Somogyi Néplap, 1983. szeptember (39. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

Karikatúra­kiállítás Torz korképek 1848—1919 címmel karikatúrakiállítás nyílt a Magyar Munkásmoz­galmi Múzeumban. E kiállí­tással sorozatot indított a múzeum, amelyben korsza­konként mutatja be a ma­gyar politikai karikatúra történetét. Látványosan, korabeli han­gulatot idézően tárják a né­ző elé a múlt század köze­pének, a szárazfordulónak s a háborúk viharának ét­lapjaiból, folyóirataiból a kor politikai szatíráit, kari­katúráit. A karikatúra ősi műfaj. Népszerűségét akkor érte el, amikor sorra jelentek meg a főleg karikatúrát tartalmazó ILLUSZTRÁLT FRÁZIS. Nogyan > pénut. asdkfaH !<■.’>)? étlapok, hogy csak hazai példákat idézzünk, a Bors­szem Jankó, az Üstökös, a Bolond Istók, a Kakas Már­ton, a Mátyás, Diák, vagy a ma is megújult formában létező Lúdas, Matyi. S ami­kor olyan neves magyar képzőművészek fordultak a karikatúra műfajához, mint ’Vértes Marcell, Jankó Já­nos, Major Henrik vagy Pó­lya Tibor. Szellemes, kellemes, mu­lattató vagy éppen felhábo­rító karikatúrák sorakoz­nak a Munkásmozgalmi Mú­zeum kiállításán. BORZONGÁS / Tudja, itt születtem a szegénysoron, itt is * halok meg, pedig be­jártam az egész világot. Majdnem mindig magam elöl menekültem, talán ezért is értem ide vissza. Életem úgy kezdődött, mint megszám­lálhatatlan soké: jártam az országot, dolgoztam segéd­munkásként, voltam kőmű­ves és nyomdász, mikor kire volt szükség. Elmúlottam harminckét éves, amikor hazajöttem a faluba. Szíve­sen fogadtak, mert országot- világot látott ember voltam. A pár száz lelkes falu min­denese lettem: kérvényeket írtam, protezsáltam, gyűlé­seket szerveztem. Sorolhat­nám még tovább. De engem legjobban a színjátszókor ér­dekelt, nemcsak azért, mert szerettem az irodalmat, a szereplők között volt egy kislány, aki tetszett nekem. Tudja, olyan szeptember vé­gi szőke volt á haja és érett vadgesztenyeparázs izzott a szemében. Ajkait mintha halványpiros márványból metszették volna, ha egyál­talán van ilyen, de az a márvány élt! Beszélt, csó­kolt, erőt adott, higgye el nekem. A járása, testének minden mozdulása királynői volt, soha nem tudom elfe­lejteni. Sokan mondták nekem: te, ennek a lánynak a nővére és az anyja is kurva, a bátyja pedig börtöntőtelék... Senki sem fejezte be a mon­datot. Én pedig úgy érez­tem, hogy a trágyadombon találtam egy gyémántot, egy csodálatosan szép gyémán­tot, amit nem engedhetek át másnak! Harminchárom éves voltam, amikor összeháza­sodtunk. Majdnem tizenkét évvel volt fiatalabb, mint én, de ennek nem volt jelentő­sége, mert szerettem. A het- venegyediket tiprom, de még most is... Ugye, nem hiszi? Nem báj. Tudja, a házassá­gom előtti országcsavargá- sornban sok nővel lefeküd­tem, már egyikre sem em­lékszem. Sem a nevükre, sem a szobájukra, a percnyi boldogságra sem emlékszem már. A melegbarnaszemű kislánnyal csak akkor fe- Ya&üdtem le, amiután össze- -írházasodtunk. . ....-s. Türelemmel vártam, hogy az asszonnyal magunkra ma­radjunk a lakodalom után. Legszívesebben világgá za­vartam volna a részegen or­dító vendégeket. Ugye, mond­tam már magának, hogy mindenkinél jobban szeret­tem azt a lányt? Amíg élek, nem tudom elfelejteni az ■ első éjszakánkat! Mondtam már magának, hogy harminckét éves ko­romig csavarogtam az or­szágban, éltem a magam életét, de azt még nem mondtam, hogy a házassá­gomig nem ittam szeszt, pe­dig munkatársaim mindig kínáltak rummal, pálinká­val, mikor mire futotta a pénzükből. Nem ittam, ki is nevettek érte. Amikor a csontig hasító vallomás után lefordultam az asszonyról, kimentem a konyhába, ahol még volt néhány üveg lako­dalmi bor. Berúgtam. Azóta iszom. Unom az alkoholiz­mus elleni prédikációkat, ne is kezdje el. Tudom, hogy mindenki jót akar. Mellém állnak. Segíteni akarnak. Megjátsszak az irgalmas sza­maritánust — most! És va­lamikor...? Tudja, hogy a folkszbundisták és a nyila­sok halálra kerestek, mert baloldali voltam? Az ötven­hatos ellenforradalom alatt pedig a nemzetőrök kerestek csőre töltött fegyverrel, mert kommunista voltam! Érti ezt? Én értem, mert mindig a sodrásban álltam, nem a biztonságos parton. Most már tudom, hogy ez a sodrás el­vitt tőlem mindent... Tudja, mindig szerettem volna gyereket. Hajának szí­nét olyannak álmodtam, mint amilyen azé a kislányé volt, akit igazán szerettem. Ka­tinka lett volna a neve. Nem Kati, nem is Katalin, hanem — értse már meg — Katin­ka! Tudom, hogy ez már alomnak sem jó, hiszen el­múlottam hetvenéves ... Az a gyémánt pedig, akit majd­nem négy évtizeddel ezelőtt találtam, gyógyíthatatlan sebet hasított belém. Azért á maga módján mindig sze­rettem az asszonyt, bárhová is sodort bennünket az élet. Az ausztriai menekülttábor­ban éppenúgy, mint Francia- országban vagy a közép­amerikai országokban, sze­rettem. Dominikából toloncoltak haza mindkettőnket a hat­vanas évek elején, mert bal­oldali voltam, sztrájkot szer­veztem, szóval ott is a mun­kásokért járt a pofám. Ami­kor hazajöttünk, akkor vet­tük meg ezt a kis házat, a valamikori saját házunkat, mert ebben a zsúpos ház­ban születtem, nem szégyel­lem ezt, inkább büszke va­gyok rá. Nem számoltam meg az első éjszaka a szoba sarkait — ismertem a ház minden szögletét —, csak megkérdeztem az asszonyt: új életet kezdünk? Folytat­Falusi József 5 gyémánt juk a régit — mondta. Foly­tattuk. Dolgoztunk mind a ketten. De dolgozhattunk ro- gyásig: bármit csináltunk — jót vagy rosszat —, minden­ki átnézett rajtunk. A szom­szédok is, mások is. Minden­ki. Pedig abban az időben egyre több lett a veterán! Aki a Horthy időszakban a búcsúban kapott egy pofont, az is veterán lett, ha volt néhány tanúja . .. Aki a nyi­lasok tragikus pünkösdi ki­rálysága alatt kíváncsiságból vagy félelemből — most már mindegy — zsebre vágott egy röpcédulát, ma már ve­terán ... Én földet osztot­tam negyvenötben. Párttit­kár voltam a kritikus idő­szakokban. Tanácsot szervez­tem a falumban a kezdet kezdetén. Emlékszem: egy volt gazdasági cseléd lett az első tanácselnök. Azért nerrj kár, ha felakasztják a rend­szer fordulásakor — mond-1 ták a parasztok. A rendszer maradt, de az öreget már elfeledték. Veterán én sem leszek, most már nem is ér­dekel. Pedig nemcsak az éle­tüket futva mentők voltak a gyávák, hanem a nadrágba- csináló, félelemtől mozdulni H Éles, hasító fájdalmat érez a bal szemében, majd a szemöldöke és a fél arca is sajogni kezd. Mind­két kezével odakap. Töröl- geti, pislogni igyekszik, de szemhéja mintha nehéz vas­ajtó lenne: nem mozdul. Az arcán meleg folyadék cso­rog. Könny? Vér? A Doki vizsgálni kezdi: — Maradj nyugton! — fogja le a karját. Ügy érzi, órákig tart a vizsgálat. Közben a füle mellett, a haját nedvesítve csorog a langyos folyadék. „MEGVAKULOK!” A gon­dolat befészkeli magát a tudatába. Pánikba esik. Most mi lesz? Soha többé nem fog látni? Fekete szemüveget kap meg fehér botot? Az nem lehet! Még harmincéves sincs, alig lá­tott valamit a világból. Zúg a feje. A tarkója tompán fájni kezd. — Azonnal kórházba kell vinni — jelenti ki a Doki, s Zoltán rémülete fokozó­dik. Annyira súlyos a hely­zet? — Mi folyik itt rajtam — tapogatja az arcát, s a gyomra idegesen remeg. Fél a választól. A bizonytalan­ság elviselhetetlen. — Ne ijedj meg, csak a könnyed — hallja távolról Péter hangját. Szeretné hin­ni. Bömböl a kocsi motorja, a gumik csikorogva veszik a kanyarokat. A kórház por­tájánál csak lassítanak, s már be is hajtanak az ud­varra. — Mi történt? — kérdezi az orvosnő. — Fociztunk, és a labda nekivágódott a szemének. Valószínűleg bevérzett — hadarja a Doki. képtelenek is, higgye el ne­kem. Ugye, beszéltem már ma­gának a soha meg nem szü­letett Katinkáról? Fáj még most is, hogy én vagyok az oka ... Bár alakulhatott vol­na másképpen is a sorsunk, mert egyszer egy este — túl voltam akkor már az ötve- nen — azt mondta az asz- szony: másállapotban va­gyok, János. Nem akartam hinni a fülemnek, de megis­mételte. Tudtam, hogy az asszony­nak évek óta szeretője van — bosszantott is, különösen az elején —, ha az csinálta, azt se bánom, gondoltam. Az isten tudja, hogy azon az estén honnan lopakodtak szememre a könnycseppek: örültem, és kértem az asz- szonyt, könyörögtem neki, hogy vigyázzon magára, szülje meg a szöszkehajú kislányt, fölnevelem! Másnap a korai vonattal elutazott a városba. Este jött haza, és csak ennyit mon­dott : eltetettem ... Hittem neki, mert láttam arcán a kék-barázdás fáradtságot. Láttam és megdöbbentem, mert az nemcsak egy ember ellen elkövetett gyilkosság volt...! Már nem emlék­szem, hogy meddig ültünk egymással szemben szótla­nul, csak arra emlékszem, hogy a csönd merevségét látszatra nyugodt mondatok­kal én törtem össze: csoma­golj, vigyél magaddal min­dent, amit akarsz — mond­tam —, és hagyd el ezt a házat örökre. Amit most nem tudsz elvinni és még jár, majd megkapod hiány­talanul. összecsomagolt és köszönés nélkül elment. Higgye el, hogy nem az asz- szony után becsukódó ajtó csattanása fájt a legjob­ban .. . Menjen el most ma­ga is. Magát várja a csa­lád. Nagyon kérem, menjen! Az öreg háza a sze­génysoron volt. A * domboldalról évek so­rán át lopakodva leballagó erdő lassan elfoglalta a va­lamikor kendert, kukoricát és krumplit termő kertet: az akácsusnyák és a bodzabok­rok egyre sűrűbben és bát­rabban kapaszkodtak a föld­be, a legbátrabbak már el­merészkedtek a fehérfalú kis ház bejárati lépcsőjéig is. Négy nap múlva a postás hiába köszönt már az udva­ron a mindenki által ismert „Jónapóóót!”-tal, az öreg nem tudott válaszolni: asz­talra borulása örök mozdu­latlanságba meredt. A doktornő tükröt, na­gyítót vesz a kezébe. — Nyissa ki a bal szemét. Nem lát vele semmit? — Nem. De nagyon szűr... Legalább negyedóráig tart a tükrözés, szemfenékvizs- gálat meg minden. Péter és a Doki igyekszik a doktor­nő arcvonásaiból leolvasni valamit. — Itt kell maradnia. Vér­ben úszik a szeme. Képte­lenség megállapítani, mi a baj. Lehet, hogy súlyos, de az is lehet, hogy hamarosan eloszlik a vér, és. minden rendbe jön. — Látok még ezzel a szemmel? — kérdezi Zoli kétségbeesve. — Hát — húzza föl a szemöldökét a doktornő —, én orvos vagyok, nem jÓ6. Holnap talán többet mond­hatok. Reggel arra ébred, hogy alig fáj a szeme. Végre kö­rülnézhet a szobában. Egy asztal, négy ágy. Egyedül van, ennek örül a legjob­ban. A reggelit — meglepeté­sére — Mártg hozza be, aki­vel a felesége együtt járt középiskolába, s akivel hár­masban el-elmentek moziba. Annak idején sokat töpren­gett a két lány barátságán. Ök diktálták az osztályban a divatot, szavuk szent volt. A látszólagos barátság mö­gött azonban irigység bújt meg. Mindegyik az első sze­retett volna lenni. Alig ész­revehetően folyt közöttük a harc; a másik megelőzése, lejáratása. A moziban - is erezte, hogy a szőke hajú Márta, a sok fiú által cso­dált barátnő is igényt tar­tana rá. A híradó alatt gyakran ért össze a könyö­kük, többször adott félre nem érthető jelzéseket. Kati megérezte ezt, s éberen őr­ködött elsőségén. Elröpültek a diákévek, s ő feleségül vette Katit Most, hét év után egyszer csak újra megjelenik az egykori vetélytárs, reggelit hoz neki az ágyba, és kedves isme­rősként köszönti. Az elma­radhatatlan puszi kissé lej­jebb sikerül, a két száj ösz- szeér, de egyikük sem veszi zokon, hogy elszámították magukat.. Ennyi az egész. Márta anyáskodik. Több­ször is benéz hozzá, beszél­getnek. Szóba kerül a csa­lád, az egyéves gyerek, aki épp a napokban kezdett el járni. Kati is megérkezik, de csak félórát maradhat, mert a munkahelyéről szaladt át ebédszünetben. Tegnap na­gyon megijedt, amikor a Doki elmondta, hogy mi történt. Örömmel hallja, hogy talán minden rendbe jön. Délután (bár csak egyik szemén át) kirajzolódik előt­te Márta alakja. Kissé meg­hízott, de nem ártott neki ez a pár kiló. Egyenletesen oszlik el az alakján, s kacé- ran domborodik rajta a fe­hér köpeny. Amikor az ab­lakhoz lép, élesen kirajzoló­dik az alakja, amint a kö­penyt átvilágítja a beáradó fény. — Megyek, lejárt a mun­kaidőm. Este újra jövök, mert cserélnem kellett az egyik kolléganőmmel. Be­széltem a doktornővel, tudok egy jó orvosságot, majd este hozom. Addig is próbálj pi­henni — búcsúzik. Néha elbóbisko.1, de huza­mosabban nem tud aludni. Retteg a gondolattól: hátha csak bemeséli magának a javulást. Vacsora után sikerül el­szunyókálnia. Arra ébred, hogy valaki ül az ágya szé­lén. Résnyire nyitja a sze­mét, hogy Márta ne vegye észre ébredését. Hófehér kö­penyének két felső gombja kigombolva. Már délben is látta, hogy nincs rajta mell­tartó. A lány tartózkodóra próbálta fogni viselkedését, de úgy, hogy látszat-szemér­messége inkább kacérkodás­nak tűnt. — Szevasz! — Szia! Hogy aludtál? — Kösz. Mióta vagy itt? — Talán tíz perce. Meg­hoztam a gyógyszert. Kezében nagy üveg Mar­tini. Zoli elképedve néz rá, a lány mosolyogva magya­ráz: — A doktornő mondta, hogy egyszer behoztak hoz­zá egy részeget, akit vere­kedés közben szemközt vág­tak. Ugyanígy bevérzett, s képzeld, másnap reggelre kutya baja sem volt. Való­színű, az alkohol segítette gyorsan eloszlani a vért a szeméből. Gondoltam, te is kipróbálhatnád. Zoli bizonytalanul nyúl az üvegért. Forgatja a kezében nezegeti. — Aranyos vagy. Ezért kapsz egy puszit. Próbál felülni. Félúton ta­lálkozik a lány hozzá hajoló arcával. Szája selymes bőrét érinti, s bal keze megindul a tenyeréhez idomuló mel­lek felé. — Ne! Zoli, ne! Kérlek! — Nem távolodik, nem ug­rik föl. Üjabb érvvel' hoza­kodik elő, de ügyel arra, hogy a fiú keze becsúszhas­son a köpenye alá: — Ne csináld ezt. Nem szabad. Feleséged van, aki ráadásul bartánőm ... — Volt — egészíti ki szá­razon a fiú. A lány kissé megmereve­dik. Józanítóan hát rá a szó. Zoli érzi, hogy nincs visz- szaút. Cselekedni kell, és bebizonyítani önmaga előtt, hogy férfi... — Mártika. te olyan ked­ves vagy — kezd hízelegni, és nem ereszti el. Csókol­gatja, simogatja. A lány né­hány pillanatig hagyja ma­gát, aztán őszintén akarja a csókot, a simogatást. ' Már középiskolás korában elhatá­rozta, hogy megszerzi magá­nak ezt a férfit. Évek óta vágyott a találkozásra, s most itt az alkalom. Megremegnek. Borzongás fut végig rajtuk. Szinte egy­szerre oszlik tekintetükből a köd. A lány a ruháját igaz­gatja. — Ne haragudj ... — szól halkan Zoli. — Ugyan, ne butáskodj! — hajol hozzá Márta. A puszi kissé lejjebb sikerül, a két száj összeér. Ennyi az egész, semmi több. Gyarmati László Egy tapintatlan ember

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents