Somogyi Néplap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
Restaurálás művészi fokon r Uj teória a budavári szoborleletekről A lemezjátszón ősi héber gyászdallam pereg. Zokogó férfiének, a szavát nem értem, csak a feneket] énül mélységes bánatát. A lemezt egyszer régen Prágában vettem, megtetszett a boritóján a hétágú gyertyatartó. Néhányszor meghallgattam, el- busított. Most. Olga és Anna halála után értelmet kaptak, noha nem értem őket. a különös szavak, a rabbi — kántor? — el-elcsukió sírása. Rimánkodik, fenyegetőd- zák, perel. Fájdalmában félüvöit, megnyugszik; gya. lázza, ostromolja, imádja az Ürat... Fimondom, amennyire tudom Olga és Anna történetét. Élt D. városkában két boldog fiatalasszony a harmincas években, Olga és Anna. Huszonöt-harmincévese k voltak, férjezettek, anyák. Közelről ismerték, egymást —■ D. kisváros —, találkoztak társaságiban, templomban, utcán, piacon, ahogy szokás. Múltak az évek, addig múltak, addig műitek, amíg Olga és Anna férjét el nem vitték Ukrajnába, munkaszolgálatosnak, s el' nem pusztították őket. Még tovább múltak az évek, elvitték Olgát és Annát is a kisgyermekeikkel, akikor tízéves ■ formákkal, Auschwitzba, Dachauba, Maut- hausenbe; pontosan nem is tudom, hogy hová. Nagy volt a választék.. A kisgyermekeket elégették, s ők ketten megmaradtak. Nem örültek az életnek ezek után, de az élet parancsa: élni. Mondom, nem sok kedvük volt élni, de tudták, mert jól nevelték Stet a szüleik, hogy nem élni, ha élhet az ember, erkölcstelen dolog. Melyikük mondta először, Olga vagy Anna, negyvenhatban vagy negyvenhétben, nem tudom, aikkor még nem ismertem őket, hogy minek éljünk külön, amikor együtt is lehet ? Ossz ©köl töztek egyikük maradék családi házában, s dolgoztak, ettek, aludtak, beszélgettek. Egy- szercsak , íérjhezmen-t az egyikük egy jó emberhez, férjhez ment a másikuk is egy — amint hallottam másoktól — nem jó emberhez, el is vált hamar, néhány hét vagy nap múlva, de köz. ben is, azután is együtt maradtak, mert igazából csak egymáshoz tartoztak. A ki a jó emberhez ment férjhez, annak a férje — Gyula bácsi, így hívták, őt sem ismertem, csak annyit tudok róla, hogy tartott egy lovat, szeretett vasárnap délután kártyázgatni, jó süteményeket enni és neki is elpusztult a családja — meghalt a hatvanas évek közepén. Olga és Anna megint egyedül maradt. Eladták a házat, beköltöztek egy két és fél szobás lakásba, éltek tovább. Nem nélkülöztek. Olga dolgozott. Annának veit valami szőlője, egymás javára végrendelkeztek. Ismét éltek, mert mint mondtam, azt tanulták okos és erkölcsös szüleiktől, hogy élni muszáj. Ekkortájt ismertem meg őket. Áradt belőlük a derű és a szomorúság. Ismeretségünk elején egyszer, karácsony előestéjén voltam náluk —; csokoládé, dió, , gyümölcs volt az asztalon, gesztenyepüré a tányérokban. Zoli — közös barátunk — füléig habos lett és szánakozott magán, mennyit fog hízni. Valamennyien kapatosak voltunk kedélytől és a fájdalomtól, ami Olgából és Annából áradt. Puha hóesésben mentem hazáig. s boldog gyermekkorom karácsonyaira gondoltam. Gyönyörű, szomorú út volt. 1965-ben vagy 1966-ban. nem tudom pontosan. Olga és Anna ottmaradt kettesben; nézték egymást a gesztenyepüré* tálak romhalmazai fölött. Nem hiszem, hogy sírtak volna. Nem bántották bánattal egymást. Valószínűleg csendben eltakarították az edényeket és lefeküdtek aludni. Talán váltottak még egy-két szót rólunk, akik egyáltalában nem érdekeltük őket azon az estén, gesztenyepürésTől, vendégedtől. Lefeküdtek és aludtak, ahogy tudtak. Így múltak e! a karácsonyaik. Ketten voltak egyedül. Egyedül voltak a gazdag pehelypaplan, alatt az elégetett kisfiúkkal, kislányokkal — lám, ezt nem tudom pontosan, hpgy lányok is voltak-e az elégettek között, rendszerint Anna beszélt, s fiúkról —. és Olga álmában néha felkiáltott. Egyszer együtt mentünk fel a szőlőhegyre, Olga mellettem ült, Anna hátul. Nevetgéltünk az úton, fényes szeptember volt, a hegytetőn gyalogosan sétáltunk tovább. Minden utat ismertek. Olga lakott is arrafelé, az ura ott Tamás István Olga és Anna gazdálkodott. Furcsa tünemények, két elegáns idős dáma a fiatalforma férfi két karján, két könnyező öreg hölgy, mert mint mondtam, szeptember volt, és egy tízéves fiúcska iskolatáskával a kezében elfutott mellettünk, majd ‘kissé feljebb megállt, pörgetni kezdte a táskáját a teste körül, kinyújtott karral,' örvendezve a táskának, az iskolának a világnak, saját kis életének. A szűk úton bolondos mozdulataival meg-megérintette a szőlőkaróikat, azok meginogtak, lerepült néhány levél. Forgott a kisfiú, Olga és Anna álltak a dülőúton, hazájuk földjén, ősz hajukkal az aranyos őszi fényben, szemükön párás szemüveggel, egyetlen szót se szóltak, mert megtanulták, hogy súlyos pillanatokban szavakat mondani nem lelhet. Azután még mindenféléről beszélgettünk, de tudtuk, hogy ennek a délutánnak vége van, ez boldogtalan délután, a boldog kisfiúval, fekete szegélyes délután, él- füstolt kisfiúk halálos emlékével ... Karai téli alkonyon barna árnyékba borultak a szobák szögletei, jnég nem gyújtottak villanyt, bútoraik, amelyeket a múlt században vásároltak a szüleik — öreg dunántúli kereskedők, tisztességben meghalt magyar polgárok, boltíves, hűvös pincealagutak tulajdonosai, bécsi és londoni borkereskedőkkel alkudozó szakállas vén férfiak —, derengtek a félhomályban. A hatalmas tálalószekrényen Csinos glédába rakott könyvek között válogat az író. Friss zsákmányra les apró szeme: kartársai könyvét keresi. Kiből mennyit adtak el? Micsoda, pompás vigasz lesz kis sérelmekre, mellőztetésre, keserű harcokra! ... A díjat szipkázta el tőle az, akit immár hatodszor fedez föl a polcokon: elégtétel örtílik el benne. Lám! Odébb két kötet. Az írónő emészthetetlen betűsi- vataga. Még ez is bosszantó. Hogy volt, aki egyáltalán megvette! Akadt ember, aki rákapott erre a rosszul csengő névre, irdatlan papírtö- mégre. egy-két régi-régi ezüsttel, közöttük gyertyaitartók. A gyertyákat péntek esténként Olga, akii egyébként hitetlen volt, ezt mondta legalábbis, egy félóráira meggyújtotta, mert így tanitottáik a szülei. — Azt hiszem, nincs Isten — mondta —. és kezében a gyufával odalépett a gyertyatartókhoz. Aztán odadugta a mutatóujját a csendesen üldögélő Imre orra alá: — Minek vagy orvos, ha még ezt á szaggató reumás ujjamat se tudod meggyógyítani? — kérdezte indulatosan, és nem várva választ, rágyújtott. — Az ujjadat nem tudom meggyógyítani — mondta százezredszer és szelíden Imre —, mert csak orvos vagyok, nem varázsló. Különben is: ez a legnagyobb bajod? — Ez! Anna megigazította kabátunk gallérját meg a sapkánkat. kalapunkat, mielőtt elindultunk: — Fúj a szél. gyerekek. Ö halt meg előbb . 11 Eltemették a férje mellé, Olga egyedül maradt, élt tovább. Még szomorúbb, okosabb, kopáraibb lett, mint volt. Tudta. hogy magányának héját emíberá erő már nem törheti fel. Délutánjait a barátai között töltötte. Élénk volt és fontos, a jelenléte vonzott mindenkit, erős gondolatai és erős karaktere folytán. Ilyen volt a párbeszéde egyszer egy buta asz- szomnyal: — Mit csinálsz esténként. Olga? — Nézem a falat — Nem a tévét? — Nem. — Miért nem nézed a tévét? — Mert ragaszkodom a faihoz— Furcsa nő vagy te, Olga. — Igen. Furcsa lettem. Most ősszel, egy barátságtalan, hűvös délutánon lett rosszul. Imre futott az EKG-készülékkel. — Infarktus? — kérdezte Olga. — Be kell jönnöd a kórházba. — Ne kelljen. Hagyj meghalni! — Bolondokat beszélsz, mindjárt bemegyünk, meggyógyulsz — de még nem is tudok biztosat. Lehet, hogy estére el is múlik. F ájdalomcsillapítót kért a kórházban. Megkapta, és elaludt. Rövid idő múlva fölébredt, s a kórteremben szorongva várakozó Imrével közölte: — Ne hidd ám, hogy használt, amit adtak. S néhány perc múlva ismét elszenderedett és alvás közben meghalt. Hideg. ködös délelóttön volt a temetése. Festetten fekete koporsója — élt 70 évet — négy öregember vállán ringott a saüiei sírhelye felé. Lépdeltünk a ritkán látogatott légi zsidótemetőben, tétova gyásznép, nem tudtuk pontosan, le kell-e ven-, ni, fenn kell-e hagyni a kalapot, sapkát. Nem volt kinek, mert senkije se maradt, részvétet kifejezni. Ei- széledtünk tehát. Aztán önmagával találkozik. Meghökken. Arrébb menne, letagadná a találkozást, de a kíváncsiság marasztalja. Hátha dedikált példány. Nem az. Rosszabb! Olvasatiam Vadonatúj. Ki lehetett? Egy ember, aki aznap kapta meg kivándorló-útlevelét, s örökségül ennek az országnak csak az ö könyvét hagyta itt, olva- satlanul. öreg hölgy: szív- szélhúdést kapott útban hazafelé a könyv üzletből. Egy élelmes járókelő kiragadta a holttest kezéből a könyvet: ehadta, mert a halálra emlékeztet. Az írástudatlanság gyakorlatilag megszűnt. De Majdnem ötven gótikus szobai-töredéket — fejet, törzset — találtak 1974-ben a budavári palota helyreállításakor az ásatást végző régészek. A lelet Európában is párját ritkítja, és nemcsak a szakembereket hozta lázba, hanem a kulturális, művészi közvéleményt is. A szobrok — restaurálva — már láthatók a Budapesti Történeti Múzeumban, de értelmezésükről a vita még ma is tart. Dr. Zolnay lAszló, az ásatásokat vezető régész szerint a lelet a középkori királyi palotából származik. Szakái Ernő szobrász, restaurátor teóriája szeriint azonban: szobortemetőre bukkantak, ez a királyi szobrászműhely közelében keletkezett. Ösztöndíj Rómában Szakái Ernő Sopronban éL Az ötvenes évek elejétől 1974-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Műemléki Felügyelőség kőszobrász részlegét vezette, Sopronban született, 14 éves korában beállt kőfaragó inasnak, s miután segédként szabadult, a Budapesti Iparművészeti Főiskola díszátőszob- rász-szakára járt 1939-ben római ösztöndíjat kapott. (Szent Kristóf szobra ma is ott áll a római Magyar Akadémia lépcsőházában,.) Néhány évet elvégzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, de abbahagyta tanulmányait. Az egyik ok akár jelképesnek is tókint- ‘hétő: miközben a kor szokásainak megfelelően a szobrász kizárólagos anyagának a nemes agyagot tartották (kőbe — gipszminta alapján, — a mester és nem a művész faragja a szobrot), Szakái Ernő jobban kedvelte az ún. alia prima megoldást vagyis szobrait közvetlenül maga faragta kőbe. Kőfaragómester-vizs- gát épp úgy kellett tennie, mint hosszú és türelmes művészettörténeti tanulmányokat végeznie. Példaszerű műemlékvédő keremgőnek a folyosó boltozata. a Mátyás-kori oroszlános kút, az Anjou-falikút a sárospataki reneszánsz fa- ragványoik és a sor igen hosszú. A közelmúltban átadták Szakái Ernőnek egy Hamburgban létesített alapítvány műemléki Európa-díját, Ű az első magyar, aki ezt megkapta. A munkásságát méltató bécsi professzor egyebek között ezt mondta: „Ha a nyilvánosság előtt a műemlékvédelemről . esik szó. akkor csaknem mindig azok az intézmények és személyek szerepelnek, amelyek, illetve, akik műemlékvédelmi intézkedéseket ösztönöznek, vezetnek, de ritkán azokról, akik valójában, saját kezükkel végzik a munkát. .. Most a díj olyan egyéniséget ' tisztel meg, aki nem kívülről, a művészet- történet vagy éppen a történelmi tanulmányok, az elmélet, hanem a lényeg; a tárgy felől közelít a műemlékvédelemhez, Kiindulva a gyakorlatból, a mesterségből; — a példaszerűéin ható műemlékvédők legkiválófob- jai között van.” Megcsonkított szobrok Szakái Ernő épp ilyen elméleti és gyakorlati tapasztalatai alapján állította fel hipotézisét a budavári leietekről. Szerinte egy megszűnt királyi szobrásamű- hely kötelében létesített szobortemetöből kerültek elő a torzók. A szobnotk rituális csonkítás nyomait viselik: egy fej kivételével valamennyi szobornak az orrát levágták, még a véső helye is látható. A korabeli irodalom csak részben ismerteti ezt a műveletet: szobrokat szándékosan tettek tőnkre így, az egyházi és politikai képrombolások során, E műtárgynombolások okai, módszerei csak újabb ' kutatásokkal, a történeti háttér helyes megismerésével tisztázhatóak. Arról is maradtak fenn. írások, hogy éppen abban az időben,, amikorra Zoluay is teszi a ■ szobrok' keletkezési idejét (a XV. század eleje), Euró- pa-s.ze,rle megszűntek az egyházi és királyi építőműhelyek. A betemetett szobrok közt pénzt, sok apró tárgyal, szerszámokat is találtak. ez is a műhely-teóriát bizomyitja. ; És előkerült egy úgynevezett . fehér madonna is, amely a szokásokkal ellentétben nem volt befestve — Szakái Ernő szerint ez a sfobr ászmű hely modellje lehetett. Szakái Ernő nyolc évig oktatta a képzőművészeti főiskolán a kőszobrók restaurálását. Most könyvet ír A középkori kőfaragó mesterség műhelytitkai címmel. G. B. egy szellemileg elmaradott, enyhén tudathasadásos analfabéta, aki mellesleg kleptomanias, ellopta a könyvet egyetemi tanár bátyjától. Ki más lehetett volna? — képzelgett az önérzete. Aztán hirtelen odafordult a segédhez, tompa hangon, közönyösre csillapítva izgalmát. * — Van még ebből? —'- kérdezte egy kis tájszólással, hogy egyenruhába bújtassa a kérdést. — Akad. Sokat kűttek; a raktárbul. A válasz szíven szúrta. A segéd a földije. * Szótlanul fölvette hát az írónő kétkötetesét. Kifizette, es emelt fővel távozott. A kőfaragas szakmai fogásai évszázadoSson át alig változtak, s ha a gépesítés mára könnyített is valamit a munka nehezén, aki erre adja a fejét, annak ma is kellő fizikai erővel, jó szemmel, alapos mértani ismeretekkel kell rendelkeznie. A restauráláshoz pedig ezenkívül szükséges a régi korok ízlésének, gondolkodásának, a tartósító eljárásoknak az ismerete, és olyan beleérző képesség, amely még az önálló alkotó munkánál is több érzékenységet, sajátos tehetséget kíván. .Mert a restaurálás nem önálló művészét, de lehet művészi fokon művelni — mondja Szakái Ernő. A soproni mester több mint 30 év alatt Számos jelentős magyarországi műemlék helyreállításában működött közre. Kezemyomát viselik Visegrádon a várbeli Ungvári Tamás ANTIKVÁRIUM
