Somogyi Néplap, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Illyés Grata* Révész Napsugár rajz.. ságfrarcos cél volt: a v»>ó- ság Habsburg-tartományi lét, torok hódoltság, legjobb eset­ben a magyar államtól for­májában is, politikai hely­zetében is eltérő erdélyi fe­jedelemség. István szelleme azonban augusztusról augusz­tusra fölemelkedett az örö­költ emlékezetben, és hir­dette hol kisebb, hcd na­gyobb földrajzi területen a Magyar Állam, a magyar al­kotmány létét, igényét, kor­ról korra módosuló eszmei­társadalmi tartalmát Persze hogy mást ígért Szent Ist­ván Pázmány Péter katoli­kus magyarjának és Bethlen Gábor protestáns magyarjá­nak, mást Rákóczi kurucai­nak és megint mást Pálffy J ános labancainak, Petőfi engesztelhetetlen forradal- miságának és Jókai szelíd, egyezkedő hajlandóságának. Nevezték vala bár Szent Ist­vánnak vagy I. István ki­rálynak: ugyanő volt. István forradalmár veit a szó legszigorúbb marxi ér­telmében: egy elavult és kö­zösségi létet fenyegető tár­sadalmi forma helyére elvi alapon, kíméletlen követke­zetességgel új, akkor legkor­szerűbb társadalmi formába vezette át a népet Méghoz­zá úgy, hogy egész maga­tartása úgyszólván minden valamire való utódjának vallható és vállalható példa­kép. István ma tatán idősze­rűbb, mint valaha. Hiszen ma, századunk szakadatla­nul elet veszélyes buktatói közt egy, végre valóban em­berséges és emberi kultúrát igénylő — vagyis humanis­ta — szocialista haza közös kiformálása folyamán meg­tanultuk, hogy az anyag adott keretei közt gondolko­zó materialista és egy anya­gon túli perspektívában re­ménykedő hívő, egy bölcse­leti kérdésekben tanácstalan agnosztikus, egy cselekvő kommunista közéleti ember és egy méltányosságban élő­cselekvő magánember vég­képpen egyetért abban, hogy másodrendű kérdés mindaz, ami elválaszt, ahhoz képest, ami összeköt. És alá örök­ségként, életérzésként, érzel­me szerint, kultúrája alap­ján úgy tudja magarój, hogy magyar es képességei sze­rint a tőle különböző véle- ményűekkel együtt munkál­kodik a humanista-békés- szocialista ' Magyarország formálásán, annak a nagy közös példaképe 5, István, Géza fia, Árpád nemzetsé­géből, aki évről évre augusz­tus második felében elébünk lép és figyelmeztetve int ama közös cél felé, amelyet oly következetesen 6 kezdett el. A mi mostani alkotmá­nyunk István szenemének mai jogi megfogalmazása. Nem véletlen, hogy a mi alkotmányünnepünk naptár szerint azonos I. István nap­jával. Az ő szelleme és a mi alkotmányunk összeköt bennünket és erősít a közös, emberséges célok megvaló­sításában. Patkai Twatfar Régi nyarak előhívott képei Talán, mert nyár volt, és eljött a keresgélések ideje, eljött a vándorlások, ideje is. Megyek. Át-keresztül a városim. Keresek valamit ezen a nyárközi sistergő-fortyogó délutánon. Egyszer megmdtdnák fö­löttem, valahol a kék ég finom hártyáin tál a lovak. Megindulnak a jegesember kocsijával. Jönnék alattam is, csak szemből nem jönnek. Paták, patkók koppatrásai az au­gusztusi ég útjain. Ott állok maszatosan, dinnyét majszolva valahol, uz újvárosi Kossuth?vfea-:, gyü- mölcsöskofai között täfEdfei utolsó jégtábláját rakja le ponyvás kocsijáról a husza­dik század utolsó jegesem­bere. Szótian. A lovak emel­getik lábaikat, szaporán, szinte felgyorsítva, mint valami burleszkfi Imben. És a CsákányKféle vendégé aj­tajában eltűnik, a, jeges. EL tűnik; örökre. Mintha sejte­né, bogy,;: holnap már nem lesz' rá, szükség. Aztán feszül a gyeplő, egy gyerek ® a bak<ml Újra kopogások, de ahogyan távolodnak, ágy erősödik, erőszakosodík dob­hártyámon a hangjuk. Hiába valóság most- a mo­torok förtelmes tülekedése is, csak a kopogást haliam. Megfeszülnek szívem gyeplői is; menni kell tovább. Most csönd -ran a vár tövében, temetői csönd, de fönt a Káptalan-dombon ki­rándulóktól színes > a nyár. A Rába is megöregedett, el­fáradt, piszkosabb lett, ösz- szébb húzódott. Vagy mindez csak éveim optikai csalódása/? Ki tudja? Hogyan is lovagoltam a taverna ágyúin? Akkor dél volt. Horgászok ültek moccanatlanul csónak­jaikban. Azóta sem láttam szebb szabadtéri tárlatot. Nem mozdult a levegősem. Aztán jött valaki nagy siet­ve. Fajtásszekeret húz maga mögött, lendületesen, fiata­losan. Kilóg a tárlatból. Áll­ványt állít,, vásznat vagy pa­pírt tekercséi. Fura kinézetű, ősz és lo­bogó hajú ember, pipával a szája sarkában, svájci sapká­val a fején. Gyorsan körbe- álljtfk. körbejárjuk, körbevi- hancoíjuk — mi, térdnadrá- gos gyerekek. 0 meg sietve, majdhogynem kapkodva ke­veri a palettán a színeket. Szöknek a nyár katonái, futnának ecsetje elől az fez­be. Amikor el-elkap egyet, fötrakva a vásznára, , hátra­lép, s meggyújtja időközben kialudt pipáját így megy órákon fceres»- tül. Ezen a képen meg három klöttgatyás, boldog gyereket látok, amint lábukat Ingáz­zák az uszoda medencéjébe. Közölök valamelyik én te­hetek. Gyűrött, kopott ftrtoerá­ígen. Az első tempók..Azok. ; voltak a legnehezebbek. Az­tán már hosszában is átúsz­tam a medencét. Ezt nem lehet elfelejteni, olyan, mint az első szerelem. Az úszóvizsga elől mégis megszöktem. Irigykedtek az­tán otthon a falusi pajtá­saim. Mert nálunk csak nagy ritkáin, a nyári esőzésefcide- jében, fürödhettünk a pát- kaá Pap-réten- összegyőftetóz- beni Ezen fürdések; után többnyire ki is sebes ©ettünk az esővíztől. Életem első mozija. Gub­basztok, meg sem merek moccanni a nyikorgó székek miatt. Kár, hogy a film cí­mére már nem emlékszem. Csak hagy fehér hattyúk úsznak át órák hosszat a mozivásznon. Ennyi maradt belőle. Egy napon jő« a tevéi: ____ gyere haza kisfiam, n álunk már kezdődik az ara­tás...” A kötSterftes eSSl soha- i sem tudtam megszökni. Ha . elbírtam volna a kaszät^azt szívesebben csáKBtara volna. Arat most a városi nyár is. Turisták ezrei csattogtat­ják a fény képezögépeSket, elegáns fitmkamenák znrrog- nak; beállás, diszkrét mo­soly. Amott egy fateaí kisgye­rek csodálkozik a szökőkút víz-sugarain, s a park öreg gesztenyefájáról tekop pan egy idő előtt beérő vadgesz­tenye. Idegurul a lábam elé; az ősz nagy barna szeme; Lüktet, lobog, füstöl, haj­szol ez a nyár. Vagy csak sürgősebb tett valami Sj honfogfatássa készé­nek a madarak; új honfog­lalásra szívem madarai. Pe­dig már hány, de hány éve itt röpdöstek a Város terei fölötti Keresték AZT a jegesem­be rt, AZT a festőt, AZT a tempót. Mindmáig hiába. Ram a késő délutánon an­tán megtaláltak valamit. Va­lami elveszettnek bittet! Egy másik jegesem bért, egy má­sik festőt, egy másik tem­pót. ... Megtalálták, nett tacRSk, hogy nem veszhetnek el; csak az egyiknek elolvadt már a jege, a másik élmyűt- te a pajtás-szekerét Én meg azóta tetettem az úszó vizs­gát fiák. Sxűts László A világ udvara Lesem-az udvar életét, a tavasz kukorit, Köröz a vércse, szétveti kotlos a szárnyait. Lesem az udvar életét, amint már annyiszor, Elszáll a vérszomjas árnyék, elül a könnyű por. Lesem az udvar életét — a macska merte jár? — CsiUau a tört üvegcserép, illatozik a nyár, Lesem az udvar életét, a forgács egyre több, Rossz kútkáván borong a Hold, akár egy úritök. Lesem az udvar életét, lassan oly ismerős. Deres a drót, benyálazta végig a csiga-ősz. Lesem az udvar életét, már délben alkonyul, Füvek emlékén rágódik ketrecében a nyúl. Lesem az udvar életét, visszavonul a tél, , VecUi tavalyi tolláit mindenki, aki él. Lesem az udvar életét, s a tavasz újra int, Megkerülték hát a napot óljaink, tyúkjaink, Körbe járta hát artapot — ház, ifert, kerítés, Ja, Kezdi, elölről életet a Világ Udvara. Lesem kerengő életét, amint már annyiszor, így telt el ifjúságom és így jött a férfikor. Lesem az udvar életét s ha teszek valamit, Úgy hasítom a fát, hogy az engem szintúgy he sít. A MAGYAR MÚLT MOSOLYA ÖrShSs hála A napfény, a tavas!', a myár beleköltözött a búzába; öltözik át a munka már szabadságba, boldogulásba1 Forognak a hű évszalcok, bért, hozamot pontosan hoznak: ahogy az aratás nagyobb, úgy emberiesül a holnap; ember kezében úgy forog nagy kormánykereke a sorsnak. Egy rezzenésnél hála sátánt valahol bennem, valahányszor fölgyújthattam a villanyt, megindult velem a vonat, melegen ehettem az ételt, besuhant egy rég-rátt írásból fejembe egy hű gondolat: folytathatom a születésem. •A tan* MNetaa«rn«M Jelent verse. Bihari Sándor Kenyér Kenyér az aszMIttmtm. zmsm. mjn-a . *!—' — ■ *- ■ /WOGT ,TSSiuiC£SüttXStf'i:'tSS&Rm akkor is, ha a boitbót rreüő, i ki tartja, honnan a- Oszt — otthoni szexmthaetMuéemí, — ÍWvKW* ahogy anyámé nagyanyám szitálta és dagasztotta meg a lisztjét s fűtött alá. A kéziratos gyűjtemény­nek. amely 1762-ből szárma­zik (teljes címe: Nagyenyedi síró HerakHtus és hol mo­solygó s hol kacagó Demok- ritus), csak 1943-ban került kiadásra az Erdélyi Ritkasá­gok című sorozatban. Akkor sem teljes egészében. Írója, Hermányi Dienes József 1699-ben született és 1763- basn halt meg. Nagyenyedi református lelkész volt. A gallus és a francia kibékülés Volt Nagyenyeden 174« tájban egy Fazekas M. Gá­bor nevűr tanácsbéli, nem gonosz,1 temem- tudatlan em­ber. Midőn egy városi tré­fás, de értelmes ember con- ci vistől (= polgártól) azt kér- dé: — Jő uram, mi jó hírrel bűvölködik kigyelmed? Monda a jádzi ember, ki deákul is értett: — Nem tudok most egye­bet, édes Fazekas Gábor uram, hanem azt, hogy a gallusk a franciával megbé­kéllek. Melyre szólt, a szegény Fa­zekas : — Hála legyen az Isten­nek! Ezzel elváltak egymástól örömmel,’ égjük a maga tré­fájának, másik a békesség nevének örülvén. k Francia — latinul. Zágoni csepp Zágon nevű faluban haj­dan megszállván éjjelre hál­ni egy úri ember, elküldi inasát a korcsmába ej tel (= régi mértékegység) bo­rért vacsorára. Midőn az inas vitte a bort a szállás felé, találkozik egy vén asszony- nyal, aki megkérdi az iná­tól, hogy mit viszen. Meg­hallván, hogy ‘ bort, monda az inasnak: — Acki igyam belőle egy cseppet, édes fiam, mert majd meghaló,; szoinjan. Kezébe adta az inas az edényt, és az asszony el nem vette szájától, míg égy csep­pig meg nem . itta. Az inas elcsodálkozva mondta: — Anyja! Ördög a lelked! Bár ittál volna egyszer jól, csak egy cseppet ne ittál volna! S visszament a korcsmá­ba, s a maga pénzén mást töltetett a bor helyett. In­nen ered némelyek közt eme szó: a zagoni csepp. fi kérkedő borbély Kandó nevű jóforma, ne- kitöít, kérkedékeny, részeges ifjú pápista borbély volt Ud­varhely városában, akit nagy bajjal előkerestek, hogy a professzoráén, Szigeti Györgynén. eret vágjon. Mi­kor érvágó vasát forgatta, igen reszketett a keze, én pedig mondok: — MSt reszket a keze, ha igaz mesterember kekned? Azonban történetből elta­lálta az eret, végre bé is kötötte, és néki egy ital bort adtak. Mint valami trésó, kezdett kérkedni: — Hercegeken, hercegasz- szónyokon vágtam én eret, mégis kezem alá szól kel­méd, aid ahhoz nem ért! Ezzel eloszlánk orma n. Minthogy akkoriban ott pes­tis kezdődött, elhagytam azt a várost. A pestis után meg­látogattam Szigeti György professzoromat, s asztalnál, ebéd felett, szó esett Kan­dóról s az érvágásról. Ak­kor az a professzori ember elbeszélte Kandó cifra halá­lát, mely e szerint volt. Mirigye szökvén Kandónak, megy Borbé Péterné özvegy menyecskéhez, kinek része­ges férje azelőtt kevessei halt meg. Monda Kandó: — Mit izensz uradnak, me­nyecske. Mert én odamegyek. Mond a siránkozó egy­ügyű menyecske: — Nem tudom, mit izen- jek, hanem mondjon keimed őkegyeimének sok egészsé­get. — Ebadta bolond asszo­nya! — mond Kandó. — Hiszen én meghalok, s po­kolba megyek urad után. Ezzel szállására menvén lefeküdt, s holtig ivott. Mi­kor elközelíte halála, lábá­hoz tétette a kancsót. s el­rúgván, meghalt. (1762) sütötte a kemencében; s r . tikiét ahogy apám, nagyapám ehetette s learatta még a búzát s Lator alá, a vízmalomba vitte őriem — aként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem; pedig, anyám, nagyanyám hol van a dagasztó kéz? Föld alatt És, apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt De a fiatok ittmaradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett; s miről csak egy címke mondhatja meg, hogy ki — melyik névtelen üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem, s hogy ki vetette el aratta le s őrölte meg, — név szerint, személy szerint nem tudom sose, — egy tudott ország kering köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye, s én vágyamig érzem is- át, kenyér ize, ereje teremt országot bennem s föld tenyerén egy emberi végtelent. Itt, Európa legközepérr, a Duna—Tisza táján immár közel teljes ezer éve, ha az érlelő nyár után, a szürete­lő ősz előtt augusztus hó­napjának második felénél tart a naptárral számolható idő — a nemzedékek és év­századok örökítette emléke­zetben mindig újra-újraúgy lép elő az államalapító, a szép emlékezetű, a kérlelhe­tetlen, meg nem alkuvó Ar- pád-nembéli Géza fia István, ahogy Shakespeare színpa­dán olykor-olykor megjele­nik egy kísértet, hogy va­lami nagyon fontosra emlé­keztessen. .— István szelle­me évről évre figyelmezteti azokat, akik itt itthon tud­ják magukat, hogy legyenek olyan következetesek enma- gukhoz, amilyen következe­tes volt ő, akinek művét rontottuk vagy javítottuk áradó évszázadokon át, de akárhogy rontottuk, akár­hogy javítottuk, arról a Mű­ről volt szó, amelyet egy elszánt és felettébb teendőit értő nemzedék élén ő való­sított meg. Legegyszerűbb, legáltalá­nosabb értelmű, de talán legkevesebbet mondó fogal­mazásban ezt a müvet a Magyar Államnak nevezzük. A jogász és a politikus el­me nem is nevezheti más­képpen. Valójában azonban az a Mű vagy ha tetszik tár- sadalmi-iélektani létforma, amelynek erkölcsi parancsai­ra vagy még inkáob teendői­nek tudatosítására István szelleme figyelmeztet, esu- pan közjogi formáját tekint­ve: állam. Mar csak azért is több a közös erkölcsi fel­adat, mivel az állam, amely­nek intézményes keretén be­lül ro ránk feladatokat a változó körülmény ű lét, idő­ről időre igen változó tar­talmú. Hiszen már a kései Árpádok ábrándos vagy gya­korlati -érzékű imézményíor- málóinak (II. Endrének, a hazai feudalizmus utópistá­jának vagy IV. Bélának, a bűnös hibákon okulni képes mindent újjáépítőnek) ma­gyar állama már nagyon i-s különbözött István, László, Kalman, III. Bela még me­rőben másféle jogeszménvű es jogrendű földesúri — az en ifjú jogtörténész korom- oan ügy mondtuk: patrimo- nialis -— királyságától. Me­gint másféle volt a szolid Anjouk és a kalandor-játé­kos humorral bűnöző Zsig- mond franciásan nyugati modell»: hűbéri állama, s mindezektől merőben külön­bözött Mathias Coryinus, azaz „Mátyás az igazságos” polgárosodást, sőt majdani felvilágosodást, állampolgá­ri méltóságot előkészítő pom­pás reneszánsz magyar álla­ma. Utána pedig... Hiszen Mohácstól kezdve a Magyar Állam ábránd. Vagy politi­kai program, vagy szabad­Hegedős Gén István király szelleme---------------­--------------. S z&szai Károly rmjE»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents