Somogyi Néplap, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-12 / 138. szám
Jutalmazások évadján Közeledik a tanér vége, a <6akok hamarosan bizonyítvánnyal térnek haza az iskolából. Hány szüló töri most a fejét, hogy mivel jutalmazza meg a gyerek teljesítményét? Újabban az ajándékozási szokások skálája szinte napról napra szélesedik, a családok anyagi helyzetétől vagy hóbortjától függően. Van, aki beéri néhány könyvvel, játékkal, ruhadarabbal, esetleg kerékpárral, mások nem adják alább a több ezer forintos ajándéknál. Magnó, ékszer, külföldi társasutazás — ezek ma a slágerek. Bármennyire hihetetlen, néhol még ez sem elég: az agyonistápolt ifjú sikeres érettségijének prémiuma motorkerékpár vagy autó. örüljünk vagy mérgelődjünk az új szokások láttán? Annak, hogy a kisebb jövedelmű családokban is futja ajándékra, csak örülhetünk, de az elvtelen, nagyzoló elismerésnek semmiképpen nem. A súlyos ezrekbe kerülő jutalmakkal szemben az a fó kifogás, hogy nem állnak arányban a teljesítménnyel, ezért aztán előbb-utóbb a fiatal személyiségének eltorzulásához vezetnek. A jutalmazás a hasznos társadalmi tevékenység — így a tanulás — elismerésének eszköze, amely erkölcsi és anyagi értékelés formájában egyaránt kifejeződhet. Nem árt hangsúlyozni, hogy csak hosszabb ideig tanúsított jó magatartásért, szorgalmas tanulásért, a közösségért, például a családért végzett odaadó munkáért szabad jutalomban részesíteni a gyerekeket Aki minden jó iskolai osztályzatáért vagy apró-cseprő otthoni szolgálatért jutalmat tűz ki, netán rendszeresen „fizet” a gyerekének, az tulajdonképpen a puszta kötelességteljesítésért nyújt ellenszolgáltatást Azért nagy hiba ez, mert a jutalmazás a helyes cselekvés hajtóereje, s ha nem így alkalmazzuk, akkor a tevékenység céljává válik, annak pedig káros következményei lehetnek a fiatal jellemének alakulásában : önző, számító, követelődző, állandóan elégedetlen, közösségellenes ember válhat belőle. Olyan felnőtt, akinek majd a munka nem szerez örömet, és a kötelesség teljesítése sem nyújt erkölcsi kielégülést Mindennapos panasz, hogy mostanában nincs olyan ösztönző hatása a jutalmazásnak — sem otthon, sem az iskolában —, mint két-há- rom évtizeddel korábban volt, hasonlóképpen a büntetésnek is elernyedt a visszatartó ereje. Nos, a hanyatlás azért is következhetett be, mert sokan rá sem hederítenek a nevelés néhány sarkalatos igazságára. Aki például ma szigorról beszél a nevelésben, az gyakran egyedül marad a véleményével, lehurrogják, ezért aztán a büntetés szó már- már tabu-témának számít a közvélemény jelentős részében. Egyfajta liberalizmus veszélye kisért napjainkban. Nem kevesen vélekednek úgy, főleg felületes, ét nem gondolt lélektani dolgozatok elolvasása után. hogy a büntetés Igen kivételes nevelési módszer, s nem is egyeztethető őesze a szocialista pedagógia humanista álláspontjával. Az a jó szülő, a jó pedagógus — hangoztatják —, aki a büntetést nem tartja egyenrangú módszernek a jutalmazással, ezért el is kerüli, ha csak lehet. Pedig a büntetés és * jutalmazás a pedagógia és • lélektan igazi búvárai sae- rint közös forrásból származik, épp ezért a büntetés nemcsak megengedhető, hanem ha szükséges, alkalmazandó is. így vélekedett erről Makarenko, pedig 6 a büntetést korántsem tartotta áldásnak, de félreérthetetlenül hangsúlyozta, hogy sem szülőnek, sem pedagógusnak nem áll jogában nem büntetni ott, ahol szükség ran rá. Ha a büntetés nevelő célzatú, ha a rend helyreállítását, a személyiség görbületeinek kiegyenesítését veszi célba, akkor bizony egyetérthetünk vele. Természetesen nem lehet megalázó vagy megtorló lépés, a testi fenyítés pedig semmilyen körülmények között sem fordulhat elő. Családra és iskolára egyaránt vonatkozó tétele a pedagógiának, hogy a nevelési sikerek apró kövekből épülnek fel, A gyerekekkel nemcsak az ünnepnapokon, egész éven át kell törődni, következetesen, nagy türelemmel és szeretettel bánni velük. Értelmen, szép célokat ke® eléjük kitűzni, nem prémiumot. Mert a gyermeknevelés nem egyszerű üzleti ak- dó, amikor is — mondjuk — a pénzért árucikket adnak cserébe. r. k. t Úttörő gárdisták találkozója Csapatzászlót adó mányoztak a danuviások A boromgóe, esős időnek tégnap nem örüllek mindenütt; a hét végén ugyanis •eines programokat terveztek Dél-Somogybán. Háromfán horgászversenyt, Vízváron a határőr úttörő gárdisták találkozóját. Itt a vízvári, a holhói, a barcsi, a zákánytelep«, a zákányi, a somogy- szobi, a csurgói, a berzencei és a aomogyudvarhelyl pi- rosnyakkendősők döntötték el, hogy melyik szakasz a legjobb, ki utazhat majd Zánkára. Nagyatádon »* 1. számú általános iskola udvarán Somogy legkiválóbb munkásőr úttörő gárdistái sorakoztak föl, hogy részt vegyenek a megyei szemlén. A megnyitó egyben kedves ünnepség színhelye is volt: Házas Káréit szemleparancsnok olvasta föl Kraliczki Zoltánnak, a megyei úttörőelnökség elnökének ez alkalommal kiadott parancsát: „A Magyar Úttörők Szövetségének Somogy megyei elnöksége, valamint a Munkásőrség Somogy megyei Parancsnokságának intézkedése alapján a nagyatádi 1- számú, a se- gesdi és kuta&i iskolák úttörőcsapatának munkásőr úttörő gárdistáiból egy század erő munkásőr gárdát szerveztek.” A tegnap alakult század, amelynek parancsnoka Pintér Ernő, a nagyatádi iskola pedagógusa, a második úttörő gárdista század a járásban. Hasonlót Zákánytelepen hoztak létre a határőr úttörők. A századnak csapatzászlót adományoztak a Dan u via munkásai. A nemzetiszínű lobogót, amelyen ott a munkásőr úttörők jelvénye is, Németh István, az üzemi pártbizottság titkára Rernnth Károlynak, a Munkásőrség megyei parancsnok-helyettesének jelenlétében nyújtotta át. A bensőséges ünnepség után a kisdiákok sporlföi- szerelést .öltöttek, s megkezdődött a megyei szemle A programról Heczer István, a megyei parancsnokság csoportvezetője elmondta: — A város környékén hat- kilométeres pályát jelöltünk ki járőrversenyhez: tizenkét állomást állítottunk föl; ott általános és szakmai kérdésekre várunk válaszokat. Arra vagyunk kiváncsiak, hogy az éves kiképzési tervben foglaltakat mennyire tudták elsajátítani a gyerekek. Volt olyan hely, ahol például rádióval kellett kapcsolatot teremteni egy másik csoporttal, de adtak olyan feladatot is, hogy térkép és tájoló segítségével haladjanak a csapatok ismeretlen ' terepen . .. Az izgalmas viadal délután ért véget; akkor tartották a díjklosztási ünnepséget. A résztvevő nyolc csapat közül a nagyatádi 1. *z. általános iskola tanulói szerezték meg az első helyet, megelőzve a böhönyei úttörő gárdistákat ök ketten szereztek jogot arra, hogy Zánkára utazhassanak. A harmadik helyezett, a siófoki 3. sz. iskola tanulóinak jutalma fonyődli- geti jutalomtáborozás. A gárdisták tiszteletére a város zeneiskolásai ünnepi koncertet adtak a művelődési házban. N. J. A nóta- király 125 éve ízületen Dankó Pista Cigány voít — szegény, tüdőbajos, nyomorult muzsikuscigány. S volt benne valami démoni is: az önpusztító szertelenség. Meg az a varázslatos képesség, ahogy életet lehelt alig pislákoló tüzű kis versekbe, s lángoló, fergeteges nótákká bűvölte őket a kopott hegedűn. Dalokat virágzott a szive .,, Dankó Pistáról van szó. A cigánymuzsikusok egykori koronázatlan királyáról, aki most százhuszonöt éve született Szeged cigányfertályában — és már nyolcvan éve halott Csúcsos süvegű kanonok, fél tucat pap kísérte koporsóját a temetőbe, de szegényekházában halt meg az anyja, sok-sok évvel azután, hogy végigzokogta fia fejedelmi temetését... Dankó — pályán — olyan volt, mint egy üstökös. Bámulták, s nem értették az emberek. Vagy kevésbé ünnepien, mondhatjuk úgy is: „karriert csinált” a fin de siécle cigányzenés-szerená- dos. hejehujázó Magyarországán. A korán elárvult kamasz, akiből Erdélyi Náci, a nagy prímás sem tudott „rendes cigány”-t nevelni, zsúpfede- les tanyák közt kóborolt Szatymazon — amerre alig félszáz év múltán egy másik apátián garabonciás, „a szépség koldusa” —, és talán azzal a szerencsével is megverve, hogy gyönge muzsikus volt, s mert az is maradt mindig, nem lett hajbókoló zenész-bohóc degesz- enszényű duhajok úrimuris tivornyáin. Vagyis: többet tanult a tanyai kiskunoktól, a szegény zsellérektől — átmentve a kor divatos slágereibe a népdal motívumait. S mikor később már uraknak is húzta, nem befolyásolhatták stílusát. Hogy hány parasztlakodalimon, névnapon, szüreti bálon próbálgatta a más nótája helyett a magáét húzni, azt tán ő maga se tudta — véli Móra, a szegedi titkok egyik nagy ismerője. Valami csárdás volt Dankó első szerzeménye, ami nyilvánosságra került. Maga csinálta hozzá a verset is. S mikor az urak hallották, elcsodálkoztak rajta, hogy a köhögés kis muzsikus éhhé* is ért. Mert nagyszerű nvazai- kuscigány százával volt, zeneköltó viszont alig egy- kettő pár száz év alatt. — Hogy csináltad ezt, Pista? — faggatták a Hungária kerékasztalánál. — Tudom is én — vont vállat a vékony legény —; olyan volt, mintha a fülembe fütyülné valaki, aztán eljátszottam a hegedűn ... Akkoriban esténként a Kass kávéház füstös nagytermében gyűltek össze a Szegedi Napló munkatársai, s nemcsak figyeltek a barnabőrű muzsikus játékára, hanem nótaszövegeket is írtak neki. Mindenekelőtt Pósa Lajos (akkor még za- bolázhatatlan, ifjú költő), de alkalomadtán Gárdonyi Géza, s a legenda szerint Mikszáth Kálmán is ... Különösen Pósa neve forrt össze Dankóéval. Azt mondják, egy meleg nyári délutánon, mikor nyitva voltak az ablakok, megzenésítette — s átköltötte — a „Nem jó mindig a fonóba járni..kezdetű verset, és este már városszerte dalolták a cselédlányok, hogy „Nem jó mindig, minden este, a fonóba eljárni...” Az igazi, a nagy komponistasikert az Új Idők dalpályázatának megnyerése adta. „Zúg a szélvész, háborog a Balaton” című nótája első díjat és háromszáz koronát hozott. Igen tekintélyes ösz- szeg volt ez akkoriban. Egy év múlva a szegedi cigányköltő már Duna-parti fényes kávéházakban muzsikálta: „Eltörött a hegedűm ...”, „Szőke kislány csitt, csitt, csitt. ..” S olyan förgetege* sikerrel, hogy jó néhány művét — mint „Írom Dankó Pista Tlsza-parti márványszobra. Margó Ede műve (1911) a levelem Balogh Máriának ...” vagy: ' „Búsan szól a kecskeméti öregtemplom nagyharangja ...”, „Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom ...”, „Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány...” — pár év múlva sokan már népdalnak, tudták a Lajtától a Kárpátokig. Dankó-nótákat énekelt az ország a századfordulón. Az ünnepelt nagy színésznő, Blaha Lujza éppúgy, mint a kocsmázó falusi legények. Sőt, a színházak közönségét is meghódította: daljátékok (Szegény Laci, A zsöllér- leány, Gyimesi vadvirág stb ) zenéjét szerezte, népszínművekhez (pl. 1898-ban a „Ci- gányszerelem”-hez komponált betétdalokat. S vidéki kőrútjain sikert sikerre aratott... A nótafa azonban sorvadni kezdett: elhatalmasodott rajta a tüdőbaj, a morbus Hungaricus. Életútja mesebelinek hat, de a szenvedés útja volt Dankó dalai azonban olyanok, mint a szikrázó napfény — Móra szavaival — a „tücsökszós mezők” fölött. Bennük ragyog művészete. Ami lélek zeneköltészetében: a jegenyék suso- gása, a délibáb ringása — búzaföld fölött, a kaszált rétek illata... Felhőkben tüzet rakó naplemente — mikor íátylassá lesz az alkony. K, ¥, Népművész páros Együtt a keramikus és a fafaragó Szigetváron a dzsámiban sikeres kiállításon mutatkozott be a kaposvári Verseghy Ferenc keramikus, a népművészet ifjú mestere és Csonka József fafaragó. Használati tárgyakat együtt készítenek. A népművész páros túl a barátságon a két mesterség szoros kapcsolatát teremtette meg. Műhelyükben járva kapcsolatukat közös alkotásaikon mérhettük le. Együtt van a cserép fűszertartó és a gazdagon faragott polc, az italkínáló fatálcára sem üvegpohár való — mutatja Verseghy Ferenc, hanem koron- gozott ivóedény. — Fazekas és fafaragó hogyan talált egymásra? Verseghy Ferenc: — 1976- ban ismerkedtünk meg a cseri alkotók klubjában. Jóska abban az időben még fotózott, később kezdett el faragni. Csonka József: — A klubban Szőke István népművésztől kaptam kedvet a faragáshoz. Pisla bácsi sok munkáját lefényképeztem; ennek nagy hasznát vettem, hiszen hamarosan bevonultam katonának. Ahogy ott teltek a hónapok, egyre több szabad időm volt, s elkezdhettem faragni. Verseghy Ferenc: — 198.1 decembereben egy kiállításra készültem, és arra gondoltam: Jóskával faragtatok néhány polcot a fűszer tartóimmá k. Tavaly beadtuk zsűri élé ezeket a közös munkákat; egy híján mind elfogadták. Azóta együtt dolgozunk. Csonka József egy késből, kanálból, villából álló készletet mutat; a nyelét faragta, egyébként kommersz evőeszközök. — A nyéllel nem volt semmi baj, de ezek az evőeszközformák... Hát ezért nem fogadták el ezt a készletet. Honnan szerezzek olyan kést, kanalat, villát, t amit formailag el lehet fogadni faragott nyéllel? De más lehetne... — Új használati tárgyaik zömét együtt készítik? A legtöbbet igen, hiszen a cserépedények tálasra valók. A készleteket is íatar- tozékok egészítik ki, például az italkínálót, a fűszertartók fedelét is fából készítjük. Verseghy Ferenc: — Büszkék vagyunk arra az elismerésre, amit a Népi Iparvr v v művésze# Tanáéitól fentünk közös munkánk elismeréseként. A háziipari szövetkezetben rendezett bemutatkozásunkat példának állítottak, hiszen m országban ilyen párost Bem ismernek a népművészetben. Egy éve állítottuk ki tárgyainkat a szakma előtt Pesten, azóta még nem akadt követőnk, — Mind olyan tárgy, amire ráillik: pratikua. — Ez a fő törekvésűtek. A népművészetben mindig is ez volt a cél. A hagyományt ügy fejlesztjük fevibS, fogy a mai igényeket is kielégíthessük. Csonka József fafaragó egy ötletes „emeletes* fűszertártól mutat Egymásba Ülő három dobozka, sónak, paprikának, borsnak való Kis helyen elfér. Az ööet talán a „műanyagkor” szülötte, de megmunkálásában emlékeztet a népművészeti emlékekre la. , „ Verseghy Ferenci Any- nyi elképzelésünk van, bőgőt évbe is beletelik, mi valamennyit megvalósítjuk. A vevők is sokat segítenek nekünk. Bejönnek hozzánk, kérnek ezt-azt, mi meg formába öntjük elképzeléseiket, A múzeumokban rendszeresen gyűjtünk forrásanyagot — A tálak garmadát készítette régebben Verseghy Ferenc; mintha most kevesebb lenne ezekből, még a butéliákból, kancsókból is, Új korszak kezdődött? — Kanosokat, tólakat most is korongozok, de már nem erre fordítom a legtöbb időt, hanem a készletekre. Ezt igényli tőlünk a kereskedem lem is. Változott az ízlés. — Mivel együtt dolgoznak, közösen tervezik meg a tárgyakat aztán ki-ki elkezdi a maga munkáját: egyikük korongot, a másik farag. Nem érzik sosem, hogy jobb lenne egyedül? Csonka József: — Ez nagyon jó így. Sosem osztozkodtunk, hogy ez a te munkád, ez az enyém, amikor már készen vagyunk. Közös, A tárgyak testvérekké válnak, el sem lehet őket választani. A tevékenységünket sem. Újabb kiállításokra készülnek. Augusztusban Szen- tegáton mutatkoznak be, majd • megy« rendőr-főkapitányságon rendeznek kiállítást, ___3L Horáayi Barna S OMOGYI NÉPLAP
