Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
E 'gy egészen hétköznapi kedden Emil állított • be hozzám váratlanul, szobám ajtaját tágra nyitva, s csak állt ott. Nem számítottam rá, hisz nem vártam senkit, őt aztán végképp nem. Akkoriban már egyedül éltem, egy bútorozott szobában Újpalotán, hol esténként halotti maszkjukat viselő öregek arca tapadt az ablaküvegre. A frissen tapétázott szobában csirizszag terjengett, ragasztó gyanánt használta f?9 a túláj, hogy olcsó papírtapétával takarja el a pecséteket. Néhány helyen így is átütöttek furcsa országok térképrajzaiként, melyekről a világ egynéhány újrafelosztásakor elfeledkeztek • hadvezérek, s mára mint birtokot magaménak tadhatom valamennyit. Tűi voltam a váláson. Az utolsó, véglegesnek hitt szerelné histórián. Elzártam magam a vftág eddi Faiakat, ajtókat zárakat növesztettem magam kóré. Nem kerestem a barátokat, örültem, hogy engem sem keres senki. Emilt néhány éne láttam utoljára. Futó találkozás volt, kézfogásnyi idő, hogyvagy ra és jólvagyokra tellett csapán. Sebtiben eiha- dart egy teJefonszámot, melyet azonayomb&a elfelejtettem. így tűnt el közülünk is egy napon. Friss diplomával a zsebében feleségül vett valami gazdag, szép lányt, hogy hónapok múlva rádöbbenjen, semmi értelme nem volt Tudom, menekülni akart, de a felesége akkor már terhes volt. Elfogta a mámor, hogy apa lesz, s ez a Lehetőség újra lázba hozta, hogy aztán a szülést követő hetek egyikén ebbe is beleunjon. , , Bucsúzáskor, távolról még valamit utánam kiáltott, de nem értettem, feibúgott kocsija motorja, s maga mögé köpve a füstöt belerohant a forgalomba. A szürke, végtelen 'aszfaltfoiyam úgy nyelte el, mint kávóáutomata a kétforintost. Most az ajtóban gyűrött férfi állt, mint egy kiejtett, agyonhasznált zsebkendő, melyet idejében elfelejtett valaki fölkapni. Tétován körülnézett — Még mindig Fitzgeral- dot olvasol? — lapozott bele az asztalon heverő könyvbe, mintha életem titkait jött volna kikutatni. — No nézd csak, a Zabhegyező, — emelt föl egy másikát, y-r. Te semmit nem változtál. F ölforgatta az asztalo/ mon tornyosuló / könyvhalmot, s igyekezett mindegyikhez valami megjegyzést fűzni. — Egy vezér gyermekkora. — Legszívesebben reggelig rágta volna ezeket a szavakat. Lerántotta magáról kabátját, a székre dobta, s minden átmenet nélkül sírni kezdett. Bosszantott, ha egy nő sírva fakadt, de a ferfisírás mindig meghatott. Nem tudtam, hogyan viselkedjem. Hagytam, hadd sírjon. Csönd nőtte be a szobát. Ital nem volt itthon, nem tartottam, féltem, ha előttem van, végképp rákapok, s maradék erőmet is felszívja. Felkönyökölt. Tudtam, ez az arc mar nem az öve. Tétováz a gomban a könyveket kezdtem rendezni. Halomba tornyozni, igazgatni. Furcsa lett volna bármit is mondani. Megkérdezni na- mivan, hogy vagy, rámondani aligváltoztál, jószínedaré- gi. Minek. Én se vártam, hogy ezt kérdezze. Elég volt hallgatni. Emilt még Hatvankflenc- ben ismertem meg. Nagy házuk volt Palotán, ahol esténként csapatba gyűlve álmodoztunk. Engem a gazdagság álma vonzott, s vitt esténként hozzájuk, hol jó szagú, nemtörődöm nők hevertek a pamlagon. Zene szólt, mindig a legújabb számok. Sokszor a cigaretta- füstben fuldokló hajnal még ott talált, ahogyan a földön kuporogva ittuk a vizet pálinka gyanánt, ha az éjszakai adag már elfogyott. Mindig szerette, ha furcsa emberek vették körül, annyi haver, mit már szinte el sem lehet viselni. Mikor hozzájuk mentem, nem tudtam ki vagyok, s úgy távoztam, mint nagy tettek birtokosa, gőzös aggyal, tele lehetetlen tervekkel, melyek többsége nem valósult meg ugyan, de mint az álom, belénk ivódott, melyet sem pozícióért, sem biztosPet6 Sándor Hétköznapi álom nak látszó jövőért el nem cseréltünk volna. Arca széftolyt öklein, szemében még ott csillogtak az utolsó könnycseppek. Fejbólintássai jeleztem, nem számít, van ez így. Nevetni kezdett. — Te hülye — mondta. — Még mindig hiszel az álmokban. Elhagyhatnád már. Tisztességes munka kéne neked, valami jó állás — csettintertt Fölszikráztak az árammű- telep vörös fényei. Mint az éj függönymintái ragyogtak be az ablakon. — Itt élsz, hogyan lehet itt élni? — nézett rám. — Költözz hozzám. Együtt még talán kezdhetünk valamit. Évek óta kiépített magányomra gondoltam, s tudtam, semmiért nem adnám már föl. — Hazamentem — mondta. — Otthagytam mindent. Állást gazdag feleséget — húzta el a száját — Gyereket ... Mindent elhagytam, mindent. Szeretném, ha újra eljönne a régi idő. Most láttam csak, hogy részeg. — Tudod — hadarta —, akkor még verseket is írtam, és festettem is, zenét is szereztem, színész voltam és rendező, filozófus és szobrász, minden, ami akartam lenni. És hova lett mára mindez? Hát ez voltam én? Nézz rám. Nevetséges volt látni. — Tudod, mit tudok? — vette halkabbra hangját, s egeszen közel hajolt. — Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Érted ezt? Pénzt keresni, sok-sok pénzt, amennyit te sose láttál. De ezt te úgysem érted, ezt nem, és nem is fogod megérteni soha. Te mindig is hülye voltál — legyintett. —, s én csak félhülye, fédíró, félfestó, félszínész, félmittu- doménmicsoda... de mégis, idehallgass, te egészen hülye ... a legszebb kor volt, melyet ember álmodhat. Mert álom volt — hangja egészen sejtelmessé változott —, ami oly gyakran megesett velünk, hogy valóságnak hittük. Lételezett egyáltalán? Voltunk, éltünk mi akkor, nemcsak kitaláltuk, hogy te meg én és még sokan, akartunk valami nagyot? Hol az az idő, mondd, hol van? — Az már nincs meg — válaszoltam tettetett tárgyi lagossággal. — És nem is jön vissza soha többé. Fejét ingatta. — Ez őrület, érted, őrület. Miért nem lőjük fejbe magunkat, mondd? Rólad is azt hittem, már rég nem élsz. Hallgattam. — Hülye vagy — söpörte le maga elől a könyvhalmot. — Hát mire vársz itt ebben a lyukban, ahol megporo— Most mit akarsz — szólalt meg halkan —, hogy bocsánatért esdekeijek? — Nem akarok én tőled semmit — jegyeztem meg, s újra föltornyoztam a könyveket. — De az istenért — ragadott meg. — Az nem én voltam! Dühösen kirántottam magam a markából. — Áz volt, aki sohasem akartam lenni, s úgy lettem azzá, hogy észre sem vettem. Hát nem érted, az más volt? A hogy jött, úgy rohant el. Bevágódott utána az ajtó. Üres lett tőle a szoba, csak itt maradt hangja görgőit tovább a bútorokon, hogy aztán mint egy léggömb, végképp szétpukkanjon. Firenzei képeslap Signor Veneranda az utcán megállított egy járókelőt — Bocsánatot kérek — mondta. — Nem kapott ön egy képeslapot Firenzéből? — Micsoda?! Tessék? — álmélkodott a járókelő, azt gondolva, hogy nem hallotta jól. — Azt kérdezem — ismételte meg V e neranda —, hogy nem kapott-e képeslapot Firenzéből... — Nem, nem kaptam1 — felelte csodálkozva a járókelő. — De tulajdonképpen miért kellene képeslapot kapnom Firenzéből? — Azt nem tudom — szakította félbe signor Vene- randa. — Talán vannak ott ismerősei, esetleg rokonai. — Nincs arra semmiféle ismerősöm, rokonom meg még kevésbé — válaszolta az idegen úr. — Akkor világos, hogy miért nem kapott képeslapot Firenzéből — szólt Veneran- da. — Furcsa is lenne, ha kapott volna, mikor se rokona, se ismerőse nincs ott! — Magyarázza meg végre, az ördög vigye el, hogy mit ihait tula idomképpen! — kiáltott föl az idegein úr. — Én? Semmit! — felelte signor Veneranda. — Egyszerűen csak érdekel ez a história. Mellesleg: nekem abszolút mindegy, kap-e ön képeslapot Firenzéből tztgy más városokból... — No jó, de ... — Az ismeretlen úr nem találta a szavakat. — Akkor meg mire valók ezek az ostoba kérdések? — Egyik kérdés olyan, mint a másik — válaszolta signor Veneranda —, és nincs bennük semmi ostoba. .. Tehát ön nem kap képeslapot Firenzéből. Kitűnő! __ Akkor minek ebből t ragédiát csinálni? Ha már annyira akar képeslapot kapni Firenzéből, nosza, küldjön oda valakit! — De mégis . I— kezdte volna az idegen úr. — Na, ebből elég! — kezdett ekkor kiabálni signor Veneranda. — Foglalkozzék a saját dolgával, és ue rongálja az idegeimet! S méltóságteljesen eltávozott, miközben mormogott valamit tat orra alatt, és csóválta a fejét. Zahemszky László fordítás^ Hla nem esik él Voronyezs alatt apám s netm lett volna hősi- halott; ha örökül rám nem csak megkopott kofferje és hegedűje marad; ha nem hallottam volna szüntelen anyám faltői - fái ig -«írt panaszát; ha nem lesöpört padlásunkon át ordít arcomba a történelem: akkor talán most lenne rá okom, volna hozzá helyszín és alkalom, hogy furulyázzam a pannon derű sütoazát árnyaltan. riHcaltmsan; hogy nekem ez miért nem egyszerű ítélje meg, kinek türelme van. Bencze József Szívedre görbült... Húsom élő virága hasad, szuszogd kebled hív nyugalmára, vágyaim mennyországa az éden ed, erdei vadonban ültem én nycszolyádra. lövőmért kovácsol a lelked, örökiétem »övére te vagy, kalandok ellen, hogy el ne kárhozz. Igazságod eilen mines érvem, megbántott arcodat látóra, hoidfényben ring a melled, virágos réteken virágzói, szíved szászergó, zilált. Érettem eladtad száz szeretődet, csókodért lettem csak hűséges. Szeretsz verseim meseországáért, álmaim érted eskiüdőrnek; ködjjuíajkaa őröd vagyok a jéglakkoa avart»*». Szívedre görbült vasát« futok a mindenségi g. goász, »hol belep a penész. mondd? Eszelősen nézett, mint akinek szándékában áll, hogy ha kell, erőszakkal kényszentsen, hogy fogadjam el akaratát — Most fölrúgtam mindent — hadarta. — Most még volt erőm hozzá, de neked mikor lesz. Mi vagy te egyáltalán? Egy barom, akit ólba zártak, kötőféket hurkoltak rá, s azt várják, mikor bődül el, hogy letaglózzák. A könyvek égy hevertek a földön, mint hadott katonák a kartácstúz után. Szét- nyitva, félrebillent fedéllel Kezdtem fölszedegetni. — Mit akarsz? — néztem föl rá. — Te mindig mindent megkaptál. Házhoz jött. ami csak kellett. Egy nap elfordultál mindentől, ami akkor jelentett valamit nekünk, neked, s mindünket elfelejtettél... Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt elmentem hozzád? Csodálkozva nézett — Akkoriban váltam, s szerettem Volna együtt lenni valakivel. Beszégetni, inni, vagy csak ülni egymással szemben. Csöngettem, megmozdult a függöny, még az arcodat is láttam, amint mögötte megjelent, s aztán 6emmi. Nem jött ki senki, hogy beengedjen, hiába nyomtam meg újra és újra a csengőt Álltái a sötét ablak mögött... Mindegy, elfelejtettem. Elfordult. Szervát! usz szobrai Emilt hetekkel később újra viszontláttam. Öltönyben volt, karcsú, szőke nő vezette, karja akár a póráz fogta körbe, melytől szabadulni nem tudott Tudtam, soha többé nem látom. Dísztárgy le« egy nagy-nagy házban, mit úgy hívok, lemondás, s kik b<jn- ne laknak, úgy nevezik: a biztos jövő. Carlo Manzoni Felső képünkön: Szervátiusz Tibor — műtermében. Bal oldali képünk: a művész „Bartók” című kompozíciója. Jobbról: a fából faragott „Tavasz”. Kerék Imre .. ..... HA "V ** öb,n « sirályok fehér szálakból megszóvtk újra meg újra a pannon derű Karnis mítoszát: könnyű hálót tekintetei befogni' CPapt> Árpád: Tengeriméi
