának eredményeit a pénteki jubileumi összejö­vetelen Auth Henrik ezre­des, érdemes művész, a Magyar Néphadsereg főkar­mestere. S a néhány órával korábban a Helyőrségi Mű­velődési Otthon színházter­mében rendezett koncert is bizonyította: az együttest — tagjainak átlagos életkora huszonöt-huszonhat év! — jogosan sorolják hivatásos honvédzenekaraink élvonalá­hoz. Fiatal karnagyuk, Szabó László irányításával egya­ránt nagy kedvvel, s ti lám biztonsággal és ritmikai ki­dolgozottsággal játszottak olyan népzenei parafráziso­ka!, mint Gulyás Lászlónak Széki muzsika című összeál­lítása, vagy Franz von Sup- pé operai igényű Könnyű lovasság nyitánya. 5 ha kell, egy Nino Rota-filmzene vagy a népszerű Addinsel­Munkásmiivészek tárlata „Építők tárlata 1983“ rím­mel kiállítás nyílt szombaton Kecskeméten, a Bács épszer Vállalat Jász utcai munkás­szállójában. Az Építő-, Fa- és Bpítőanyagipari Dolgozók Szakszervezete által meghir­detett első országos tárlaton ötven amatőr munkásművész több mint nyolcvan alkotá­sát mutatják be. A közös, csoportos alkotásokért fel­ajánlott szakszervezeti dí­jakat a budapesti Uvaterv, a Tokodi Üveggyár és a He­rendi Porcelángyár szakköri kollektívái nyerték eL Az egyéni alkotások között a to­kodi Mezős Béla, a kecske­méti Egervári Endre és az orosházi Mezős Mihály mun­káit értékelték a legjobbnak. A festmény-, grafika- és szo­bortárlat november 13-ig lát­ható a munkásszálló Széche- nyi-galériájában. kompozíció, a Varsói kon­cert előadása sem okoz gon­dot nekik. Egyszóval: nem parancsszóra muzsikálnak-.. De hogyan is kezdődött? Hogyan fejlődött az együttes negyedszázad alatt az ország egyik legkitűnőbb katonaze- neikarává? Első tanúnk He­ring László trombitás, ala­pító tag. — Kevesen voltunk akko­riban, az ötvenes évek vé­gén: alig húszan-huszonket- ten, hiszen az 1956. évi ese­mények után a katonazene- koroknak is szinte elölről kellett kezdeniük ... Reper­toárunkon többnyire ope­rettrészletek szerepeltek, népzenei feldolgozások és olyan népszerű operák dal­lamai, mint a Rigoletto, A trubadúr, a Traviata. Ami a színvonalat ilieti, a mai zenekart össze sem lehet hasonlítani az akkorival: hála a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán beveze­tett muzaikusképzésnek, fia­taljaink már igazi profik. Van azonban a zenekar utánpótlásának egy másik forrása is, melyről két ifjú klarinétos, Sárközi Attila és Arató Attila beszél alig tit­kolt meghatottsággal. — Tucatnyian indultunk a kaposvári ifjúsági és úttörő­ház fúvószenekaréból, s mert karnagyunk Fehérvári József — szeretetével, szi­gorúságával, hallatlanul nagy szakmai tudásával —■ egész életpályánkat megha­tározta, ma is boldogan já­runk vissza az ő nemrégi­ben alakított másik együt­tesébe, a Kaposvári Kon­cert Fúvószenekarba. Fogal­mazhatok úgy is: hazajá­runk ... De más módom is igyekszünk részt venni Ka­posvár zenei életében. A Margit téri napokon néhány hete bemutatkozott Kapos­vári Ragtime Band tagjai­nak kétharmada például a helyőrségi zenekar tagja. Persze, nemcsak szűk eb b hazánk művelődési életében játszik fontos szerepet a honvédzenekar. Többször léptek föl nagy sikerrel a katonaegyüttesek Debrecen­ben rendezett országos fesz­tiváljain, évenként legalább háromszor közvetíti nyilvá­nos hangversenyüket vagy rögzíti műsorukat a Magyar Rádió, a koncerteket, tér­zenéket összeszámolni pedig reménytelen vállalkozás vol­na. Sikereiket részint csi­szolt hangzásuknak, ihletett és kulturált játékuknak kö­szönhetik — köszönhetjük —, részint változatos reper­toárjuknak. Ez utóbbiról Szabó László karnagyot kér­deztük. — Igyekszünk sokféle íz­lést kielégíteni, ezért szíve­sen tűzünk műsorra népdal- feldolgozásokat, igényes ope­rett melódiákat és kortárs magyar szerzők alkotásait is, nemrégiben játszottuk például Hidas Frigyes és Bogár István egy-egy szer­zeményét. Kár, hogy manap­ság kevés komponista ír müveket olyan összetételű együttesek számára, mint a mienk. Ám a panaszkodás, a siránkozás helyett mi más utat választottunk: népsze­rű darabok hangszerelésére kértük fel Fuchs Lászlót, a Csiky Gergely Színház kar­mesterét. A pénteki jubileumi hang­versenyen elhangzott hár>m kompozíció bizor\yítóttá: a színházi karmester szerződ­tetése szerencsés ötlet volt. Hiába volna azonban a re­mek „civil" muzsikusok al­kalmazása, hiába a „minő­ségi” zenészképzés és a min­den igény kielégítésére tö­rekvő műsorpolitika a meg­felelő erkölcsi s anyagi hát­tér nélkül. Erről így beszél Szabó László karnagy; — Én pécsi zenészcsalád­ból származom, 1977-ben he­lyeztek a kaposvári helyőr­séghez, azelőtt semmi közöm nem volt ehhez a vidékhez. Azóta otthonommá vált ez a város: a helyőrség parancs­nokságétól annyi megbecsü­lést, s annyi segítséget ka­punk, amennyit bizony sok más együttes irigyelhetne tőlünk. A város, a megye is befogadott bennünket, úgy érezzük, a közönség szereti, élvezi muzsikálásunkat. S mert katonazenekar nem létezhet humor nélkül — az 1948,'49-es szabadságharc anekdotáinak java is a ko­máromi várőrség Egressy Béni által vezetett zenekará­tól származik — a fehér asztal mellett szinte röpköd­nek a tréfás történetek a klarinétosról, aki a fellépés­re elfelejtette magával vinni hangszerének fúvókáját, ezért büntetésből a falu kiskocsmájában, de abszü- nens módjára kellett ücsö­rögnie, amíg társai játszot­tak; s a kiskatonáról, aki az alakzatból kétségbeesetten ugrott a szél által elsodort sapkája után. Látszik, nem parancsra muzsikálnak... Lengyel András A döntés egyértelmű és határozott volt: az ablakkereteket és to­kokat még a tél előtt le kell festeni. Megcsináljuk — mondta életem párja. Egyi­künknek sem kellett ilyen fé­le érvekkel hozakodni: ha más képes erre, mi miért ne lennénk azok, meg hogy az egyik legköltségesebb szak­ipari munka ez, mennyit megtakaríthatunk így, és kü­lönben is október a takaré­kosság hónapja. Nem, sem­minemű érvelésre, könyör­gésre nem volt szükség, ö pontosan úgy tud, lát min­dent, mint én, azt is, hogy a lecsupaszodott ablakkerete­ket valóban le kell festeni, mert az eső, a hó egy végze­tes korhadási folyamatot vi­dít el. Azon a verőfényes októbe­ri szombat reggelen, a mun­kálatokhoz szükséges összes eszköz birtokában, harmoni­kus békességben, a ragyogó fehérre festett jövő optimis­ta tudatában nekiálltunk a munkának. Pillanatok alatt sikerült felfordítani a lakást, ami elkerülhetetlen volt, hogy megfelelően hozzá lehessen férni a rengeteg ablakhoz. Aztán megkezdődött a régi festék lekaparása, majd dur­va dörzspapírral a csiszolása — ahogy azt az innen is, on­nan is kapott szaktanácsok javasolták. Szépen megosztot­tuk a munkát, életem párja foglalkozik a szoba és a kony­ha egész falát betöltő ablak­tokokkal, én pedig a leemelt ablakok kereteivel. Munka­hellyé alakult át a konyha, a loggia — és nem éppen ba­MÁZOLÁS rátságos gondolatok kezdtek ébredezni verítékező homlo­kom mögött, amikor három­negyed órás kavargatás után sem altart oldódni az olajfes­ték az írásban feltüntetett hí­gítóval . Azután életem párja riasztott, miszerint vegyem tudomásul, hogy 6 ki fog esni az ablakon, ha én nem adom kezére a dolgokat, nem se­gédkezek neki. Mire en kifej­tettem, hogy semmire sem fogunk menni, ha engem holmi asszisztálásra Kénysze­rít. és nem végezhetem az ablakkeretek festését az elő­zetes megállapodásunk értel­mében. Hozzátettem, hogy még egy hét múlva is fes­tékben fogunk állni, ha nem csinálja mindenki a maga feladatát. Ezzel a magam ré­széről lezártam az ügyet, el­eresztettem a fülem mellett azt a megjegyzést is, hogy én mindent gyorsan meg akarok csinálni, pedig a jó munká­nak ... satöbbi, satöbbi. Miután állva bekaptunk néhány szem töpörtyüt ebéd gyanánt, azon kezdtem töp­rengeni, hogy a csudába tud­nak még délután is olyan szépen fütyörészni a mázolás mesterségét hivatásszerűen űző szakik?! Mert nekem nemhogy fütyörészni nincs kedvem, de lassan lépni sem lesz erőm, és ezek a dög ab­lakok egyre nehezebbek. Éle­tem párja pedig mind ékes­szólóbban szidalmazta azo­kat, akiknek közük lehet ah­hoz, hogy egy lakásra ennyi ablak kerüljön. De rendület­lenül csiszoltunk, kentünk, ekkor mór fülig festékesen, ám azzal a hittel, hogy mire végzünk, lesz víz is. Mert időközben természetesen az is elment. Hasonlatosan az én lelkesedésemhez, mely külsőleg rogyadozó léptekben, vánszorgó, fájdalmas mozdu­latokban nyilvánult meg. Erőt önteni belém életem párja időnként ilyen biztatásokat küldött felém- „Tudod, hogy mennyibe kerülne, ha ezt nem magunk csináljuk?! Biz­tos, hogy sok ezer forintot takarítunk meg . .. Manapság nagyon meg kell gondolni minden kiadást!” Mivel nagy egyetértésben élünk, hát persze, hogy igaza van neki. Különben is a tél előtti mázolásra vonatko­zó döntés tőlem származik. De ki hitte volna, hogy ez ekkora munka! És már söté­tedik, de még mindig nincs vége. Életem párja végzett a to­kok festésével, nekem a ti­zenkettőből három ablakke­ret volt vissza. Javasoltam, vegye át ezt a feladatot tő­lem, én meg hozzálátok köz­ben valamit mozdítani a szétdúlt lakáson. 0 indult a loggia felé, a három vissza­térőhöz, én meg függöny­Azt a ragyogóját! Csillag a színpadon Sptndler Béla, Bezerédy Zoltán és Basti Juli Csiky Gergely Színház Kaposvár, Rákóczi tér i. 7401 Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Címhez, hogy az évad folyamán legalább egy­szer szíveskedjék olyan elő­adásit produkálni, mely mél­tatlan a színház kivívott rangjához, a közönség igé­nyeihez, és biztos bukást eredményez. Kérésemnek az alábbiakkal tá/mfalazok: 1. Családom nőnemű tagjai (szép számiban) anyagi rom­lásba taszajtanak, mivel minden darabra ikétszetr-há- romsizor fizettetik be magu­kat Rozoga oroszlánokért pecsenyepiroera csapdossák tenyerüket a gyermekelőadá­sokon, miáltal a házimunkák zöme rám marad. A frászt hozzák rám a kísértetek órá­ján, mivel akkor kerülnek elő a stúdlóelóadásról. ahol valamilyen orosz darabot ját­szottak, a három... a há­rom ... a Tribádol: éjszaká­ját. (Nocs tribádov.) Ha sze­mükre vetem a tévelygést, Hugónak titulálnak, aki — köztudomású — a Liliomban fütyül a magas művészetre, csak az egzisztenciája meg­teremtésén fáradozik. 2. A kritikusi hitelt (világot, stá­diumot) is rontja, Ka a szín­házat csak hódolat illeti meg, nem bírálat. Lucifer sátáni státus nélkül, ki hallott már ilyet? íme, most is, Tisztelt Cím. Előásnak egy triászkor! ős­kövületet. Egy úgynevezett operettlit. Boldogult űrflko- romban Hurrá, tavasz! cím­mel a mozik játszották: 1947- ben a szovjet film akkíri üdvöskéje, Ljubov Orlova alakított benne kettős szere­pet — könnyű volt neki, mert férje, Grigorij Alek- szandrov minden főszerepet ráosztott —, oldalán Rettegett Ivánnal, alias Nyikolaj Cscrkaszov ötszörös állami díjas színésszel. Bele, ami be­lefér, Dunajevszkij és Mii. u- tyin elvtársak! Spiró György, aki nagy Író és rendkívül tiszteié treméltó ember, hogy nemrég újra megnézte a fil­met. eskü alatt állította, hogy a Hurrá, tavasz! nem rosz- szabb, mint a korabeli holly­woodi profimunkák. Mind­azonáltal, Tisztelt Cím, a 12 egy tucat elve alapján mi el­felejtett ült ezt az operettet. Erre mit tesznek önök. kér­dezem én? Színre viszik Filmcsillag címmel! E sorok írója megnézi a hétfői fő­próbát, és elégedettség járja ügyekben a létrára. Velőt rá­zó jajditása hallatán belém villant, hogy kiesett az ab­lakon, de nyomban rájöttem, hogy arról délelőtt volt szó — különben is amerre in­dult, arra nincs ablak. Nem részletezem. Rohan­tam .Ott állt a nagy szobá­ban a loggiaajtóban, és meg­kövültén meredt a zöld sző­nyegre, melyen aléltan hevert a festékes ecset, futurista- jellegű olajfoltokat freccsent- ve maga köré. Szó nélkül fu­tottam a terpentin jellegű ol­dószerért, és miközben si­káltam, keféltem, valamiféle gombóc gyűlt a torkomban, határozottan az volt belecso­magolva: többet saját kezű mázolás nem lesz! Életem párja eközben kifejtette, hogy ilyen szervezéssel, amilyet én csinálok, nem lehet dolgozni, és vegyem tudomásul, a legközelebbi hasonló esetben ő reggel hét órakor eltávozik hazulról. Most ott tartok, hogy egy jelentős összeget megtakarí­tottunk, az ablak tényleg szép — na nem annyira, mintha szakember csinálta volna —, s a tél már nem tehet kárt benne. Viszont kell venni egy szőnyeget. Az első riadalom után azon gondolkodom, hogy életem párját megtanítom subázni vagy kelimet varrni. Mert végső soron miért ne tudnánk magunk gyártani egy szőnye­get. Mennyit meg lehet ezzel ismét takarítani...? Vörlta Márta át a rossz májáig, s vidul, hogy végre lesz mire önteni azt a (szintén) megdrágult vitriolt. A premier estéjén vidoran dudorászik az elő­szobái tükör előtt, s nem átall így kiáltani: — Janusz, a savanyújócAa orcámat! De már az első felvonás elején kezd gyanússá válni a dolog. Ez a csillag nem ugyanaz a sápadt, ember nem lakta égitest, ez pulzál, csil­log, sőt villog. Hát nem, ké­rem ; tessék többször is úgy eltakarni a páholyok népe clöl meghatározó képeket, mint rögtön a nyitánykor azt a vörös lobogós hőst, kora­beli filmek eleven kellékét! Tessék úgy leültetni az elő­adást, mint Melnylkovék lá­togatásakor, vagy a duplázó Bástt Juli átöltözéseikor. Tes­sék odacsapni több olyan dalt, melynek a cselekmény­hez az égadta egy világon semmi köze — bár felforró­sít —, mint a második fel­vonás fináléja. Tessék elfe­lejteni a figurákat kidolgoz­ni, mint itt ezt a Vőlegénye- vícs Viktort. Akikor elmond­hatjuk, hogy itt van már a Chinoin az idegcsiilapítókkal. Meggondolták, mit tesznek, önök, elvtársak? Egy málna­öntettel ízesített rizsfetlüjlat úgy 'tálalnak, hogy a tíz kör­münket megnyaljuk utána! Satnyult rekeszizmainkat, sorvadó nevető izmainkat te­szik előre megfontolt szán­dékkal próbára. Kezünket mintha vegetatív végtag vol­na, gyakorta késztetik ütemes rángásira, melyet az értelme­ző szótárak nem eléggé elí­télhető módon tapsnak hatá­roznak meg. Hevesi elvtárs egyenesen pavlovi babérokra tör. amikor páIcájának inté­sével reflexet vált ki belő­lünk : sej, de Lila jorgonák, oly bús a lonbotok... Vad­virágos tarka rét,.. Meg a Jóska bácsi nótája, a Szuliko . S egyáltalán, miféle újabb hóbort az, kérném tisztelet­tel, hogy annak a kornak — melyben legalábbis a mosta­ni színrevitelek szerint csak scsís kondornak álcázott cse- kisták és titkosrendőmek maszkírozott detektívek éltek — most megszólal plebejust, tiszta lelke, szemet párázta­tó pátosza is. (Szó, ami szó. akkor a párától nem mindig láttunk tisztán.) Persze ott van, főként éppen forgatott filmjelenetekben a kor pa­ródiája isi. Önök, színházi elv- társait, nem átallották felejt­hetetlenné tenni, a falazó sztahanovista betétjét, s le­het, hogy éppen a vastaps miatt omlott össze az a fal. melynek füle is volt, mi ta gadás. Bosszúm az égre kiált, mint kutyaugatás. Juszt se mesé­lem el, miről szól a darab. Hadd tóduljanak csak be má­suk is, tapsoljak , vörösre és dagadtra a kezüket, rongál­jak hangszálaikat brávó-kiál- tásokkal, mint a bemutatón. Annyit elárulok, ezt a tortát Acs János sütötte ki. s túl sok a kalóriaértéke, hogy fo­gyókúrásoknak is ajánljam. A nevetés hizlal. Juszt sem mondom el, hogy Hősit Juli két szerepet alakit: egy sót- lan, vénlány típus, tudós ba­goly fizikusnőt — akiről, mim példaképről filmet for­gatnak —, és egy sugárzóan ifjú színésznő-Másenykát, akiket összekevernek a. víg­játékok örök törvénye sze­rint. Csakazértse mondom el, hogy bűbájos és zabálnivaló, mindkét alakjában. Elkon- spirálom, hogy egy filmgyári iahrtkocsival olyan játékokat produkálnak, hogy csak azért is érdemes volt megcsinálni a darabot. Miként arról sem ejtek fölösleges szót, hogy Spindler Béla szovjet Clark Gable-je ismét remekbesza­bott, szivközeli alakítás; csak nehogy véletlenül vala­kinek eszébe jusson igazi drámai főszerepet rábízni, mert esküszöm, akkor újra ebbe a verembe esek. Basti- ra se osszák Szent Johannát, mert jaj, de jó lenne benne! Kérem szépen, Bezerédy Zoltán egy tubatejkás, sínad- rágoe segédrendező szerepé­ben már megint nem átall az előadás legjobbja lenni. Meddig megy ez így, művész elvtárs kérem!? És a nagy nyereség: a vendég Margitai Ági pompás bohócszámai az alkoholista Margarita szere­pében. Ez már túlzás. Már megint be kell vésni valakit az aranykönyvbe. Akárcsak a haszonleső, ostoba Bűiben co- vot domborító Kátay Endrét. Még szerencse, hogy egy-pgy mondatét rosszul artikulálta, így valamennyire kié lég ült a rossz ielkíismeretem. A derék Dánffy Sándort, mint jégme­zők lovagját, vagy diadalmas teutont; hogy dolgozik! Az­tán igaza arcocskát mutat fel Kristóf Kata, Rácz Kati, Tóth Eleonóra, Gangli Edit, Cse- lényi Nóra, orcát Mohácsi János, Dunai Károly, Guttin András. Ének dicsérje Rózsa Tibor és Szegő Zsuzsa hang­ját, Szegő György innen-on- nan összehordott díszletét és Szakács Györgyi jelmezeit. Hát meddig mehet ez így!? Kérésemet nyomatékosan megismételve még maradok: Leskó László SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents