Somogyi Néplap, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
X tecivaoMigtáa drfades- ki att gcmdoMa, hogy vadam! magas, fő-főhatósági beosztása lehetett a pasasnak, mert alkalmanként, ha megfeledkezett magáról. kibukott belőle egy- egy éles, parancsoló hangsúly — „kilógott a lószerszám”, ahogy Bogdán Pista mondaná. IS yenkor kidül le sz- tette a hasát, és úgy nézett ránk, hogy az embernek tele szaladt a tüdeje levegővel, mielőtt visszavághatott volna. Ez attól a bárgyú ijedelemtől van, amit már az iskolában megtanultunk. Tudjuk, hogyan beszél, aki felül van és hogyan, aki alul. Aztán persze eszbe kapott az Isten, barma, pocakos«ám, és barátságot mímelve vigyorogni kezdett. De már késón. Kreáltak neki egy falstátust, ....----A z volt a feladata, hogy a főmérnöki meg- Nógrádi Gábor beszédesek után a terveket ellenőri zze — vegreba jtot- tuk-e rajta a kért módosításokat? Amit eddig hármán ____________ e llenőriztek. ----------—----— Elvették tőle az inőasafcaioeské- ját — ée>jtegette Bogdán —, és idenyomták nekünk a 'régi fizetésével együtt merő jóságból; majd csak kihúzza itt a nyugdíjig. Kj tudja, muiyen érdemei vannak? A főnökök nem mutatták be az osztálynak, nem vitték körbe, mint az új munkatársakat szokás. Csak a főmérnök jegyezte meg, amikor Kara Jancsi elkapta a folyosón, és rákérdezett: minek kellett ez a púp a hátunkra? — Mányóki elvtársra szükség van. Egy tervet sohasem lehet eléggé ellenőrizmi. Valamelyik nap is észrevette, hogy az egyik méret hibás. Kússz helyre tettétek a, tizedesvesszőt. Mányoká tehát járkált az asztalok között és azt mondta: ileki adjuk oda a rajzokat, ha elkészülnek. Pocakját hozzányomta a rajztáblához, és az ujjával a tervekre meg a mellünk felé bökdö- sött Kezdetiben icsak morogtunk, ha ott téblábolt. „Még nme» kés©! ve vetettük oda. — Majd-szólok, ha viheti.” Később azonban már egy-egy káromkodás is felröppent, arpdkor megjelent az ajtóban, hallhatta, ha nem volt süket. De csak vigyorgott. Mint a kutya, ha a gazda kirúg felé és a bolond állatja azt hiszi: csak játék. Az ember ül egész nap abban a rohadt melegben a rajzasztala felett, egyik cigarettáról a másikra gyújt, egyik rajzát a másik után szúrják le a főnökei; már utálja a többiekét is, a szagukat, a hülye szokásaikat, az unalmas beköpéseiket, és akikor jön egy ilyen elefánt, idd ÍSbbet "feencs, sást é» olyan fölösleges, náat őserdőiben a gyeptégia. Kara kelt ká ellene eSSsasör szemtől szemben. Harminc éve dolgozott a ssakmában, volt már főmérnök 1b az egyik építőipari vállalatnál, csak valami nőügy miatt menesztették. — Nem látja, hogy zavar? — mordult rá. — Vagy magát há tramoadi tónak tették ide? Erre persze mindenki felnézett Mánvokit figyeltük, aki heherészni kezdett és úgy körözött a mutatóujjával, mántha kerekecske-gom- bocskát játszana a levegőben. A saemöldöke külső szélén egy izzadságcsepp elindult lefelé. Mán/oki halála — Azt hittem, tegezódttnk — mondta az ipse és körülnézett. — Persze, még nem hoztam belépőt Mit szokás itt? Konyakot? Vagy pezsgőt? Választhatnak az urak! Tessék! — És meglendítette a karját, mint aki táncra kéri a társaságot. A verejtékcsepp becsű iránt az ajkai közé. Lenyalta. — Holnap lesz a napja! — emelgette a szemöldökét, de csak néztük mozdulatlanul. Aztán Kara az asztal fölé , hajolt és dolgoztunk tovább mi is, Amikor a hólyag kiment, igazat adtunk Karának: itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye ezt az embert. Csak Mártika, a műszaki rajzolónk támadt ránk azzal, hogy vadállatok vagyunk. „Ez a pasas nem tehet róla, hogy éppen ide tették — kiabálta. — Nem látják, hogy szenved?” De látjuk. És akkor mi van? Nekünk kötér . lező megérteni és elviselni, miközben minket senki sem -ért meg? ,. , . . .. . , Ilyenek a nők. Másnap reggel még föl sem vettük a köpenyünket, Mányoki beállított egy üveg cseresznyepálinkával. — Hát akkor itt az ideje — möndta fénylő arccal, ős lecsavarta a kupakot- — Kérem a> poharakat! Megint az éles hangsúly! összenéztünk. Ez a pasas nem normális. Mit erőszakoskodik ? — Kocsival vagyok — mondta Kara, és hátrament a rajzasztalához. Mártika előszedett a szekrényből néhány kávéspoharat. S8$ycÄ keine» — rakosgatta ki as aaz- tafrra, de akkor mér esek Bogdán volt ott meg 6, Bogdán, aki sohasem tudott lemondani a potyáról. Ügy tűnt, ■ Mánvokit nem lehet zavarba hozol. — Éppen ma kellett kocsival jönni? — Felénk bökött. — No, nem baj. Az itóka itt lesz holnap is. És ha megengeditek az idősebb jogán: szervusztok. Kezitcsóteolom Mártika! Akik közelebb álltak, morogtak valamit Szerencsére én az ablaknál dolgozóm, hallgathattam nyugodtan. Aztán csend lett. Bogdán is a helyére ment, Mártika meg kivitte a három poharat el- mosogatnd. A pasas még .... --------- vigyorgott néhány pillanatig, hátha valaki vásszapi liánt, aztán kjoldai- gott. Ettől kezdve ■ ritkán láttuk, s ha néha beóvakodott, egyre görcsösebben vi___________ gyorgott. Vi------------------- zes volt az arca, verítékes, elég kellemetlen látvány. V égül már be sem jött. Ha valakitől el akarta kérni a rajzát, üzent, vagy megpróbálta a delikvenst elkapni a folyosón, mintha csak véletlenül találkoznának. Úgyhogy kialakult egy gyakorlat: ha valaki a büféből vagy a vécéről visszatérve azt mondta, hogy iegweszeiy, akkor egy ideig nem mentünk ki, mert tudtuk, hogy a hólyag a folyosón bóklászik. M ár vagy őt hőnapja élt a nyakunkon (talán nat? senki sem számolta), amikor egy hétfő délelőtt a folyosóról kiáltozás hallatszott, hogy. a Mányoki a vécében, vagy micsoda. Kirobantunk.. Ott találtuk a szerencsétlent a vizelde csészéje .mellett, a földön. Persze valahol mindig csorog a víz, a feje. egy tócsában volt, és alig lehetett megismerni,' úgy eltorzult az arca. Igaz- mi mindig csak vigyorogni láttuk. Még hallottuk a mentősök .szirénáját, amikor Mártika zokogva a rajztáblára • dőlt. „GyilKosok! —i kiáltozta. — Gyilkosok!” — Nono! — emelte föl a kezét Bogdán. — Lassan, asszonykám! Csak véletlen, hogy nem mi fekszünk ott! Tetszik túdtii! — Miután pedig húzott a cseresznyés- üvegből, hozzátette: — Mi legföljebb ítéletvégrehajtók voltunk. Azokkal tessék kiabálni, akik az ítéletet hozták. Mindig csodáltam ért a Bogdán Pistát: mik nem jutnak az eszébe? Házi feladat — Mi a lecke? — kérdezte Apa. — Csak számtanból van — rakosgatta füzeteit . ide-oda Tomi. :—Na, mutasd, fiam! Hozd ide! És /cigit is hozzál, és szólj Anyádnak, hogy ne zavarjon, minket, mert tanulunk!.. Félóra múlva minden együtt volt a számtanlecke elkészítéséhez. Tomi kipirult arccal olvasta fel a leckét. — .Egy biciklista sebessége 15 kilométer óránként, egy autóé 150, egy lovas kocsié pedig 25. Az országúton haladnak. 12 óra múlva mélyen messzire jutnak? — Tegnap pontosan ilyen leckét csináltunk meg. Tehát mi a gond, kisfiam? — kérdezte gyanútlanul Apa. Tomi a példát bámulta. — Te, Apa, melyik országúton mennek ezek? — Hogyhogy melyiken? Teljesen mindegy. Az a feladat, hogy kiszámold: 12 óra múlva milyen messzire jutnak. Nem?! Tomi a fejét vakarta. — Persze, igazad van, de ha egyszerre indul a bica- jos, az autó meg a lovas kocsi, akkor irtó széles hely kell, hogy mind a hárman elférjenek egymás mellett. Van nálunk ilyen széles út? Apa nagyot szívott a cigarettából, majdnem behor- ?Mt * feje. — Ez házi feladat, kisfiam, és nem holmi verseny. Neked most az a dolgod, hogy kiszámítsd a biciklis, az autó meg a tudomisén minek a megtett útját. Tei hát. Egy óra alatt a biciklis 15 kilométert tesz meg, akkor 12 óra alatt... — összeszorzom a tizenkettőt a tizenöttel. — Ügy van — dőlt elégedetten Apa a fotelba. ' — Az 180, de szerintem ez sok Képzeld szegény biciklistát! 12 órán keresztül nem pisil, nem észik. Egyezzünk meg 100 kilométerben, jó? — Ez nem alku tárgya, fiam, ez mateinatika. — De így nem igazságos. — Egyet jegyezzél meg. A matematikában az eredmények nem igazságosak, hanem igazak vagy nem igazak. Menjünk tovább! Mi van még? — Az autó — mondta halkan Tomi. — Itt is a 160- at szorozzuk meg a tizenkettővel? Csönd volt. Anya tányércsörgése Hallatszott be a konyhából. Apa arra gondolt, hogy legközelebb é fog mosogatni. — 1920 — szólalt meg diadalmasan Tomi. — Jó. Mehetünk tovább. — Azért ennek a kocsinak borzasztó nagy a sebessége, nem gondolod Apa? Apa arca enyhén elszine- ződött. — Hagyd már abba, fiam! Számold ki a lovas kocsit is, ne szötyörögj annyit! — Ugye ez a példa azért nem igaz, mert nem igazságos az eredménye? — Ürítsd ki a hamutartót, és számold ki a lovas kocsit, és befejeztük a mai házi feladatot! Tomi tűnődve vitte ki a hamutartót, nyitotta ki a szemétláda tetejét, és szórta mellé a hamut. — Ne kiabálj a gyerekkel! — üvöltött be Anya a fürdőszobából. — Nem kiabálok vele, de mindig máson jár az esze, muszáj kordában tartam! — motyogta Apa. — Apa, baj van — érkezett pissza Tomi. — A példa nem írja, hogy a lovas kocsi elé hány ló van bekötve. — Az most teljese* mindegy. A sebességét tméod. Távírópóznák. Vadász Endre grafikája A képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, ; hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem , is \ olyan ,, egyértelműen azok. , Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virárgsza- lat és a .szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak natott volna. Meg abban, hogy ott' díszelgett a keret l sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg oda- •nyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az Utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt'. A szegfű ott vöröslőit az öregasszony portréjának' a keretéhez erősítve, I ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd,. szürke szemű, ráncos arcot. * • » I Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte gondolataimat Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hoaz a lényeg — vizezett meg Apa egy zsebkendőt, és a homlokára tette. — Egy óra nem elég nektek? — kérdezte Anya az ajtón bedugva hajcsavarókkal teli fejét. — Minek gyötrőd azt a szegény gyereket? — Mindjárt készen leszünk. Csak azt kell eldöntenünk, hogy hány ló legyen a kocsi elé bekötve — mondta üdén Tomi. — Legalább két ló kellene, ugye?! — Minél több, annál hamarabb leszünk túl rajta — pihegte Apa a zsebkendő alól. Tomi számolt, kivont, ösz- szeadott. Ragyogó arccal nézett megtört apjára, aki a kimen Itségtól mó, álomba zuhant. — Kisfiam, gyere uzsonnázni! — szólt Anya, t Tomi repü’t. — lit vagyok! — Apádnak is szóljál! — Jó, de előbb van még egy példa, amit meg kell csinálni. — No, mondjad, kisfiam! — Hat tyúk van egy baromfi udvarban. A gazdasz- szony három tojást talál mindennap. Hány tyúk kell ahhoz, hogy 24 tojást tojjanak mindennap, ha most minden másnap tojik a hat tyúk közül valamelyik? Egyáltalán, « hat-tyúk szoktak tojni? Saftes Mannas gyan került ide az a szegfű, és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kedve senkinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946.. Mivel a modell a képen úgy hetven- egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét, és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza-visz- szatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal veSzegfű gyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett, hogy cikkem . megáliapításait-mondatait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művész^ is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskoláskori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mért jellemzőnek találja A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került," ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? így aztán-semmi támpontom nem volt, és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást, Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz, háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban, ő volna az? Igen, igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben eleltűnögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... — Emlékezés. Az elkésett hála lelkiisme- ret-furdalása. Virág a képkeretre Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült! a kezeden szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy meg egyszer . eljött, és akkor hozta a virágot? ; Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a reg elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, fölvette, és odatűzte az első, keze ügyebe eső kép keretére. Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetöbbnék, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van. és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső " izgalommal eltöltő titkót sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a kiállítás alykör csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy nem. kell neki levennie a keretről. Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint Is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És .amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. Bállá László Pécsi Gabriella Önarckép, füst mögül Gyakran és. szívesen hazudtam, hogyha kellett, de mégse hidd, hogy méltatlan vagyok. Azért a bátorságra és szerelemre tellett, s a kínra is: milyen batyut hagyok. Hazudtam fecskefűt, hazudtam fénynek árnvat, (segített még a kedves képzelet), tar ágnak levelet, tunya teknöcnek szárnyat, friss hónak azt, hogy felhőn lepdelek. , Bizonytalannak bizonyost, halványkék árnyat a fáknak, szín leg-tétova röpülést mézszínű, álnok darázsnak. Vlráglépők — hazudozók ölében ríva találtak, adtak tejfölös kenyeret, markosába tőrt a halálnak.
