Somogyi Néplap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-28 / 253. szám

Irodalmi Nobel-díjas GARCIA MÁRQUEZ Schubert, eszményien A Kijevi Trió hangversenye Kaposváron Az a hét. mikor a hat No- bel-díjas nevét kihirdetik, naponta szolgai világraszóló meglepetéssel. A kultúra és a tudomány világát figye- emmel kísérő emberek per­sze már jóval korábban ta­lálgatják; vajon a sok nagy közöl kit szemed ki a Svéd Királyi Tudományos Akadé­mia, s valószínű, hogy az idei dijakra is sokan tippel­tek — a mindemben fogadó angoloknál talán meg buk­mékerirodákon vs lehetett esélyeket jegyeztetni. Az­után néhány hetre mindig föliá«**|ai a vita: megérde­mel ték-e az elismerést a dí­jazottak. Mégis azt hiszem, hogy ezúttal az irodalmi Nobeá-díj idei tulajdonosá­nak, Gabriel Garcia Már- queznek nevét fogadták az emberek a legkisebb cso­dálkozással, i .jogosságában” kétkedők pedig minden bi­zonnyal a legkevesebben .esznek. A Llosát, Onettit, F uentest és Márquezt váró közvélemény inkább fölhá­borodott volna, ha nem la1- tin-amerikai kapja a díjat. Épp tizenöt éve, hogy megjelent a kolumbiai író legnagyobbnak tartott regé­nye. a Száz év magány. Író társai és az olvasók hatal­mas ovációval üdvözöltek — méltán. S Latin-Amerika irodalma e regényvá'iságké- pet oszlató munka által ak­kortájt lett világdivattá — hogy a következő években lefosztadozzék róla e kétes értékű szó minden sallang­ja, s elfoglalja méltó helyet tudatunkban. Nem mintha korábban ismeretlen lett volna ez az irodalom, s nem mintái a a Száz év magány fölértékelte vol na elődei t (értékesek voltak azok szü­letésük pillanatától; elég ha Jorge Amado és Miguel An­gel Asturias korábbi Nobel- díjára gondolunk), ám a má­ra már megszelídült divat tudatosította, hogy ez az irodalom nem valami jó színvonalú turistaegzoti­kum. jó-igen-nagyszerö-de- hátazértokkal elintézhető különlegesség. A diktatúrák földi-észén felnőtt újságíró, novellista, regényíró Garcia Marquez a valószínűtlen valóság meg­teremtésével — ha szőrszál- hasogatóak vagyunk: to­vábbfejlesztésével —, a kép­telenségek tényként való eü- fogadtatasával (mert elhisz- szük olvasás közben határ­talan fantáziájának minden agy remét) hihetetlenül pon­tosan szól földrésznyi hazá­járól, De ne szorítsuk be őt De'-Amerikába (a szó szo­ros értelmében sem lehet, hiszen élt Europa számos or­szágában is), ne szorítsuk be, mert a zsarnokság kon­tinensén — A pátriárka al­konyában is megírt juntaha- zán — kívül is találunk sár­golyónkon annyi, de annyi zsarnokságot. S a világ bár­mely elátkozott pontján ol­vasó ember önmagát, bará­tait, rokonait ismeri föl e könyvekben, jószomszédját üdvözli az ismeretien járó­ba n. Túl egyszerű volna persze, Garcia Márquez novelláit és regényeit a zsamokok-el- nyomottak alapképletébe préselni; nem is volnának jó művek, ha — mint a motolla — csak e téma kö­rül „forgolódnának”. Jog­talan büszkeséggel írom ie: a kenyerét többnyire. újság­író! munkával kereső No- bel-díjas munkájában nya­kon csíphető eredeti foglal­kozása; az első pillanatok­ban túláradónak tetsző írá­sokra jobban figyelve elő­bukkan. hihetetlen pontos­ságuk, minden fölösleges szótól megkopasztott szigoT rúságuk. így ír persze min­den nagy író, de így igyek­szik róni a sorokat a napi- lapterjedelem kereteibe szo­rított zsurnaliszta is. Azután a kisemberek, az indián mí­toszok alapos ismerete is hírlapírói tapasztalatokról Kodály-emléktábSa Pécsen A -baranyai Kodaly-cente- náriumi bizottság emléktáb­lával jeLölte meg azt a he­lyet, ahol a zeneszerző 1ÍH5. október 27-én elmondta , Ma­gyar zenei nevelés című elő­adását. ’A Leóvey Klára Gimnáziumban elhelyezett narvanytáblát Agócsy Lász­ló zenepedagógus avatta fel, maid Tüskés Tibor író tar­tott előadást Kodály és a magyar irodalom címmel. Ez alkalommal nyílt meg a gimnázium irodalmi szak­köre által rendezett kiállí­tás is. [lies SfifiBD*, OF — A hátsó szobát is le- padlózzák, kedves — csití­totta a férje. — A jövő hé­ten nekilátnak, két nap alatt elkészül. Az első szo­bában rendezkedünk be ad­dig — No, pakoljunk? — ug­rott oda két markos ember, őket is az elnök küldte, hogy segítsenek. A gépko­csi vezetője kiszállt, ásított, ő nem rakodik, ő szakmun­kás, nem napszámos. Kü­lönben is már semmi köze Kiss Tamás tanárhoz. Eddig az ő fiát is tanította Sársze­gen, de most, hogy ide he­lyezték, nem érdekli többé. Igaz, jó tanárnak tartották, a diákjai szerették, csak az­tán az az aggteleki eset na­gyon befutott neki. Az öreg Mihók meg is fenyegette, hogy egy este meglesi és agyonüti. Ahogy a bútor a helyére került, megtelt a szoba me­legséggel. Emmikének szép bútort készített az apja, aki asztalos volt, és az egész környéken dicsérték meg­bízható, jó munkájáért. Ha fölrakják a függönyöket, s azt a néhány képet is, ami Tamás diákköri szerzemé­nye, szebb lesz, oust a sár­szegi pedagóguslakás volt riikítóan rózsás falaival. Emmike megnézte a kony­hát, miközben ajkát bigy- gyesztgette. A tűzhely bi­zony régimódi volt, fatüze­lésű, kiégett sütővel. — Az ebédet majd haza- hordjuk — próbálta vigasz­talni Tamás. — Nagyon di­csérik az üzemi konyhát, ed­dig én is ott ettem. A va­csorát meg könnyein meg­oldjuk. Gyere, nézd meg a kertet is. Olyan nagy. hogy '■abból külön meg lehetne élni egy családnak. ' — Nem érdekel a kert! — robbant ki Emmike, és ismét sírni kezdett. Neki­nyomta a homlokát a gang­ra nyíló ajtó mésztől szeny- nves üvegtáblájának, és ho­mályos szemmel , nézte az ydvart, a gómeskutat, a szomszéd ház zilált üstökét. Vigasztalan volt. Később bement a szobá­ba, és arccal a heveróre borult. Tamás követte, mel­lé ült. Ügy illene, hogy vi­gasztalja, hogy megsimo­gassa a haját. Nem könnyű megérkezni egy új lakás­ba, elszakadni a megszokot­tól, a szülőktől, számkive­tettként uüca kelni as *s­mesél. Ugyan nem hiszem, hogy Garcia Marquez vala­ha is megalkuvó volt, ám valamelyest bizonyára min­dig meg kötöttéi! kezét a lap gazdái, akiknél dolgozott. - Hogy a stí'usóó! fölismer­hető újságíró ha nincs- gaz­da — profit- vagy bármilyen érdekeknek alárendelt lap-^ tulajdonos — az. írás mes­terségével föl vertezetten milyen magasra juthat, arról is árulkodnak e kötetek, az első novellákat tartalma­zóktól a regényekig. A várt NobeC-díjat oda­ítélök indoklása így hang­zik Marquez regényeiről: ... a fantasztikusát es a valóságosat ötvözve a kép­zelet gazdagon megformált világában tükrözik vissza egy földrész életét és konf­liktusait.” Egy — még korántsem be­fejezett — életművet, bár­mily magas is a díj, né­hány szóban . méltatni úgy, hogy az értékelés a teljes­ség igényevei íródjék, lehe­tetlen. A Nobel-díj bizottság bizonyára jól tudja, hegy ez az indoklás igaz, és mé­gis kevés. De e sorokat is fölösleges volna tovább sza­porítani. mert az indoklás „támogatása” (nem szorul ilyesmire) ugyanúgy kevés maradna. Annyit teszek még hozzá: mi k üiónósen szeren­csések vagyunk, fordítóink a nagyszerű írások méltó átadói. Ide kívánkozna az emlí­tett Száz év magányon kívül még jó néhány García Már- quez-mű rövid ^ bemutatása, a pályatársak felsorolása és a velük való összevetés. (Ha kívánkozna, méglehet, nem is oly fontos.) S fölsorolás helyett hadd fejezzem be ezt az írást egy nem túl tényszerű, egészen szubjek­tív megjegyzéssé!: nekem a Garcia Marquez-kötetek ol­vasása a ze'nehá liga tá'SHoZ' közel álló élmény. Talán nem vagyok egyedül, de ha úgy maradok, akKor sem szégyellem. Bármit veszek kezembe ettől az írótól, úgy lopakodik be tudatomba, mmt egy dallam. Bennem van, amikor még nem is ér­tem igazán, s visszalapozva, újraölvasva rádöbbenek, álérzése egyenlő volt meg­értésével; mintna áttételek A kaposvári kamaraestek hagyományaihoz képest meglepően sokan voltak kiváncsiak kedden az Or­szágos Fi.harmónia bérleti sorozatának évadnyitó ha n gver.se nyére a megyei könyvtár előadótermében, s a koncert végén a szűnni nem akaró vaslapéba! is ki­tetszett: senki nem bánta meg hogy az élő muzsika kedvééért elmulasztotta a tévé Liszt-sorozatának első részét. Jogosan nem. A Ki­jevi Triónak, ennek a ha­zánkban — ki tudja, mi­ért — eddig ’teljesen isme­retlen, együttesnek a ven­dégszereplése ugyanis ritka csemege volt a kezdő mű- élvezőknek és tapasztalt ze­nebarátoknak egyaránt Már az első músorszám — Beethoven c-moll triója — interpretálásából kitet­szett: Anatolij Melnyikov hegedűs, Vjacseszlav Pono- marjoy gordonkás és Vja­cseszlav Novikov zongorista egyformán nagyszerű meste­re hangszerének, egyszer­smind az érzelmek, a han­gulatok, a formák gyors vál­tozásaira érzékeny, végtele­nül tudatos muzsikus. Mel- nyikov hegedűhangja a fi­nom pianissimorészek'ben is telt. gazdag és fénylő, s ugyanezek az erények jel­lemzik a csellista Pomomar- jov teljesítményét, legföl­jebb a pianista Novikov keményebb billentéstechni- kája tér el némelyest a két vonós felfogásától, stílusától. Játékuk ritmusának feszes­ségén, dallamformálásuk dinamizmusán — például azon a szinte hátborzonga­tó szenvedélyességen, aho­gyan a jellegzetesen beetho- veni fokozásokat kidolgoz­zák — nyoma sincs annak, amit a zenei köztudat egy elavult közhellyel az úgyne­vezett orosz iskola sajátos­ságának nevez: a lassúság­nak, az olvatagságnak, az agyonfuiomítotUsagnak. Schubertnak a Deutsch- jegyzékben 929. számmal jelölt Esz-dúr trióját sem véletlenül hallgatta lenyű­göző tten, szinte visszafoj­tott lélegzettel a közönség, amelynek soraiban ezúttal örvendetesen sok fiatalt láttunk. Egy beteg, számki­vetett, a korai elmúlástól rettegő fiatalember összes fajdalmának tömény* esszen­ciája ez a mű, amelynek előadása során — a fentebb említett muasiku serények mellett — a hegedű és a cselló hangjának színpom­pájára is fölfigyelhettünk. A visszafojtott fájdalomtól csaknem az őrületig fokozó­dó. majd ismét elhalkuló melódia a második tételben bármely hanglemezfelvéte­len megállta volna a helyét ebbem az előadásban, nem­különben az, ahogyan ez á félelmetesen szép téma a negyedik tételben visszatér. Eszményibb Schubert-tol- mácsolást elképzelni is ne­hezem lehetséges. Beethoven nyolc korai dala a természetimádattól, az éjszaka gyönyörűségeitől, a madaídaltól, a szerelem­től, a szabadságvágytól megszállott es meghatott if­jú ember életérzésének fog­lalata, hangulatainak és dinamikai jelzéseinek vál­tozatossága miatt nehéz lec­két jelent a- legképzettebb énekeseknek is. Előadásuk­ra ezúttal Anatolij Bur- mejszter érdemes művész, a Kijevi'Filharmónia szólistája vállalkozott. Burmejszter szép színű, telt és erőteljes bariton birtokosa, színészi adottságai sem utoteóafc. de /— hiányos piánótechnikéja, egysíkú éneklése, a folyto­nos mezzoforték okán — olykor bizony úgy éreztük: Glinka- vagy Csajkovszkij- romámeokat hallunk. „See - reposztásbeli tévedés” — mondhatnánk, ha színházi előadásról volna szó. Mind­ez azonban vajmi keveset von le a Kijevi Trió emlé­kezetesen szép kaposvári hangversenyének értékéből. Szeretnénk még látni, hallani őket. L. A. Naponta 35 ezer vásárló Könyváruház a Kalinyin sugárúton nélküli idegpályákon a sza­vakat forma nélkül csupán ertetmükkel beiemhipmoti- zaita volna. Ltthár Péter meretlembe, ahol senki se várja. De mit mondjon? Mesél­jen az igazgatóról, aki (ked­ves, jó ember? Mondja el, hogy a tsz elnöké mennyi­re segítőkész? Hogy Tó vár nagyon rendes község? Igaz, names vízvezetéke, nincs csa­tornázása, a házban, ahová költöztek, nincs fürdőszoba, a vécé is kint van a ház végen, de élnek emberek rosszabb lakásban is. Csendben ült a heverő szélén, a keze a levegőben, félúton, nem tudta, simo- gasson-e tenyerével, vagy hagyja, hogy kisírja magat Emmike. Az utóbbi mellett dön­tött végül is. Sírjon, csak. Addig ő készít valami hide­get vacsorára. Hozott haza felvágottat, friss kenyeret, begyújt a tűzhelybe, tesz föl teavizet. Van cukor is a dobozban. Csak a citrom­ról feledkezett meg. Szalad­jon ei a boltba citromért? Inkább lemondott a teá­ról. Ehelyett főzött néhány tojást. Amikor félóra múlva bekopogott a szobába, hogy jelenlse a vacsora elkészül­tét. Emmike már a tükör előtt ült, es festette a pil­láját. Ezen Tamás elmosolyo­dott. Kire lehetett rebeg- tetni, pillogtatni itt most egy festett pillát? De hát nem szólt, Emmike sze­reti a formaságokat. Vala hol bizonyára olvasta, hogy vacsorára ülik felöltözni, hibátlanul megjelenni. Az a*n, erről eszebe jutott a A Szovjetunió mind a ki­adott könyvek példányszá­mát, mind az olvasók sza­ró rág. Illett volna azt is az asztalra tenni az első vacso­rán. Kiszaladt a kertbe, letör­dösött néhány vadrózsát, meg is sértette gy tüske a kezét. Egy kancsó vízbe aiiítolta, a kancsót az asz­tal közepére helyezte, majd szertartásosan jelentette: — Talalva a vacsora, vár­ják a ház asszonyát. Emmike fölkapta a fejét. Tamás várta, hogy elmoso­lyodjék, de merev volt az arca. Mozdulata is merev volt, amint a villáért nyúlt. De nem evett, ült csak né­mán, majd hirtelen az asz­talra borult, és sírni kez­dett. Tamás betámogatta a szo­bába, lefektette.1 majd gyen­géden betakargatta, másnap pedig bekopogtatott a köz­ségi orvoshoz... Az iskolából jövet az or­vos elkísérte a tanárt a Ka­zinczy utcai házba, amely tulajdonkeppen a gyepsor volt, annak is majdnem az •utolsó háza. Friss, vízszagú szelek érkeztek a rétről ilyenkor, kora tavasszal. Kö­zel volt a faluhoz a Kórogy- ér, amelynek vize' a hóolva­dás és a tavaszi esők után megduzzadt, kiöntött a kör­nyező legelőkre, amelyéket száraz nyarakon juhok jár­tak. Esténként meg békák kuruttyólása verte fel a csendet. mát tekintve első a vilá­gon. Annak bizonyítására, milyen nagy az érdeklődés az olvasás iránt, elég fölke­resni a Kalinyin sugárúton a moszkvai Könyváruházát: naponta 35 ezer vasárló for­dul meg itt. — Áruházunkban a vá­laszték megközelítőleg öt­venezer könyvből áll -7- mondja Álla Mitrokovics igazgatóhelyettes. — Az ol­vasók igényeit gyakorlatilag teljesen kielégítjük a szak- irodalmi témasban. A vá­sárlóktól érkező megrende­léseket egyeztetjük a ki­adókkal, s az előjegyzések alapján a vevők vagy ná­lunk vagy postán rövid időn beiül megkapják a kért könyveket. Más a helyzet a szépiro­dalommal. A kereslet oly nagy, hogy még az óriási példányszámok ellenére is fenn kell tartaniuk az elő­jegyzési szolgálatot, mert a könyv soha nem elég. A ki­adott szépirodalmi művek pillanatok alatt elfogynak a pultokról. A könyváruház körülbelül tízmillió könyvet ad el éven­te. Tájékoztatási részlege minden — a világ bármely pontján kiadott — könyv­ről rendelkezik információk­kal. és segít is a vásárlók­nak megszerezni a kért könyveket. A népes eladó- gárda bármelyik arusítónője tud tanácsokkal szolgálni. Közülük mindenkinek meg­van a középfokú szakkép­zettsége, csaknem mincíany- nyian tanulnak kereskedel­mi pszichológiát, s általában beszélnek idegen nyelvet is. Ez különösen azért fon­tot, mert a külföldiek, akik Moszkvában tartózko<tnak, rendszerint fölkeresik a Könyváruházát. Elsősorban a rendkívül alacsony árak miatt. A Szovjetunióban legolcsóbbak a könyvek a világon, és a szovjet kiadók ezeket a könyveket jó né­hány idegen nyelven is ki­adják. Ami a szovjet vásár­lókat illeti: őket az a rész­leg is vonzza, ahol Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársa­ság legnagyobb 48 cége mu­tatja be kiadványait. Itt a legkülönfélébb irodalom ta­lálható — gyermekkönyvek, detektívregények, szakiro­dalom. A Könyváruház egyik ne­vezetessége a Könyvbarátok Klubja. Rendszerint szer­dánként gyűlnek össze a konferenciateremben. '— A klub népszerűsége akkora — mondja Jevgenyíj Velicsko, a klub elnöke —, hogy a terem gyakran túl­zsúfolt. A vendégek közül a legtöbben a „Költészet órái” rendezvényre jönnek. A köl­tők találkozásai, vitái az ol­vasókkal egybeesnek köny­veik vagy gyűjteményes kö­teteik megjelenésével. Szeptemberben ünnepelte a moszkvai Könyváruház fennállásának 15. évforduló­ját. Ez az idő nem nagy, de túlzás nélkül mondható, hogy az áruház a szovjet fő­város egyik legnépszerűbb üzlete lett. (APN—KS) Cfolytatjuk) A moszkvai Könyváruházban mindig nagy a forgalom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents