Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

Vlagyimir Szokolov* HÁROMEZER ÉLET Géz» Íeíjedeftem alapított* a kolostort Stzsent Márton he­gyén, de akár a magyar ál­lamnak, Pan.norwva imának is István király épített oiyan fundamentumot, amelyet nem bárt efenosaid a történelem hullámverése. Valahányszor ellenség közeledett, a kor­nyék népé e bástyák, mögött keresett védelmet. A tatár­járás idején például Ovo* apát a füMegyverzeto atyák­kal és Sokoróalj* jotoöágy- népéyei együtt sikerrel szállt szembe Balti portyazó csapa­tai*«!. Legutóbb 1944—46-ben, a nyilasterror hónapjaiban szol­gáit menedékül a kolostor asszonyoknak és gyermekek­nek, a fiasazrmw tádoMÖ tízei­nek- A Száiasá-puccs után napról napra nőtt a befog»- daliak szama. 1944 karácso­nyán nyolcszázan, később háromezren tartóoikocfcak PanmodhaimáB a icotoetor és a hosszá tartósé twnúwteaetefc rendes létszámán kával. A középkori sár a naáao­éíic világháború haddtechiu­kájavai és a fasiszta KHÚöniv- ménvek gonoszságával szem­ben csekély nedetaaet nyúj­tott votaa, ha dr. Kelemen Krizosztam főapát csupa» a faiakban berak és aerai moz­gat meg minden követ, lat- bavetve bel- és kuipoldákja ö6SzeköttotésesÉt, tekintélyét a humánum jegyében. 1944 őszén, még a Száéasi- puccs előtt, Keiemen Kri- zosztom szeraodest kötött a Nemzetköz* Vöröskereszttel, s e szerződés érteimében Pan­nonhalma a szervezet véde*- me alá kerüli. Itt keU szól- munk BTunchweHer Benedek svá jci állampolgárról, aki kü­lönösen 9okat fáradozott «tért, hogy a főapát törekvé­sei sikerrel járjanak. Miután föükarték közben­járásra, szívügyének tekintet­te teljesítését. Pénzt, fárad­ságot nem sajnálva utazott, tárgyam, httézkedett, Végül, mikor a szerződést aláírták és a Nemzetközi Vöröskereszt állomáshelyet is létesített Pannonhalmáa, a svájci fia­talember vállalta az állomás- vezetői tisztséget, s Magyar- ország teljes felszabadulásáig Pannonhalmán maradt. ŰUe- velie.1, gépkocsival rendelke­ző fiatalember volt Brunch- weiler Benedek, semmiféle érdek nem fűzte őt Magyar­országhoz, Pannonhalmához, azokhoz az emberekhez, aki­ket az öreg folyosók, kolos­tori zugok rejtettek. Igazi hmmamsna. aki önként vál­lalta az életveszélyt. Mint Pullay Csaba — egykori tit­kára és tolmácsa — elmond­ta: számtalanszor tárgyalt, vitatkozott SS-ekkel, nyila­sokkal, mégpedig szívósan, bajtthatatlaauL A gimnázium tetejére óriá­si vörös keresztet festettek, a kapura pedig kiszögezték a Nemzetközi Vöröskereszt há­rom nyelven megfogalmazott kiáltványát. Még kora ősszel nagy mennyiségű élelmisizert szállították a várba. Az apát­ság terjedelmes birtokairól — minden bizonnyal So­magyból is —, majorságaiból gazdagon megrakott szekerek hordták a lisztet, füstölt húst, kukoricát: roskadásig meg­teltek a főmonostor épületé­nek padlásai. Elemózsiában tehát nem szenvedtek hiányt a menekültek, s az apátság, természetesen, ellenszolgál­tatás nélkül bocsátotta ren­delkezésükre készleteit. A fel­szabadulást megelőző hetek­ben, amikor már háromezer­re duzzadt a létszám — min­den terem, folyosó egymás mellé fektetett szalmazsá­kokkal volt tele, és a fő­apát utasítást adott, hogy a bazilikát is meg kell nyitni a bekéredzkedők előtt —, az ellátás akkor sem akadozott. Az előrelátó rektori hiva­tal — amelynek akkori veze­tője Vályi Hugó matemati­katanár volt — még kelió időben a szükséges összeköt­tetések felhasználásával negyven vagon szenet ren­delt a hatalmas épület fűté­sére. — Rendes körülmények kö­zött elég lett volna tíz va­gon szén is — emlékezett Vályi Hugó, a győri Czuczor Gergely gimnázium tanára —, de aa «mltot tasetepog * Emlékezés azokra * az üldözöttekre, akik PasiiiGniialmán vészelték át a nyilasak * rémuralmát . között sem volt húsz vágtái­nál többre. Azért rendeltem meg a szükségletünk kétsze­reset, mert azt reméltem, hogy így majd legalább a fe­le megérkezi k. A proved to­runk azonban olyan alapos munkát végzett, hogy egy reggel a legnagyobb megdöb­benésünkre ott állt negyven vagon szén a sítentmártoni állomáson. A középiskolások és a Kaspapok: lapátot ragad­tak, s nagy üggyel-bajjal fel- norídtak a hegyre a bősége­sen elegendő húsz vagon tű­zető*. A többit a falu népe vitte el boldogan... Sok kisgyermek lévén a várba® nagy mennyiségű cu­korra is szükség volt. A rek­tori hivatal száz mázsa kxniapiicukfot vásárolt a ré­céi üzemtől, öe a nyilasok nem engedélyezték az ára elszállítását. A diákok azok­ban jobban szerettek a krumapiicuiksot annál, sem­mint belesnyugodjanak a „testvérek.” döntésébe. Egy ejjei, szövetségben az üzem dolgozóival, a nyilas őrség bate mögött csempésztek ki a nagy halom édességet. Kik éltek Paimonhaimára a válságos napokban? A bencés rend tagjain, főiskolásain kí­vül a gimnázium tanulóinak zöme is a várban maradt. A tanulásit, ameddig a körül­mények engedték, folytatták azokkal a fiatalokkal együtt, akiket a fajgyűlölők elöl me­nekítettek Pannonhalmára. A Nemzetközi Vöröskereszt vé­delme nőkre, gyermekekre, kiskorú fiatalokra vonatko­zott; katonaszökevényeket, üdegafitásiba vonult férfiakat veszélyes volt befogadniuk. Ennek ellenére — különösen a jegkrrtek usa bb napokban,— elbújtatták az életveszélyben levő férfiakat is. De főleg nőket es gyermekeket, aätiket a faji törvények hal aloe ve­szedelmétől óvott Pannonhal­ma. Ide menekült a pomází árvaház is. A rektori hiva­tal által létesített óvodában képzett óvónők foglalkozta*: a gyerekekkel. Szükség volt csecsemőotthonra is, ahol az édesanyák felváltva vigyáz­tak a kicsin,yekre. Elemi is­kolát is működtettek. A győri kórház fölszerelé­sének egy részét Pannonhal­mára szállították, és műtőt, kórtermet rendeztek be Egy fiatal sebész, dr. Bakay La­jos állt munkába-, s kitűnő­en ellátta betegeit. A front közeledtével egyre több sú­lyos aknasérültet szállítottak be a környékről, közülük ki­lencet nem is lehetett meg­menteni. Ám Pannonhalma menekültjei közül senki sem szenvedett sebesülést, senki sem halt meg. Sőt tíz új­szülöttel gyarapodott a lét­szám. A rektori hivatal mimden- *»p elosztotta a munkát. Az asszonyok a konyhán, a var­rodában és a csecsemőott­honba® dolgoztak felváltva, a tanárok tanítottak, a dia­kok tanultak. A búvóhelyeik­ről is a rektori hivatal mun­katársai határoztak, minden­nap más zugot jelölve meg az arra szorulóiknak, hogy még a kolostor lakói se tud­ják, hol rejtőzködnek. Egy köztiszteletben álló s a nyi­lasok által orvul meggyilkolt győri mérnök feleségét pél­dául olyan ügyesen rejtették el, hogy ugyancsak Pannon­halma® tartózkodó kisfia csak a felszabadulás után tudta meg: édesanyja foly­té» a közelében, »ott. A környStbeiR nyilasok kezdettől fogva gyűlölködve nézték a Nemzetközi Vörös­kereszt messzire virító tita- lomjelést a pannonhalmi gim- aáedmm tetején. Terrorakció­itok «an átérték elkövetni, de mondom megtettek, hogy a Pannonijaimén tartózkodó fiatalokat a kezűkbe kapa­rintsak. Mintegy száz, leven­tekorú diákról volt szó, átok közül sokan a táji törvények miatt álnévéin éltek a kolos­tor internátusában. Pannonhalmia eltökélte, hogy nem adja fiait. Kezdet­ben. nemzetgazdasági szem­pontokra hivatkozott a rek­tori hivatal, s elküldte a fia­talokat répát szed ni valame­lyik pusztára. Télen már szinte naponta írtak, üzen»« a nyilasok, e Brunchweiler Benedek, Vályi Hugó hosz- szadalmas tárgyalásokba bo­csátkozott velük, hogy ezál­tal időt nyerjenek. Egy dél­előtt csikorgó hidegben, hó­fúvásban negyven fegyveres nyilas jelent meg a kapu előtt. A leventékért jöttek. Vezetőjüket betoocsá tolták a várba, de az időhúzó tárgya­lás ez esetben olyan sokáig tartott, hogy a kapu előtt csonttá dermedt nyilasok egyszer csak fölkerekedtek, és hangos káromkodással le­vonultak a hegyről. Később, amikor már valóságos uitá- mátuimiban követelték a fia­talokat, azok Tihanyi Bánk tanár vezetésével kivonultak a környező erdőkbe, és csak éjszaka járták be a várba étkezni, pihenni. Dt. Dancá ViüebaUL, • rektori hivatal helyettes ve­zetője (később a győri Czu- czor Gergely gjmnáziumigaz- gaitója), 1944 októberében kez­dett el oroszul tanúira, s 1946 márciusában Tolsztoj nyelvé» üdvözölte a saovjet járőr parancsnokát. — Civilben tanító vsát ez a főhadnagy — emlékezett az igazgató. — Amikor megtud ­ta, hogy as épületben árvák is vannak, bétsizáz pengőt vett elő a zsebéből, mond­ván: ett nekik adom. Akkor láttam először az új debre­ceni kormány pénzért. A fő­hadnagy azt kívánta, adjak kezet arra, hogy a várban nincsen ellenség; hogy . a to­ronyból nem lőnek majd rá­juk. francai WHehski sokast ter- tóartoodott szovjet katonák tár­saságában tolmácsként. Né­hányon kérték, hogy vezesse körül őket a várban és be­széljen az ezeréves falak tör­ténetéről. Két fényképet is őriz, amelyet szovjet katonák készítettek a pannonhalmi gyermekekről, róla és tanár­társáról, Tihanyi Bánkról. .. Szívesen emlékezett Maka­renko ezredesre, a győri vá­rosparancsnokra, aki sokszor ellátogatott Pannonhalmára beszélgetni, sakkozni,' kikap­csolódni a világhírű könyv­tár csarnokában. (Megjegy­zendő, hogy az első hazai orosz nyelvkönyvet is Danczi Villebald írta, mégpedig há­rom hónap alatt, 1946-ban.) A pannonhalmi vár kapu­jába szovjet őröket állítot­tak. Ezután megszűnt a féle­lem, a bujkálás. A menekül­tek búcsúzni kezdtek. Nyár­ra már mindenkinek volt ho­vá mennie, Szapudi András Tkacsov: Anya gyermekével Még tíz évig tán Még tfa évig tán fiatal leszek, hiszem, megérem, Fehérülni, mint a zelnicemeggy, nem olyan szégyen. Még tíz évig tán fiatal leszek, bár az ősz foglya. Ám fergeteg füstjeként fejemet hó be nem vonja. Még tíz évig tán fiatal leszek. Elég, hogy mindent megtudjanak tőlem a gyerekek — mi szörny-idő vert. Lövöldözést, ködöt folyónk felett, gyászéjszakákat. Ki ennyit élt, rövidebb nem lehet — maga e század! **■ Benedek fordítás® * A Szovjet Sraöalemi :08S. *. mb­mából. Csoóri Sándor Összemosódó képek múlt időmből (Részlet) Nemrég kinyitom a Nép- szabadságot, s egy magas rangú szovjet vezérkari tiszt­tel készült riportra bukka­nok. Arra a kérdésre, hogy ml volt a második világhá­ború legnehezebb éa legem­lékezetesebb pillanata, a tiszt egyetlen helységnévvel vála­szol: Zámoly. A falura ugyanis három hónap alatt bzenhétsEer vagy tizennyolc­szor cseréit gazdát. A szov­jetek előseaönne is másfélhete* komoly harc után értek el Fehérvártól Zámojyig. Ez a másfél hét is a pok­lok pokla volt. Minden éj­szaka bombázás, taáromeeor is. Este tózkor, éjfélkor és éjfél után kettőkor. Menet­rendszerűen és kísérteties pontossággal. Ezt nevezik lé­lektani hadviselésinek. Aztán az ágyúzás, az akna eső sza­kadattal A láncra kötött ál­latok bőgnek. A kazlak, az istállók egymás úté» gyul­ladnak ki. De csak a csöad szüneteiben merészkedünk föl a pincékből levegővétel­re, és hogy megnézzük; a mi házunk áll-e még-.. A. negyedik nap hajnalán szo­katlanul nagy a csöad. Lep­sényi István a közel pincé­ből fölbotarkál, kinéz a lég­nyomástól meghasadozott aj­tón, s fehérlepj es lovascsa­patot lát. „Sít vannak az oroszok, vége a háborúnak r — kiáltja le a krumpli- és a hideg répahalmok fölött szorongőfonak. És már siet is, hogy üdvözölje a katoná­kat. Odafut az első lovashoz, és a hadifogságban tanult csonkabanka nyelven hadar vajam« tejkese». A tuhór- esufclyás loves leszáll a nye­regből, és egy iszonyú nagy pofont lezsrvar Lepsény Ist­vánnak. Később «tartat cask ki, hogy a lovasok német fel- derítők voltak.., « A szovjet csapatok Zámolyt negyvennégy karácsonyának másnapján foglalták eL Rá egy hétire, negyvenöt január másodikén viszont arra kény­szerülitek, hogy újra kiürít­sék. Fejveszités terhe mellett minden zamolynak el kellett hagynia otthonát. A lovas gazdák föl,pakolt kocsival mentek, de akiknek csak ökörfogatjuk volit, mint ne­künk is, az ökröket láncra kötve, Isten nevében, otthon hagyták, s azt vihették csak, ami a hátúikon elfért. Akkor kezdődött hosszú, háborús hánykódásunk. Elő­ször a szomszédos Patikára mentünk, utána Pákozdra, végül Barácskára. »ßy ily«» emlekezésféléből szárnte minden .drama és lé-* lefctand történeit kimarad. Kimaradnak a félelmek, az éhezések, az apánkra és a ránk szegezett pisztolyok, az éjszakai nősikoltozások, a hétfői nap még élő szovjet kisfcatonák, akikkel együtt megyék zsákkal a vállamon krumplit kajtatná a németek által szemmel tartott pákoz- di szőlőhegyre, s akik szerda reggel már halottak, akiket lovas kocsi hoz be az első vonalból — most már őrök­re. Kimaradnak a pajzs nél­küli nők, kiknek ilyenkor le kell feküdniük a bajtánsai- kat elveszítő fiatal katonák mellé, akikre talán hofatep kerül sor. A fijnnreamiező Osobraj üté­séit, hogy ő * harcolt Szé­kest ebervar térségébe» — azokba» az időkben, urakor ide-oda hutiámzott-naozgott a front. Egyik tokaiammal pa­rancsot kaptak, hogy estére foglalják el Sőrédet — Mór és Zámcáy között fekvő köz­séget Megindul a támadás, de a Vértes álcázott horho­saiba! háromszáz Tigris tank tör elő, és lendül efientáma- dastba. A szovjet fefderítéa Bem tudott ezekről a páncélosok­ról semmit Gyalogosok és tankok gebolyodnak össze. Pillanatok alatt elszabadul a pokol. Nincs más hátra, mint a légierőt hívni segítségül. A szerencsétlen szovjet gyaiog- katonakat egyrészt az ellen­séges tankok, másrészt a sa­ját repülőik veretik. íme, a háború abszurditása! Három­ezer halott katona marad a sáros, füstös, veres, hóban, mire sötétedésre elfogtál jak a szovjetek a falut Csuhraj haltíáradtan nyit be egy olyan épületbe, „amire ma ezt mondjuk; tanácshaz vagy kultúrház”. Benyit egy te­rembe, és raária rizoham, el­alszik. Reggel, amikor halá­los kimerültségéből ocsúd ÍK, akkor látja: hol és kikkel éjszakázott. Körüíbelffl het­ven hatott német katona fek­szik körülötte sorba rakva, fölcédulázva, marat „békebeli hullakamráhan”. Nyilvánva­ló, előző nap hordtak össze, hogy koriis sírba temessék őket... Hát iiyenféie dantei ese­mények csipkézték éa lán­goltak körül fiatalságom kez­detét Mikor március végen a menekülésből visszatérhet­tünk Zámolyra: romokat ta­láltunk, és ide-oda imbolygó semmit Hogy egyáltalán belekezd­hessünk valamibe, előbb te­metnünk kellett Három hé­tig halott katonákat, két hé­tig pedig állathullákat te­mettünk. Lövészórkot, tank­csapdát, bunkert szinte egész esztendőiben. A többi gyerek­kel en is fosztogatni jártam — heteikig — a határt. Négy- száztíz kiégett lankroncsot számoltam meg Zámoly, Ma­gyaralmás és Fehérvár hatá­rában, amit a hivatalos sta­tisztika jobb terepismeret alapján még negyvennel ki­egészített. Legiszonytatöttbafc a gaz­dátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzava­rába® elszenesedve; nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj. * Búcsózás. I. Vasesenke alkotása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents