Somogyi Néplap, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

SOMOGYI TA JAK, EMBEREK

Anyám, szegény, elkísért, egész úton sírt, míg Tatara értünk. A bíró rám kiáltott: tudod-«, hányadik parancsolat az, hogy „ne lopj!” Tudtam. Ez tetszett neki, láttam az arcán. Valószínű, ennyit nem tételezett föl egy süvölvény Sobriról. Jól megszidott, javítóintézetet ígért, azután elengedett. Tudtam ón vagy legalábbis sejtettem, hogy nem vagyok én rosszabb senkinél. Sem a gyerekeknél, sem a felnőtteknél. Jó szemem volt, sokat láttam magam körük Egészen apró koromban befogtak dolgozni (apám cselédeskedett, testvérem sok volt), hol ennél, hol annál a gazdánál, kocsmárosnál kaptam parancsokat, s hamar megtanultam, hogy a munka alól nincs kibúvó. Az iskola nem volt fontos (pedig elég jól tanultam), annál jobban ügyeltünk arra, hogy a munkaadó ne találjon hibát bennünk. Ügy nevelték az ember gyerekét, hogy a szolgálatban ne lásson, ne halljon, legalábbis tegyen úgy', és szava se legyen, csak dolgozzon. Hogy ne keltsék rossz hírét s mindenkor kapjon majd munkát, kenyeret. Velem a gazdáim elégedettek voltak már gyerekkoromban is. K isiszolgaként pontosnak, megbízhatónak tartottak, néha a felnőttekre mért munkát is elvégeztették velem. De ha kiszabadultam ebből a szorításból, a rakon- cátlanságban nem ismertem határt. Akár csak a többi, hozzám hasonló sorban élő gyerek. Emlékszem: annál a háznál, ahol az apám is szolgált Karádon, egyszer elemeltem egy fél szál kolbászt. A kabátom alá rejtettem, és hazafelé bepakoltam az egészet. Rettenetes hascsikarásom támadt, de még annál is gyötrőbb lelkifurdalásom. Pedig annak a fösvény vén- asszonynak annyi kolbásza, füstölt oldalasa, szalonnája volt, hogy úgy látszott, még a kamrája falait is füstölt húsokból rakták. Mégis! Napokig rossz érzések között hányódtam. Ugyanakkor egyik pajtásommal, erdei csavargás közben, könnyű szívvel el- csörtuk az aratók részére kihozott ebédet, miközben a háziasszony a kaszások, marok- szedők után ment a tarlón. A kosár ropogós, tiszta kendővel letakarva ott állt a tábla szélén. Mi a fák köziül néztük. Mihelyt az asszony eltávolodott kissé, rácsaptunk, mint a vadak. Kézzel kapkodtuk ki a forró levesből a sárga tyúkcombokat. A fényes, szép galuskahalomra ráöntöttük a pörköltet, s a teli lábossal,, üveg borral berohantunk a sűrűbe. Talán egy órát is futottunk, amikor úgy gondoltuk, meet már megállhatunk falatozni. Hozzáteszem: az aratók között egy csendőr is volt, aki a leendő apósának segített Tudtuk. Mégis meg mertük csinálni... És nem volt lelkifurdalásunk. De még mintha az efféle garázdaságok után köny- nyebbnek is éreztük volna magunkat. Ugrándoztunk, mint a kisc&ikók. És hogy tudtunk titkot őrizni! Ennék az esetnek nagy híre tamadt Az éhen maradt csendőr ugyancsak íogadkozott, hogy ha elkapja a tolvajokat minden csontjukat összetöri. Csak tíz év múlva mondtam el az anyámnak, hogy mi voltunk a tettesek. Nem kotyogtunk ki sémmit Volt egy zsidó Vallasd pajtásom, akit a szülei valami ünnep előtt igen szigorú böjtre fogtak. Vacsorája pár s«.em csereszn yebe- főttet és pász- kát kapott.

„Tibiké, kérlek, hidd el, ennyi étel elég egy embernek vacsorára” mondta- neki1 az anyja, mintha most is hallanám.

Behívtam a kamránkba; levágtam egy hatalmas szelet kenyeret jó vastagon megkentem zsírral. „Egyél!” „Mi lesz, ha megtudják a szüleim?” ..Nem tudják meg”. Tibi ezután könnyebben viselte a böjtöt, s ez a titok sem pattant ki soha. Később megcsendesedtem. Kihalt belőlem a Sobri-természet. Pedig talán köny- nyebben viselem az életet, ha úgy igazan, Sobri-módra ki-kitombolom magam néha . . . Békés ember vagyok. Aki ismer, tudja.

A szem lassan gyógyul, a történetek egymást érik. Az ifjú legény Andocsra szegődött, az ottani kocsmáros mindenesének.

Attól kezdve a történetekben Tipszics József rendszerint lovas fogattal van jelen. Egyszer Kaposvárra szekerezik — élést visz a gazda lányának az intézetbe —, amikor az ég virágba borul a töméntelen sok s'.talin- gyertyától. Máskor az állomásra küldik a fogattal, s ott fölikéredákedik melléje egy ember, aki hadifogságból érkezett. Már a faluban járnak, amikor megkérdezi tőle, em- lékszik-e rá. Nem én, mondja a legény, sose láttam magát „Hát pedig én vagyok a Szél. A kövér Szél. Még most sem ismersz?”

Aztán: a gróflkisasszonyok. Kockás térdnadrágot viseltek, puska volt a vállukon, s egész úton valami idegen nyelven csicseregtek. Nágocsnál szálltak le Sokszor járt borért a túlsó parton, Badacsony környékén. (Virágos napok voltak.) Egyszer Döröcskére hajtott pálinkáért a gazdájával. Amíg a présházban folyt az alku, ő föis'zedett pár hullott körtét, s eszegetett A nyolcvan év korüli sváb gazda meglátta, rászólt: „Nem elfinni belőle”, s fölemelte csontos mutatóujját Pár hét múlva kitelepítették az egész családot.

— A feleségeim miklósi lány, kis híján'az 6 családját, is ki telepítették — mondta. — Elvették a házukat, szekérre rakták a holmijukat s a feleségem (akkor még fiatal lány volt) ott sirdogált a gádorban a kispa- don. Végül erre a padra is sor került. A lány kérte a főembert, hogy legalább ezt hagyják meg neki. „Majd ültük, a p,. .okon!” felelte.

Tápiszícs József domború hasa rázkódik a nevetéstől.

Kis szünet után folytatja csak. — Az a kitelepítés igen jól jött akkor néhány embernek. Folyt a bor, sült a pecsenye, amíg a svábok készlete tartott. A felesége- mék átjöttek Andocsra, rokonoknál húzták meg magukat. Onnét senkit sem telepítettek ki, így aztán megismerkedtünk, összeházasodtunk. Később éppen Miklósiban vettünk házat, ott dolgoztam a tsz-ben. Tír,évig takarni anyós voltam, Ötvenhatban is. Az az ember, aki a feleségemnek olyan szépen válaszolt, éjjeliőr volt akkor a majorban. Egyik éjszaka né- hányan bementek hozzá az istállóba, hogy egy kicsit ráijesszenék. Persze aludt az öreg, hát jól megrázták a grabancát. Nehezen ebredt, azután nagy szemeket meresztett, zavartan kotorászott a szalmában. ,,A ... a sapkám, dadogta. Mit akartok?” Hagyja csak azt a sapkát, szóltak rá keményen, de nem bírták tovább, elnevették magukat. Azután elővettek egy üveg bort, és megkínálták az öreget a nagy ijedtségre. Én később megkérdeztem tóle, mondja meg őszintén, mit gondolt, amikor fölebresz- tettek. Hat arra gondoltam, felelte, hogy most mindjárt fölakasztanak.

Negyvennyolcig az and öcsi kocsmárosnál dolgozott, Szülei, testvérei is odaköltöztek, együtt laktak vele a cselédhazban. Jo kom- menciot kapott, úgy erezte, mindene megvan. Egy nap behívatták a községházára, ahol idegeinek fogadták, s arra akarták rávenni, mondjon valami terhelőt gazdájára.

— Én meg csak jót mondtam róla — nevetett —, hiába nyaggattak. Nézze, ez a kocsmáros mindig jóval többet adott a munkámért, mint amennyiben megegyeztünk. A házában sohasem éreztem magam lenézett cselédnek, hanem a gazdával egyenrangú embernek. A gazdaságot teljesen rám bízta. Sohasem ellenőrzött, sohasem gyanakodott, teljesen megbízott bennem. Az az igazság, hogy nála tanultam meg gazdálkodni, jószággal bánni.,. Hát mit az istent mondhattam volna rá?!

Sokat dolgozott életében. Sokszor elmehetett volna erről a vidékről, Karád, Andocsi, Miklósi, Szolid tájáról egy-egy busásabb jövedelmet ígérő hívásra (jó szeme volt, látta a lehetőségeket), de némi töprengés után mindig nemet mondott Miután meggyógyult, mentőautóval utazott haza. Stóládra. Búcsút intett, beszállt a kocsiba, s magaval vitte 1982 szeptemberét.

Szapudi András

1!)82 szeptembere. A siófoki kórház ötödik emeletén, a szemészeti osztályon feksziK Tipszics József. Szürkehályoggal operálták. Körülbelül hat napja van bent, amikor egy rosszkedvű ágyszomszédot kap e sorok írója személyében.

Odakint nyár van, de őszies zamatú. Még nyárias a táj arca, a víz színe, hőmérséklete, de reggelente az aranypárában érzem, hogy a külső-somogyi kertek, szőlők már a szüretről álmodoznak.

Még tart a vendégjárás, de már nem nyomaszt a tömeg.

Szeptemberben szoktam hosz- szabb szabadságot venni, s olyankor „nyaralóvá” változom. Persze két-három nap után mindig megállapítom, hogy az elmúlt hónapokban „elfásultam’ri Jcissé, s oltha- tatlanul vágyódom elérhetetlennek tetsző minőségek, harmóniák után. Szinte rácsodálkozom Berzsenyire, aki miután hegyeket mozdító akaraterővel megzabolázita orkánt« énjét, elfehéredett szájjal ül az ámbituson. („Van kies .szőlőm, van arany kalásszal biztató földem: szeretet, szabadság lakja hajlékom . ..”) Ilyenkor magáért a hajózás élményéért is szeretek hajóra, kompra szállni.

De még inkább azért, mert tudom, hogy nemsokára megérik Tatay Sándor szőlője Badacsonyban, és mielőtt a hajók téli kikötőbe térnek, Eötvös Károly és Bertha Bulcsu társaságában be kellene járnom az északi part mögötti tájakat is. (Hátha számomra nem indul többé hajó a kővetkező tavaszon!) Mindig szeptemberben döbbenek rá (pár héttel születésnapom «tán), hogy megint elkótyavetyéltem egy esztendőt, s valami „mu6zaj, de mind.iárt”- turelmetlenség rugdos föl tunyaságomból: •yomban indulnék a szántódi révhez, hogy csatlakozzam Csokonaihoz, aki miután leszállt a kompról, Csurgó felé igazította lépteit vagy Takáts Gyulához, aki talán ugyanazon a vízi alkalmatosságon kél át a Balatonon, hogy elvégezze tennivalóit Bece- hegven. De lehet, hogy Fodor András is Fonyódon van már, s pesti hónapjait teregeti ki a napra, Papp Árpád szélkarmolta viharkabátban, kis hátizsákkal a vállán indul éppen errefelé, Gerencsér meg Árpád- kori jobbágycsontokat kubikol Aszófőn . . . Szeptemberben valóságos pánikba esem vélt vagy valóságos mulasztásaim miatt.

És ekkor — a menni, tenni, pótolni akarás izgalmában — lecsap a szivárványba rtya-gyulladás. Nem csoda hát, ha rosszkedvű jó Tipszics József ágy szomszéd ja. A hatalmas ablakon dől a fény, az éjjeliszekrényen nagy Tolsztoj-könyvem mellett unalmas gyümölcslé. (Hej, Szentgyörgy-hegyi borok, Bocsor-pálinkák!) Nadányi Zoltán Bessenyei-verse jár az eszemben, amikor a kezelőbe hívnak. Injekció. Vérvétel. Vasalt, fehér köpenyek tisztaságillata. Amikor visszaérek a kórterembe, Tipszics József éppen valami történetet mesél. Egy külső-somogyi gazda — talán andocsi vagy miklósi — süldőt vásárolt túl a tavon, Tördemicen vagy Gulácson; az állatot kompon hoztak át a déli partra, s kocsin vitték a faluba. Két nap múlva kiengedték az ólból, és a süldő meg sem állt hazáig.

— Talán átúszta a Balatont? — kérdezte gunyorosan az ádándi öreg a mosdó melletti ágyban.

— Vagy kompon ment, vagy megkerülte

*— vélekedett a szabadi kőműves, akinek malter hullott a szemébe.

Nevettek.

— Bizouyisten — emelte íöl a hangját Tipszics József. — Két nap múlva level jött a regi tulajdonostól, hogy otthon a süldő.

menjenek érte ...

Néha fölkelt, helyet foglalt a műbórüléses karosszekben. Szürke, zilált haj, tekintélyes fej, váll, has. Az egyik szemén vastag kötés. Mint Kutuzov a Háború és békében, állapítom meg magamban. Egy ideig némán üldögél, hasán megfeszül a sárga pizsama.

Később, amikor már sokat beszélgettünk, a gyerekkoráról mesélt.

— Aki felnőttként ismert meg, el sem tudja képzelni, milyen rosszcsont voltam. — Göcögve nevetett. — Bizony, még gyermekbíróság előtt is álltam; majdnem javítóba vittek. Karádon születtem, nevelkedtem le-génykoromig. Virtusos, verekedő» volt ott a férfi nép: a bicska hamar megvillant a legények kezében. Sokat verekedtünk mi, gyerekek is, pedig tanítóink szigorúan fogtak bennünket. Mégis, egyszer éppen a fó- tónitó úr fiát találtam úgy megcsapni, hogy elterült, szegény. a hóban. Szánkóztunk. Nekem egy házilag készült, kezdetleges szánkóm volt. kinevetett miatta. Egy ideig tűrtem, hiszen jó pajtasom volt ő is, a ródliját sem féltette másoktól, de most sehogy sem akarta abbahagyni a nevetést. A szánomon volt egy deszka, azzal vágtam fejbe. Szerencsére nem történt baja. csak megszédült és nagy púp nőtt a fején. Az apja kivizsgálta a bűnesetet, s a becsületéi« mondom, egy tossz szóval sem bántott; pedig akkor már sok volt a rovásomon. Egy késő őszi délután például két pajtásommal belopakodtunk egy öregasszony udvarába, szőlőt lopni. A nénike meglátott bennünket, és följelentett a plébános úrnál. Ezt megtudtuk, ezért másnap elkerültük az iskolát, s minx Sobri és bandája (ezután így neveztek bennünket) kimentünk a szőlőbe garázdálkodni. Présházajtókat feszegettünk föl, leszórtuk a polcokról a telire eltett gyümölcsöt, tyúkot fogtunk, elvágtuk a nyakát, megsütöttük ... Másnap aztán mégis csak bementünk az iskolába. Az volt a gyanús, hogy senki sem szólt hozzánk. Tízkor csendőr jött értünk, végigkísért bennünket a falun, ki a szőlőbe, tetteink színhelyére. Pofont nem kaptunk, de hamarosan hivatalos írás jött az iskolába a címemre: idézés a gyermekbíróságra. Nem vittem haza a postát, útközben összetéptem. Megérkezett a második idézés is. összetéptem. Ezután csendőrt küldtek értem.

lé szemem volt