Somogyi Néplap, 1983. szeptember (39. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
ÖNARCKÉP Osvaldo Guayasamin festménye Tokán Gyula VAD RÉTEGEK hesárgult már a nyár a parton, ami maradt, eszi a birka. Folyónkról fölrepült a háló. A múlt vétiett romokba írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad s jelenbe ázik talpának nyoma a foszló, ritka csillagok alatt, melyek, míg éltél, nem is ott, itt köztünk fénylettek, ragyogtak, de lassan nincs mit róluk mondjak, mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora alól kísért arcodnak vonala. Kelemen Lajos SZŐLŐHEGY Hallom a lassan rendülő hegyet, amit ma szól a füvek kesernyés illat-himnusza után, őszre-szántan; — sok a kár, kántálja sötét varjú-hangján, s törő, csöndes kétségbeesés éri el a tájat — vidékünk: házak, ólak, s egy dőlt monostor; az átlag-igényű apró otthonoknak rendben falaz a palánk, mind félrevonultan sóhajt, s lejjebb veszi magát — én a szőlősdombon, az érés végén, föld-ég tágas prése közt várva látóm, komótos köd-gulyák harapják foltosra mennyemet; — évünk éjszín borát kóstolgatom a lejtő fürt-rengetegében. Csavdar Sinov Kellemes útitárs A füzekkel szegélyezett kavicsos út hurkot vetett a padom gub- ísztó öregür köré. Sovány, :ostás arca homorú tükörét fordult a kapu irámyá- amerről tereferélő, ing- ijas emberek szállingóztak befelé. A napfény felszikráz- tatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait. Az öregűr hunyorgott. Az idegosztály szürke, rácsos ablakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicsos útra. Körülnézett, beleszagolt a levegőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elégedetten, és lehup- pánt melléje a padra. — Ad egy kis tüzet? Az öregúr nem változtatott tekintete irányán, neru is felelt. Takarékos mozdulattal emelte szájához a cigarettáját, nikotinsárga ujjai megremeglek, ahogy leszívta a füstöt. — Nem baj, nem baj — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Van gyufám nekem is! , Üjafab csapatnyi látogató érkezett. Összegyűltek a kavicsos út elején fölállított eligazító táblánál, böngészőik a kórház térképét, majd 'ándület'ésen indultak tovább a meglelt irányba. — A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehet;!«. Magam fogok borotválkozni. Az ember megnedvesíti az arcát, pama- csol... Jó hosszan kell pa- macsolni. Tudja, én mindig tég'elyes borotvakrémet használok, és késsel borotválkozom, nem pedig pengével. És timsöt használok utána. A kövér jóízűen pöfékelt, simára borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől. — A timsó aranyat ér — jelentette ki, és rábólintott. — No, persze, magának beszélhet az ember ... Az öregúr elnyomta a cigarettáját, leütögetle róla a maradék parazsat, és zsebre tette a csikkét. .* — Jellemző — húzta el száját , a kővér. — A zseb nem hamuveder, és a lélek nem köpőcsésze. *'“^A fiatalember strandpa- j^ucsban, rövidnadrágban és színes trikóban érkezett. Vállán könnyű sportszatyor himbáiódzott; a haja szőke volt és rövid. Amint belépett a kapun, az öregúr mindjárt észrevette. — A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hi- pochondria! Az is betegség? Ha a felesége nem pénzeli le a Rácz doktor urat, magát az első héten hazapaterolták volna. De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs. Kérdezzen meg akárkit az osztályon, mind azt mondják! Mint egy emberi roncs... — Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az oregúr elé. — Hogy van? — Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se ... Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a süteményeket — A nagymama küldi. Isler és franciakrémes. Amit szeret Az öregúr a fiú arcát bámulta. — Kanala van? — kérdezte a kövér, és elvette a padra tett süteményeket. — Egy hete nem eszik. Ez is csak megromlana itt — magyarázta csámcsogva. — Hiába friss. —- A nagymama nem tad jfinní. fajnak az ízületei — mondta a fiatalember, es egy cseppet elpirult — De csókolhatja, és várja haza. — Ugyan — huhogott • kövér, és megtörölte a szája szélét — Az islert is megeszem, mielőtt elolvad. A fiatalember igyekezett kerülni nagyapja tekintetét — Fél órám van — mondta. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap. — Helyes! — euppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van. Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett az öregúr felé — már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bámulja a kaput, pedig a Rácz doktor neki is megmondta, hogy nem szaHORVÁTH PÉTER Látogatás bad visszagondolni. Mert akkor úgy látná az ember, hogy kalap szart nem ér az egész. Az ember jól-rosszul átvergődik az életén, dolgozik három helyett, aztán egyszercsak itt találja magát ízen a pádon, kétnaponta borotválja a borbély, mert izek itt nem adnak kést a -.áíutbí. az ajtókról leszerelik a kilincset, kimérik a '■óta idejét, ránkoltják a villanyt, és ha az ember véletlenül benyúl egy nővér szoknyája alá, följelentik a főorvosnál. — Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember kedves, személytelen mosollyal. — Itt mindenki jót akar magának. — Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna. — Ez azért nem egészen így van — próbálkozott egy félszeg ellenvetéssel a fiatalr ember. — Nem? — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszercsak arra ébred, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipőméret. Én, kérem, bevettem fél kiló altatót, de kimosták a gyomromat, azóta itt vagyok. A maga nagyapja meg addig járt a körzeti orvos nyakára a nemlétező panaszaival, csakhogy végre valaki szóba álljon vele, míg ide nem pa- terolták ... Gyümölcslét nem hozott neki? Kiszáradt a torkom. A fiatalember előhalászott a sportszatyrából egy narancsleves flakont és egy papírpoharat. A kövér töltött magának, ivott, aztán fölállt a pádról, és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek, járok egyet. Rácz doktor szerint a séta jót tesz nekem. — Néhány lépés után visszafordult. — Az élet reménytelen, tehát nem szabad reménykedni, akkor baj nélkül elmegy a bolt. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon tim- sót. A timsó remek dolog! — Kacarászva szökellt ki a kavicsos út hurkából, és elka- csázott a kettes belosztály felé. A nap följebb kúszott az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember letelepedett melléje, fölszéde- gette a sütemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a selyem papírt. tudott mit mondani. Nem kellett volna ide jönnie; már amikor a térkép tábla mellől megpillantotta a nagyapját, érezte, hiába igyekszik, nem tudja többé elfelejteni azt a hajlott hátú, frottírköpenyes alakot, homorú és várakozással teli arcát, amely mint egy napraforgó fordult feléje, ahogy közeledett. — Én semmiről nem tehetek, nagyapa — mondta védekezőm, és galaesinná gyűrte a selyempapírt. — Persze — bólintott, a nagyapja, és a térdére tette erekkel telerajzolt, súlytalan kezét. — Ne haragudj! A fiatalember, mint akit rajtakaptak, ismét elpirult: — Én? Ugyan már, nagyapa ... — Ném is tudod, mennyire örülök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te.. . Nagyon örülök. Komolyan. És mondd meg a nagyanyádnak, hogy égettessen el; az urna helye biztosan olcsóbb, mint egy sírparcella. És mondd meg neki, hogy csó- koltatom . . . Szegénynek mindig baj volt az ízületeivel, igaz? Az öregember pislogva, behúzott nyakkal várta a választ. — Lassan mennem kell, nagyapa. A kapuból visszanézve a fiatalembernek úgy látszott, mintha a kavicsos út hurka mind jobban és jobban ösz- szehúzódnék az öregúr körül. — Mi van, él még? — kérdezte a kórházkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort; azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell a hely. Pedig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni, és hallgatni a marhaságait. Hogy ilyen szépen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt... Mindennek ö az oka... Jössz ebédelni? A fiatalember rámosoly- gott a nagyanyjára, akinek kék foltokkal teld, rózsaszín bőrét vizes vatta csomókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, egy kis szerencsével talán születhetett volna-olyan családba ,is, amelyet nem a gyűlölet tart össze elnyűhetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő olyan féltve dédelget a szíve mélyén, mint valami fölbecsülhetet- len zálogházi értéktárgyat. Mi köze az öregek félévszázados acsarkodásához, a szülei örökös veszekedéseihez, egy hazának becézett telephely még mindig nedvedző, régi sebeihez? Miért van az, hogy bármerre jár, arcok fordulnak utána, számonké- rő tekintetek kísérik köny- nyed mozdulatait? Mit várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hűvös érzéstől, amely erőssé és sebezhe- tetleinné teszi? — Menj csak egyedül, nagyikéin — mondta a dagadt lábain ringó öregasszonynak. — Én kiugróm a strandra, és úszom egyet. Azt hiszem, ma nagyon jó a víz. A stadion tribünjén ültünk, én meg a második énem és a világszerte tapasztalható túlzott futballrajongásról beszélgetett. — Tenni kell valamit — mondtam elgondolkozva. — A labdarúgás már-már állami problémává változott, hatin-Amerikában, emlékszem, még háború is dúlt a futballszenvedély miatt. — Igazad van — mondta második énem. — Tenni kell valamit. Ha hagyjuk, hogy a futball olyan ütemben fejlődjék, mint manapság — sajnos, nem a minőségi, hanem a mennyiségi fejlődésre gondolok —, akkor a század vége felé a mi kis földünkön már lépni sem lehet, mindenütt labdarúgópályák és stadionok lesznek. — Nos, ez persze túlzás, kedves második énem, a veszély azonban kétségtelenül Plovdiv felé utaztam. Már esteledett, s hűvösre fordult az idő. Az úton nem volt nagy forgalom, a környező táj fölött pedig megpihent az őszi csöndesség. Unatkoztam. Ihtiman után fölvettem valakit. Magas, sovány ember volt, vékonykeretes szemüveget viselt, s ádámcsutkája mozdulatlanságba meredt. , , Ö volt az ország leghallgatagabb autóstopposa. Vagy tizenöt kilométert utaztunk így együtt nagy-nagy csöndességben. Egyre sötétebb lett. Az út mellett fölzúgott egy gyorsvonat, s egyik világló ablak mögül egy gyermek integetett felénk . .. — Mostanában nem szívesen veszik föl a stopposokat — szólalt meg végre-valahá- ra az utas. — De miért.. . ? Ha van hely, én mindig megállók — mondtam a hallgatásra kényszerült fecsegők hevével. — Pedig mi minden meg nem esik! Az utas felém fordult, hosszasan rám nézett, és folytatta: — Akár fejbe is üthetném valamivel, és ellophatnám a kocsiját. — Persze, hogy fejbe üthetne, de még mennyire.. Mi az hogy! Elővesz a táskájából valami súlyos dolgot, puff a fejemre, és kész ... fennáll. Milyen konkrét intézkedéseket javasolnál például? — Mindenekelőtt nemzetközi konferenciát kell egybehívni. Leghelyesebb, ha az UNESCO égisze alatt, valamennyi érdekelt ország részvételével. Hogyan határozzuk meg a konferencia témáját? hegyen például: „A labdarúgás és a földgömb ökológiai védelme." jól hangzik? El tudod képzelni, hogy előadást lehet tartani egy ilyen konferencián? „A szurkoló egészségének megőrzése; A labdaátadás és befolyása a nemzeti temperamentumra; A kapuk kiszélesítése olyan nagyságúra, amely lehetetlenné teszi, hogy bárki mellélőjön ...” Mindez helyes, de nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy egy ilyen konferencián határozatot lehet majd Térdén tömött aktatáska feküdt. Ilyen táskát főleg a tévéműszerészek és a vízvezeték-szerelők hordanak magukkal. — Na, nem fogok azért annyira sietni ezzel a fejbevágással — ellenkezett az utas. — Könnyű azt mondani : puff a fejére, és kész ... Kilencvennel megyünk ... Puff, a fejére, és fölmászunk a legelső fára. Utasom ismét elhallgatott. Egy idő után levette szemüvegét, megtörölte fehér zsebkendőjével, visszatette az orrára, és szemügyre vett: — Kivárom, míg nem lesz a közelben autó, megkérem, álljon meg egy kicsit, mert rosszul vagyok, vagy csak egyszerűen könnyíteni szeretnék magamon, maga leáll, én pedig: durr, fejbe verem . .. Időközben az út üres lett. — Ezután persze még néhányszor lesújtok — folytatta az utas. — Teljesen biztos vagyok benne: maga elvesztette az eszméletét, és úgy elaltattam, hogy legalább reggelig nyugtom lesz a rendőrségtől . . . Ránéztem. így profilból volt benne valami ijesztő. — Humánusabb volna, persze, hogy csak megkötözném. Félrehúzom, és jól ösz- szekötözöm, a szájába pedig .. . — A számba pedig zsupsz, egy törülközőt! Ahogy a filhozni a labdarúgó-fölszerelés gyártásának korlátozásáról, a bírák, a gyúrók, az edzők és a játékosok számának csökkentéséről. A labdarúgásra fordított költségek kb. tíz százalékos mérséklését lehet követelni. Futballmentes övezeteket lehet kialakítani a világban! Emellett, jegyezd meg, ez csak az első szakasz mert... — Jó, jó — szakított félbe a második énem —, mindez azonban a jövőre szóló terv. — Szó sincs róla: ezek feltétlenül időszerű kérdések. — Magyarázd meg, kérlek. — Az egész pofonegyszerű. Hát nem érted? Ha más országok labdarúgó-tevékenységét korlátozzuk, ezáltal megnöveljük a mi válogatottunk esélyeit, hogy bejusson a .labdarúgó-világbajnokság döntőjébe. Fordította: Bajién Gynrss mekben szokás — szakítottam félbe, és hisztérikusa« fölfcaeagtam. — Milyen igaz! Törülközőt vagy ami éppen kéznél van. Hosszú szünet következett. Zúgott a motor, peregtek a kilométerek. — Aztán elszedem a pénzét, az óráját, az értékeit. Eszembe jutott, hogy nyolcvan leva van a zsebemben. — Szép 'S gyűrűje. Szemüvegén megcsillant egy közeledő autó fénye. — Nem csúnya! Drága családi örökség; ahogy mondani szokás. Az autó elhaladt mellettünk, sofőrje pedig hosszasan dudált, mérgelődve azon, hogy nem kapcsoltam lejjebb a fényszórót. — Van, aki öl is — mondta szabatosan az uta*. — Buta dolog gyilkolni. — Világos, hogy az. Megöli, aztán jön a maximális büntetés. — Néha persze szükség van rá. Főleg ha az áldozat, ellenkezni kezd. de csak úgy véletlenül is előfordul, hisz az ember végül már nem tud pontosan ütni. Üt, hogy az áldozat elveszítse az eszméletét, de a koponyáját találja el, s az puhának bizonyul ... Durrr! És neki már minden mindegy . .. Hűvös volt az este. Fölöttünk kékes hold függött; kopasz fák, homályos titkok fontak körül bennünket. — Legjobb a klasszikus módszer. Oda kell kötni egy fához, el kell lopni az autóját, szét kell szedni, és alkatrészenként eladni... A maga kocsija nem is lenne rossz erre a célra; ilyen alkatrészhiányos időben egy halom pénzt össze lehetne szedni .. . — Ne legyen kicsinyes! Ilyen alkatrészhiány mellett az én kocsim valóságos aranybánya — válaszoltam. Valahol Pazardzsik körül útitársam kinyitotta a táskáját, és elővett egy kalapácsot. Nem olyan kisebbfajta szerszámot, hanem egy igazi ötkilós jószágot. — Mindenesetre még kalapácsot is tartok a táskámban. Durrr! — és kész! — mondta tűnődve. — Bár törülköző épp nincs nálam, de mindig lehet találni egy rongydarabot. .. Hamarosan Plovdivba értünk. Igazi jóbarátokként váltunk el. Fordította: Adameez Kálmán SOMOGYI NÉPLAP Simon Ottó Fűszálon fénylő fiSszálcs» fénylő gömbharmftt zord sziklán kapaszkodó zöld moha toromyház ablakában vörös muskátli magában ükkadt homokom erdősáv hűse fának földet ölelő gyökere a vízmosás szélén Összefonódó ágak törnek föl a fényre villamos vezeték oszlopára fészket rakó gólyapár )ittök földgyaluval a vízmosásba« — szakadnak a gyökerek jöttök nagy fejszékkel —lehullanak az agak IStack póznával — lezuhan a teszek Manóié Auneanu A labdarúgás fövőfo
