Somogyi Néplap, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-16 / 141. szám

\ Falu a világ innenső végén A villanyszerelő a kanyar után. ennyit mondott: — No. én itt Ropolynafc megyek, magának pedig már csak egy síialadás Kisfalud. Autója kis vörös bogárként tűnt el a fák között. Igaza lett: öt perc sem kellett, és már a faluban voltam. A fa­lu délelőtti csendjében vissz- hangszerűe® hangzik az el­haladó szenásszekerek vasalt zöreje. A kanyarban a kato­likus templomot restaurál­jak. Hogy milyen a mari ZeeKc- kisfaiud. arról a szennai kö­zös tanácsom hai iottam né­hány adatat. Zselickisfaludon visz át az út „a világ végé­re”. A kővetkező faluval, SzüváKszenUmártoimal ugyan­is vege a közlekedési útnak. 32« ember él a községben, s a lakosságnak majdnem hu­szonöt százaléka cigány. A tanácshoz tartozó öt község­ben 4«© cigány a, a segélye­zésre tavaly negyvenezer to­rtát jutott. A fad« egykor! kstaoiája ma a kisközség egyenetlenül verő szivei Orvosi rendelő (hetente egyszer), tanácsi helyiség, könyvtár, ifjúsági klub — mindé* itt vám. A fáin egyetlen, telefonja is itt található. A tiszteletdíjas könyvtárvezető Vegh Barna- né. — Ázna!, hogy minden Szennára költözött, szinte ki­kapcsoltaik bennünket a vér­keringésből. A könyvtárba ötvem olvasó iratkozott be; igaz, jóval kevesebbem jár­nak. Nézze csak meg a kfcub ajtaját! Éppen most javítot­ták, mert a régit már több­ször betörték. Keveset járnak a fiatalok ide, érezni Ka­posvár közelségét, a falu lát­hatóan öregszik. A fiatalok Kaposváron építettek házat, ott dolgoznak, élnek. Az újonnan ide költözőik pedig ahányan vannak, annyifélék. Akad rendesebb is. A felső soron lakó tanító­hoz rosszkor kopogtatok be. Éppen szünet van, a tanító Kaposvárra mervt. A felesé­ge es két nagy fia fogad. Bizony, az iskola és a szol­gálati tanítólakás az egyik legelhanyagoltabb ház a fa­luban. A tanítóházaspár húsz éve él a községben. — Jó, hogy összedőlt ez a szomszédos romos kis ház, mert minden oldalról beke­rítve „börtönérzése” volt az embernek. Igaz, a férjem ha­mar túltette magát ezen: mindennap az erdőt járja, szenvedélyes vadász. A fiúk közül az egyik ren­dőr, a másik éppen most fe­jezi be a zalaegerszegi köz­lekedési szakközépiskolát. Megnézem az egyetlen, tan­termet, ahol máskor az alsó tagozat négy osztályának húsz gyereke tanul: kopott, olajos padló, öreg padok, hidegséget árasztó falak. A végzős középiskolás ki­kísér. — A környék gyönyörű — mondja — nemi véletlen di­vat mostanában itt venni hétvégi telket, de az rttélés- bez ez kevés. Néhány házzal odébb Kris­tóf József a kertben dolgo­zók. Munkája Kaposvárhoz köti; az égés család, a fele­sége és a két gyerek Is na­ponta oda jár be. — A sévházban laktunk, oaman költöztünk egy fél éve Zselickisfaludra. - Kertre, tá­gas lakásna, csendes környe­zetre vágytunk. Itt ezt meg is találtuk. Igaz, az ellátás nem olyan, mint a megye- székhelyen, a kisközség éle­te is eseménytelen, de vállal­nunk kellett. Állatokat sze­retnék tartani, mindig kell a pénz valamire. Az utcában egy cigány ház­hoz is ellátogattam. Három család él együtt; az öregek, a két lány meg a férjük. Va­lamennyien dolgoznak, ren­dezett körülmények között laknak, csak szűkösen. — Nehéz az indulás — mondják. — Most mindem forintot összeraknak. — Fő­leg az alkohol itt a baj — szögezi le az egyik fiatalem­ber. — Ha megjön a fizetés, akkor sorbaállnak a posta előtt Aztán irány a kocsma! Legtöbbem közülük Zselic­kisfaludon, az erdészetnél dolgoznak. Sokan a kocsmá­ba sem járnak; háznál ol­csóbban megkapják a bort A KlSZ-szerveoet titkára, Sebestyén István. A kaposvá­ri 503-as ipari szakmunkás­Alekszander Matyuskin-Gerke DEBÜTÁLÁS Szemipjagyev könyveié írt egy elbeszélést. Az olasz- országi viszonyokat ecsetelő szomorú történet a megren­dítő Egyenleg címet viselte, és részletesen, árnyaltan — hol maró gúnnyal, hol csí­pés iróniával, hol szelíd hu­morral — ábrázolta a főhős nyomorúságos sorsát. Szemipjagyev szomszédsá­ga alkalmas volt irodalmi művek elbírálására: jobbra egy nehezen kiejthető nevű ismert író lakott, balra egy kezdő dramaxró, fölötte pe­dig egy idős, immár emlék­iratain dolgozó professzor. Szerzőnk tehát kincstári itatóspapírral gondosan le­itatta a kéziratot, málna- sztn nyakkendőt kötött, es szorongva becsöngetett elő­ször a jobboldali ajtón. — Tanulja meg egyszer s mindenkorra — mondta az író, fázósan burkolózva ci­garettája füstjébe —, hogy a gúny, a szarkazmus a köz­ismert emberek előjoga. On pedig, ne vegye rossz né­ven. egyelőre ' ismeretlen kezdő. Hagyja tehát a gúnyt, s maradjon a hu­mornál, legföljebb az iró­niánál. És az isten szerel­mére, hagyja ki az árokásó gép leírását! Szemipjagyev törölte a szarkasztikus részleteket, valamint az árokásógépet, majd bekopogott a baloldali ajtón. — Jegyezze meg, bará­tom — szavalta színpadia­son a drámaíró, — az iro­dalomba úgy kell belépni, ahogy az allatszelídítő lép be sz orostlánketrecbe mellőzve minden fölösleges gesztust, ön pedig ironizál!! ÁUjon ellent a kísértésnek, barátom, hagyja az iróniát, es maradjon csak a humor­nál. Szemipjagyev törölte az ironikus részleteket is. A maradékot átmásolta tiszta papírra, és bekopogott a harmadik ajtón is. — Hetven év, három dip­loma és két feleség van mögöttem, megbízhat a ta­pasztalatomban, fiatalem­ber! — emelte föl mutató­ujját a professzor. — Elő­ször is: írjon egyes szám első személyben. Ügy sok­kal hitelesebb. Másodszor: hagyja el a címet! A cím fölösleges. És tartózkodjék, kerem, a humortól: a nyo­moron humorizálni megbo­csáthatatlan! Másnap reggel Szemipja­gyev az üzemi lap szerkesz­tőjének asztalára tette az immár kiérlelt remekművet. Ebéd után benyitott hozzá a feldúlt szerkesztő, és vele Csizsov, a szakszervezeti titkár. — Hogy hallgathattál ed­dig, öregem! — lobogtatta barátságos szemrehányással a kéziratot Csizsov. — Na de ezentúl odafigyelünk rád! A kézirat jobb felső sar­kában, Csizsov írásával ez aüt: „Nehéz anyagi helyze­tét feltáró beadványa alap­tan a szakszervezeti bizott­ság 20 rubel rendkívüli se­gélyben részesíti Szemipja­gyev elvlarsat. Csizsov.” Mátrai Veronika fordítása írókkal az Ormánságban Fehér az ünnep, fehér a gyász képzőben végez, a megye­székhelyen fog dolgozni. — A faét községből I« KBSZ-tegwnk vao. Sokan tá­madlak bennünket. „Koszos a helyiség, betörték az ajtót. Miért nem csináltok már va­lami jót, hasznosat?” Tavaly egy füBér nélkül vegetáltunk. Három hónapja vagyok tit­kár; most akarjuk átfestem a klübbelsőt, az ajtó elké­szült. Éves tervet készítet­tünk, ifjúsági találkozót is akarunk szervezni. Az a baj, hogy kevesen segítenek ben­nünket ,a legtotoö fiatalnak pedig otthon, az iskolában és a immkaheiyén sokkál maga­sabb szántű szórakozást lehe­tősége van, mint itt, ebben a magára hagyott faluban. Sze­retnénk járási focicsapatat is indítani. Csak azzal foglal­kozhatunk érdemben, ami ér­dekli a fiatalokat. Visszatérve a „központba” Végh Barna református lel­késszel. találkozom, intellek­tuális lény, két évig dolgo­zott az elhagyatott, romi adó­zó református templom hely­reállításán. — A maiakból, úgy ve­szem észre, hiányzik a közös­ségi szellem — mondja. — Egymás baja kevésszer talál meghallgatásira. A közös dol­gaikban feszültség van. Leg­többen. állatokat tartanak, második műszakot szervez­nek, a pénzszerzés lehetősé­gért keresik. Az alapvető feltételek az rttélésbez meg­vannak: mindennap van ke­nyér, tej. megfeieiő buszköz­lekedés, a megyeszékhely fa csak tizenkét kilométer. De a tavasza falugyűlés csapán négy-öt embert érdekelt Rendeztünk görögországi úti- elmény -beszá mólót, alig jöt­tek el néhányam... Kiderült: a tiszteletes mo­torral vagy biciklivel jár át Szilvásszentmártoaba meg Patcára, de a motorját innen, az udvarról lopták eL Az egykori iskola folyosóján egy kapatos férfi bócorog végig., — ő Lukács úr, a kásbíró — súgja a lelkész —; kicsit spicces már. A kisbíró hangos jókedv­vel invitál át a szobájába, mutatja a dobját ia. A bőr már alaposan eiszakadozott rajta. — Gondolhatja, hogy bá­nom; csinos kis kutyatoőr volt, a legszebb kutyát nyúz­ták meg. Micsoda egy hangja volt! Addig viccelődik, mígnem bekanyarodik a buszom. — Most aztán szaladjon — köszönnek eh És én szaladok könnyedén, pedig nehéz a batyum. Békés József Az együtüét öröméért, a gondolatok szellemi közleke­dőedénybe csobbantásáért is érdemes vállalkozni egy ilyen útra; hát még akkor, ha a táj, ahova a busz rö­pít, olyan, ahol még nem jártunk! Hárman indultunk Kaposvárról a dél-dunántúli írócsoport évente esedékes kirándulására, jó emlé­keink tarisznyájában őriz­getve a tavalyi somogyi utat Papp Árpád és ér. Laczkó András sem járt még az Or­mánságban, jómagam pedig egy nem létező könyv cím­szavait ismerem erről a jel­legzetes vidékről: fehér gyász, egyke, pusztuló községek, re­formátusok ... S a nem lé­tező könyv legfontosabb fe­jezetének címe: Kodolányi János. Ár a rontott barokk épölet vonzott erre a kirándulásra a találkozás örömén kívül, melyet csak fényképről is­mertem eddig; legkedvesebb Kodolányi-regenyem szín­helye, a vajszkü erdőfőtaná­csosi szolgálati lakás. Kurva nagyságú, tekintélyes ház a Boldog békeidők ásná re­gény helyszíne, s bér az év­százados fenyőket megntki- totta a betegség meg a fű­rész, ugyanolyan, mint ak­kor lehetett. Ma Kodolányi- emlékmúzeum. Meghatáro­zó gyermekéveket töltött itt egy rideg apával és mosto­haanyával, szellemi szülőhe­lye volt ez a fal«. Társaink közül Tüskés Tibor — mo­nográfiát írt Kodoiányárái — emlékeket elevenített, Csorba Győző pedig anekdo­ták idézésével tette szinte valóságossá a fiatalabbak­nak ezt a jeles írót, akinek életműve fontos fejezete a magyar irodalomnak. Még nem jelentek meg nyomta­tásban Illyés Gyula sorai, melyeket a múzeum vendég­könyvébe írt: „Kodolányi János a nU író-csoportunk­nak egyik legharciasabb, leg­haragosabb tagja volt a nép és nemzet védelmében. A magyar szellem erejét bizo­nyítja, hogy ilyen „úri” kör­nyezetben is ilyen nép pár­tivá nevelődött. Vajszló, 1979. X1L 7.” És Kodolányi baranyai utazásai — kettőt könyvve írt — idéződnek föl bennünk, ahogy az ormánsági falva­kon áthaladunk; a harmin­cas évek elején világosan látta, mi következhet. Mara a települések nagy része megfakult, élő múlt idővé lepett vissza: a házak soka­sága romlásnak induló ban, a lakosság elöregedett Papp Árpád, Somogy aszaló szülöt­te a falvak jövőjéről beszél­get az írótársakkal Lnzso- kon, ahol egy szépen rend­be hozott, zsúpos paraszt­házban a cigány alkotók ki­állítását tekintettük meg: a híres komlói szakkörből ki­nőtt naiv művészekét — Or­sós Teréz tagja a Képzőmű­vészeti Alapnak —, de más baranyai falvak cigányfestői­ét is. A képek a télen elju­tottak Jugoszláviába, az idei „-ember” hónapokban pe­dig az NDK-ban fognak „te­lelni”. Megfogalmazódik bennem a kérdés: Somogy­bán miért nem jutott még eszébe valamelyik képzőmű­vész-pedagógusnak, hogy a komlói mintára maga köré gyűjtse a cigánytebeásége- ket? Míg kifelé dhelődürtk, Ber­tók László, az írócsoport tit­kára és Parti Nagy Lajos, a fiatal költő-szerkesztő opera töri tevékenységből vizsgá­zik; minden kirándulást szí­nes filmszalagon örökítenek meg. Így a csányoszrói epi­zódot is: a szőnyegszövő üzem termékeit a csoport nótagjai — Makay Ida költő és Hallatna Erzsébet próza­iró — nézegették nagy ér­deklődéssel. Hajdan avítt rongyokból készült a os^ny- oszrói szőnyeg, ma kitűnő alapanyagból dolgoznak a vas szövőszékeken az asszo­nyok Rózsa György, Sando- kan és Mr. Onedin színes fotója alatt. Magyarország jó hírét szövik Finnországba, Svédországba, Svájcba, Ame­rikába ... Megnézzük a drávaiványi és a körösi református temp­lom kazettás mennyezetet; nekünk, somogyiaknak na­gyon is szennai látvány. A Nagypalbói való mester er­refelé is járhatott... Nagy Gáspárnak, a Magyar Írók Szövetsége titkárának a pil­lantásából olvasni próbálok: erős hatást gyakorolt rá a gyönyörű mennyezet. Nem­csak lélekben zendül meg az ősi zsoltár: „Mint a szép hí­ves patakra ■..” Kint, az „igazoltan távol levő” szer­kesztőnek képeslap íródik, Csorba Győző verset is rög­tönöz, talán megbocsátja, ha közzéteszem: „Körösi teráp­iámban a szentlélek nyelvin I kérjük a jóistent, Szeder­kényi Ervin, / Ügy áldja meg ö azt valamennyi szer­vin!” Ki ne félejtsem: Sellye múzeumba gyűjtötte az or­mánsági népélet emlékeit Kiss Géza néprajzkutató ne­ve alatt Nem tudom éa mindazt felidézni, amit ott láttunk, s nem is tiszteim. Ki-ki győződjék meg e sorok igazáról: „Mint a lápok ki­rályi madara, a nemes kó­csag, járt méltóságos-ünne­pélyesen hófehér ruhájában az ormánsági nő. Fehér volt az ünnepe, s fehér a volt c gyásza is.” Azért annyit még: elácsorogtam a halá­szat ősi eszközei előtt is, a csoport horgászatban is je­les tagjai, Páll József és Pá- koliiz István költők sem mu­lasztották el ezt megtenni Jó dinnyetermő föld-asz­tal lapon haladtunk, kukorica növését serkentő esőben. Csúszkálva, sárosán, de kö­rüljártuk a lecsupaszított siklósi hegy — ez a kőol­dal maga is alkotás — szob­rásztelepét: kőba bar ékok, kőperecek, kőtojások szép sereglete; egy kőcsigán ép­pen elő halad lassan fölfe­lé. Az alkotók nevét, a mű­vek címet 15 forintért meg­tudhatod, ha prospektust ve­szel . .j Villányban jól csengett az írók neve, és csengett az összekoccintott pohár is. Ta­lán néhányan már a jövő nyári „országolásra" hörpin- tették a hegy levét. Leskó László Pierre Székely békeemlékműve Felavatták a fő­városban, a Nagy­várad téren Pier­re Székelynek, a Franciaország­ban élő magyar származású szob­rászművésznek monumentális bé­keemlékművét. A hatvan évvel ez­előtt Budapesten született kiváló művészt, aki mun­kásságával tevé­kenyen hozzájá­rult a magyar— francia együtt­működés előmoz­dításához, a Ma­gyar Népköztár­saság Zászlórend­jével tüntette ki az Elnöki Tanács. Székely az a faj­ta alkotó, aki mindig több irányban keresi a kifejezés lehe­tőségeit, a kor művészeti törek­véseivel szinkron­ban. A grafika, a fes­tészet, a szobrászat es az építészet ma egyaránt foglalkoztatja az alkotóteve kenysége teljében levő mű­vészt. Tanulmányait az egy­kori Atelier művésziskolá­ban Dallós Hannánál végez­te. A történelem vihara ha­mar megismertette vele a társadalmi igazságtalansá­gokat, az üldözöttek vigasz­talan sorsát Megsem esett kétségbe. A kflátástaíanság. a bizonytalan jövő, a túlélés reménye, erőinek összponto­sítására késztette. Az élete központját adó kőfaragással éppen a negyvenes években, a munkatábor idegtépő zak- latottsagai közepette ismer­kedett meg. A szenvedések elmúltával a kor nyomásától felszabadulva, a második vi­lágháború vége óta fogadott hazájában, Franciaország­ban éi, ahol azonnal magá­val ragadta a háború utáni évek nagy művészeti fellen­dülése, amelynek rövid idő múltán nemcsak résztvevője, hanem egyik formálója is lett. Tevékeny művész, alkotó- munkásságának rangját nem­csak a legnagyobb francia múzeumokban, a Musée Na­tional d’Art Moderne Centre Pompidou, a reimsi, az amiensi és a világ számos nemzetközi hírű gyűjtemé­nyébe került alkotásai, ha­nem előkelő művészeti ki­tüntetések is hírül adják. A hatvanas években ér­deklődése az építészet felé fordult; Valenciennes-ben egy, a modern építészetben úttörő jelentőségű templom- es kolostor-együttest, vala­mint Dél-Franciaországban egy ödttlőfahrt épített, kor­szerű formai és technológiai megoldásokkal A Nagyvárad téren felállí­tott, konstruktív formaadá- sú, széttárt karú madár- szimbóluma alkotói mun­kásságának legjobb tulajdon­ságait, a jelképteremtó erőt, a drámai lendületet és a monumentalitást hangsú­lyozza. Talapzata is jelké­pes, a földgömböt példázza, gránitkockáin a világ népei­nek „Béke” felirataival, me­lyeknek sorát Kádár János és a francia államelnök kő­be vésett kézjegye nyitja meg. Egyedi technikával, rob­bantásos kórepesztessd ké­szült, mely a felületeknek dinamikus feszültségét fo­kozza Az emlékmű személyes él­ményekben gyökerező, ma is nagyon időszerű megtestesí­tett gigantikus kiáltás, meiy arra int bennünket, ne en­gedjük, hogy az egész fiad Hirosima vagy Coventry sorsára jusson. B. L SOMOGYI NÉPLÁP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents