Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

T ehetetlenségében topo­rog. Rohanna ki in­nen; ki a fehér falak zárkájából, szedné a lépcső­ket hármasával, hatosával: maradna is, kössék őt a kis­ágyhoz, láncolják oda jó erősen, a szíve köré is lán­cot fonjanak ... A látogatásnak vége; egészséges embereknek ut­cán a helyük! Folyik az embertőmeg, ka­nyarog le a lépcsőn. Sodró­dik ő is, vézna testét csak­nem összeroppantják. Szeme vörös, haja csapzott... Éjszakai műszak mögötte. Negyedik ezen a héten. Ki­merült. Kettőre fordítja bentről a kulcsot, fordítaná háromra, négyre is, hogy ki- rekessze a gondola tzuhata- got, álomzuhatagot. Alom­nélküli alvásra vágyik, így pi- ------------­h enni estig, mű­szakkezdésig. Ne tovább, mert dol­gozni kell; pénz kell. Fölriad, mert fölriasztják. Az ablakon tűi aszfaltot bonta­nak, a gép Iszo­nyú kerregése a dobhártyáján. Le­kászálódik az ágy­ról, az órát nézi: alig múlt tíz. Három órát ha aludt. Akár­csak tegnap, teg­napelőtt, azelőtt... — Félrerántja a füg­gönyt, fény fröccsen a szobába- Nézi az aszfaltszaggatókat. Utálja őket. Az alvásnak már fuccs, pedig aludhatna még; ket­tőtől- van látogatás. A für­dőszobában megnyitja a csa­pot. Homloka mögött össze­áll a menetrend: megfürdik, hajat mos, megszárítja, az ágyat beveti, felöltözik, a presszóban iszik egy kávét, míg becsomagolják a sütit, a pici nagyon szereti, kettő­re be is ér ... Kibújik a há­lóingből, ágyra hajítja. Vonzza az ágy. Enged a csá­bításnak; a víznek kell öt perc. Hanyatt fekszik, a pla­fonra mered, ahol gyermek­arc, még egy. A kinti berre­gés megtölti a szobát, mono­ton nesszé szelídül... Fölriad; az előszobában víz nyújtózik, folyónak se­kély, alsólakó szitkozódásá- hoz bőven elég; úszik a für­dőszoba is, persze. Elzárja a csapot... Sokára sikerül rongyba-vödörbe menekíte­nie a temérdek vizet. A haj­mosási terv végképp el­úszott. Beül a kádba, kihúz­za a dugót; mire testét be­szappanozza, eltűnik a víz. Tussal választja le bőréről a fehér habot A tükör előtt időz; meg­akadna-e testén férfi­szem? Ha kívánná va­laki, ha ölelné valalp, s ha lihegése annak a valakinek a lihegésével pörgölődne összetapadt testük fölött, ha ... ha... — akkor talán enyhülne a fájdalom, felej- tődne a kín. A tükör kes­keny, mégis! Szinte elveszik benne. Nézi magát, és nyug­tázza: Ha melltartó nélkül, könnyű kis ingben járna- kelne, megfordulnának utána a férfiak. De miért is rejti testét? Mert elege volt a férfiakból? Férfiak? A fér­jén kívül egy valaki érintet­te a mellét, egy börzsönyi osztálykirándulás után. Ti­zenöt éves se volt, a busz­ban meg sötét. Smárolt min­denki; 'ő se lógott ki a sor­ból. És csók közben érezte hirtelen szíve fölött a szom­széd fiú remegő kezét. Hagy­ta,' mert jólesett... A férjét is a teste ígézte meg. Egyik sportverseny után nyitott rá, épp zuhanyozott. Azt mond­ta, bocsánat kislány, és vet­kőzni kezdett. Tus alá állt, szorosan mellé, s kisfiús ar­cán folyt a víz. Felajánlotta, hogy megmossa azt a gyö­nyörű hátát __Megfordul a t ükör előtt, s a hátát nézi Mi szépet talált benne? Nem mondott se nemet, se igent. A betolakodó szappanért nyúlt, ő meg hirtelen elzár­ta a piros csapot, kiugrott a tus alól, zúdult csak a hideg a fiúra. Pajkos idők!... Te­kintete lejjebb csúszik. Ha így folytatja, semmivé fogy­hat Tapogatja a mell alatti csontokat, bár tapogatni ss kéne, látszanak jól. Szeméi lehunyja, hogy lássa évekke' ezelőtti - önmagát, s e kép zeit látvánnyal hátrál a tü körtől, hátrál a szobába, neki az asztalnak. A felbo­rult óra nesze nyittatja ki a szemét Üristen, már ennyi idő! Magára kapkodja ruhá­it: melltartót nem vesz, bár tudja, lázadásnak ez édes­kevés. A lépcsőző tömegből hoz­zácsapódik néhány szó: — Nicsak! Jól látok? Esz­ter, te vagy? — Klári! bukik ki Esz­terből, alig hallhatóan. Csak a kórházon kívül kerülnek beszédes közelség­be — Mi van veled? Hogy le­fogytál! Kid van benn? Mi újság? — dől a szó Klári­ból. HÁMOR VILMOS Lánc, lánc, esz terlánc — Hosszú história. Mesélj már, olyan rég, hány éve is? — Hát? Azt hiszem, hét, igen hét, mondogatja a vé­konyka arcon görbülő száj; hét, hét, hét, sírja már. ;— Mi a baj? Mondd már! •— Szomorú emberek vidí­tó ja voltam? Értettem a nyelvükön ? Szerettek ? .. Álom-álom..; Jó-jó, igaz volt, de én már régesrég nem vagyok az az Eszter. Gyűlölöm az embereket Szá- nakozók. A hátam mögött talán ki is röhögnek. Igazi szeretetet csak a gyerekeitől kaphat az ember. Ha az a rohadt sors hagyná! De nem hagyja! Minden össze­csapott fölöttem. Nincs ki­út... Két lányom van. A nagyobbik, Krisztina, hét­éves, csintalan, életre való kislány. Anyu neveli már két éve; anyu nyugdíjas. Muszáj volt elkülöníteni a kiseb­biktől, mert attól féltem, hogy a Tündiké, 6 most öt­éves, szóval attól, hogy va­lami kárt tesz a nővérében. T ündiké, az ő tündére magatehetetlen.És szellemi fogyatékos..! — önála a szeretet abban nyilvánul meg hogy átöleli a nyakad, alig kapsz leve­gőt vagy az arcát dörzsöli az arcodhoz, és egy óvatlan pillanatban harap. — Krisztina látta Tündiké első eszméletvesztését Nem akartam még egy idegbeteg gyereket, ezért vittem az anyuhoz. Tündiké nem tud Járni, nein tud beszélni; gyógyíthatatlan. Intézeti ke- 'zelésre szorul. A kérelem több mint két éve az egész­ségügyi osztályon van, ahol vágy lehengerlőén vagy szá- nakozóan beszélnek velem, és amikor már nagyon un­ják, hogy a nyakukra járok, ígérnek is. Már elértem hogy a százhatvanötödik be­sorolási szám helyett a har­madikat kapta, de az inté­zet felépítése még csak terv. Ígérték, hogy megnézik más megyében ... ígérték, írnak majd... majd... majd? Hiába hangoztatom: egye­dülálló vagyok, a volt fér­jemre nem számíthatok. Mi­kor még együtt éltünk, ha­zaérve a munkából, Tündé­rem a nagyszobába zárva rugdossa az ajtót, az apja meg a kisszobá­_________ ban alszik. Dél­~“ után háromkor. A pici meg nem evett, deréktól bokáig egycsu- rom pisi... El­váltam. Azt hit­tem, találok idős. nénit, aki gondoz­za, míg dolgozom. De amikor kide­rült, hogy az én Tündérem beteg, kifogásokat ke­resve meghátrál­tak. A kórházi fő­orvos rendes volt: ideiglenesen be­________ fogadták, de azóta is egyfolytában rettegek: mi lesz, ha kiadják? Hogyan dolgozom akkor? 1 Ki tart el bennünket? — Tudom, a Tündikétől kapott szeretetet nem vár­hatom Krisztinától, de tja csak vele lennék, talán le­foglalna annyira, hogy nem kínozna folyton a gondolat: nem lett volna szabad meg­szülnöm. Amikor ezt meg­tudtam, már késő volt. Vi­lágra jött, és nincs helye t világban ... A presszó kerek asztalká­ján fényképek hevernek, mindkét pohárban hideg kávé. A presszó előtt is csak ennyit: — Ha akarod, hol­nap felugróm hozzád. Hol is laksz? Esztert üzenet fogadja: ajánlott levele van a pos­tán. Odasiet, átveszi, olvas­sa a feladót: egészségügyi osztály. A posta előtt már nem fékezi keze remegését; feltépi a borítékot, szakad a levél is. A járdára térdel, könnyével küszködve olvas­sa össze a szavakat. E szter már a lépcső­házban, fel a negye­dikre; egyenesen a konyhába, elő a szeduxe- nekkel, vizet a pohárba Egyik kezében szeduxenku- pac, másikban a pohár víz. Nézi. A szeduxenkupac fe­hér falú kórházi szobává változik; markában látja le- kőtözött lánya szemét. A vi­zespohárból Krisztina moso­lyog rá... — Ne, ne, ne. ne! — or­dítja. Mindkét keze a teste mel­lé zuhan; gurulnak szana­szét a pirulák, megakadnak a tócsában, az üvegszilán­kokban. Berkovits­ösztöRílíjasok számadása a Műcsarnokban Jobbra: Romvári János: Befeléfordulás Alul jobbra: Katona Zsázsa: Babérlevél Alul balra: Csikvári Péter: Memento Kondor Bélának (Fotó: Hauer Lajos — KS) * 1 Konczek József Se körmök, * se fogak V Se körmök aranyhorgai, se fogak nulla-malmai, se feszülő embermagok, se felparázsló testzugok, se Zs.-nek barna őz-szepie, se V.-nek manóláb-keze, se A.-nak árnyas dombjai nem tudták kimondani, hogy most is ugyanaz vagyok, hogy fémtükrödként villogok, hogy verset írni szinte fáj, mert nem kell írni, csak muszáj. Szépen magyarul — szépen emberül Sportnemzet vagyunk Szólásmondásainkról Így jegyeznek bennünket, s méltán, még mindig. Cso­dálkozhatunk-e hát, ha a sportkifejezések behatoltak mindennapi nyelvünkbe, szólásaink sorába is. Igaz, ez más nemzeteknél is meg­történt, de hogy mi oly szí­vesen élünk velük, immár a hivatalosabb nyilatkozatok­ban is, abban kétségkívül szerepe lehet sport iránti nemzeti vonzalmunknak. S hogy a sportok közt Is a labdarúgás a legnépsze­rűbb sportág nálunk, az ta­lán kiderül sportszólásaink­ból is: „lesre állították a fejlődő országokat” — hall­hattuk a rádió egy külpoli­tikai műsorában. A budapes­A z öregasszony még hosszú ideig nem tu­dott elmozdulni a szélesre tárt kapuból, * mi­kor elindult is, néhány této­va lépés után — mintha va­lamin gondolkodna — meg­állt, ránehezedett a kampós- botjára. Egy hely ben topor- gott tanácstalanul, majd — amerre a lábai vitték — to­vábbcsoszogott, a hátsó ud­var felé. Benézett a baromfiudvar­ba, pár marék kukoricát do­bott a tyúkoknak. Szeme a kiszáradt itatóedényre té­vedt; teletöltötte a locsoló- kannából, amibe még az öregember készítette óda s vizet kora reggel. Délutánra átmelegedett az is a napon a nagy melegben, — A szőlőnek főt tesz ez a száraz meleg — motyogott az öregasszony —; annak jót... Csak lesz-e, akt le­szüretelje? Botjával hangosan kopog­va indult vissza a ház mel­letti betonjárdán a nyári konyhába, onnan az utcai szobába. Letakarta ágyterítő­vei a bevetetlen maradt ágyat, s mintha innen is haj­szolta volna valaki, újra ki­botorkált az udvarra. Kerner Tibor Egyedül Most kezdte csak érezrji igazán, mennyire elfáradt. Nagy sóhajtással leült a ház oldalánál a kispadra. Ezt a padot szerette, mert kényel­mes; ezen tudott a legjob­ban megpihenni. Olyan ma­gas forma pad volt, épp­hogy leért róla a lába. Az öregember magának alacso­nyabbat fabrikált; 6 meg azt szerette, azon szokott üldö­gélni délutánonként — ott. mellett«. Beszélgetni, néze­lődni azon volt jó. Újságot olvasni a karosszékben sze­retett az öregember, bent a verandán vagy a nyárikony­hában az asztal melletti ho­kedlin, t aztán legtöbbször el is bóbiskolt olvasás köz-, ben. Az öregasszony megigazí­totta a kampósbot végével az alacsonyabbik pádon a félrecsúszott kispárnát, majd ismét fölszaladt belőle a só­hajtás: — Látod ex lett a vége. A szavak hangtalanul hagyták el reszkető ajkát. — Láttam én ezt rajta; mostanában olyan mogorva, visszahúzódó lett. Régebben nem szokott ez ilyen go­rombán visszamondogatni — lesett az öregasszony az ár­válkodó kispadra. — Attól lett-e ilyen, hogy a lábán a seb nem akart begyógyul­ni vagy más baját is érezte már? Ki tudja? Talán maga se. Mert mondani nem mondta; panaszkodni ez so­hase szeretett, orvoshoz el­menni meg végképpv nem. A napokban is hogy rám mor­góit, aszongya: hogy te mást se tudsz, mint azt hajtogat­ni, hogy ergye az orvoshoz, meg hogy jobban vigyázhat­nál magadra, nem vagy már húszéves, meg ilyesmiket. Minek — aszongya — min­denért piszkálódni? Ez rosszul esett akkor az öregasszonyát. de nem szóit. Jdegvénült ez is, ve­lem együtt” — gondolta. Csak hát azért az a szó, az öregembernek az a mondata azóta is karistolja, rágja ott beüti. Ötvenöt évi házasság után ezt kapja az ember, hogy „piszkálódik”. Pedig ő most is csak a javát akar­ta..; Az öregasszony fölállt, s becsukta a nagykaput. A nagy riadalomban az is tár­va maradt, mikor a mentő elment az öregemberrel a marcali kórházba. Infarktus — 02 orvos szerint Most vette csak észre, hogy a házban is minden tárva- nyitva: a szoba, a veranda, a nyárikonyha ajtaja is. Ezeket is sorban becsukogat- ta, s újra visszaült a ház melletti kispadra. A nap már nyugodni ké­szült. A diófa árnyéka föl­kapaszkodott a ház falára, egyre följebb kúszott a pár­kány felé, lassan betakarva az öregasszonyt. A sötéttel ráborult, bete­rítette a magány. S ta­lán először életében érezte igazán: mit jelent egyedül maradni, egyszál magában. Teljesen egyedül. ti nemzetközi vásárról pe­dig, ugyancsak a rádió fóru­mán mondta el egy nyilat­kozó, hogy „nagyon kevés olyan terméket találtunk, amely — úgymond — nem rúghatott volna labdába”. Vagyis, amely nem indulha­tott volna esélyesen a BNV- díj elnyeréséért, ámbár a labdába rúgó áru (kivált, ha az áru történetesen egy ki­váló magyar futballabda) képzavarnak sem utolsó. De az ökölvívásban sem állunk nagyon messze a vi­lágszínvonaltól, nem csoda, ha irodalmi hetilapunk kri­tikusa (úgy látszik, nem esik messze e sportág a szakmá­jától) kétszer is az öklözés- ből vette szólásanyagát ugyanabban a bírálatban: „méltóságteljes hallgatással vagy övön alulinak nevezhe­tő ütésekkel... fejezve ki kételkedésüket (a kritikusok) ... Ha lesznek övön alul tá­madók, azok az utolsó feje­zetre fognak hivatkozni”. Persze itt is be-becsúszhat egy képzavar, amelyet azon­ban csak az élesebb szemű bírók (bírák) vesznek észre: „ettől Soltész (Pysztaitól) úgy megijedt, hogy egy ép­kézláb ütést nem tudott be­vinni ellenfelére” — hallhat­tuk egy sportközvetítésben az ökölvívó bajnokságról. Az ökölvívásban az ép kéz használata rendben is volna, de a láb használata már övön fölül s alul egyaránt sportszerűtlen dolog. Vigyázzunk hát a sport­szólásokra is, nehogy lever­jük a lécet újszerűén me­rész stílusunkkal, mert köny- ilyen odakerülhetünk a kis­padra. (Nem a pálya szélé­re, hanem arra, amelyet boldogult nebulókorunkban szamárpadnak emlegettek beszéd- és értelemgyakorlat­ra oktató .derék tanítóink.) Mert az sem egészen mind­egy, hogy mikor és hol használjuk ezeket a színes új stilusvirágokat. Szilagyi Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents