Somogyi Néplap, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-09 / 187. szám
nap ébredés után hőlégballon-bemutatót, ejtőernyős- ugrásokat és sok egyebet láthatott. Dél felé került sor a legnagyobb eseményre; ez a legnagyobb meglepetés ia volt egyben: az ejtőernyősök békeüzeneteket hoztak. Helyben is íródtak békefelhívások. A mának és a jövőnek szóló üzeneteket a nagyszínpadon ismertették, s azután — amit senki sem sejtett — Dévényi Tibor műsorvezető bejelentette: Romes Csandra, a Béke-világ- tanács elnöke ellátogatott Pusztavacsra. A közismert személyiséget a hatalmas tömeg óriási tapssal fogadta. Romes Csandra rövid beszédében elmondta: — Itt nagyon sok fiatalt látok. Az egész világon, mint itt is, a békéit éltetik a fiatalok, a hirosimai atomtámadásra emlékezve. Remélem, hogy ez az a generáció, amelyikről majd egyszer a történetírók följegyezhetik; ez az ifjúság, a hetvenes, nyolvanás évek ifjúsága állította meg a fegyverkezést, ez az a korosztály, amelyik örökre elhárította a háború veszélyét... A Béke-világtanács elnöke azt is elmondta: családjával — feleségével, gyermekeivel és unokáival — nyaral Magyarországon, s reméli, hogy száz év múlva utódai újra eljöhetnek ide, Pusztavacsra, és ott lehetnek a békeüzeneteket tartalmazó láda fölbontásánál. Romes Csandra vitte a sok ezres békemenet élén a jeltoronyhoz azt a rozsdamentes acélból készült dobozt, amelyben elhelyezték a dokumentumokat. Gerencsért Jenő, a Képes Újság főszerkesztője még a színpadon bemutatta ezt a dobozt és készítőjét. A toronynál azután egy betontömbbe zárták az üzenetet s a tetején egy bronzplakett hirdeti: Fölbontható 100 év múlva. Folytatódott a műsor, nem szűnt meg a forgatag. Késő estig volt együtt a három- százezer ember. Béketűz gyűlt a mezőn, a háború gonosz szellemét égették el az egybegyűltek. Énekeltek, szórakoztak, játszottak...' Jól érezték magukat. Maradandó élményekkel gazdagodva indult hazafelé Pusztavacsról az embersereg. Ki vasárnap este, ki csak hétfőn reggel... A megpróbáltatások ekkor sem voltak kisebbek, mint az érkezéskor, de a fesztivál örömével telve ezt is könnyű volt elviselni. Luthár Péter Fotó: Gyertyás László Romes Csandra rengeteg ifjú és középkorú ember volt ott, nem okozott meglepetést, hiszen a vásár, a búcsú — hát még az ekkora — vonzó dolog, de az, hogy egy hetven és nyolcvan közöttire saccolt nénike ballagott, nézelődött együtt a tizenévesekkel, már nem volt egészen mindennapi.) — Vas megyéből jöttem. Az unokákkal. Gondoltam egyszer az életben még elmegyek egy ilyen nagy útra. Olvastam és hallottam is, hogy állítólag innen eljut a világba mindenfelé annak a híre, hogy mi, magyar emberek békések vagyunk, mondtam: ezt megnézem magamnak. Ekkora búcsút még soha sem láttam. Ugye, ha ennyi ember azért van itt, mert a békével hívták, az már fontos dolog? Együtt reméltük, hogy fontos, hogy valóban eljut a híre oda ahová kell, hogy eljusson, s valóban megindít legalább egy gondolatsort ez a fesztivál is ott, ahol meg kellene, hogy indítson. A háromszázezer valóban ezért ment el Pusztavacsra. S állandóan hosszú sorok álltak a népfront és a béketanács pavilonja előtt. Türelemmel várták az álldogálók, hogy oda jussanak a sátor mellett kifüggesztett papírokhoz, amelyekre fölül az volt írva: Ha békét akarsz, írd alá! A papírokat sűrűn cserélték, mert gyorsan beteltek, s csak nem fogyott a sor, mert mindig újak álltak a végére és vártak, „csupán” azért, hogy odaírhassák a nevüket a többi’ békét kívánó neve mellé. Szombaton volt az ország középpontját jelző toronynál a csoportos esküvő is. Talán nem is kellene említenünk: ez is lehet békejelkép... Volt még egy sor előadás, koncert, éjszakai filmvetítés, éjszakai műsor... S aki aludt néhány órát, aa. vasárHőromszázezer ember volt Pusztavacson Két napig tartott Puszta- vacson Magyarország közepén a Képes Üjság által rendezett békefesztivál, s e két nap alatt egy pillanat sem akadt, mikor ne lett volna valamilyen esemény, érdekesség. Szombaton reggel kezdődött a műsor, s rendezvénysorozat, éjszaka sem volt megállás, és vasárnap késő estig tartott.. . Bizonyos, hogy sok említésre méltó dolog kimarad beszámolónkból, s nem is helyhiány miatt, hanem egyszerűen azért, mert aki ott volt sem lathatott mindent. Egyszerre több helyen, párhuzamosan tartottak műsorokat, bemutatókat, s a részvevőknek többnyire az egyik érdekesség kedvéért le kellett mondaniuk a másikról. Hiányos beszámolót olvas tehát az olvasó, mint ahogy azok is hiányérzettel indultak haza vasárnap este, akik a hétvégét a fesztiválon töl- tötötték. Ám ez a hiányérzet ezúttal jó értelmű: azt sajnálták sokan, hogy nem tudtak kétfelé szakadni, még többet látni, nem tartott még tovább ez a kétnapos, színes forgatag. Kár, hogy vége! — Így mentek el a legtöbben. Pedig a fesztivál nemcsak szép élményeket adott, hanem alaposan próbára is tette az embereket. Nehéz volt oda jutni. Több kilométeres autósorok araszoltak a hatalmas mezőhöz vezető utakon, sokszor elakadt a sor, előfordult, hogy öt kilométer megtételéhez másfél-két óra kellett. De a fesztivál legfontosabb gondolata: a békevágy, úgy tetszik, már az oda igyekvőket is „megszelídítette”, sokkal békésebben tűrték az autósok, motorosok ezeket a megpróbáltatásokat, mint egy megszokott és a pusztavacsinál sokkal kisebb városi közlekedési dugók Koccanás így is akadt néhány, s egy-két türelmetlen ember itt sem tudott uralkodni magán — egyszer például az autómentő segélyteherautót szorította árokba egy mindenre fíty- tyet hányó sofőr —, de a sokezer autós vendég a megszokottnál is óvatosabb, udvariasabb volt. A forgalmat rendőrök igyekeztek segíteni. S ezúttal a nem mindig felhőtlen autóvezető—rendőr viszonnyal sem volt baj; többszőr hallottuk a sofőröktől: „Le a kalappal az egész nap talpon levő, integető, irányító rendőrök előtt!” Ennyit a megpróbáltatásokról. Végül is oda értünk mind a háromszázezren, s a dolog megérte a fáradozást. Hatalmas sátortábor utcáin lehetett megközelíteni a vásárosokat, a vidámparkot, a színpadokat, a sokféle bemutatót. Hogy valamihez hasonlíthassák olvasóink a fesztivál méreteit, megpróbáljuk leírni. A pécsi vásárt a legtöbb somogyi ismeri, az jó nagy. Nos, tessék elképzelni egy tízszer akkorát.. A vásárfa körül — pontosabban; a vásárfán — történteket a legtávolabbi pontról is figyelemmel lehetett kiaérni (már azoknak, akiknek jő • szemük), ez volt az egyetlen olyan mutatvány, amiről senki sem maradt le. Szívós, izmos fiatalemberek kapaszkodtak föl a simára hántolt, több emelet magas fára (kinek sikerült a csúcsra jutni, kinek nem), de már íélútig mászni is szép teljesítmény volt). Szalagot és zászlócskát szakított aki fölért, s lent több ezer forint értékű díj várta. No, meg a tapsoló drukkercsapat. A legnagyobb színpadon amatőr együttesek és hivatásos művészek mutatkoztak be, volt divatbemutató és még sok egyéb. Itt lépett föl hatalmas közönség előtt a csurgói Nagy József bácsi, aki hetvenkét évesen vállalta a hosszú utat. Betyámó- tákat énekelt nagy tapsot aratva. Fáradtan, bottal, fájós lábbal jött le a színpadról, de a szeme nevetett, amikor azt mondta: Nagy József ség! versenyzés. Gondolkodtunk otthon, hogy el kellene jönni ide, az ország közepére; amikor megtudtam, hogy lesz verseny, akkor már biztos voltam benne, hogy jövünk. Büszkén mutatta új szerzeményét, a kis Mini Morris autót: — Ezt akartam kipróbálni. És sikerült! Az abszolút legjobb időt értem el, első lettem. A feleségem pedig a nők mezőnyében lett második. Kálmán Zolán — aki szántén kaposvári — harmadik lett. Úgyhogy ez eléggé somogyi autósügyességi verseny volt. Rácz József még másnap is elindult — szombaton és vasárnap is megrendeztek az autósok vetélkedőjét — és akkor is a legjobb eredményt érte el, de csak versenyen kívül, mert kétszer nem lehetett benevezni Somogyiakkal nem találkoztunk többet. Ám az ország távoli sarkaiból is érkeztek Pusztavacsra a békeünnepre vendégek. Erről akkor bizonyosodtunk meg, amikor egy sétálgató öreg nénit kérdeztünk: honnan és miért jött ide. (Az, hogy Rács József — Örülök ennek a sok fiatalnak, meg annak is, hogy diszkószám után nekem is tapsoltak. És csak hívjanak akárhová, elmegyek régi somogyi dalokat énekelni. A nagyapámtól tanultam ezeket, de szeretném, ha az unokáink is énekelnék a szép nótákat. Amíg bírom, szívesen megyek. És nem ám bottal, mint most! Csak baleset ért, s most fáj a lábam. — És a nótákon kívül mit adna még a fiataloknak? — Ez itt, ugye, békefesztivál? No, én sem mondanék mást: éljenek bekében! Én láttam háborút, ők ne lássanak. Inkább énekeljenek betyárnótát. Ennél többiét én nem tudok nekik mondatni. Úgy hisszük, ennél sokkal többet nem is kell üzenni. Békében élni, néha nótázni, és persze még sok mást tenni... Nem tudjuk még, hányán mentek szűkeh,b hazánkból Pusztavacsra, de biztosan voltak ott jónéhányan. A véletlen segített, hogy találkozzunk a kaposvári Rácz házaspárral, bár az általuk elért siker is elvezetett volna. Rácz József elmondta: — Hobbim az autósügyesBÉKE FESZTIVÁL. AZ ORSZÁG KÖZEPÉN Vidám ünneplés komoly célokkal