Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-20 / 92. szám

TÁRSADALMI ÖSZTÖNDÍJASOK Filmjegyzet Sz űk az uniformis A Hátásvadászok ürügyén Hazánkban a lakosság 5,3 százalékának van egyetemi vagy főiskolai oklevele. So­mogybán 3,8 százalék a dip­lomások aránya. Ezt sokféle­képpen ma gyará zhat j uk; például a történelmi hagyo­mányokkal, az aprófalvas te­lepülésszerkezettel, a nagy­üzemek, a felsőoktatási in­tézmények csekély számával, de sok más tényezővel is. Az arány azonban tény ma­rad. Megszüntetésének egyik módja: az úgynevezett tár­sadalmi ösztöndíjak rendsze­re, melyet a Művelődési Mi­nisztériumnak egy 1972-ben született rendelete szabályoz. Eszerint legkevesebb négy­száz, legfeljebb hétszáz fo­rint kiegészítő ösztöndíjat kaphatnak havonta tanácsok­tól, üzemektől, vállalatoktól azok a — szociális szempont­ból többnyire hátrányos hely­zetű, de tanulmányi eredmé­nyeikkel kiemelkedő — főis­kolai vagy egyetemi hallga­tók, akik az oklevél megszer­zése után legalább három-öt esztendőre a mecénás me­gyében vagy gazdasági egy­ségnél vállalnak munkák Bár az úgynevezett „merítési bá­zis” meglehetősen szűk — a megyei pártbizottság februári ülésén az állami oktatás helyzetével és fejlesztésével foglalkozva azt is megállapí­totta, hogy a gimnáziumi ta­nulóik aránya a megyék kö­zül Somogybán a legalacso­nyabb, a szakközépiskolákban érettségizettek pedig, mint közismert, csak ritkán szo­ríthatják meg a felvételi vizs­gákon a legklasszikusabb is­kolatípusban végzetteket A társadalmi ösztöndíjak rend­szere bevált, sok gond meg­oldása pedig — a részletek­ből ez is kitetszik majd — nam a megyei szervektől függ. Szűkebb pátriánkban je­lenleg 90 óvónő, 115 általá­nos iskolai 2i0 középisko­lai tanár kellene az adott keretek betöltéséhez. Ez csu­pán a számszerű hiány: a képesítés nélküli pedagógu­som száma ennek több mint a kétszerese! A számok azt igazolják: az illetékesek igye­keznek a társadaimi ösztön­díjak mértékét a megye igé­nyeihez igazítani. Az utóbbi tíz esztendőben — részint minisztériumi, részint megyei keretből — csaknem ötmil­lió forintot fordítottak 240 szerződtetett hallgató támo­gatására. Többségük tanító­vagy tanárképző főiskolás volt, de voltak szép szám­mal könyvtáros, népművelő, gyógypedagógus, középisko­lai- és zenetanárjelöltek is. Az ösztöndíjasoknak hetven­nyolcvan százaléka vissza is tért: csaknem mindenütt szol­gálati lakással vagy szobával fogadták őket. A vállalkozó kedvű, az egyezség előnyeit fölismerő diákok száma azon­ban évről évre csökken: a Somogybán valóban letele­pedni hajlandó társadalmi ösztöndíjas pályakezdő peda­gógusok száma évek óta ti­zennyolc és huszonhárom kö­zött ingadozik a rendszeres propaganda ellenére, amely mind a tizenhárom megyei középiskolában folyik. Leckefelmondás A Kaposvári Szimfonikus Zenekar hangversenye Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy változások kö­vetkeztek be a Kaposvári Szimfonikus Zenekar vezeté­sében. Különleges kíváncsi­sággal várhatta hát megye- székhelyünk zeneszerető köz­véleménye az együttes „so­ros” koncertjét, számítva a jó forma állandósítására a korábbi ellentmondásos sze­replések helyett Nos, a ze­nekar legutóbbi hangverse­nye — melyre hétfőn került sor a Latinca Sándor Műve­lődési Központban — egyelő­re csak részben igazolta a derűlátó reményeket Igaz, a Mozart-szerzemé- nyekből összeállított — a meghirdetettől jócskán elté­rő — műsort neves dirigens vezényelte: Nagy Ferenc, az Állami Operaház tapasztalt karmestere. Vendégünk az utóbbi évtizedben jogosan tett szert tekintélyre első­sorban olasz operák betaní­tásával. A bécsi klassziciz­mus könnyedebb, játékosabb, színpompasabb világához azonban — e koncert alap­ján úgy tetszik — jóval ke­vesebb az affinitása. Nem túlságosan kifejező, de túl­zottan is takarékos, inkább csak a pontos beintésekre szorítkozó mozdulatai nyo­mán bizony meglehetősen unalmasan. bontakozgattak ki a Szöktetés a szerájból nyitányának pajkos dallamai a mozarti kedélyből, életsze­re tétből alig kaptunk vala­micskét. Mintha csak a di­namikai kontrasztok kibon­tására figyelt volna a diri­gens, ám erre tökéletes si­kerrel. A végtelenül színes, lépten-nyomon meglepetése­ket tartogató mozarti hang- szerelés finomságaiból a Köchel-jegyzékben a 488. számmal jelzett A-dúr zongo­raversenyben és a nevezetes Prágai szimfónia előadásá­ban is csak kevéske ízelítőt kaptunk. Olyan volt ez az égés? hangverseny, mintegy tisztességes, korrekt tanítási óta, melyen nem fordulnak elő komolyabb módszertani bakik, a tanulók „betéve” tudják a kötelező penzumot — ám a mű így nem több, mint hangok összessége, le­lek, szellem és hangulat, sze­mélyesség nélkül. Persze bi­zonyos körülmények között az elsajátításnak ez a foka sem csekély érdem ... Az A-dúr koncert zongora- szólamát Katona Ágnes ját­szotta.. Kitűnő, stiláris szem­pontból is fölényesen kép­zett művész, aki sohasem ál­dozza fel a zenei tartalmat teátrális megnyilvánulások, öncélú technikai hrillirozás kedvéért, előadása végig szí­nes, izgalmas és — kivált­képpen a költóibb részletek­ben, például a második té­telben — módfelett ihletett is. Itt még a korábban kissé görcsösen muzsikáló — bár technikai szempontból két­ségtelenül jól felkészített — és kisegítőkkel ezúttal Is alaposan feltöltött — zene­kart is képes volt magával ragadni. Nem kevésbé emlékezetes pillanatokat köszönhetünk Balatinecz Mártának, aki két Mozart-hangversenyária in­terpretálására vállalkozott. Kellemes, telt, puha és nem csekély vivőerejű szoprán­hang birtokosa, aki ráadásul — hála énektechnikai felké­szültségének — enyhe re­kedtségét is feledtetni tudta. I„ A. — Némelyik hallgató meg­győzése nagyobb erőfeszítést igényel, mint egy kandidátu­si értekezés megvédése — mondta dr. Király István, a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának csoportveze­tője. — Sokan nem vállalják a lekötöttséget, a csak vélt kiszolgáltatottságot. A pénz összegét pedig — melyet 1972-ben állapítottak meg — zömmel soványka „csalétek­nek” tartják. Az a har- minc-negyvenezres summa — érvelnek sokan — csekély kárpótlás a kisközségi élet­mód ismert hátrányaiért. Hoiott — mint Király Ist­vántól megtudtuk — So­mogynak a jelenleginél két­szer több ösztöndíjas finan­szírozására is lehetősége vol­na A tapasztalatok tehát — legalább a jövő pedagógu­saival kapcsolatosan — azt a következtetést sugallják: a társadalmi ösztöndíjak mai meghatározott módja nem segíti, inkább hátrányosan befolyásolja az egyébként is hátrányos helyzetű megyé­ket. Kérdés: nem volna-e helyesebb az ösztöndíjak mértékének meghatározását a helyzetét jól ismerő me­gyei szervekre bízni a köz­ponti keretek helyett? Vagy — az összegek differenciálá­sával — előnyben részesíteni azokat, akik Hajdú-Bihar he­lyett Zalát, Baranya helyett Szabolcs-Szatmáirt, Csongrád helyett Somogyot választják tisztességes ösztöndíj fejé­ben? Másféle gondok foglalkoz­tatják az egésizségügyi ága­zat illetékeseit Amint dr. Ujsághy Erzsébettől, a me­gyei tanács egészségügyi osz­tályának vezetőjétől megtud­tuk: Somogynak jelenleg mindössze két orvosjelölt- osztöndíjasa van — mindket­tő a minisztérium „terhére”, és a megyei kórház későbbi hasznára. Saját pénzügyi ke­ret azonban nincs a har­mincöt üres orvosi és tizen­két gyógyszerészi állás betöl­tésére. Hiánypótlásra az el­múlt években csupán a nagy­atádi kórház vállalkozott tár­sadalmi ösztöndíjak meghir­detésével, nem is sikertele­nül. Leendő kórboncnokok, laboratóriumi orvosok, gyógy­szerészek és más egészség- ügyi hiányszakma-birtokosok szerződtetésére azonban — mert nincs más út — a me­gyei tanács ösztöndíjkeret előteremtését tervezi. A pro­pagandához — ahogyan a jö­vő pedagógusai, s amint majd később kiderül, műsza­ki és közgazdasági szakembe­I rei között is — hasznosan já­rulnak hozzá a több egyete­men és főiskolán intenzíven működő somogyi diákklubok. Az igazi áttöréshez azonban ez kevés. (Folytatjuk.) Lengyel András Vidék. Súlyos és indokolt előítélet társul a szóhoz nap­jainkban; a magyar nyelv­ben legfeljebb a „paraszt” köznévhez kapcsolódott va­laha — történelmi és társa­dalmi félmúltunkban — ilyen mérvű lekicsinylés. A vidékiség tüneteiről könyv született, e sorok írója is összegyűjtött egy riportra valót egyik vidéki folyóirat számára. S mindezt nem csak azért írom le, mert a Hatásvadászok című új ma­gyar film egy vidéki színház —színészklub—színészház szociográfikusan pontos színhely — szentháromság­ban játszódik, ez eléggé zárt közeg ahhoz, hogy legyinte- ni lehessen: — Az más... Nem érvényes az egészre! Nemcsak emiatt foglalko­zom ilyen hosszan a kér­déssel: „vidékiség”. A kö­zöny, a szellemi restség szimptómáját vélem felfe­dezni abban, hogy a Hatás­vadászok Kaposváron meg­bukik. Hiszen arcpirítóan kevesen ültünk az első elő­adáson. (Igaz, az a marok­nyi érdeklődő végig kitar­tott, s állítom: jól szórakoz­va figyelt oda egyik társa­dalmi méretű gondunkra.) Ugyanez a provinciális rest­ség eredményezte, hogy olyan dokumentarista alko­tások szerepeltek a kamara- moziban szinte közönség nél­kül, mint a Néptanítók, A bankett, a nagymoziban a Panelkapcsolat stb. A párt­fogolt, a Ne sápadj már el sem jutott a kaposvári né­zőhöz. Nem láttuk vásznon a Bruck Edith-portrét, a megrázó A látogatást — tíz embernek én sem vetítenék! —, noha a képernyőről is szinte sütött, és nemzeti ön­ismeretünket éppúgy módo­sította, mint Gazdag Gyula' Lábbal tiport értékek Európában a szőnyeg egy­szerű lakberendezési tárgy, amivel a padlót borítják, dí­szítik. A szép és értékes szőnyeg fogalma ma is vi­lágszerte összefonódik a „keleti” jelzővel. Így neve­zik mindázokat a szövött és csomózott technikával ké­szült alkotásokat, amelyeket ma már világszerte — s nem csak a keleti országok­ban — előállítanak. Századunk fejlett techni­kája ma már nemcsak az előállítókat segíti, hanem a szőnyegek bonyolultan szép mintázatát megkomponáló A tank? — ismételte Lili. — Nem látta azt még senki, csak kitalálták. Rémhír, ha­zugság. — Egy tank nem tévedhet el, csak úgy — hitetlenke­dett Neviczky is. — Hát akkor minek beszé­lünk róla? — rántott egyet a vállán Lili. — De azért elég érdekes dolog lenne — játszadozott a gondolattal Kerczák, Ilyesmi még úgysem történt a vilá-- gon. Hogy eltévedjen egy tank! — Nem téved az el — pró­bálta józanul a dolgokat meg­ítélni Neviczky. — De lehet, hogy nem is tank az, egészen más, mond­juk, például... — Lilinek nem jutott eszébe semmi. — Például? — ismételték a fiúk, mert Lili elgondolkod­va nézte az eget, s ebből ar­ra következtettek, hogy vala­mi fontos közölnivalója len­ne, de hirtelenjében elfelej­tette. Illedelmesen várták, hogy eszébe jusson az az egé­szen más dolog, ami nem tank, egyáltalán nem az, de akkor micsoda? Mivel lehet összetéveszteni egy tankot? Mire hasonlít? — Az apám ezredes volt a háborúban; a háború már befejeződött... — És? — a két fiú nem értette, hova akar kilyukad­ni. — ö hisz benne — foly­tatta Lili úgy, mintha ez lenne az utolsó érve a tank mellett — Ha ezredes volt az apád, akkor ő csak tudja — hagy­ta rá Kerczák. Lili azonban már nem tö­rődött Kerczák megjegyzésé­vel, és azzal, hogy Nevicz­ky arcán ott ült a meggyő­ződés: elhiszi az eltévedt tan­kot. — Mennem kell! Bereg­szász felől jön a felhő, ilyen­kor biztos, hogy eső lesz Megfigyeltem már, ha Bereg­szász felől ilyen feketeség közeledik a Tisza felé, ak­kor esővel jön az éjszaka . .. A fiúk is belenyugodtak, hogy elmaradt a gyakorlás a folyótorkolatnál, a vízzel kö­rülvett kis szigeten. Előttük ugyan még a megszokottnál is élesebb fények világítják meg a kökénybokrokat, a kőriseket, s messzebb pedig a magányos fűzfákat, de a vizek fölött, éppen ahova igyekeztek volna, tompán dörgött az ég — mintha üres vashordókat görgetnének va­lamelyik távoli vasúti rám­pán. Az ég alján tűzből font kötelek kígyóztak át, s az egyre közeledő, fel-fellobba- nó villámok sürgették őket: sietniük kell, ha az eső elől haza akarnak érni. 14. A kiszáradt patakmeder felől, ahol Lili a káposztát kaoálta. eev keréknáros alak A bankettje, vagy a szintén említett Sára Sándor-alko­tás, a Néptanítók. A Hatásvadászok a játék­film műfajában szól(na) hoz­zánk; felemás döntéseink tü­körképe, egyáltalán nem torz kép. Bár „a” színházról szól, érvényessége nemcsak ott jellemző. Szó sincs arról, hogy valamiféle műremek született: egy elsőfilmes, Szurdi Miklós biztató debü- tációját láttuk. Egy vidéki színház a Három a kislány bemutatójára készül a Jako­binusok című dráma helyett, melyet Gál Szabó, a koszo­rús író 951-ben írt, s nyil­ván a koncepciós perekre rí­melése miatt akkor nem ke­rülhetett színre. Most is csak kamaraszínházban ad­hatnák elő, ha Horkai, a rendező ezt vállalná. A nagybeteg író azonban meg­érkezik a vidéki városba, hogy tanúja legyen darabja próbáinak. S az álpróbák megkezdődnek — a városi párt és állami vezetők is résztvevői a filantrópok ösz- szeesküvésének —, és egyre inkább „élesben” folynak ... Miközben a film azt a je­lenséget ábrázolja, melyet elég sokszor tapasztalunk — mesei hasonlattal: „hozott is ajándékot a királylány, meg nem is” —, remek tablót ka­punk a színházi közeg mun­katársi, emberi viszonyairól, vezetett és vezető kapcsola­táról, város és színház, illet­ve minisztérium és színház esetenkénti díszharmóniájá­ról. A nagybeteg írót kúráfó kegyes hazugság előbb ösz- szefogja, aztán szétzilálja a társulatot; Horkai, ez a har­mincas fiatal rendező sok kisebb, nagyobb megalku­vással a háta mögött úgy vállalja fel a darabot, hogy a leghalványabb reménye sincs a bemutatóra. Ahogy életre kel az a bábű, aki passzívan tűrte el a Három a kislány lélektompító pró­báit, a színész, Szakácsi Sán­dor alakításának lényege. A csúcsjelenetben — megérez- zük, hogy nagy rendező le­hetne — szinte kiüresül imént még lobogó tekintete, amikor egyik színész meg­kérdezi, miért lobog, hiszen nem lesz bemutató. Deus ex machinaként itt a halál — Gál Szabó tapintatosan el­huny a szállodában — lép közbe, s mehet a Három a kislány! Szurdi, Verebes István, Várkonyi Péter Endre végig élvezhető, helyenként szati­rikus filmet írt, bizonyára tapasztalati tényezők alap­ján, hiszen Szurdi is, Vere­bes is ette a vidéki színész kenyerét. S, aki egy alkotó közösség közelébe kerül, vagy annak tagja — nem­csak színházról van szó —, az ismeri azt, amit ezek ott a vásznon átélnek, kompro­misszumok tengerén hajózva is csak hittel lehet és sza­bad ... Vidéki, vagy volt vidéki színészek alakítják a film szerepeit, Szakácsin kí­vül a nagyszerű Udvaros Do­rottya, Linka György, Vég­vári Tamás, Vajda László, Gera Zoltán, Zala Márk, a máris epizód díjas Hollósy Frigyes, a remek Kézdy György és a még szinte is­meretlen Töreky Zsuzsa, Eszenyi Enikő. Verebes Ist­ván gerinctelen dramaturgja iskolapéldája a figuraterem­tésnek. Mondom, nem remekmű ez a rossz című film — a Hatásvadászok itt nem mond semmit —, néha tempótlan is, mégis: megérdemelné a nézői figyelmet. Leskó László tervezőket is. A képünkön látható angol gyártmányú mágneses adatrögzítő rend­szer segítségével például az eddiginél sokkal változato­sabb mintájú szőnyegeket le­het tervezni, illetve szövés­re előkészíteni. közeledett. A rosszul kitapo­sott úton nehezen tartotta a kormányt, többször is meg kellett állnia, nehogy felbo- -ruljon. A kalapját ilyenkor még jobban a fejébe nyom­ta, a kabátujja könyökig fel­csúszott, úgy festett, mint a középkori templomkertben várakozó parasztemberek, mi­előtt bevonulnak a nagymi­sére. Keményszárú fekete csizmában és szürkés-fekete csizmanadrágban nyomta- tekerte a pedált, izgett-moz- gott az ülésen, erőlködve rá- hajolt a kormányra A két fiú messziről is jól kivehet- te, hogy mozdulatai dühösek és türelmetlenek, s az egyik kezében a kormánnyal együtt, a biciklipumpát is ott sízo- rongatja. Lili megfordult, megismer­hette a férfit, mert megle­petten mondta: — Ez utánam jön... — majd látva a két fiú csodál­kozó arcát, még hozátette: — Maradjatok mellettem. A Krasznán túlról, Ne- viczkyék falujából csak a magasra nőtt akácok meg a református templom tornya látszott. A kerékpáros éppen a templom vonalába került, mozgó alakja sokáig eltakar­ta a fénylő templomgom bot A falu fölött porfelhő kavar­gót t, mintha egy nagy föld­indulás nyelné el a falut, s a leomló házakból csak a kavargó por maradt volna meg. — Vihar lesz — intett a falu irányába Lili. A két fiú nem törődött már ezzel, tudták ők jól, hogy vihar lesz, majd legfel­jebb hazáig futnak. Most mintha mi sem történt vol­na, leültek a földre, Lili elé. Várták, hogy mit akar a biciklis, aki megkerülte őket, majd pontosan Lili előtt megállt — Te itt vagy?... Vár­hatnak az emberek — mond­ta a férfi. — A fél faiu te­rád vár. Lili nem szólt rá semmit, sértetten indult tovább, dur­cásan vonogatta a vállát, je­lezve, majd akkor megy ha­za, amikor kedve tartja. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents