Somogyi Néplap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-23 / 45. szám
MÉ liczérdekbil emeSnek m Bejelentések, bejelentők és a védelem Igazmondók, névtelenül címmel a múlt hónap végén arról írtam, hogy a Somogy megyei Népi Ellenőrzési Bizottsághoz még mindig sok névtelen bejelentés érkezik. Jó néhány an ezt a módszert választják' véleményük közlésére, pedig gyakran épp bírálatuk jogossága indokolná, hogy fölfedjék kilétüket. A NEB-vizsgálatók ugyanis azt mutatják, hogy ezeknek a bejelentéseknek több mint a fele nem alattomos áskálód ás vagy oktalan elégedetlenkedés, hanem megalapozott — és közérdekű! — észrevétel. Igazmondásukért tehát — írtam akkor — elismerést érdemelnének, ezt pedig mégiscsak vállalniuk kellene, vagyis semmi okuk rá hogy nevüket véka alá rejtsék. Néhány nappal a cikk megjelenése után egy telefonáló arról érdeklődött: komolyan gondolom-e, amit leírtam, s tényleg föltételezem-e, hogy nem fenyegeti munkahelyi retorzió azt, aki nyíltan kimondja az igazat az észlelt visszásságokról, esetleg súlyos, a közvagyont károsító cselekményre hívja fel a figyelmet? Mert ő — mármint a telefonáló — nem ilyen tapasztalatokat szerzett. Éppen hozzáfogtam, hogy elmondjam: a bejelentőt a törvény védi, és így tovább, amikor a telefonáló letette a kagylót. A minap levelet kaptam egy Eégi, most már nyugdíjas ismerősömtől — névaláírással, pontos címmel. Tehát semmi inkognito, semmi rejtélyeskedés. A téma rokonit ja a telefonálóét: hozzászólás a már említett újságcikkhez. Idézek a levélből : „Az illetékes szerv, melyhez a' névtelen bejelentés érkezik, nem azt vizsgája, amiről a levélben szó van, hanem a levélíró kilétét kutatja ..Aztán, ha megtalálta, tájékoztatja róla a munkahely vezetőjét, s „jaj annak a dolgozónak, aki a bejelentést tette, pedig nem egyéni sérelemből vagy bosszúból tette azt, amit tett. hanem közérdekből. Ha ez nem így volna, Somogybán is több millió forintos érlek maradna a helyén.” Törvény védi azokat, a.dk közérdekű ügyben bejelentést tesznek, tehát nem érheti őket bántótíás a munkahelyen. A telefonáló is, a levélíró is a törvény szavának gyakorlati érvényesülését kérdőjelezi meg, s jóllehet a levélben közölt megállapításaié korántsem áita,á- nceíthatóak, az abban sze- rep'ő módszerek sem jellemzőek egy-egy bejelentés kivizsgálásának menetére, er- c’emes elgondolkodni az észrevételeken. A Somogy megyei Népi Ellenőrzési Bizottsághoz, illetve a megye népi ellenőrzési szerveihez évente mintegy kétszáz panasz és közérdekű bejelentés érkezik a lakosságtól, - jóval kevesebb, mint korábban. Saját hatáskörben — ugyancsak évente — csaknem kilencven vizsgálatot végeznek, közben igyekszenek olyan légkört kialakítani, hogy a névtelen bejelentések helyett minél többen nyíltan — vagyis aláírásukkal — jelezzék az észlelt mulasztásokat, visz- szaéléseket, s azokat, akik ilyesmire hívják, föl a figyelmet, megfelelő védelemben részesítik. Vagyis: ha azt tapasztalják, hogy a munkahelyen munkajogi bántódások éráik a bejelentőt azért, mert fölhívta a népi ellenőrök figyelmét mulasztásokra — tájékoztatják erről az ügyészséget vagy a munkáltató felügyeleti szervét. Tehát — nevezzük így — a bosszúállás nem marad bún tetten ÜL De hát honnan tudja az. akit „megcsípnek”, kin kell bosszút állnia? A népi ellenőröknek ugyanis az a módszere, hogy mielőtt kimennek egy-egy vizsgálatra, programot készítenek, s ők is csak a feltárásra váró konkrét cselekményről tudnak, ennek: néznek utána, a bejelentő nevét nem közük a vizsgálatban érintett munkahely vezetőivel. Az Zordabb az idő — kell a kesztyű Százhúszezer pár Nagyatádról Pécsi kesztyű...! pécsi kesztyű... pécsi kesztyű... Márka a javából. De mit tesz a vásárló, ha a tél első hónapjaiban egyáltalán nem télies az időjárás? Nem vesz kesztyűt még akkor sem, ha az pécsi kesztyű— Ezt a vásárlói tartózkodást azok érzik igazán, akik ezeket a darabokat készítik, s a Pécsi Kesztyűgyár nagyatádi telepén a múlt év utolsó hónapjaiban bizony kihasználatlan maradt a kapacitás. Keserűen mondták a nagyatádiak: nem sikerült teljesíteniük az éves tervet. Az idén azonban megváltozott a helyzet. Erre az évre százhúszezer pár kesztyű elkészítése a feladatuk, s ezt a mennyiséget harmincezer páros negyedévi bontással kell átadniuk. Az első két hónap a tervek teljesíthetőségét igazoljá. Zordabbra fordult az időjárás, és érezhetően megnőtt a kereslet a kesztyűk iránt, így az atádiak keze munkája iránt is. A nagyatádi telep jövőre ünnepli megalakulásának húszéves évfordulóját, s a dolgozók közül jó néhányan törzsgárdatagok. A vérükben van a finom kézi öltések tudománya, megszokták az aprólékos munkát, a figyelmet. Jelenleg négyfajta férfi- és női kesztyűt készítenek. Főként holland, dán, szovjet és francia megrendelésre dolgoznak, s nem tudni, miért, de a belföldi kereskedelem nemigen rendel a termékeikből, holott az igényes külföldi cégek a magyar kesztyűvel igencsak elégedettek. Gyors, pontos munkát várnak, s ezt meg is kapják az atadiaktól, mert a száznegyven kesztyűvarró asszony kényes a kezéből kiadott portékára. Az anya- vállalat telepei közül itt varrják legtöbben kézzel a pécsi kesztyűt— Vannak, akik szeretik nálunk szembeállítani az ipáid a mezőgazdasággal. Elhangzanak szélsőséges vélemények is, ilyenek például: nem olyan nagy baj, hogy csak közepes teljesítményre képes az ipar, majd a mezőgazdasággal felvirágoztatjuk az országot!... Közismert, a nemzeti jövedelem több mint fele származik az iparból, ezért aligha boldogulhatnánk a gyárak jobb munkája nélkül. A legnagyobb súlyt képviselő gépipar például mind inkább versenyképessé válik. Vannak persze olyan ágazatok is, amelyek nem érik el a hazai átlagot. Kimagasló termésátlagok Az kétségtelenül igaz. hogy még a külföld is közepes színvonalúnak értékeli az iparunkat, s a közepesnél jobbnak a magyar mezőgazdaságot. S nem ok nélkül, mert több ágazata igen sikeresen áll helyt a nemzetközi versenyben. Mindenekelőtt a búza- és a kukorica-,. vagyis a sokat emlegetett gabonatermesztés. Ennek köszönhető, hogy az európai országok között az ötödik helyet foglaltuk el 1979-ben búzából és kukoricából 1 Ha viszont az egy lakosra jutó | gabona termesztést tekintjük, ellenőrök is csak akkor fordulnak a levél szerzőjéhez, ha a bejelentés kiegészítésre, pontosításra szorul. (Névtelen bejelentéssel akkor foglalkoznak, ha a jelzés konkrét cselekményre vonatkozik.) Az ellenőrök tehát nem „adják ki” a bejelentőt, tény viszont, hogy olykor a vizsgálatban érintett munkahely vezetői ke rés: k- kutatják, ki lehetett a „feljelentő”, különösen akkor serénykednek, ha az ellenőrzés tapasztalatai megerősítették a bejelentés megalapozottságát. • Előfordul — sajnos —, hogy helyenként több időt, nagyobb energiát fordítanak erre, mint a napfényre került hiányosságok magszüntetésére, s olyan hangulatot igyekszenek kelteni, melynek nyomán a környezet kevésbé ítéli el a feltárt cselekményt, mint azt, aki azt feltárta. Nem titok a népi ellenőrök előtt, hogy miután ők elvégezték munkájukat, néhány, az adott területen mulasztásokért vagy súlyosabb vétségekért elmarasztalt vezető olykor bizony szélsebesen akcióba kezd.. No, nem úgy, hogy lépései tettenér- hetők legyenek, intézkedéseiből dehogyis világi ik ki a retorzió szándéka — erre ügyel, hiszen ismeri a törvényt Ártani azonban nemcsak látványos módszerekkel lehet... Ezek szerint tehát igaza van a telefonálónak, a levélírónak abban, hogy van mitől tartania a bejelentőnek, s ez inti öt arra, hogy a névtelenség homályában maradjon? Hogy nem érdemes fölfednie kilétét az ellenőröktől — áttételesen,: a társadalomtól — várható elismerésért, hiszen a másik oldalról éppen az ellenkező jére számíthat? Ez az „igazság” csak ott és addig él, ahol és ameddig élni hagyják. Egy-egy szabálytalanság felgöngyölítése óhatatlanul azzal jár, hogy felelősségre vonják a felelősöket, akiknek vállalniuk kell a következményeket a történtekért. A népi ellenőrök megállapításait munkahelyi tanácskozáson is ismertetik, s aligha képzelhető ej. a munkahelyi demok- ru f inak olyan fóruma, ahol a uolgozók ne állnának ki a bejelentő mellett. És ki kell állniuk a pártszervezeteknek is: fellépésűikkel nemcsak védelmet nyújtanak, de másokat is igazmondásra buzdítanak. H. F. A világbéke védelmében Riadó a csendes-óceáni flotta egyik egységénél A szovjet hadsereg napján Annak a történelmi jelentőségű eseménynek az emlékét idézve, hogy az újonnan szervezett munkás-paraszt Vörös Hadsereg 1918. február 23-án a pszkov—narvai csatában győzelmet aratott a német császári hadak felett, minden évnek ezen a napján a vilagbéke legfőbb védelmezőjét, a szovjet hadsereget köszöntjük. Könyvtárakat lehetne megtölteni azzal az irodalommal, amely az elmúlt hat és fél évtized alatt — a polgárháborútól a külföldi intervencióig és a Nagy Honvédő Háborúig, majd egész napjainkig — végigkísérte a szovjet fegyveres erők fejlődését. Azt is leírták számtalanszor, hogy a Szovjetuniónak nincsenek és soha nem voltak támadó szándékai, következésképpen nem létezett, s ma sem létezik semmiféle „szovjet katonai fenyegetés”, amire hivatkozva az Egyesült Államokban és a NATO-ban igyekeznek „elkerülhetetlennek” feltüntetni a fegyverkezés állandó fokozását „Nekünk nincs, nem volt és nem lesz a védelmin kívül egyéb hadászati doktrínánk” — szögezi le igen határozottan a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1980. május 15-én aláírt nyilatkozata. A „Honnan fenyegetik a békét?” című, 1982-ben magyar nyelven is megjelent szovjet tanulmánykötetben olvashatjuk: „A szovjet katonai doktrína mindig a válaszcsapás, illetve a védelmi tevékenység elveiből indult és indul ki. A Szovjetunió az atomtámadást az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb merényletnek tekinti”. Harckocsik egy hadgyakorlaton Azzal a hivatalos amerikai tétellel szemben, hogy egy nukleáris háború állítólag megvivható és „megnyerhető”, a szovjet kormány úgy véli, egy ilyen összecsapásban győzelemre számítani veszélyes őrültség, s egyenlő az öngyilkossággal. Egy olyan fegyveres konfliktus után, amelyben tömegesen alkalmaznának nukleáris harceszközöket, nemigen lehetne megkülönböztetni a győztest a legyőzőitől. A szinte elképzelhetetlen pusztulással számolva, felelősségét mélységesen átérezve, a Szovjetunió egyoldalúan lemondott az atomfegyver elsőként! ielhasználásáróL Az USA azonban nem követte példáját. vagvis továbbra sem hajlandó feladni az „első csapás” jogát. A Reagan- kormánynak a „korlátozott” és „elhúzódó” atomháborúról vallott nézetei jelentik tehát a legnagyobb fenyegetést a világ békéjére nézve. Érthető, ha ilyen körülmények között a védelmi doktrínát valló szovjet állam is kénytelen olyan nagyságú fegyveres erőt fenntartani. amely keiiő mértékben ellensúlyozza a másik fél agresszív törekvéseit. A szovjet hadsereg és haditengerészeti flotta — nem kis áldozatok árán — ma már rendelkezik a megbízható önvédelemhez nélkülözhetetlen. eszközökkel, s mindenkor készen áll arra, hogy a földön, a légtérben, az óceánokon megsemmisítő válaszcsapást mérjen bármilyen támadásra. A szovjet fegyveres erők — az egyetemes békét, a szocializmust oltalmazva — ennek a célnak szolgálatában állnak harci posztjukon. Serfőző László alezredes Mit ér a magyar dolgozó munkája 7 Mennyiség és minőség akkor első helyezést értünk eL A világranglistán is csak Ausztrália (1616 kg), Kanada (1536 kg) és az USA (1357 kg) előzi meg itt Magyarországot. Nem sok viszont a dicsekedni való a burgonya, a cukorrépa eredményeivel, hiszen az előbbivel a 20. helyen, az utóbbival a 14. helyen topogunk Európában. A zöldségtermelés átlagai v«l sem hivalkodhatunk. Biztatóbb a kép az egy lakosra jutó 126 kilogrammos hústermelésben (csontos húsban számolva), amelyben Dánia (241 kg) és Hollandia (131 kg) után a harmadikak voltunk 1979-ben Európában, s ötödikek a világon. Van. más mutató is: az egy hektár mezőgazdasági területre jutó termelési érték. Ez már a hetvenes évtized átlagában elérte a mintegy 500 dollárt, volt, amely majdnem a világátlag ötszörösét jelentette. Az 1978-ban végzett vizsgálat már 608 dollárt jelzett Magyarországon, míg Ausztriában 521, Franciaországban 555, az NSZK-ban pedig 981 dollárt hektáronként. A számítások szerint egy mező- gazdasági munkát végző dolgozó 1980-ban 19—20 ember éielmiszerszükségletét termelte meg Magyarországon. Az Egyesült Államokban 61, az NSZK-ban 34, B'ranciaor- szághan 28, Ausztriában 25, az NDK-ban 18, a Szovjetunióban 10 és Lengyelországban 7 embert tud eltartani egy mezőgazdasági munkás. Ez az úgynevezett el- tartóképességi mutató - tehát Ausztria és Franciaország közelébe sorolja a magyar mezőgazdaságot. Drágán termelünk Akárcsak az iparban, a mezőgazdaságban is rendszeresen összehasonlítják a hazai eredményeket egy-egy más ország hasonló mutatóival. Tanulságos volt például az osztrák—magyar mezőgazdaság színvonalának közelmúltban befejezett ösz- szevetése, amely néhány gyenge pontunkra is rámutatott. A többi között kiderült, hogy az osztrák mező- gazdaság két és félszer any- nyi munkagépet használ egységnyi területre vetítve, mint a miénk. Egyébként az erőgép állomány összehasonlítása sem járt jobb eredménnyel. Mert igaz ugyan, hogy a hazad géppark nagyobb része magasabb teljesítményű, s az is, hogy sokkal inkább kihasználjuk a gépeket, mint az osztrákok. De így is tény marad, hogy a hazai mezőgazdaság „alulgépesített” a fejlett tőkés országok agrárgazdaságának „túigépesítettségével” szemben. Az * alulgépesítettség persze azzal jár, hogy mezőgazdaságunk nem egyszer csak késve tudja elvégezni az időszerű agrotechnikai munkákat. Bármilyen szép hozamokról, sőt rekordról számoltunk be. ezek mégiscsak mennyiségi eredmények. Nem kevésbé fontos az, hogy mi van a minőséggel, a termelés anyag- és energia- igényességével, a termékek jövedelmezőségével? Végtére az ipari termékeknél is ezek a legfontosabb mutatószámok. A világ mezőgazdaságában kevesebb a hitelesen összehasonlítható adat, s ezért is nehéz reálisan összemérhető eredményekhez jutni, a hazai szakemberek valószínűsítik, hogy — a gabonatermesztés kivételével — az adottságainkhoz viszonyítva inkább a középmezőnyben, vagy esetenként még hátrább foglalunk helyet, semmint az élenjárók között Van tehát még javítanivaló a magyar mezőgazdaságban is! Annyit ér, amennyit teljesít Visszatérve sorozatunk elején feltett kérdésre — mit ér a dolgozó, ha magyar ? — most már kézenfekvő a válasz: annyit, amennyit teljesít. Minthogy Magyarország a közepesen fejlett országok közé tartozik, nem tarthatunk igényt a legfejlettebb országok életszínvonalára. Hiába tennénk: egyetlen más, hasonló fejlettségű ország sem tudná kielégíteni az iiyen igényeket. Eljutottunk hát a sokszor hangoztatott igazsághoz: ahhoz, hogy jobban éljünk, eredményesebben kell dolgoznunk, mint idáig. Kocsi Ilona
