Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
M ár harmadik napja esett, olyan elkeseredett erővel záporozott az ég, mintha új özönvizet akart volna küldeni azokra, akik most ott dideregtek földszagú kunyhóikban, lesve, hátha eláll, s akkor megmenthetik még azt a keveset, ami a hosszú szárazság után termett, s ami a szikkasztó szélű április és a forró május után úgy nézett ki, mintha gyermekek számára vetették volna — csenevész, rövid szárú kukorica, szilványi burgonya. De nem lehetett kimenni a házból, még a fecskék is csak időnként villantották meg fehér hasukat, pedig itt volt az idejük, más években ilyenkor már csapatostul keringtek a falu fölött, s lent a rótségen, a Somlyókéi patak mellett, csoportokba gyülekeztek a gólyák, de most az eső miatt nyoma sem volt a sürgőlődésnek, csak a szőlőhegy útjain iparkodtak az árkok felé a sosem volt patakok. A föld olyan voLt, mint a csiriz, s a kaszálókon hagyott szénaboglyákon látni lehetett, mennyire áztak föl, mert sötétebb volt egy jó méternyi rész, mint az amelyik csak felülről kapta a vizet. A kislány elsárgult lapu könyvet olvasott, hangosan szótagolva a szavakat — Ak kor a hős lél kű táb bor nők me g fúv ata fúvatta a tr trom trombitákat — nyekeregte, majd egybeolvasta a mondatot — Akkor a hős lelkű tábornok roegfú vatta a trombitákat. — Légy csendben. Csak egy percig hallgass — szólt rá az anyja. — Valaki jön — mondta a kislány, s arcát az ablakhoz szorította, hogy jobban láthassa a közeledőt. — Ki jöhet ilyenkor? — kérdezte az asszony, és leletette a varrást. — Ki jön, kislányom ? — Egy ember. Városi. Nyakkendője van és kalapja. Az asszony is fölállt, nézte a közeledő férfit, aki olyan ruhát viselt, amilyet edclig még soha nem láttak ebben a falúban. Nagy kockás zakót és szürke nadrágot; széles nyakkendője majdnem takarta ingét, s haja, mely homlokára tapadt az esőtől, feketén csillogott, nem látszott kopaszodó feje búbja, melyet eltakart a kalap, csak egyetlen betyárosan lecsüngő tincs ült két szemöldöke között, de az asszonynak ennyi is elég volt, hogy felismerje a közeledőt. Végignézett magán, aztán a kislány foltozott ruháját nézte, s az ajtóhoz lépett, •rátolta a reteszt, s még ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta. — Legyen, aminek lennie kell — mondta, s a kislány csodálkozva nézett rá. — Mi, hogy legyen, anyja? — Semmi — mondta az asszony, én megsimogatta a kislány hollófekete haját. A férfi befordult az udvarra, az ablakokat kémlelte, s mert nem látott senkit, a tornác felső gerendáját kezdte tapogatni, mint aki keres valamit, aztán hangos csoszogással törölte cipőjét a fehérre súrolt deszkákon, s lenyomta a kilincset. Az ajtóban megállt, nem mintha szoktatnia kellett volna szemét a félhomályhoz, de a moslék, és füstszag mellbe vágta, s erőltetnie kellett magát, hogy belépjen. — Szervusztok — mondta, mintha csak az előbb lépett volna ki a házbóL — Hogy vagytok, Julis? Az asszony magához szorította kislányát, mintha valami bajtól akarta volna óvni, s riadtan nézte a fér fiit. — Mit akarsz? Miért jöttél? — Na, e* aztán az igazi fogadjisten. Vagy mostanság így köszönnek itthon? — Minek jöttél? — kérdezte az asszony, s elengedte a kislányt — Katikám, menj be «a szobába — mondta, de a férfi megfogta a kislány kezét, aki nem is ellenkezett, jobban szeretett volna kint maradni ezzel a városi emberrel, mint bent dideregni a fűtetlen szobában. Vári Attila Megjött a bárka? — Na, nézzelek meg. Még nem is látta! ak — mondta, s fölemelte a kislányt, aki nem tiltakozott, pedig máskor mindig visongani kezdett, ha a felnőttek játékból magasra emelték. — Anyá- mék írták volt, hogy meglét. — Meg — mondta az asz- szony ellenségesen. — Minek j ölttől ? — Azért, hogy lássalak, meg azért is, mert most már jöhetek. Áj em emerikens. Kocsival jöttem, de a Bükkös dűlőnél beragadtam a sárba. — Autóval? — kérdezte a kislány, s kíváncsian nézte az idegen kockás kabátját, lila nyakkendőjét, s aprókat szippantva ízlelgette azt az illatot, amely a férfit átjárta, mint húsvétkor a szobát a fiúk kölnijének szaga. — Engedd el, Pista. Akarok valamit mondani, nem neki való — fogta könyörgőre az asszony, s a kislány után nyúlt, de a férfi nem engedte, megfogta az asszony csuklóját, s közelebb húzta magához. Nézte a fölcsillánó szemeket, hajdani hancúrozásaik emléke lobbant föl abban a pillantásban. A szénaverői elhagyott akol, ahol először csókolóztak, a várhegyi boglyák, ahol odaadta magát a férfinak. — Most olyat mondj, amit ő is hallhat. A többire lesz még elég időnk — mondta, s a kislányt simogatva kérdezte. — Hát apukád hol van? Dolgozik? — Az én apukám elment — mondta felcsillanó szemekkel a kislány —, és meg fogja ölni a hétfejű sárkányt, és akkor hazajön, és olyan biciglit vesz, mint amilyen Rózának van, és azt is tudom, hogy elvisz a cirkuszba, és vészén fagylaltot, ha akarom — mondta a kislány, s fityiszt mutatott. — A bácsinak ezt vészén — és kacagni kezdett. — Gyere ide, Katicám — hívta az anyja, de a kislány tagadólag rázta a fejét. Tandori Dezső Uj Duna-part Az új fasor régi gesztenyefói kipusztulgatnak — mit lehetne várni? Hogy a lombzöld-íves évtizedek évszak tűnt-jöttén megfrissüljenek? Mégis! Ahogy elszámoltuk, tizenkét gesztenyeío már csak fekete törzsét sorakoztatja itt a Duna-parton, és nő a pusztulás esélye folyton. Hiányoznak, és hiányozni fognak, de csak akik tudtak róluk, azoknak, s az lenne a hiány - kimondhatatlan! ha tudnánk, itt gesztenyefa-alakban ki élt, mi élt, miért, s a pusztulás hátha csak: „jön más,..!" más-s-ön-áltatás A régi fasor új gesztenyefái:; ''gérkezn#4-e? Így - lehel-e várwrl — A bácsinak olyan jó szaga van. — Tedd le — mondta az asszony, de a férfi csak nevetett teliszájjal, úgy, hogy látni lehetett arany fogait. — Legyőztem a sárkányt hosjfcam biciklit holnap cirkuszba megyünk, anyámféle cirkuszba — fordult a kislánytól az asszony félé. — Tudod, mi lesz, ha azok megtudják, hogy ide jöttem először? — Ide? — kérdezte hitetlenkedve az asszony, s fölvisított benne a gyermekkor gúnyverse: „jöttment telepes, a valagad cserepes, a bugyigód mocskos csepű, a hajad is csupa tetű”. / — Ide? — kérdezte újra. s eä. akarta felejteni a megaláztatást, melyet a férfi szüleitől kapott, akkor, amikor elment hogy jelentsék be a gyermeket — Ha ide jöttél, oda nem mehetsz, oda én ... — azt akarta mondani, hogy oda ő nem engedi, de nem tudta kimondani a szót Kétségbeesetten nézte a férfit, vajon mit akarhat. Mit akar velük. A távoli hegyi falura gondolt, ahonnan egy szál ingben menekültek, a kínlódásra, hogy beilleszkedjenek, s arra, hogy most a férfi ki akarja ragadni abból az életből, melyet iól-rosszul, de végűi mégiscsak megszokott — Nekem már itt is vannak halottaim. A férfi értette, tudta, mire gondol az asszony, s a hangulatot oldani akarva, a kislány varkocsát áV.ája elé emelte. — Na, Katica, mit szólnál hozzá, ha addig maradnék itt, amíg ekkorára nőne a bajuszom, és közben mindennap autóznánk és fagy- laltoznánk, és te megtanulnád mondani, hogy édesapa. — Ne! — sírt fel az asz- szony. — Könyörgöm, ne hitegesd — mondta, s az ablakhoz lépett, nézte, milyen sűrűn esik az eső, s titokban azt szerette volna, hogy soha ne álljon el, hogy ott maradjon a Bükkös dűlőné sárba dögölve a kocsi, ők ketten, kézen fogva a kislányt, hatalmas esernyő alatt menjenek a községházára, helyreigazítani egy vonalat: melyet az „apja neve” rovatba húzott a tanácstitkár. A z asszony sírt, mert érezte a bizonyosságot, hogy választania kell: e visszatérő egyszer máshova tér majd vissza, és mit tehet ő, szegény telepes, akit a falu csak épp hogy megszokott, pedig csak hazát, s nem nyelvet cserélt. A kislány újra és újra bajuszt formált a varkocsából, s nevetett. Nevetett, mert mindent meg fog kapni, s akkor, hogy ő is adjon valamit, a férfi szemébe nézve mondta: — Tudok olvasni. Olvassak neked valamit? — Olvass — felelte a férfi, s körülnézett a szobában. — Mi van oda írva? — Ka toli likús fa fali falinaptár az egy kil kilenc hat három észté esztendőre — tagolta, — Tudod, én nagy vagyok, már betöltöttem a hetet. Nyolcadik esztendeje látja vendégül Pécs az ország legnagyobb gyermekszínjátszó együtteseit, és azoikat a vezetőket — nevelőket —, akiknek szakmai fejlődésére a munkahely nem sajnálja az időt és a költséget. Olyanok is voltak, akik saját pénzükön mentek el, hogy tanulhassanak. Az idén négynaposra apadt találkozón huszonhárom hazai és egy cseh vendégcsoport mutatkozott be, mely a tanácskozás végén páratlanul tanulságos módszertani bemutatót is tartott. A hazai mezőnyt a színjátszó közösségi formák változatossága, műfaji és stílusbeli sokszínűsége jellemezte. Iskolai osztály, úttörőraj, napközis csoport; iskolai szakkör, dramatikus kör és művelődési házi művészeti csoport egyaránt eljuthatott Pécsre, ha munkáját a zsűri kiemelkedőnek ítélte. A fesztiváltól távol áll a versengés szelleme: elsősorban módszertani bemutató, s értelmét a tanácskozásokon közösen leszűrt tanulságok adják. (Az előadások a gyermekszínjátszás. megújítására vaió törekvés jegyében jöttek létre. Lényege, hogy jól-ross.zul betanult, kosztümökben felmondott előadások helyett saját élményvilágukat alkotó módon, saját eszközeikkel megjelenítő - drámajátékokkal lépjenek színre a gyerekek.) Az új szellemű gyermekszínjátszásnak volt olyan időszaka is, am íjkor a közönség előtti szereplest sokan szükségtelennek tartották, csak az önismeretet, az alkotó és kapcsolatteremtő készséget fejlesztő, elmélyült közösségi játékot tekintették fontosnak. Az idei fesztivál mintha ennek a szemléletnek adta volna meg a kegyelemdöfést. A jó produkcióknak is Jelenet a jászfcnyszaruiak Háry János-előadásából szinte mindegyike számolt a gyerekek megmutatkozási vágyával, s a közönségigénnyel is, hisz a szülők, a rokonok — különösen kisebb, zártabb településeken — számot tartanak az efféle bemutatókra. A produkciók jóságát ilyenkor azon mérheti a szakember, hogy a gyerekek mennyire azonosulnak a szerepükkel, mennyire tudnak az adott játék szellemében akár még az előadáson is rög tönözni. Az egyik előadást épp egy ilyen rögtönzés mentette meg. A kissé túlszerkesztett életjátékba műszaki ÖNGYÓGYÍTÁS Amidőn a szabad szombat és a nővérhiány együtthatásaként a járóképes betegek hét végén hazatérhettek szeretteik körébe, a beszédes és mindig segítőkész Plugovátz bácsi — kihasználva az egy emelettel lejjebb tévé köré gyűlt ügyeletesek figyelmének lankadtságát — beteggyűlést rendelt el. — Tisztelt kórtársak — mondta —, a kintlakásos kezelést megkönnyítendő, javaslom, hogy aktív közreműködéssel, öngyógyítás útján járuljunk hozzá mielőbbi felépülésünkhöz. Felajánlást is teszek, vállalom a höméröz- tetést, az injekciózást és az infúziócserét. Ki tudna még valamiben segíteni? A hármason megmozdult a frissen műtőit beteg, de Plugovátz leintette: — A maga dolga most a nyugalom. A hármas ezek után nem is merte riasztani a nővéreket, — Javaslom tömbbé — folytatta Plugovátz —, hogy a szervező bizottság élére vá- 'asszunk elnököt. Tekintetíd álláspontukra, titkos szavazást tartok célszerűnek: kézfeltartással csak az jelezzen ellenvéleményt, aki nem ért egyet a javasolt személlyel. Tehát a bizottság élére felterjesztem Plugovátz kórtársat. Aki nem ismerné, itt áll önök előtt. Ellenpróba. A begipszelt kezű nyolcas a hátsó ágyról a lábát emelgette. Plugovátz odacsoszogott. — Oldalra fekszünk, lecsúsztatjuk a nadrágot... A beteg — az ismerős szavak hallatán — kitágult, szemmel engedelmeskedett Plugovátz a faliszekrényből injekcióstűt vett ki, mire a beteg felkiáltott: — Nem, nem! Egyetértek! — Akkor minek jelentkezett? Távoztában Plugovátz betakargatta a „négyeskét”, mire az rémülten valamit a zsebébe évooti. Pta*gs»»ts «te*«detten nyugtázta a gesztust. Majd megállt a sorszám nélküli pótágynál, és aggódva megigazította az infúziós palackot. A beteg eltakarta a szemét. — Egy kis alvás most nem is árt magának — mondta Plugovátz. Mintha a jobb karja elzsibbadt volna — és a pótágyon fekvő felébredt. Zöldes jelzőfény égett az ajtó fölött. Nem messze Plugovátz bácsi behunyt szemmel fekszik. Az ö mozgolódására az is felpillant, átható suttogása eléri: — Mi az, felébrédt? Órák óta annyit nyöszörgött, hogy többször csengettem a nővérnek, de nem jött. Nincs itt senki. „Hát mégsem vállalta? Alom lett volna?" — s a pótágytulajdonos sóvárogva gondolt az intenzív osztályra, ahol mindig van ellátás. Mtwatké László A brnói vendégek egy Au- dersen-mesét játszottak. hiba csúszott: a szereplők már beálltak a diszkójelenethez, de nem akart megszólalni a magnetofon. Néhány másodpercnyi kínos feszengés után végre az egyik fiú elkiáltotta magát: — Mi az, lányok, nem tudtok táncolni? Felszabadult nevetés » színpadon és a nézőtéren, ■ végre megszólalt a zene is A műsorban szereplő másik életjáték meg sem kísérelte, hogy drámának tüntesse föl magát. Rendezője az önismereti műhelymunka hívének vallja magát. Személye szerint egyébként hivatásos. színházi rendező. Sajátos módon éppen ebben a munkában volt a legkevesebb teatralitás. A legfeszültebb figyelem mégis e látszólag szerkesztetlen jelenetsort kísérte, melynek egyetlen témája a pubertás volt, a nemek közti kapcsolat, az egymás iránti érdeklődés kibontakozása. A bemutatkozó huszonhárom csoport közül egynek volt még hivatásos művész a vezetője, s még egy társulat teljesítménye mögött volt érzékelhető hivatásosok közreműködése. Szerencsére nem kell azt mondanunk, hogy a* amatőr rendezők eleve versenyképtelenek. Egy fiatal tanító — alapfokú rendezői vizsgával és valamelyes színjátszói múlttal a háta mögött — olyan mesefeldolgozásokat varázsolt a színpadra másodikos falusi gyerekekkel, hogy ha e fesztiválon dobogó lett volna, ők bizonyára a legfelső fokra kerülnek. Talán még azt az állítást is meg lehet kockáztatni, hogy a kivételes egyéni művészi tehetséggel meg nem áldott pedagógus-rendezőknek sem kellett szégyenkezniük. Rendezői leg képzetlen nevelők is figyelemre méltó bemutatókat tartottak. Távol áll tőlem, hogy a há- lyogkovácsságnak akarjak reklámot csinálni, de amíg a pedagógusképző főiskolákon csak elvétve nyílik lehetőség rendezői ismeret é* gyakorlat szerzésére, s amíg a közművelődés nyújtotta lehetőségekkel is csak viszonylag kevesen akarnak . vagy tudnak élni, a hazai gyermekszínjátszás derékhadának kell tekintenünk a gyermek iránti felelősségérzetbő! a nevelésnek ezzel az eszközével is próbálkozó, felkészültségét legföljebb önképzéssel fejlesztő nevelők tömegét. De lehetőség szerint kísérjék figyelemmel a szakmai fórumokon elhangzó vitákat, értékeléseket, s vessék össze mások tapasztalatait a sajátjukkal. Az évenkénti pécsi fesztivál e fórumoknak ez idő szerint legjelesebbike. Tanulságai bárcsak mind szélesebb körben terjednének ! Trencsényi Imre SOMOGYI NÉPLAP Á mai qyermskszíniátszás
