Somogyi Néplap, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG Raymond Depardon: Légionáriusok E. Quertel: Pár Francia fotókiállítás Alig fél évve! azután, hogy a magyar fotóművészet a hőskortól napjainkig tartóan bemutatkozott a Műcsarnok, ban, most, a francia fotóművészet történetével ismerkedhet a látogató ugyanott. A kiállítás felvonultatja a kezdetleges eszközökkel készült korai fotográfiákat s a Legbonyolultabb technikát szolgálatába állító korunk- beii alkotásokat. Ismert nevek, a legjelesebb francia fotóművészek életművéből kapunk villanásnyit. I,űrien Clergue: Genezis Izis: Victor Rázok tér (Párizs) Balia László Búzamező Már közel járt a kilenc^ venedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sókat törődött a do- ■oggaL Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafutását, már semmi vágva. törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, úgy tekintette. hogy letezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emléked is: egyre több egykori kedves tanítvány arca mosodott ed a szénbe előtt. Az öreg tanító ágy éü már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme meg jói szolgait), de a nap nagyobb részében csak ült a karos- /.ekbeu. , hallgatta a mások oesaéigetését, maga csak ritkán szolt bele — s a menye eléggé el is csodáik o- '.ott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja: — Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy oúzamezöt. A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes fény is megcsillant nenne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült iél ez az- óhajtás rég semmit nem akaró elméjében. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiaék a falu szélén laktak, csak ka kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkabálmi alája. nogy átlásson a kertszeli aoK rokon. A pódium még_ aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác végében, mint a színházi páholyban, s tálán bizonyos Sinn házi várakozással is, hogy most valami érdekes . atvam vban lesz részé. A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarjak, nem maradt vele csak a menye. Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon tói hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa. Óriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacsikát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezein mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem Slezák Ottó szociológus egy szép nap betelepedett az irodánkba, hogy kollégámról, Bogyiszlói Dodóról és rólam felmérést, divatos szóval mondva munkafény- kepet készítsen, vagyis feljegyezze, mit csinálunk munkaidőben. — Te, ez a pasas mindent felír! — méltatlankodott Do. dó másnap az ebédlőben. — Még azt is, hogy mikor, hova, milyen céllal megyek ki az irodából, kinek telefonálok. Képzeld, a maszek beszélgetéseim témáját és időtartamát is bejegyezte abba rubrikás füzetbe! — Nem kell begyulladni, az a dolga — vigasztaltam Dodót. — Persze biztonsági okokból harmadnap már virágnyelven beszéltem szeretteimmel telefonon. Amikor feleségem közölte velem, hogy a Rádiusz Szövetkezetnek csekkfizetés ellenében küldjék 300 liter dúsított koncentrátumot, ISO kilogramm kónuszosán huzagolt kannoríádlit, és adjuk vissza üzemképes állapotban a kölcsönkért földgyalut, tudtam, hogy hazaj ele menet tejet, ment lehunyta a szemét, de mindhiába: a két "lezárt lé- tószerv „camera öbscura”- jában sem akart megjelenni a régi kép. Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhívni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az erő életnek hajdani átható szagát scan, és nem hallotta azt az el-el- hallgató félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és vissza vitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontotta el a kis tornácvégi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. kenyeret kell vennem, aGel- kához is be kell ugranom a megjavított porszívóért. Amikor szeretett anyósomat virágnyelven utasítottam, hogy vigye el a kutyákat sétálni, és dobja be a lottó- szelvényeket, Slezák Ottó szociológus máris jegyezte: a főhatóságtól kapott fontos körtelefont három perc alatt továbbítottam. — Apáca, baj van. Lassan elfogy a munkám — sut. togta egy hét elteltével Bogyiszlói Dodó kollégám. — öt nap alatt többet dolgoztam, mint máskor két hónapig. Melót kéne szerezni, mert ha kiszagolják ezt a tétlenséget, kitör a botrány. — Holnap pihenünk — adtam ki a jelszót. — Én elmegyek egy délelőtt is játszó moziba, te meg délután elviszed a feleségedet a fogorvoshoz. Oké? Megegyeztünk. Slezák úrnak az altatódul így szólt: reggel kilenctől én a főhatóságnál Puczurka kartárs szobájában munkavédelmi megbeszélésen veszek részt, Bogyiszlói Dodo pedig délután a dokumentációs központba megy: külföldi céCsanády jános Pajzsra emelt dicsőséged Anyám, anyám, Édesanyám vesződséged százezerszám átüt a kor véres falán hatvanhét éved vasfalán. Írnék, írnék szép beszédet de letorkol a hét halál mit legyőztél, mit megéltél miközben tésztát metéltél a levesbe, káposztába, belevágtál a torzsába négy gyermeked csemegéje ez volt, ez volt, s a szív vére, hét halált festett pirosra, száz élet szólt parancsolva századok mélyéről; szíved s méh ed gyümölcse volt műved: felnőttünk hát erős csonttal, sejtjeinkben ős paranccsal, amit csak a költő sejt meg. élve halnak meg a sejtek, hogy újulva új anyaggal éljen tovább minden élet, éljen tovább neved, fényed, pajzsra emelt dicsőséged. gekkel kötendő szerződés kidolgozásához keres műszaki leírásokat. Különben ez a Slezák Ottó elnyühetetien pasas. Reggeltől estig ott liheg az ember mellett, figyel, jegyzetel, kérdez, munkafényképez. Bogyiszlói Dodónak igaza lett: az erős munkatempó következtében napok alatt elfogyott a munkánk. Így hát hazardírozni kezdtünk. Munkaidőben elmentünk vért adni, parkot építeni, segítettünk leltározni az üzemé büfében. Anyósom néhány nap elteltével idegkimerültségről panaszkodott, mivel minden telefonhívásunk hozzá futott be. Nem csoda. Többször ismétlődő hosszú telefonviták j közepette egy vidéki téesznek eladtam 12 baromfikeltető gépsort, rendeltem 3 vagon cementet, 10 vagon ikersejt- téglát a vállalat irodaépületének generál tatarozásához és nyugdíjasainknak hajókirándulást szerveztem. Bogyiszlói Dodó sem tétlenkedett: külföldi énekkart hívott meg a vállalati ünnepségre, delegációt fogadott, Kiss György Mihály Fénykép készül rólunk Egy óra Bárczy Jánossal Beszélgetés a Vádinditvány, a Zuhanóugrás és art Egy m. leír. százados bizalmas feljegyzései című könyvek születéséről. — Nem tartozom azok közé, akik már ifjú korukban elkötelezték magukat az irodalomnak. Egy háborús sebesülés következtében az ötvenes évék elején látásomat teljesen elvesztettem, ezért fői kellett hagynom állandó és aktív tevékenységemmel. Pénzintézetben dolgoztam. Igaz, később- a Lenin Kohászati Művek tanácsadójaként alkalmazott, de mégis kis híján tehetetlenségbe és munkátlanságba süllyedtem. Az utolsó szaimaszálat az írógép jelentette: 1942-ben, amikor a légierő vezérkari osztályára kerültem, mint legfiatalabb tisztnek, soha nem gépelték le időre a jelentéseimet a titkárnők. Mindig az irathalom legaljára kerültek a fogalmazványaim, ezért megtanultam gépelni. — Mint minden, háborút megélt ember, én is akkori élményeimet dolgoztam fel. Pályázatokra küldtem be novelláimat, de csak kisebb sikereket értem él velük. Igazi íród működéseim azzal kezdődött, hogy felkért a Hadtörténeti Intézet: írjam meg a magyar katonai ejtőernyőzés történetét. Gondolom, a személyi lapom alapján választottak ki, hiszen ott szerepel az, hogy Szálasi- uralomra jutásáig a vezérkariban teljesítettem szolgálatot ezen a területen. Elvállaltam, noha afféle „szellemi rágóguminak” tekintettem ezt a munkát. Levéltári kutatásit helyzetem miatt nem vállalhattam, csak személyes élményeimre tudtam támaszkodni. Két évig kopogtattam gépemen, mire elkészült egy 600—700 oldalas anyag. EJ is süllyedt volna a kézirattárban, ha Cseres Tibor a Parázna szobrok című regényéhez nem keres adalékokat. Ö bukkant rá az én szabálytalan emlékiratomra, s nagyon hizélgő módon azzal keresett meg, hogy nem is tudta letenni, míg végig nem olvasta. Azzal az ajánlattal állt elő, hogy ha hozzájárulok, beviszi a Magvető Kiadóhoz. Nagyon meglepődtem, amikor a kiadó vezetője kitöltött szerződéssel keresett föl. Megijedtem, hiszen nem voltam soha közéleti ember, alacsony rendfokozatban szolgáltam. A Tények és tanúk sorozatban, ahol kötetemet meg akarták jelentetni, olyanok szerepeltek kísért és csótányirtásról tárgyalt egy kisiparossal A rengeteg ügyintézés miatt már-már az idegösszeroppanás határán jártunk, amikor egy csütörtöki napon Slezák úr kedélyesen így szólt: — Uraim, holnap nyugton' hagyom önöket. A főszociológus kartárssal egésznapos értekezleten összegezzük az eddigi felméréseket. Pénteken megtudtuk — a telefonközpontos Giziké mondta el, miután csütörtökön kihallgatott egy telefon- beszélgetést —, hogy Slezák barátunk nincs jelen a főszociológus vezette értekezleten. Sőt, értekezlet sincs. Mese az egész. Slezák úr há. romnapos túrára ment a Pilisbe, a Duna-kanyarba. A feleségével telefonon beszélte meg részletesen a túra- progranfot. Hétfőn könnyű dolgunk volt. Mit mondjak? Mellőzve a formaságokat, percek alatt szót értettünk egymással. S az eredmény? Harmadik napja én viszem kocsival az óvodába a kis Slezák Ottókát, mert apulcájának pontosan ott kell lennie a munkakezdésnél. Egy percet sem leéshet, mivel a többi irodában is fel kell mérnie, mit csinálnak a dolgozók munkaidőben. előttem, rrrimt például Károlyi Mihály és Marosán György. Végül is abban állapodtunk meg. hogy három feltételnek keli eleget tennem. Először is hadtörténetinek szánt munkámat át kell fésülni, hogy civil ember is megérthesse. Másodszor érthetővé tenni az olvasó számára, hogy polgári származású ejtőernyős tisztből hogyan váltam 1945 tavaszán úgyszólván minden átmenet nélkül a demokratikus hadsereg tagjává. Magyarázatul az első részben családi környezetemet és iskoláztatásomat vázoltam, hiszen a „váltásnak” az volt a gyökere Nem tartom, magam. jelentős egyéniségnek, de sorsomban meg lehetett sejteni valamit aiz 1920 és 1940 közötti időszak levegőjéből. Végül azt kérték, írjam le azt is, hogyan helyeztek 1949-ben tartalékállományba, mert az olvasóik kíváncsiak lehetnek arra, hogy miként lehetett simán megválni a néphadseregtől (Háborús sérüléseim miatt kértem leszerelésemet Farkas Mihály akkori hadügyminisztertől, s gondolható, hogy milyen örömmel „isz- koltam” aláírt papírommal ) — 1976 decemberébe® fejeztem be Zuhanóugrás című könyvemet. Tisztában) voltam véle, s jeleztem is: nem történelmet Írok. Amit átéltem, tapasztaltam, azt próbáltam megfogalmazni. Emberi magatartásokat véleményem szerint csak úgy lehet megérteni, ha visszahelyezzük magunkat a korba. Kötetem a múlt évi könyvhéten jelent meg. Sikere nagyon meglepett, hiszen nem vagyok született tollforgató, inkább próbálkozónak tartom magam. Az érdeklődés okát abban látom, hogy olyan időszakról írok, amely foglalkoztatja az embereket. Kortársaimat azért, mert saját sorsukra emlékezhetnek, a fiatalokat pedig azért, mert kicsit többet láthatnak a történelemkönyvek elvont igazságainál. IByés Gyula írta le, hogy az válhat a nemzeti öntudat részévé, amit az írók irodalmi eszközökkel is megfogalmaznak. A könyv befejezése és a megjelenés között öt év telt el. A várakozás alatt elhatároztam, hogy kiemelek egy napot — 1941. április 12-ét — és teásom az ejtőernyősök tragédiáját Így született meg a Vádindítvány című regény. Hangsúlyozottan szépirodalom, tehát írói fantáziám terméke, ami nem zárja ki, hogy meg is történhetett volna Típusokat választottam ki, akik szeriintem nagyon jellemzőek. Harmadik kötetem (Egy m. kir. százados feljegyzései) úgy keletkezett hogy érdekelt a Vádindítványban szereplő emberek sorsa. Kíváncsi voltaim azoknak a beásó életére, akik nem tudják megemészteni a változásokat. Keresnek inkább egy tenyérnyi homokbuckát, ahová el tudják sejteni a fejüket. Nemrégiben vóK egy vita az Írószövetségben, ahol elmarasztaltak nóhánya® azért, mert „negatív hősöket” szerepeltetek. Az én munkámat, s a mostani világítást a színes televízióhoz hasonlítanám, sőt, az lenne a legjobb, ha „holografikusán”, tehát több dimenzióban látnánk a figurákat. Nincs ellentétben a történetírással az, amit megfogalmazok, pusztán szeretném, ha írásaim hozzájárulnának a műit jobb megértéséhez. Lejegyezte: Gábor László
