Somogyi Néplap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

Fordulópontok KopecsnJ Vincének »yug- díjba vonulásakor negyvenöt év igazolt munka vi szón va van, ebből harminchárom évet töltött el állami gazda­ságokban, huszonöt évet a Kutasd Állami Gazdaság élén. A bronaplakett, amedret emlékül az állami gazdasá­gok központjától kapott az országban negyedikként, olyan, mint egy földrög. A föld. amelynek szeretete vé­gigkísérte egész életét, amely annyi örömöt és keserűséget hozott számára; a föld ahon­nan kinőtt és amiért dolgo­zott egész életében. „Fiam, soha ne feledd, hogy honnan indultál; min­dig becsülettel, tisztességgel dolgozzál!” Az apai intelem ma is elevenen elő paran­csolat. Pedig harminchárom évvel ezelőtt hangzott el, amikor a csaLad aggódd környezetéből eiőször indult el a nagyüzemi mezőgazda­ságot építő úton a Bölcske- An órás pusztai Állami Gaz­daságba. Huszonhét évesen, igazgatónak. Akkor már jó néhány fordulópont volt a háta mögött. — Tizenketten voltunk testvérek a csehszlovákiai Tardoskedd községben; nyolcán ina is élünk. Sok kukoricakenyeret meget­tünk. lágy nyolcéves gyerek­nek búcsúra cejgruha és egy reggeli volt a fizetség a li- bapásztorkodasért. Nem vol­tam meg hatéves se, miikor elkezdtem iskolába járni. Sokszor elvert, hazazavart a tanító, hogy majd csak egy év múlva menjek, de nem hagytam magam. Szerettem a könyvet, és' legalább any- nyira a közösséget. Gyerek­koromtól emberek között dolgoztam. Korán átéltem és megéreztena az egymás­rautaltságnak, a segitökesz- ségnek, egymás megbecsülé­sének nagyszerűségét. Az 1948-as lakosságcsere során került a család Boíiv- hád—Börzsönyre. Az áttele- pülés fordulópont volt — épp­úgy, mint az, hogy a fia­talemberből munkás lett a bonyhádi zománcgyárban. Ott lett kommunista, ott vált szervezett munkássá, s onnan indult vissza a mező­gazdaságba, Bölcskére. pen nézte meg. hol )a var. az a Bölcske. aztán elkö­szönt a családitól. — Bátyám! Merne vwn Andráspuszta ? — Odamegyek magam is. Ütközően beszélgettek. Kiderült, hogy Ruöiea bácsi volt a gróf kertésze, ö őriz­te meg a kastélyt a pusztu­lástól. Meg hogy a gazda­ságban még csak ketten vannak: Bors Pista fóagro- nónmus meg egy Szondi ne­vű traktoros. — Nincs még ott semmi! — Nem baj! Mi majd megcsináljuk . . J Rubica bácsi v«je lett a fógépész, ő segített a földek megkeresésében, kocsisok szerzésében. Elindult az élet, megkezdődött a munka. — Nem volt senkinek gyakorlata. Sokat gyűiesez- tünfc, beszélgettünk. Iőcsös kocsikon jártunk este ter­melési tanácskozásra. Lel­kes. igazi jó kis csapatot sikerült összehozni. Az életút azonban Ismét egy kanyart irt le. Kopecs- ni Vince gyerekkori álma teljesült: tanulhatott. El­küldték. a gödöllői akadé­miára; de ezt már úgy fe­jezte be, hogy az utolsó há­rom hónapban fegyveres testűi eme; dolgozott. A somogyi útra 1952 jú­liusában indult Ismét elő­került a térkép, hol is van az a Vörösmezői Kísérleti Gazdaság. Az emberek ide­genkedve fogadták a köz­ponti üaemegvseg-vezetőt (Bőröndbe kerültek a leg­szükségesebb holmik. Térké­— Ezt a falat át keTl tömöm — határozta el. Minden hajnalban kinn volt az etetésnél, beszélgetett, akivel csak tehette, ezüstka­lászos gazda tanfolyamot szervezett, a puszta tizenöt fiataljából kultúrcsoportot alakított; ott táncolt, éne­kelt, játszott köztük. Maguk építették a színpadot, a ref­lektort egy maxiim lampa mögé helyezett tükör jelen­tette — és az ■ előadás ha­talmas sikert hozott. A fe­szültség feiaidoaott. Akkor már érezte, hogy mindenki magi*; közé tartozónak te­kinti. — Főagronóra-us tettem, nagyszerű csapatban dol­goztam. Olyan munkatársa­im voltak, mint Bácsi Sa­rolta, dr. Nyéki Jenő, meg egy nagyszerű régi gazda­tiszt, Tölgyesinek hívták. (Nem mindennapi tény, hogy két, egymást soha nem ismerő ember harmipc év különbséggel szinte szóról szóra ugyanazt mondja a harmadikról. 1952-ben a kí­sérleti gazdaságtól távozó Tölgyesi, 1982-ben pedig Varga Péter, a megyei párt­bizottság első titkára, a Munka Érdemrend arany fokozatának átadásakor mondta: „A Kopecsnire vi­gyázzatok, figyeljetek rá, mit mond, értékes ember”. — ötvenkettőben nem hitte«, hogy még egyszer hallom ezekét a szavakat.) — Mikor a kísérleti gaz­daságok megszűntek, So- mogytamócára kerültem fő- állattenyésztőnek. Szörnyű állapotok voltak ott, min­dent elölről kellett kezsdeni. Mondták: este eligazítás van. Bementem az irodába, nem jött senki. Másnap az igazgató felelősségre vont, miért maradtam távol. Ki­derült, hogy az eligazítás három és fel deci mellett a kocsmában zajlik. Megmond­tam, ne haragudjatok, én a kocsmába nem megyek el­igazításra. Összeütközések és kemény viták árán sikerült fordíta­ni a gazdaság szekerén. Jó szakgárda, „lelkes csapat” kovácsolódott össze, óvodát, művelődési házat, kuglizót építettek. Ma is megvan. — Kinn voltam mindig tcz üzemben. Mindenről, mindenkiről tudtam min­dent Kiss Lajos bácsival, Simon Vili bácsival olyan pontos operatív kutatási rendszert dolgoztunk ki. ami a mai napig is haté­kony. Ha azt kérdi, mennyi volt 1972. december 18-án a napi tejtermelés, pontosan megmondom. Ezeket a füze­teket átadtam az utódomnak. Kirkovics Pistának. 1955-ben újabb szétzilált gazdaság következett a fel- sóbogati. A rendcsináláshoz erős kéz kellett — Ittak, züllöttek, lop­tak, nem volt takarmány, a termés elrohadt Mint élet- utarnon mindig, ott is okta­tással, neveléssel, esti össze­jövetelekkel kezdtem. Val­lom, ha valamit el akarunk érni, először az emberek közeiébe kell jutni. Bizalmat teremteni, mert ha valaki az egyik kezével folyton véde­kezik, az csak egy kézzel tud dolgozni. Már akkor Vince bácsinak hívtak es az emberek kilencven százalé­kát 4 keresztnevén szólítot­tam. Kezdett helyreállni minden, amikor ötvennyolc­ban Kutasra helyeztek. Kilenc év alatt tizenöt igazgató, alacsony műszaki ellátottság, már építéskor korszerűtlen majorok, sárba ragadt gazdaság. Talán éle­tében először kifakadt — Most már elég a fecs­keéle öböl. Veréb szeretnek lenni, veréb, aki befészkeli magát- Itt maradta« hu­szonöt évig. Decemberi szemerkélő, hideg esőiben járkálunk. A csapatról beszél, amellyel olyan nagyszerű eredmé­nyeket sikerült elérni; ar­ról, hogy több mint tizen­négy százalékos nyereségrá­tává! termelnek, ami nagy szó ott, ahol csak alaptevé­kenység folyik. A modern szárítónál eszébe jut, hogy kilenc éve itt még mocsa­ras, vizenyős mélyedés volt; s említi a kezdetben ellen­kezést kiváltó emeletes há­zakat, amelyeket ők építet­tek. Járunk a faluban, és min­denhez fűzi valami. József Attila közismert sorait idé­zi: „Dolgozni csak pontosan, szépén, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Tekinteteben derű. — Amíg éiek, ezt vallom. A vasúti sínen szerelvény csattog, a vagonokon Frigó felirat. A híres kutasi alma útnak indul. Vörös Márta Karácsony Minden ünnep nyugalmát, meghittségét, elsősorban ma­gunknak kell kialakítani, körülöttünk harmóniát, bé­kességet teremtve. A csa­ládban és a nagyobb közös­ségben. Karácsonykor is. Elat a kötelességet senki te nem veheti rólunk. Igaz. többnyire nem is akarjuk. Mert igy természetes. Mert törekvéseink végső értel­me, hogy elégedettségben, biztonságban tudjuk azokat, akiket szeretünk. S hogy semmiféle baj, megrázkód­tatás ne fenyegesse a társa­dalmat, amelynek előmene­telétől mindnyájunk jóléte függ. Ez utóbbi már nemcsak személyes dolgunk, hanem mindnyájunké. Ezért az ün­nepi asztalbontás utam né­hány perc közös gondolko­dásra hívom önöket. Milyen a karácsonyunk 1962 decemberében? Mielőtt jót vagy rosszat monda­nánk, nézzünk körül a vi­lágban! Mert hazánk lakos­sága csepp csupán a nepek tengerében. A kép, bizony, nagyon változatos. Nyugta­lanító és reményt keltő, fe­nyegető es józanságra intő. Az óceánon túl soha nem látott fegyverkezési ver­senybe akarják kényszerí­teni világunkat azok, akik­nek nem kifizetődő a béke. Az emberiség elpusztítására szánt eszközök ott lapuinak rejtekhelyükön. Mindent megteszünk — meg kell leniniünk —. hogy azokat ekő ne vehessék onnan. Hazánk lakossága talk a sohasem volt olyan tájéko­zott és világlátott, mint nap­jainkban. A magyar turis­ták sorra látogatják a vüág országait. Sajat tapasztala­taik alapján is fölmérhetik, hogy a megélhetési költsé­gek mindenütt nőnék. Saj­nos, mi sem menekülhetünk meg ettől; de abban bizo­nyosaik lehetünk, hogy a mostani megnehezedett kö­rülmények között sem kell félnünk a holnaptól, mert mindig lesz munka és ke­nyér. A tök ésonsza gokban étő több mint harmincmillió munkanélküli tudna igazán meggyőzően szólná arról, milyen nagy érték a lét- biztonság. Csak azok tudják igazán értékelni, mit jelenít a munka, akik évek óta hi­ába kopogtatnak a munka­Postai elosztó- és feldolgozóközpont épfll. az országban elő­ször BalatonszeMgyürgyon. \ s/.á/ötvenniiilio forintos brru- háatiHM a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat készíti. Retus nélkül Ilyenkor év végén mindig átlapozom a régi noteszokat, itt is, ott is megakad á tekin­tetem egy-egy nagybetűvel írott szón. Olyanokon, mint Z. DOBOZ, SZAMOVÁR. Kosztolányi Dezső szerint az élményeket el kell felejte­nünk, hogy megint életre keljenek. A nagybetűs jelzé­sek mo6t újra elém idézik a honapoKkal korábbi hangula­tot A zenélő doboz ott álR a riportalany asztalán, én pe­dig — elnézést kérve gyer­meki kíváncsiságom miatt — ismét es ismét végiggyönyör- Ifödtem Mozart tündén meló­diáját, pedig a végén, amikor a rugó megpetyhüdik, lassab­ban forgatva a kis hengert, már lomha ritmusban ván- szorgott a vidám melódia. Az utolsó hang,előtt a doboz el­hallgatott, mintha megpat­tant volna benne a lélek. A másik szó nyomán visszaem­lékezem a pocakos, sok dísz­szel hivalkodó szamovárra, kisebb társainak karéjában. Milyen kár, hogy ezek a dí­szítő résizletak sorra kima­radtak. Továbblapozva újabb sza­vak ötlenek szemembe: PO­FON, RÁK. Ez mar egeszen más terület. Itt nem hangu­latokról, hanem érzelmekről van szó. Trágediák, apró em­beri drámák izzanak a rég leírtak mögött. A tapintat arra indítja a krónikást, hogy tartsa tiszte­letben azt, akiről írni szán­dékozik, s egy keveset retu­sáljon a képen Az arc voná­sai nem változnak meg. de a „fotó” — mint az igazi fény­képész kis ecsete nyomán — mégis más lesz, hiszen eltűn­nek a ráncok a homlokról vagy a keserű görbület a száj sarkából. Ilyen 'történet a pofon is. Ott ültem a jóságos arcú, élénk tekintetű párttítkárral szemben; kérdést kérdés Kö­vetett, válasz választ. Érde­kes életút tárult elém, hiszen a nyugdíj előtt álló férfi va­lamikor kanász, napszámos, szőlőmunkás, brigádvezető volt, azután lépett egyr<j ma­gasabbra. Pályája nem volt nyílegyenes, egy ponton meg­torpant, sőt visszabukott oda, ahonnan indult. Ügy derült ki ez a régi história, hogy űrt éreztem két évszám kö­zött — s .talán egy kicsit elő­vigyázatlanul — firtatni kezdtem azt az időszakot. — Nyugodt ember vagyok, sohasem ragadtatom el ma­gam. Életemben egyszer, 1956 nyarán mégis megesett ve­lem . . . Nem bírtam elviselni annak a fiatalembernek a nyegleségét, durva szidal­mait. Eljárt a kezem. Mit szépítsem? Megpofoztam. Képzelheti, hogy mit érez­tem, amikor fegyelmi elé ál­lították. Búcsút mondhattam a párttitkári tisztségemnek is. Ez nagyon letört. Hogy mi lett a fiatalemberre!? Később nyolc évet ült. Amikor kisza­badult, összetalálkoztunk. Tisztelettudóan odaállt elém, s azt mondta: „Nezze. bá­tyám, nagyobb pofont is ad­hatott volna akkor...” A szemébe néztem megenyhül­tem s így válaszoltam, igen halkam: „Fiam, en azt az egyet is megbántam." Megesik, hogy előre figyel­meztetik az újságírót, vigyáz­zon ezzel vagy azzal, mert aknásított zóna van a riport­alany lelkében. Ez történt velem, amikor régi jó bará­tom, a sokat megélt szakszer­vezeti titkár—ujját fölemel­ve — óvott a kényes kérdés­től: „Nehogy érdeklődj a családjáról! Ketten maradtak a feiesegéveL Az asszony­lánya rákban halt meg.” Szigorúan, tartottam maga­mat a figyelmeztetéshez, meg véletlenül sem kalandoztam el a munkahely és a közélet párosától. Így aztán megle­pett, amikor a főbizalmi ma­gától kitárulkozott. A belső zsebéből piros Agfa-fénykép- tartót húzott elő, majd a lá­nya fényképét tette elém. — Ö volt a szemünk fé­nye ... Ugye, milyen szép volt? Páratlanul büszkék vol­tunk rá. hiszen nemcsak a munkáját végezte kifogásta­lanul, hanem belevetette ma­gát a közéletbe is; tiszteltek- becsülték. — Elcsuklott a hangja. —t Aztán jött a be­tegség, a korház. A rák fiata­lon elvitte... Megért ben­nünket” Alig eszrevehetően fölemel­te a hangjai, aztán kérdően nézett ram Ereztem, hogy mondanom kell aiarmt. — Megettem. Nekem az unokámat... — itt meg én nem tudtam folytatni. — Mikor? — Egyévesen ... Melegséget ereztem a ke­zemen. Rátette az övét. Per­cekig nem beszéltünk, mégis olyan közel kerültünk egy­máshoz, mint meg senkivel. Lajos Géza adók ajtajául. M5 nem érsz­zuk a löioslegesseg érzete­itek megaiazo Kínjait; csa­ladunkkal együtt viszonylag tehetősen terített asztam ko­ré ülhetünk az ünnepen. Az idén is haziasszonyoK, dol­gos» nők és férfiak egy- aráint csomagokkal megra­kodva lotottak-fulottak, s kilöszámia vásárolták a húst, az édességeket, a ru­haneműt, a karácsonyi te­rített asztal finomságait es ajándékait Jo érzés tudni ebben a napi gondokkal es feszüitse- gékkel terhes vtagban, hogy aki a keresetét megbecsüli, beosztja, emberhez méltó és nyugodt körülmények kö­zött éihet ebben az ország­ban. Mint ahogyan arról sem szabad megieledkez- núnk, hogy nagyon sok csa­lád enneK ellenere gondoK- kal küzd. A javak elosztása ma még oalunit is egyenet­len. ismét eltelt egy év. Vajon jól gazdálkodunk a gyorsan rmuo esztendőkkel ? Ért­jük-e, jól végezzük-e teen­dőinket a gyökeresen meg­változott kül- es belföldi gazdasági körülmények ko­zott? Vajon megtettünk e mindent azért, hogy tovább­ra is meg tudjunk állni a lábunkon ? Ta 1 ponmarada - saraktól függ a világban el­foglalt tisztes helyzetünk megőrzése, családunk biz­tonságos jelene és jövője. Továbbt munkánk eredmé­nyeitől függ. hogy elkészül­nek-« az 1983-na tervezett lakások, újabb bölcsődei he­lyek. kórházi agyak, me lyekire nagyon nagy szükség van. K uneneie tianai la har­ks II az olvasó ellenvetései: de hiszen mindenről sok. szó esetit mar. így iga^ de még többet kell beszélni, vitat­kozni e mondatok érteimé­ről — míg azokat a kor kö­veteimen vernek megfelelő tettek követik. Életünk kikötője a család. Onnan indulunk, el naponta a közösségi élet szélesen^ desmek sohasem mondható tengeréi-e — dolgozni. E kis közösség a ha tuen-, ahol éle­tünk kiteljesedik, gyér eke­ink felnőtte cseperednek, (parsunkat döntően megha­tározza: milyen a „hátor­szágunk”. A nemreg lezaj­lott III. országos nőkemfe- rencia egyik fő téma ja volt e közösség erősítése Né­meth Károlynak. a Politikai Bizottság tagjanak felszó­lalásából idézek: „Pártunk XII. kongresszusa külön ki­emelte a csalad intézmé­nyéinek jelentősegét. Fontos követeiimeny. hogy társadal­munkban erősödjék a csalad iránt érzett felelősség. Véd­jük. támogatjuk társadal­munk e legkisebb, de a je­len és a jövő szempontjá­ból döntően fontos közös­ségét". Nincs olyan» házasság. ahol kisebb-nagyobb konf­liktusok: ne nehezítenék a család tagjainak együttélé­sét. A kialakított kapcsola­tokat mindig könnyebb rombolni, mint építeni. A tolerancia hiánya, az önzés, a felelőtlenség alapjaiban rendítheti meg a házassá­gokat. Mégis: a nem kévés gond és baj ellenéire az or­szág lakosságanalk túlnyomó többsége, 83 százaléka há­zasságban él. Életünk bizo­nyítja : ebben a keretben verhetünk gyökeret a világ­ban. teljesedhet ki eietünk, szeretetek kaphatunk, bol­dogságot — mindenit, ami­ért élni érdemes. Milyen az idei karácsony? Az üzletekben, egesz hó­napban kavangott a kará­csonyi vásár. A gyerekek­nek, szülőknek, rokonoknak vagy a barátoknak szánt ajándékok már várják gaz­dáikat. Kívánjuk az ünnepi hangulatban, hogy minden­ki oivan javakkal gazda­godjék, amelyek hosszú évekre szóinak, s amelyek tudvalévőén semmilyen boltban nem kaphatók: örömmel, szeretettel, békes­séggel. ÜL L SOMOGYI 1. NÉPLAP Arcképvázlat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents