Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

ß „tájbusz” már ott áll a színház előtt. Csa- ' polt farú, szürke, régimódi; beindított motorja hörögve tiltakozik. Dezső, a sofőr matat rajta, az ’arca olajfoltos, szemében dühös megszállottság. „Azért sem hagysz cserben, nem nyúlsz ki, nem rogysz össze, nem dög lesz meg, menni fogsz”.

A négy égtáj felöl szállingóznak a színészek. Tessedik Tekla, Övári Laura, Törzstagi, Lányai, Tóföldi, Vizeki...

— Mi lesz, Dezsőkéül? — áll meg Törzs.tagi a sofőr mellett — Megyünk vagy maradunk ?

— Megyünk, Tarzstagi úr — csAkorítja Dezső, és a kezelőjével még egy foltot dörgöl az arcára.

— Akkor beszállok ..— jelenti ki Törzstagi. Elfoglalja helyét a belső sor ülésén, tokáját * csomagtartóiba dobja

Törzstagi trtáa beszállnak a többiek is. Mindenki megszokott helyére telepedik. Tóföldi a belső sorba, középtájon, mellette Lónysi. Előttük Vizeki kuporog, akii maguk között csak fül esnek neveznek. Nem véletlenül Ugyanis Vizeki mindig kicsit hátramyomja a fejéi, miáltal füle belelóg az ő légterükbe. Okkal lóg bette természetese*, hiszen így belapátolhatja a legapróbb szómorzsákat is. amelyekből aztán agya fekete kemencéjében cipókat süthet és adott esetben föl- szeieteSieti az arra illetékeseknek.

TófökIS és Lányai tudja ezt, ezért hát mindig nagy marhaságokat mondanak, jó hangosan. Hasznavehetetlen marhaságokat, Vizeki bosszantására. Mint most is, alighogy elhelyezkednek, és Vizeki füle is készenlétben.

— Mit szólsz a kétfejű Hómhoz? — kérdezi Lányai.

— Tetszik — mondja Tó- föfcií. — Talán a bal feje inkább ...

— Tévedsz; a jobb feje jobb. Azon sokkal érzékibb a szája. És ami szintén lényeges: ott kecsesebbek, kisebbek a fülei, s jobban is hall velük...

Miért? A bal fejére, illetve fülére süket?

— Nem, csak nagyot hall. 1 Ha ott vallók neki szerelmet, legalább ötször kell megismételnem, amíg megérti, és addigra meghallja az egész város..

R

öhögnek. Vizeki füle bosszúsan megremeg. „Locsogjatok csak, majd megunjátok, és mord- tok valami használhatóbbat is.”

Vizeki fülével együtt a busz is megremeg, és kedvetlenül megindul a mai tájelőadás színhelye, Kismogyo- ród felé, ahol a Zselatin rendezte Fókazsír kerül majd bemutatásra. Kevés szereplős darab, így kitűnően alkalmas tájolásra, hiszen a megye néhány városát, nagyobb községét leszámítva csak egészen kis kultúrhá- zakban játszhatnak, és, azok között is talán a legkisebb a kismogyoródi.

Olyan kicsi, hogy amikor a hősiesen végigerőlködő busódból kikászálódó színészek megpillantják a helyszínt, azt hiszik: iskolai dobogó, ahonnan az előadás idejére eltávolították a tanári asztalt. Ezt a kis teret még inkább áanzásítja a Fókazsír díszlete, amelyet az előző busszal érkező múszaíkiak már oda telepi tettek,

— Barátaim, csak semmi pánik — mondja Törzstagi, úgyis mint megbízott társulati vezető, az igazgató jelen levő képviselője, rendfenntartó közeg. — Gondoljatok elődeinkre, komédiás őseinkre, a nemzet napszámosaira, akik ettől sokkal mostohább körülmények között is játszottak! “Gyakran még tető sem volt a fejük fölött, és ugye, ezt azért itt nem lehet elmondani... És különben is; a színész feladata szolgálni a közönséget mindig, minden körülmények között.

A lelkes beköszöntő végére bptnrwieMi a kultúrotthon

igazgatója, kezében egy deiwwagi törkölypálinkávaL

— Csiperke vágyok — mu- tafiőökík be vidáman, és nem túlzottan visszafogott hangerővel, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kezében lóbálódzó demizsonból már beszívta a maga részét. — Isten hozta a művészeket! Hölgyeim, uraim, bemelegítésül egy-'két kupicával...

— Köszönjük — hárítja el Törzs tagi —, de csak előadás után ...

— Ugyan, hát mi az a néhány nyelet... — kísért tovább Csiperke, ide-oda forogva a demizsonnal, de aztán látva, hogy senki sem mozdul, abbahagyja a próbálkozást. — Akikor hát jól van; jöjjön előbb a művé-, szét, de utána duplán... Mert mindent ei lehet mondani Kismogyoródról, de

Tóth-Mólé Miklós

íájelőadás

Kismogyoródon

hogy rossz pálinkát főznének itt, azt még az ellenségeink sem állíthatják.

K

özben szivárog már a

közönség is. Előbb persze a büfébe, és csalt néhány elszánt kisiskolás, öregasszony merészkediK be a nézőtérre. Az öregasz- szonyok pattogatott kukoricával, a gyerekek szotyolával, hogy addig se télién hiába az idő.

A színészek átöltöznek. Egy öltöző van, így együtt a nők és a féi-fiaik. Háttal egymási- nak, mint a haragban levő házas társak.

Aztán már nem lehet sokáig húzni a kezdést Nincs ■kegyelem: elkezdődik a Fókazsír előadása Kismogyoró- don. Először csak tíz—tizenkét embernek, mert a büféből az istennek se akarnak bejönni a nézők, míg aztán Csiperke erélyesen belökdösi őket. Ajtócsapkodás, székek húzogatása, hangok. „Hun ülsz. Józsi?” „Itt-e, nem látod?” „Hogy látnám, te buggyant agyú, hiszen setét van”... „Csönd ott, hé!Mán megy. a műsor!”... „Mi ez, Zsiga, valami operett?” „A rosseb tudja, majd kiderül”.

A színészek játszanak. Egyelőre nem törődnek a nézőtéri zajokkal, hiszen főleg azzal vannak elfoglalva, hogy a' csecsemőtenyérnyi színpadon ne ütközzenek egymásnak.

— Fókavadász testvéreim — mondja Törzstagi, mint öreg fókavadász —, azért gyűltünk itt egybe, hogy megbeszéljük, mi a teendő. Sokan vagyunk, és a fóka meg egyre kevesebb. Mi lesz velünk, ha kipusztulnak? Hová menjünk, testvéreim?

— Gyertek a téeszbe — hangzik a javaslat a nézőtérről, egyetértő röhögés kíséretében.

— Ha bolondok lennének — tromfolja le egy ellenzéki hang —; azért a munkaegységért?

— Csönd legyen! — Csiperke ismét a helyzet magaslatán. — Ha még egy pisszenést hallok, bezáratom a büfét!

Ez a fenyegetés megteszi a hatását, mert ezután csönd lesz, és az első rész befejező jelenete ' már csaknem színházi körülmények között zajlik. De éppen jókor zajlik le, mert alig rángatják össze a függönyt, sötétségbe borul gz egész ház.

— Ez, sajna, gyakran megtörténik — sopánkodik Csiperke, és hosszabb szünetet | javasol. De a hosszú, csak- I nem órás szünet sem hoz eb- I ben a dologban változást, és I

a színészek egyre HftreJmellenebbül kiapadtálják Törzstagit a kudarcot szenvedett vállalkozás befejezésére, a békés visszavonulásra. Törzstagi már hajlana is rá, de kőében. megfeledkeznek Csiperkéről, aki valahonnan viharlámpákat szerez, és kivilágítja velük a szí npadot.

— Tudom, ez hősies helytállást kíván — mondja apostoli indulattal —, de mint a kismogyoródi kultúra hivatott őrének kérnem kell önöket erre. Kérem pedig abból a megfontolásból az előadás folytatását, hogy ez a kicsiny, de lelkes közönség ne térjen otthonába csalódottan.

Törzstagi a kertjére gondol, mint nehéz helyzetekben általában, majd beleegyezzen bólint

— Rendben van — mondja.

— Köszönöm — szorongatja a kezét Csiperke —, és higgye el, drága művészem, hogy a dolog szokatlanságá- ból eredően talán még sokkal izgalmasabb is lesz.

Hogy mennyire izgalmasabb, az rögtön kiderül, amint a második rész elkezdőd ik.

— Ne markolássz, Béla, mert a kezedre csapok! — szólal meg egy izgatott női hang Csiperke feltevéséi igazolva, miszerint a jótékony félhomály csakugyan izgatottban hat a nézőkre. És csöndesüőttben is, mert némely szckrecsegéssett kombinált neszeket Vo-számítva, a második rész drámai eseményei már fegyelmezett hallgatóság előtt zajlanak.

Ahogy az előadás végén összerázikódik a függöny, mint megadott jelre, kigyullad a villafiy is. És a tapsot már teljes kismogyoródi fényben köszönhetik meg a S2á neszek.

— Erre inni kell — kerül elő Csiperke, s miközben ismét megköszöni a hősies helytállást, töltöget a demi- zsoniból. Nagy, vizespoharakba, mert úgy az igazd.

a

ztán újra az öreg farmotoros bußz, mindenki elfoglalja a helyét, Vizeki füle otthonosan ■ hátranyúlik.

— Nyissz, nyissz a füle — hunyorít Lónyaira Tóföldi, és ollózó mozdulatokat tesz a levegőibe. Vizeki füle megrezzen. de azért nem lettben tovább. Fülel:

Hörög a busz a sötét országúton Mezőcsalános felé, gyomrában az elpilledt színészekkel.

— Holnap hová megyünk? — szól át Tessedik Tekla Törzstaginak.

— Rögöcsére — mondja

Törzstagi. Aztán hátradől az ülésen. A szemét lehunyja, elalszik, és törkölyillatú zöldpaprikákról álmodik hazáig.

mm.

Durbó Gábor grafikája

Szirmay Endre

Októberi

etűdök

Vacog a harmatok gyöngye, zörög a száraz levél, homlokod eresze alján fázósan dünnyög a szél

Költöző évek csapatja tavasszal visszajöhet, szavaid vaslcalapácsa megtöri még a követ.

Kopogva kihull a rostán ami már értéktelen, őrzöm, a vágyaid; hisz még reményed itt van velem.

* « *

Ködfátyol-zászló az ágon, borzong a kopasz bokor, mit vegyen sorsod magára, mitől lett arcod komor?

• Az idő száradó kérgén gyűrötten zsizseg a múlt, kutató szemed parazsán reményed tüzeket gyújt.

Biztass még! Ágaid árnyé» szándékod rejtekező, aránylik október arc a, megérett már az idő!

Deák Mór

— Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, ösz- szepakolora minden holmimat, és elutazom, messze, nagyon messze.

— Hova ?

— Mindegy, csak innen el, messzire, ahol nem ismer senki.

— Nincs már ilyen hely, Gábor.

— Kell, hogy legyen. Én tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok rá feladót, és nem írom rá a címemet sem, hogy soha senki í.e találhasson rám.

— Még én sem?

— Még te sem. ;

— Akkor vigyél magaddal.

— Nem vihettek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért

— Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondám, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek.

— Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig anra, amerre me , gyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd.

— Mikor indulsz?,

— Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta. Apa is mir dig gondolkodik, mielőtt cselekszik.

— Ha akaród, segítek neked gondolkodni.

— Jő, akarom, csak az a baj, hogy amikor, én gondolkodom, mindig szomorú leszek.

— Legföljebb én is az leszek.

— Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, L_i nem árulod el

senkinek.

— Hiszen- máris elmond- tad!

— De azért te ne áruld el

senkinek.

— Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor.

— Tudom. A múltkor mégis elmondtad a Panninak, hogy én még mindig bepisilek.

— Az csak azért volt, mert haragudtam rád.

Szépen magyarul — szépen emberül

Tekintetünkkel is beszélünk

— Miért haragudtál?

— Mert egész nap a Pa«-: nival játszottál, nem velem.

— Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit.

— És banánt fogunk ermi egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem.

— És mi lesz, ha utánunk jönnek ők is?

— Nem jönnek, ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket

— És én soha nem fogok inni, mint a te apukád.

— És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint * te anyukád.

— Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is leskelődtem, de amikor apa kézen fogott, elkezdett sírni.

— Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz, és sir. Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó?

— Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóth bácsinak, aput meg elv-inném cserébe. Hátha vele köny- nyebben megtalálnám azt a messzi helyet.

— Én meg anyukámat hoznám akkor És figyusz, Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor má testvérek lennénk!

— De a testvérek nem fehetnek szerelmesek egymásba.

A beszédet tekintetünkkel kísérjük. Beszélő társunk tekintetéből olvasni tudunk, sokszor számunkra fontosabb közlést, mint amilyent a szavak közvetítenek, mert a tekintet , legtöbbször érzelmet sugároz, ezért kevésbé lehet eltitkolni ellenszenvünket vagy tartózkodásunkat még akkor is, ha maga a szó barátságos. A tekintet önkénytelenül, azaz tudatunk ellenőrzése nélkül, ösztönösen „beszél”.

Ilyenformán tekintetünk magatartásunk fontos eleme. Innen ered az a számos kifejezés, amellyel káprázatos változatossággal tudjuk megnevezni a tekintet sokféleségét. Válogassunk ezúttal egy csokorra valót azokból, amelyek rovatunk címéhez illenek, olyanokat tehát, amelyek a tekintet szép emberségét jellemzik. (Mert — s ezt zárójelben jegyzem meg — lehel olyan beszélőről is szólni, akinek a tekintete villámokat szór, szikrázik és tüzel, aki ölni tud vele. Arany János írja Te- temrehívás című balladájában Kund Abigélről, a gyilkos szeretőről: „Szeme szokatlan lángot lövell”.)

Szóljon hát a tekintet a tapintat nyelvén, legyen részvevő (s — .ha szomorúság éri beszédtársunkat — szánakozó, azonosulva megértő).

Ne adjunk okot arra, hogy tekintetünket üresnek lássák, mert ez tompaságot rejt, vagy némának, mert az érzéketlenségről árulkodik. Akivel rokonszenvezünk vagy éppen gyengéden bánunk, azt simogatni is szoktuk tekintetünkkel. És ha még gyönyörködünk is benne, akkor rajta felejtjük tekintetünket, akaratlanul is. Adjunk minél több alkalmat arra, hogy hálás tekintetet vessenek ránk.

Annak jeleül, hogy értjük

egymást s a dolgot, össze- vág vagy összevillan a tekintetünk. A szerelem ébredésének a jele az, ha a fiú a leánnyal lopva vált tekintet (hogy majd azután egymást felfalják tekintetükkel).

A becsületes ember állja

mindenkinek a tekintetét, ment nincs oka elkapni beszédtársáról, aki pedig esetleg átható, árgus szemmel fürkészi társa gondolatait.

Soha ne legyen okunk arra, hogy szégyenünkben földre süssük vagy elkapjuk tekintetünket. Ellenkezőleg: legyen nyílt, különösen azzal szemben, aki bizalmával tüntet ki, például jövendőbelinkkel szemben. Ahogyan Katona József a Bánk bánban írja:

Szabad tekéntet, szabad szív. szabad szó, kézbe kéz és szembe szem, — mináluni. így szokta a szerelmes.

Szende Aladár

— Azért mégis jó lenne.

— Esténként néznénk a tévét, levenném a hangpt, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess.

— Én meg kimosnám és

kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta.

— Én nagyon szeretem az

apukámat.

— Anyukámat én is nagyon szeretem.

— De azért egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze.

— És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is.

— Anyu meg csak hadd sírjon utánam.

— És nem is fog hiányozni apu, csak a bajszálai. Mikor indulunk?

— Ha anyám nem alszik otthon este.

— Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most miért sírsz Gábor?, Mi bajod van? Gabor! Nem is öiuUz'.’!

Őszi sanzon két gyerekhangra