Somogyi Néplap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-03 / 232. szám
Névtelen milliók vetélkedője határidő előtt elkészülő beruházást, a társadalmi munkában létesített parkot; akárcsak a rendszeresen félre kapcsolódó telefonközpontot, a rosszul záródó ajtót, a beázó cipót, a szét- feslő kabátot. Vetélkedő ez is, milliók előtt, a versenyzők meghúzódnak a háttérben. Egy új létesítmény átadásakor az építőkét úgy általában dicsérjük. es nem Németh Péter. kábelszerelőt vagy Kiss Antal kőművest. De a postát, a sütő-, a cipo-, es a konfekcióipart is úgy bíráljuk. mintha az ágazat valamennyi dolgozója felelős volna egy-két szektars hanyagságáért. Mert e versenyben a legjobbak épp úgy háttérben maradhatnak, mint a leggyengébbek. Ez pedig rossz, mert az embereket nem segítik saját munkájuk megítélésében. Dolgoznak, de nem tudják (vagy legalább is nem közük velük), hogyan. Véleményt csak vállalatuk, műhelyük vagy brigádjuk összteljesítményéről hallanak, de egyéni képességeik értékelésére kevés helyen vállalkoznak. Való igaz, közülük sokan nem jutnak a tv-kamera elé, nem válnak ismert művésszé. feltalálóvá, nem beszél róluk az ország. Mégis szeretnék, ha legalább vállalaton belül tudomásul vennék munkájukat hogy valaki értékelje, amit csinálnak. A zsűri tagjai is tévedhetnek, de vitázni csak személyeikkel, érvekkel lehet. Lehet, hogy néha rosz- szul esik a kritika, legközelebb mégis a „szemtől-’ szembe" beszédet követelik, A saker ösztönző hatása a tv-vetélkedők történetén is nyomon követhető. Az egykori nyertesek gyakran váltak hivatásosakká, országosán elismert művészekké. Bizonyos, hogy kamatoztatva az egykori tanácsokat ma többet tudnak, mint győzelmük idején. A tv-s Ki mit tud ? csak jövőre kezdődik. Ám a tízmillió versenyzőt, nézőt, zsűritagot megmozgató vetélkedő javában tart. Továbbra is lesznek aranykezű esztergályosaink, biztos kezű mozdonyvezetőink, szerelőink, műszerészeink. Ha találkozunk velük, csodáljuk ügyességüket, s azt, hogy mennyi áldozatra képesek, hogy szakmájuk, hivatásuk mesterévé váljanak. ök valóban több nyilvános elismerést érdemelnének, ha nem is az egész ország előtt, de közvetlen környezetükben mindenkeppen. H. K. Ismít lesz „Ki mit tud?” A Magyar Televízió már bemutatta a régi győzteseket megidéző műsorát, a napilapok is közölték: a „Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség a Művelődési Minisztérium, az Állami Ifjúsági Bizottság és az amatőr művészeti mozgalmat ápoló, fenntartó intézmények égiszé alatt meghirdetett vetélkedő a 14—26 év közötti fiataloknak kínál lehetőséget arra, hogy képességük és érdeklődési körük szerint bemutathassák művészi tehetségüket". A nagyközönség 1983 május 20-tól már a képernyő előtt szurkolhat a legrokonszemvesebbnek tartott versmondónak, énekesnek, bűvésznek, vagy — zsűritagnak. Mert visszagondolva az elmúlt Ki mit tud?- okra, néhol az értékelés élvezetesebb volt a produkciónál. A bírálók nem a látványt értékelték, hanem a mögötte levő munkát, a próbák, a hétköznapok verejtékét. Próbáltam megérteni a Ki mit tud-osokat: miért vállalták e nyilvános szereplést? Miért áldozták fel szabad idejük jelentős részét? Mit remélték az. esetleges sikertől? Nehánvukka! beszélgettem. A fiatalok elmondták: győzni akartak, de nem csak a külföldi utazás, a sztereo magnetofon vagy egy előnyös szerződés kedvéért. E vetélkedőn végre megmérhették tudásukat. Mert a művészeti élet elismert szakemberei figyelmeztették őket. mit csinálnak Jól és mit rosszul. Az élet egy sokkal komolyabb területen a szocialista brigádok, a gyárak, a vállalatok, a növénytermesztők es al állatgondozók, a tervezők és a kivitelezők vetélkednek mindennap a zászlóért, a kitüntető címért. az első helyezettnek és a minden érdemes eredményt felmutatónak járó erkölcsi elismerésért. Küzdelmüket nem közvetíti a rádió, mozdulataikat nem rögzíti filmszalag. A nagy közönség mégis ismeri és számon tartja a ..hétköznapi ki m.it tudókon" továbbjutók és elbukók produkcióit: A A díszlettervező Igényli a konfliktusheiyzetet LENGYEL TÁNCOK Nagy sikerrel mutatkozott be a kie/cei együttes Donáth Péter negyvennégy éves, öt évaddal ezelőtt olvastuk először a nevét a kaposvári Csiky Gergely Színház társulati névsorában. — Hogyan indult * pályája. hiszen ha jól tudor«, festőnek készült? — Nem készültem a szó hagyományos értelmében. Nem végeztem főiskolát Viszont tény, hogy festőnek indultam. — Ho4 őrá a képeit? — Egy szekrényben tartom őket — Mikor került kapcsolatba a színházzal? — 1969-ben. Abban az évben volt az első kiállításom, akkor .született a kislányom; az Egyetemi Színpaddal is akkor kerültem kapcsolatiba. Bálint Istvánnál közösen irt darabunkat mutattak be itt amelyet Marton László kezdett el rendezni és Ruszt József fejezett be. Később az Kgyeteojni Színpad volt tagjai alapították az úgynevezett „szobaszínházat”, amely 1970 es 1975 kozott mint Halász-féle avantgarde színház működött. Itt mint disz- let-jelmeztervezó és zenész dolgoztam. Aztán ez a társulat megszűnt. Ezt máig sajnálom, mert véleményem szerint ez volt az egyetlen igazi avantgarde színház Magyarországon. — Hogyan került Kapós- varra ? — 1976-ban a Balázs Béla Stúdió egyik vetítésén ismerkedtem meg Ascher Tamással, aki vendég tervezőnek hívott a Csiky Gergely Színházba. Okudzsava Mer- szi, avagy Sipov kalandjai című regényének magyar kiadásához en készítettem a fedél tervet, es ez megtetszett neki, ezert bízta rám a darab disz,elenek tervezését. A következő évadban a Cyrano de Bergerac, majd a Rokonoknak a di.sz.eiet terveztem. Időközben végbement az a nagy 'változás a színházban, amelynea eredményeként sokan a Nemzeti Színházhoz kerültek, mások vidéki társulatokhoz szerzodteK. Egy pro- baszünetben baöarczy László megaeroezte, szerződnek-e. Szorongassa, és örömmel fogadtam el ajaniatat. — Eddigi díszletterveire legjellemzőbb az emelvény, a nosszu lépcsős: alsaimaza- sa. Gondotok a Lón Jüanra, a Szegei szegyeire es a Víg özvegyre. Szereti ezeket az elemeset ? — Érdekes. Észre sem vettem, hogy ez így van. — Hogyan dolgozik? — Mindig a darabtól és a aiidezötól lugg: milyen hassal varrnak ram.' Az Eso díszletet hetesig tartó Nagyanyáink táncrendjében előkelő helyet foglalt el a cseh polka és a lengyel mazurka. Jókai így írta le egyik regényében a báljelenetet: „A terem közepéin egy cigánybanda húzta a polkát és a mazurt...” A mazurka lengyel népi eredetű tánc, a múlt században Európa-szer te elterjedt. A keringönél lassúbb ütemben járják, de olykor szenvedélyes. heves mozdulatók élénkítik. A mazurka hazájából érkezett táncosok Barcs vendége: . A Baróka együttes meghívására érkeztek Somogyba, Kieloe városábóL Pénteken este — a sikeres barcsi bemutatkozás után — Kaposváron szerepéitek. A delegációt Jerzy Strzelec, az országos szövetkezetek szövetségének elnöke vezeti, velük jött Somogyba Kielce vajdaság kisipari szövetkezeteinek elnöke, Tadeusz Che is. A táncegyüttes művészeti vezetője: Barbara Rut- kowska. Velük beszélgettünk a kaposvári vendégszereplés előtt. Hol fekszik Kielce, nem volt nehéz elképzelnem a városit bemutató szavaik nyomain. Néhány évvel ezelőtt átnobogtam a varoson, s ezt csupán most tudtam meg: amikor Krakkóból Varsán át utaztam, előbb Kiel- cét kellett érintenem — mondták lengyel vendégeink. Kielce kilencszáz éves, százkilencvenezer lakosú város. Jelentős Ipar! település: kémiai ipara, teherautó- gyártása és építőipari nyersanyaggyártása különösen fejlett. Két felsőfokú oktatási intézmény működik a városban: egy műszaki és egy pedagógiai főiskola. Kőgvá- ra már a rómaiak idejeben is isimert volt. A szövetket- ben húszezer ember dolgozik, elsősorban a helyi szükségletek kielégítésére készítenek bútort, vasipari termékeket, gyerekjátékokat. A Kielce nevű táncegyüttes 10 éve alakult, a játékgyártó szövetkezet szövetsége tartja fenn. A művészeti együttes a lengyel tánchagyományok mindegyikét földolgozta; nemcsak a szűkebb vidék táncait járják. Az együttes tánc- és énekkarból áll. A szövetkezeti dolgozókból és gyerekekből tevődik őssizje a csoport. Szrinte egész Európát bejárták már, s mindenütt siker koronázta szerep les ük et. Az elmúlt tíz évben mintegy ötszáz alkalommal léptek színpadra — mondta Barbara Rutkow.ska A lengyel táncok, bármennyire is ismerjük őket, szokatlan, új élményt nyújtottak. Mintha egy örökké forgó körhinta pörögne előttünk. Szinte már beleszédülünk ... És játékosak is: a szórakozás önfeledt pillanatainak koreográfiái ezek a táncok. Olykor látványos történelmi jelenet izzítja a színpadi látványt. A Kielce tánc- és énekegyüttes fegyelmezetten, pontosan hajtja végre a koreográfus és a művészeti vezető utasításait, ragyogó tudással, ugyanakkor önfeledten. H. B. töprengés után, fé! óra alatt rajzolta meg. Jellemzőbb azonban, hogy hetekig tartó vajúdás után születik meg az első vázlat, amelynek alapján el lehet kezdeni a tényleges munkát, mindig a rendező aktív közreműködésével. — Mi a legfontosabb munka közben? Miből indul ki? — Nekem a tér az elsődleges. A legfontosabb elemekben tudok csak gondolkodni. Például hogy hol helyezek el egy emelvényt vagy falat; az aprólékos munkák, azok nem érdekelnek annyira noha természetesen ezeket is meg kell csinálom. — Mivel kell megalkudnia a díszlettervezőnek ? — Hogy „a” díszlettervezőnek mivel kell megalkudnia, azt nem tudom, mert én csak magamat ismerem ... — Hogy érti ezt? — Én sohasem leszek profi. A professzionalista terve - ző leadja a tervet, s azzal kész, befejezte. Én viszont „összenövök” a darabbal. Amíg nincs bemutató, nem tudóig szabadulni tőle. hiába kés*' a terv, hiába fogadták el. Minden fontos próbán részt veszek. A próbaidőszak alatt megszűnik számomra minden más. Ha a csaladomhoz „felugróm Pestre", egy-két napra, akkor is csak a munka foglalkoztat; alig várom, hogy visszajöhessek. Aztán jón a föpróbahet. amikor a kész díszletet színpadra szerelik. Ez teljes összeomlás : kétségbeesem, hogy nem ezt akartam. . — Milyen lesz a János vitéz díszlete ? • — Nagy. hatásos. ..naturális". Nem az en ízlésem. — Kié? — János vitézé. — Hogy érzi magát Kaposváron ? — Jól. Más színházhoz nem mennék, inkább abbahagynám. A közérzetem jó, mivel konfliktushelyzetben tudok csak élni, barátok között. Hulljad kürti Ilona > Nagyapó diói — Te csak rázzad fiam, én majd gubázom. Nagyon megfogná a kezedet r— javasolta nagyapó, miután a magas lo- szederindák között bujkálva teljesen eltűnt a szemem elöl. A Darabos-hegy vadon kelt dióligetét alaposan benőtte a gaz. Innen a falu utcái mint vékonyka, szürke folyók tekeregtek, s az apró sarga hazak, akár a parton elszórt kukoricáé sumák néztek vissza ránk. — Hallod-e, nagyapó, hova hoztál; itt tiz szemet sem találunk meg! — Másszál csak fel rá! Mikor en ilyen korú voltam, nem néztem fának az ekkorát. A fajós derekam — gondoltam magamban, ahogy a mászásnak fogtam. Nem visz- szakozhattam, mert tudtam, nagyapó az egesz nemzedékemet elsatnyulással vádolná. Rögtön az orrom alá dörzsölné. milyen nyámnyila alak vagyok. Az első ágról li- hegve leszóltam. — Mondd csak. igaz az, hogy te annak idején masiná- láskor megfogtad a futva iramló nyalat? — Volt ilyen — hümmögött vissza kelletlenül. — Nem tüdőbeteg nyúl volt az? — No. most mar cleg legyen, mert lerázlak arról a facsemetéről — nevetett tettetett haraggal. — Egyébként a húsán nem érződött semmi ibyesmi. Megigazította szemüvegét, amit keskeny, műanyag bevonatú vezetékkel erősített a szeméhez. A gyárban romlott meg a látása, a hatvanas években. ötvenkilencben ment fel Pestre dolgozni, mert falun akkoriban nemigen lehetett pénzt látni. — A megélhetésem meglett volna, hiszen világéletemben paraszt voltam, akkor pedig másodszor indultak be a léeszesek. Abból azonban akkor csak kenyérre futotta. Ott meg. a savgyárban kétezerötszázat kerestem salak- talicskázással. Így voltam ipari munkás. Egy rövidebb nyár fapóznával vertem le a meg fennmaradt diót. — Vigyázz! Jégeső! — kiáltottam le. — Elég ritka szemű — éuődött velem. t Ledobtam a póznát, és lemásztam a fáról. A harmadik fánál tartottunk, meg egy háromnegyedig telt zsáknál. — Segítek, hamarabb végzünk — es szaporán kapkodtam a diót, míg ö késével ugratta ki a félig kinyílt zöld burákból o csonthéjas szemeket. A szapora rést persze hamar elfogyott, aztán pedig a vastag avarból, az indarengetegből és a csalánerdő restekéről halászgattam elő a gyümölcsöt. — Én készen vagyok, te hogy állsz? — oldalaztam oda nagyapóhoz. — Nekem sincs már sok. Néztem zöldes-fekete ujjait, es elfogott valami türelmetlen, rossz érzés. „Mi van, nem mersz hozzányúlni, félted az ujjaidat? Hagyod, hogy az öreg guberálja ki az egészet? Szép!” Még végig sem suhant az agyamon ez a gondolat, s már fel is vettem az első diót. Egy halk roppanás, es már meg is szabadítottam a burkától. Majd újra felvettem egyet, aztán megint. — En figyelmeztettelek. Ez nem jön le mostanában az Ujjúdról. — Nem örülsz neki, hogy segítek? — kérdeztem álelkeseredéssel. — Ha neked is kedvedre való! Ekkor már valamennyi ujjamat agyagsárga, de egyre bámuló bőrszín fedte. „Nem veézek rólatok tudomást” — közöltem velük, de azon kaptam magam, hogy minduntalan szemem fele fordítom tenyeremet. Mire hazaértünk, a kezem színe már meghaladta a cserzett lóbőrét. Nagyanyám hűlt-halt. — Papa, legalább teneked lett volna valamennyi abból a csipetnyi eszedből! Most hogyan menjen munkába ez a gyerek? Atyaúristen, mintha egész eddig autó alatt feküdt., volna! Gyorsan szaladj le, Papa, tökbeiért! Az tálán leviszi valamelyest. De bizony a tökbél nem használt. — Hol hallotta ezt a bolondságot? — kérdezte anyám tőle. ■— Méghogy tökbél! Egyedül a paradicsom! Fogj össze egypárat, fiam, és mosdasd át vele a kezedet! Az elhaladó szomszédok ezenkívül még ajánlottak citromhéjat, uborkalevet, páfránygyökér nedvét. A nagybátyám vihogva szemlélte ujjszinemet. Hát ilyen egy szerető rokon. Mikor önmérgező megmo- solygással otthagytam tanácskozó famíliámat, nagyapó — nagyanyám pirongatá- sa miatt egy kivert kutyára hasonlítva — utanam ballagott. — Remélem, nem akarsz te is valami csodaszert ajánlani, apó? — Hát csak annyit, fiam, egy dolog viszi le biztosan. A karácsony! Békés József SOMOGYI NÉPLAP
