Somogyi Néplap, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
F-oehs úr lenjeit* sß utolsó falat pörköltet, aztán a feleségéhez fordult: — Rózái! Van még pörkölt? — Csak a Julika része — válaszolta az asszony, és fölállt a konyhaasztaltó!. — De szaft csak maradt? — hitetlenekedétt Fuchs. Az asszony belenézett a lábasba, az tan a merőkanálért nyúlt. Fuchs elegedet.! morgással fogadta a pótlekot. Nehezén állt föl az asztaltól. Öt-hat percig szuszogott, piszkálta a fogát, s csak immel-áimmal törődött bele, hogy a vacsorával a nap tu la.idoniképpen véget ért. A szobában megpróbálkozott még a Népsport esti kiadásával, de az olvasáshoz már nem sok kedve maradt. Felesége közben végzett a konyhában. s rányitotta az ajtót. —■ Fél tíz — mondta. Fuchs fölnézett*. — Feküdjek le? — Fél tíz, és a Julika még nincs itthon — szólalt meg újra az asz- szony ingerülten. — Hát nincs, az Igaz ... Hány órára ígérte? — Hány órára ? Hány órára ? Nincs itthon, ez a lényeg. Nincs, és nem is tudjuk, merre jár. Tegnap reggel elment, és még mindig nincs itthon __ — Te engedted el, Rózái __ — Én .. . Mert ae én szívem sincs vasból. És miért ne mehetne le a Balatonra egy lány? Itt kuksoljon velünk? Szórakozzon, egy kicsit. Utó végre már nagy lány. Negyedikbe megy az ősszel,' s ha a jó Isten megsegít bennünket, jövőre már egyetemista lesz . .. — Akkor jól van — mondta Fuchs, és visszazökkent az újságjába. Az asszony keskeny bádogkannával járkált a szobában. Öntözött. Fuchs hasára ejtette az újságját, és a íelesegere meredt :-— Reggel mar megöntözted ezeket. — Ebben a hőségben sokat kell öntözni. — A bankban mi hetenként egyszer öntözünk. — Képzelem. — Mit képzelsz? Olyan szép kaktuszok sehol sincsenek, mint a pénztárban. Odajárnak hozzam csodálkozni. A főkönyvelő tőlem kért bujtást. Nem lehet agyonon- tnzni a növényeket. Ez mar nem föld, amiben ezek vannak, ©z már iszapfürdő, mocsár . .. — Istenem ... — Mi az, hogy Istenem? Ez már mocsár. — Nem tudom, hogy a Julika merre járhat? — Hagyd mar abba az öntözést. — Megállt egy autó, nem . .. ? — mondta az asz- szony, és az ablak felé füleit — Na és, ha mega fit? Julika nem autóval ment. — Nem, autóval. A barátnőjével .. . De esetleg. — Nahát Rózái.. . Összebeszélsz munden marhaságot. A z asszony mereven a férjére pillantott: — Fuchs! Jobb. ha lefekszel aludni. Pihenned kell. A végén .még elszámolod magad a pénztárban, és nem sikerül megtakarítanod a mankópénzt. Fuchs megszemlélte a feleseget. Tűnődött egy keveset, hogy vajon komolyan beszél-e vagy csak sértegetni akarja. Nem tudta, hogy mit akar a felesége. így aztán kibámult az ablakon, és ásított egy nagyot. Tíz óráig mocorgott a karosszék e* az' ablak között, de tovább nem várt. Lefeküdt. El is aludt mindjárt, jóízűen, melyen, hangosan. Istenem, ez a férjem — sóhajtott Fuchsné, aztán kihúzódott. a konyhába. — El- mósogatott. A falról leemelt egy régi rézedényt, amiben valamikor habot szoktak verni. Rongyot fogott és szidolt. Ledörzsölte a zöldes rézoxidot, aztan kifényesítette, Amikor végzett az edénnyel, sorra vette a kilincseket is. Aztán báiou&ta a - Töaszosrvószo» feooott mö»- tátt s valami bizonyosságot keresgélt a seszinű kacskaringók között. A mintázat na,gyón elvásott, a világok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon bar- nállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha illata, az olvadó, vastag zsírszagok. — Istenem .. . Milyen szerencsétlen vagyok — mondta hangosan. — Ujja a viaszoevástzon síkján matatott. Keresgélt valamit. Elmélázott. Fajit a háta. A csöngetésre összerezzent. Éjfél mér elmúlt. Kiment, ajtót nyitott. — Nahát... Julika ... — mondta, és megcsókolta a lányát. — Csókolom, anvn! Apu már alszik? — lépett a lány az előszobába. — Most aludt el szegény apád . . . Nagyon ideges volt miattad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye ... — Ö, az apu ... — mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált. — Gyere, egyél! Jó kis pörköltet főztem . .. — Ó, anyu ... Megyek is már, csak megmosom a kezemet ... Olyan koszos vagyok. A szél hordja a poi*t — mondta a lány, s hirtelen beugrott a fürdőszobába, es magára zárta az ajtót. Fuohsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét: — Seél. .. Milyen szélről beszélsz? Nem volt seél. .. A lány hangja a vízesobo- gáson át, halkan érkezett: — Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet. A pörkölt gyorsam megmelegedett. Kiöntötte egy ctwneptámyérba, aztán evőeszközt. kenyeret s kovászos uborkát is oda készített as. asztalra. Leült az egyik székre és várakozott . .. Egyszer csak látta, hogy a pörkölt már nem gőzölög. Kihűlt. Fölállt, és kiszólt a folyosóra : — Julika! Kihűl a pörkölt . . . — Megyek már, anyu — mondta a lány, de meg sem mozdult. Fuchsné gyanúsnak találta az ügyet, és bekopogott az ajtón: — Julika! Mi az ördögöt csinálsz? — Jaj, semmit, anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát? Ügy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni. — Fuchsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta is Julika isácolaköpenyét. Lenyomta a kilincset, Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyi- re kinyílt. — Dugd be ... — Nyisd ki rendesen! Igv nem tudom begyöszmékelni ezt a köpenyt. — Dehogynem. anyu. Olyan ügyes vagy te . . . Fuchsné türelme elfogyott, s belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára lógott. Fuchsnét bol- dot, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány.” De aztán hirtelen el- komorodott. A lány vállán egy fogsor kekeslila nyoma éktelenkedett. — Mi az ott a váltadon — csattant a hangja. — Az Ica olyan marha. Lehúzta róla a takarót, és belém harapott — mondta a lány sírós, bizonytalan hangon, s a két karját szarosabbra zárta a melle előtt. — Az Ica? Bertha Bulcsu Fuchs úr szemefénye —-ns». — Az fcáttafc nnóta írásinak ilyen lófogai? Ezek tófogak. — Pedig az Ica vott.-i Fuchsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csattant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak. — Igazán . . . Anyu . . . — Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágot?! — Elszakadt. . . Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fára barackért, és elszakadt. Ott is maradt ... — Fuchs/né tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés. — Te disznó... Te utolsó .... Erre neveltünk léged!? Nesze, te utolsó . . . Megmondod végre az igazat? Kivel henteregtél, te utolsó?! Jaj, anyu... Ne, _____ anyu... — sírdo- gált a lány. s az ütések elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen. Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt. Látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyomok. — Megtörtént, aminek nem szabadott volna. Egy diáklánnyal... Be- ' ' lehalok a szégyenbe. — Ó, egek! Mi lesz. most? Férjhez keli menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! N yilatkozott vagy nem? — Kicsoda, anyu? — Az illető ... — Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába __ — Az irodájába? Hát irodája van már? Hány eves? — Talán mint apa . . . — Micsoda?! Mint apád? Öregemberekkel henteregsz?! Te lány, én azonnal megörülök. Megőrülök .. — Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, én meg nem . . . Ott. álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszkedett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam . . . Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki vikendháza, meg a Balatonon is. — Megőrülök — nyögte Fuchsné. — Ó, anyu. .tó Ne légy ennyire maradi ... F uchsné elvesztette az önuralmát. Ököllel csapott .le a lányra. Ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött az üveg- polcnak. A polc eltörött. Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is fölébredit a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán felült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall, az sírás-e vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban. Karinthy Frigyes találta ki a harmincas években Richtig bácsi halhatatlan figuráját. Ez a tipikusan pesti ember szó szerint vesz mindent, amit mondanak neki. Ha valaki kijelenti előtte: fölrobbanok, értesíti a tűzoltókat: amikor úgy dobják ki, hogy dögöljön meg, szomorúan elindul a temetőbe ... Nincsenek már olyan naiv emberek, mint Richtig bácsi. Gyanúm szerint azonban valamennyien Richtig bácsivá változunk, amikor más népek szokásainak megértéséről van szó. Magyarországon például őszintén hiszik, hogy az angolokat a pontosság jellemzi. Volt már nálunk olyan hivatalos angol delegáció, hogy a vendég magyarok előbb tűntek föl a fogadáson, mint az angolok; vagyis — a magyarok pontosak voltak, míg az angolok Karabah új dalai. Gabrieljan festménye. Iby András Unokáim képe Verset már régóta nem irtom, szívemre ült a rémület: atomhalál, szárnyas rakéták, készülődő halálszüret, a gazdasági válság réme — átéltem már mint kisgyerek — s a képernyőről rámmerednek pusztító, szörnyű fegyverek. Most csend van a szobámban. Este, Órám tiktakját hallgatom az íróasztalomnál ülve. Fehér papír az asztalon, és szemben velem egy fényképről tekint reám két unokám, egy komoly arcú kisfiúcska és egy mosolygó kisleány. A kisfiúcska épp hatéves, pár hét, s az iskolába lép. Elnézem őket párás szemmel, és hallgatom, mit mond a kép: Ugye, nagypapi, szép az élet? Ugye, leszünk mi boldogok? Ugye, majd megnövünk, s reánk vár ezernyi nagy felnőtt dolog? Fülembe kórus hangja zendüE, kis gyermekek kérő kara. A sok üde hang összecsendül, s zúg, mint hatalmas orgona: Mi játszani és élni vágyunk! Felnőni tisztán, szabadon!... És én a felnőttek nevében most szégyenlem magam nagyon. James Hanley A nevetés nevében — Őrmester — szólt a bíró —, kérem, mondja el a történteket! Az őrmester a vádlottra I nézett, és így kezdte: — Ez az ember, kérem tisztelettel, részeg volt Az utcán egy hatalmas zászlóval sétált amelyen ez a felirat állt: „Emberek! Boldog életem volt!” Látva, hogy megsérti a közrendet, akadályozza a forgalmat, haladéktalanul előállítottam. — Hol az a zászló? — kérdezte a bíró. — Itt, kérem — felelte a rendőr, és szétgöngyölte a hatalmas lepedőt. — Jóságos ég! — szőp- nyülködött a bíró. — De hisz ez olyan széles, akár az utca.. Kérdően a vádlottra nézett, egy ötven év körük, közepes termetű férfira. — Neve? — Henry Johnson.. — Foglalkozása? — Teherautósöfőr vagyok, uram. — Hány éves? — ötvenhat. — Nős? — Igen, uram. Feleségemmel és öt gyerekemmel élek együtt. — Kérem, mondja et na történt! Minden szem a vádlottra meredt. Az vállat vont és késtek. Pedig tudható: az angolok épp oly pontosak vagy épp oly pontatlanok, mint a magyarok — itt is, amott is embere válogatja. V annak mégis nálunk olyanok, akik a más népek szokásait a kelleténél jobban ismerik. Számos angol nyelvkönyv megtanítja a tizedik leckéig azt a mondatot: „Engedje meg, hogy bemutatkozzamNos, ez a mondat az angol nyelvi szokások közt egyszerűen nem létezik. Valaki turista megérkezik Angliába, és bemutatkozik. Kiejtése szebb is lehet, mint Károly hercegé, a leendő uralkodóé, akkor se fogják érteni, miről beszél. A szokás — nagy úr! — azt írja elő, hogy ezt mondjuk: nem hiszem, hogy találkoztunk volna . .. A történelem legcsúfosabb Richtig bácsijáról nemrég olvastam. A német kémszol— Hát, uram, nagyjából így történt Minden reggel fél hétkor kelek, reggelizem, és indulok a munkába. Este hat körül érek haza. A minap, miközben esti teámat iszogatom, ezzel lép oda hozzám az asszony: — Olvastad, mi van az újságban? — Miért kellett volna olvasnom? — kérdeztem. — Azt írják, hamarosan teljesen eltűnik az oxigén a levegőből — és ezzel kezembe nyomta az újságot. No hiszen, volt abban aztán minden: árvíz, gyilkosság, légi katasztrófa, tűzvész. — Milyen különös — gondoltam. — Akad még egyáltalán kellemes dolog ebben a felfordult világban? A teremben valaki eltüsz- szentette magát, mire a bíró így szólt: — Csendet kérek. Vádlott, folytassa! — Szóval ezután egész éjjel le sem hunytam a szemem, sehogy sem fért a fejembe, hogy hát ilyen nyomorult világban élnénk. Tegnap is például, munkába menet, összefutottam a szomszéddal. — Szervusz! — köszönök neki. — Milyen szép időnk van mai Nem igaz? Mire ő ezt lökte oda nekem, savanyú grimaszra húzva a száját: — Ezt meg honnan veszed? Egy utcával odébb egy ismerős asszony mosta az ablakot Arca gyászosabb volt, mint a temetőkapu éjfélkor. gálát a második világháború idején számos ügynököt képzett ki arra. hogy ejtő- ernyő-vel Angliába érkezvén értesüléseket szerezzen. A kémtanárok nagy fölkészültséggel láttak hozzá az oktatáshoz; áttanulmányozták a kortárs irodalmat, többek között a halhatatlan Forduljon Mr. Psmith-hez című regényt. Abban olvasták, hogy az angol ember kockás kabátban jár és gamásnit hord. Hogy mi a gamásni? Sherlock Holmes viselte olykor cipője fölött. A gamásni azonban már jóval a második világháború előtt kiment a divatból. A német kémszolgálat azonban igazi Richtig bácsiként komolyan vette a Forduljon Mr. Psmith-hezt. És néhány kémet gamásnival ellátva dobott le Angliában. Egyetler óra alatt elfogták őket, a feltűnő gamásni miatt... Még köszönni sem mertem neki, nemhogy a szép időről beszélni. No hiszen; képzelem, mit. válaszolt volna! És egyáltalán: az utcánkban, szinte csupa olyan ember él, akinek az arca — ha netán mosolyra rándul — úgy kezd repedezni, mint az öreg vakolat. Így szóltam hát magamban: — Ha már körös-körül ilyen rút a világ, csinálok magamnak egy nagy fehér zászlót. Fehéret, mert hogy az a vidámság, a nevetés színe. — Rávarrtam az általam kitalált mondatot alaposan felömtöttem a garatra, és — lesz, ami lesz! — kimentem vele az utcára. Igéin, uram, égyszérűen részeg voltam, és boldognak éreztem magam. — Emberek! — kiáltottam. — Nekem boldog életem volt! Gyertek, örüljetek, nevessetek velem harsányan, vidáman, hogy mindenki hallja! Hisz könnyebb így az élet! A tömeg pedig csak borús tekintettel meredt rám. Ügy bámultak, mint egy majmot az állatkertben. Netán olyan rég nem nevettek, hogy már elfelejtették, hogyan is kell azt csinálni ? Csak értetlenül sugdolóz- tak, és várták, mi fog történni. Aztán odalepett hozzám ez a rendőr, és azt kérdezte tőlem, hogy mi folyik itt. Én meg mondom neki, hogy semmi különös, csak épp meg akarom mutatni ezeknek a csodabogaraknak, hogy hogyan kell nevetni, mert úgy látszik, elfelejtették. S közben meglengetem a zászlómat. A rendőr valamin megsértődött, és így folytatta: — Na, nézzék csak, micsoda nagyokos! — Mire én azt felelem neiki: — Nem vágyókén nagyokos; egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Pusztán elegem van ebből a keserű világból, unom már magam körül ezeket a zord, fancsali arcokat. Elhatároztam, hogy újra megtanítom nevetni az embereket, ennyi az egész! — Erre megdühö- dött, és betuszkol,t a zsupp- kocsiba. — Maga túl okosnak látszik, meg aztán a forgalmat is föltartja! — Úton az őrszoba felé meg azt mond .ja nekem, hogy sehogy sem érti, amit én itt a nevetésről összefecsegtem. Erre én azt kezdtem el magyarázni neki, hogy mi lenne nevetés nélkül a... — Elmeszakértői vizsgálatot kérek! — üvöltötte el magát a bíró. — A tárgyalást ezennel berekesztem. Fordította: Grabócz Gábor így kezdte: Ungvári Tamás Forduljon Psmith-hez