Somogyi Néplap, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
FÉNER TAMÁS FOTÓI fW> év Mária lány Fekete Mona Lisa Hortobágyiak Illyés Gyula Táviratok Illyés Gyulára mindig rátekintünk, figyeljük szavát. Tudjuk őt, nnnt a Balatont vagy a Kékestetőt. Hogy feltekintünk reá — talán ő sem venné jó néven ezt a kifejezést. A puszták népe, a Hunok Párizsban, a Ke- gyenc írója, a Nem menekülhetsz vagy a Reformáció genfi emlékműve előtt költője nem felettünk, de köztünk van — vigyázzuk szavát. Külföldi értékelésekben gyakori a „nemzet költője” kifejezés, s igaz is, de talán még igazabb, a magyarul beszélők látható feje. Mit üzenhet számunkra az idős költő, ki úgy látszik, élete fő műveit már megalkotta, színműben, prózában leírta századunk legfontosabb gondolatait. Legújabb verseskönyve a Táviratok címet viseli. Ami az egyes versek stílusát s terjedelmét illeti, kifejező a cím. E kötetében — verseinek természetrajzából adódóan nem összegez, részletekbe menően is körültekintve; kétsoros mondataiban néhol keserűen, néhol derűvel ír magáról: „Voltak, akik le- gyulázták. / Voltak, akik legyalázták.” A kötetben találhatók egyéb táviratok is üzenetek köpönyegforgatóknak, nem szeretett szerkesztőknek, felelőtlen szépasszonynak, pályatársnak, a gondolatkör fő íve mégis az elmúlás; üzenet azoknak, kik nem követik őt: „Magatokat se sirassátok, / ha majd a csönd honába térek. / Mindannyiszor jelen ! -t kiáltok, / ha összegyűlve — összefértek.” Illyés már túl a hetvenen is remekműveket alkotott, megszólalt számos a nemzetet érintő, súlyos kérdésben, gondban is. Mi tartotta őt, mi vitte tovább, erről ír az Egy „sorsproblé- más”-nak című versében; „Fiatal toliad tündökölve szabdal / vén igazaddal. / így tart erőléten manapság / gyakorló: gyakorlott szabadság.” A honnan jössz-ho- vá mész kérdése, melyet közel félévszázada fogalmazott meg Illyés, ma is foglalkoztatja, persze másként. Nem a magyarság egyetlen rétegének a gondja ez immár, egységesebb az összegzés, s benne a búcsúzkodó költő gondja: „Megyek majd könnyezve Péter / jajával én is, nem miattam. / Miattad árva nép, szegény. / Megszól gáltam-e, mit szerény / konyhádban ehettem- ihattam? / Elárvulások, elárulások riadt / népe miképp is tudhatod, ki / volt hű fiad? Gulay István ^ szobrász drámája A műteremben, akárcsak a templomokban, egyenletesen világos volt virradattól sötétedésig. Keleti fekvésű lévén, egész nap nem tört be eleven napfény. A tágas, magas helyiségből egy kisebb leválasztott részben tartotta az agyagot, samottot, gipszet, drótokat, deszka- és lécdarabokat, mindazt, amiből a szobrok lelke is lett. Afféle oltár mögötti zug volt ez, ahová a papok a leesett fejű, letörött kézfejű szenteket, madonnákat, angyalokat dobták, ahol a íeLmosórongyot, gyertyacsonkokat, az évente egyszer használt betlehemi jászolt tartották. Ma már kevés ilyen műterem van, a szobrászok mosókonyhákban, garázsokban; bérelt kertekben, mindenütt dolgoznak, olyan helyeken, ahová tetszés szerint bekukucskálhat, sőt beronthat a nap, buján, hamisan, csábítón, kibillentve a művészeket alkotó állapotukból. A szobor, akárcsak a növény, a fény felé hajlik; mondhatnánk: deformálódik. Ugyanígy a művész is — a klasszikus. Az, aki kezdettől hiszi, nem alkothat mást, csak tökéleteset. Épp a fény megzabolázá- sára az ablakok fejmagasság fölött nyíltak-. A magas belső párkányon olyan gipszvázlatai álltak, amikben furcsamód épp a hibát, például a far sikerül ellenségét, a váll torz voltát vagy a mellF, B. emlékére kas silányságát szerette. Olyanok voltak, mént a természet baklövései — noha valódiak, nem igazak: nem egészségesek sem formájukban, sem lelkűkben. Mégis: némi szégyenérzettél kevexe- dett erős szeretet fűzte hozzájuk. De arra soha nem gondolt, hogy ezeket még ha csak magának is, bronzba öntesse. Egy kis fotelban gubbasztott. Az ablakpárkányén sorakozó „falu hibásait”, „falu bolondjait” nézte. Medgyessy teremtményei, gondolta, mind egészséges magyarok. Az én szobraim nem annyira azok, nem olyan nagyok belül, mint az övei. Nem mondhatom magam boltozatos, alföldi méretű léleknek. Egy utcaseprőben démonibb vágyak, dossjtojevszkíjibb indulatok viharzanak, mint az én leghíresebb szobraimban. Ezek a nyomorékok, függesztette szemét az-ablakban élő gipszfigurákra, lánglel- kübbek, mint az én sovány, inas Petőfim. A természet hazardíroz, én soha. Nem ismerte azt a fajta, testét-lelkét abroncsba szori- tó feszültséget, ami úrrá lett rajta. Szinte a részegségig gyöngének - érezte magát. Meg akarta fékezni csapongó gondolatait. Meg akarta védeni magát tőlük. Magyarázkodott: nem csináltam szobrot sem tréfából, sem mámorosam! Nem készítettem senkiről karíkatu- risztikus portrét, önmagamat sem gúnyoltam ki soha... Nem, nem azért, mert nem mertem! Védekezett tovább: nem tartozik senkire, mit vél, mit érez, tépelődik-e vágj' sem — a szobrai, azok beszélnek az emberekhez helyette. A csupacsont Petőfi-szobor. Eszébe jutott, hogy annak is megvan a gipsze, ott hátul, az elkerített részben. Gipsz és víz. Melegség öntötte ej. összeszorult a szíve. Látni szerette volna Petőfit gipszből és vízből! A testét, lelkét. Feltápászkodott volna, hogy hátra menjen, de az agyában láng lobbant, mintha megpörkölte volna a koponyacsontját ... Féloldala fölött elvesztette az uralmát. Megbénult. A láz megszűnt benne. Ismét hidegen gondolkodott. Tudta, hogy agyvérzés érte. Az ablakpárkányra pillantott — gyűlölettel, szemében az ellenkezés, az akarat vad szikrájával. H azárdjáték áldozata lett, aki sosem hazardírozott. Ügy érezte, mintha felelőtlen, rossz szobrász kotyvasztotta volna élettelen, béna, együgyű anyagból, gipszből... Csengett a telefon, keresték. A MAGYAR MÚLT MOSOLYA A szobalányával pórul járt úr Egy úr a feleségének szobalányát megszeretvén, mindenképpen azon mesterkedett, hogy tőle is viszon- tag való szer eleiének valami ■jelét vegye, de mind haszontalan. Egyszer hogy az úr a leányt felette késértette, már nem tűrhette tovább, hanem az asszonyának panaszt tett, és elbocsáttatásáért reménykedett. Az asszony erre nem állott, hanem megígérte neki a dolgot, olyanképpen elintézni, hogy ötét az úr ezután békével fogja hagyni. Ennek végbenvi- telére úgy találták fel egymás között, hogy a leány egyezzen meg az urával egy estére való öszvejövetelen a pajtában, ahová az asszony őhelyette odamégyen, és az urát úgy meg fogja gyaláz- ni, hogy teljes életében sem meri többé csak szemét js reája vetni. így tehát « kezdete a dolognak meglön; midőn már az úr menőben volt a pajta felé, eszébe jutván néki, hogy az ilyetén öszve- kelésból minémű veszedelmek következhetnének, megbánván tehát, hogy ily alacsony dologba avatkozott, és már el is tökéllette magában, hogy a leányt haszontalan váratja, azonban az inasa az udvaron néki eleibe vetemedett. — Jancsi! így mond néki, imé az Örsike a pajtában várakozik reám, akarsz-e odamenni, és helyettem a dolgot végbevinni? Mindazonáltal egyet se szólj, hogy meg ne esmérjen. — Ezen megörült Jancsi, siet a pajtába, és azt utána jól bézárta. Az asszony sem szólt egyet is, hogy meg ne esmértessen. Azonban, hogy az úr bemégyen, meglátja az Orsikét a külső szobában, nem kevéssé csudálkozván, mond néki: — Mi az ördög! hát nem voltál a pajtában? — Nem, mert az asszonyom vagyon ott. — Ezen megijedvén, nosza kezd futni a pajta felé, s mikor odaér, az ajtó előtt kiáltozza: — Megállj, haj, Jancsi! Megállj! Mert nem az örsike. — Jancsi pedig felelte: — Vagy az örsike, vagy nem az Örsike, már most mindegy. A megtalált szamarak Hárém furfangos legényke szemközt találkozott egy vén zsidóval, s ők azt gondolták, hogy vele kedvök, szerint dévajkodhatnak. — Jó reggelt, Ábrahám apám! — mondá az első; jó reggelt, Jakab apám! — mondá a másik; apám, Izsák, jó reggelt — szólt a harmadik. — Csalatkoznak, Uraim! — válaszolt a zsidó mosolyogva — én nem vagyok se Ábrahám, se Izsák, se Jakab; hanem Kisznek fia, Saul; aki atyja szamarait indult keresni — s íme, itt megtaláltam őket. Három Lengyel József- dokumentum Lengyel József 1965 nyarán érkezett haza, több mint negyedfél évtizedes távoliét után. Indulása előtt Moszkvában kapott tanácsokat —, nogy őrizze meg emberségét a bálványomlás közepette is — soha nem felejtette aL A Ferihegyi repülőtéren ugyan nem várta senki, de a nagy tapasztalattal rendelkező író (közel immár hatvanadik évéhez) nem esett kétségbe; ájékozódott, és beilleszkedett a hazai viszonyok közé. Pár hónap eltelte után (1955. november 25?-án) részletes önéletrajzot irt. Azzal kérte felvételét az MDP-be. Ez az önéletrajz első volt hazatérése után, fontos ösz- szegzése így életútjának. „1896. augusztus 4-én születtem Marcaliban, Somogy megyében. Apámnak szőileje volt, s 1912-ig, apám haláláig elég jómódban éltünk. 1916- ban jelent meg első íxásom nyomtatásban a Tett című antiimperialista színezetű folyóiratban. 1917- ben a Sallai—Korvin csoportnak lettem tagja. 1918- ban részt vettem a K. M. P. alapításának előkészítésében és alapításában. A proletárdiktatúra alatt a Vörös Újságának voltam munkatársa és az ifjú Proletár szerkesztője. A diktatúra bukása, után emigráltam. Ausztriában először Karihemtoan voltam lefogva. Mikor kiszabadultam részt vettem a part munkájában. 1922-ben kiléptem a pártból, de soha — se szóban se írásban párteUerles magatartást nem tanúsítottam. 1924-ben Sallai elvtárs újra bevont a mozgalomba. Ekkor mint az osztrák K. P. tagja a Schutzbund kommunista frakciójában dolgoztam Sallai vezetése alatt. A bécsi Rote Fahne külpolitikái rovatában is dolgoztam. 1927-ben Berlinbe költöztem, hol a német kommunista pártba igazoltak át Írói, újságírói és alapszerye- zeti pártmunkát végeztem. 1920-ban a Szovjetunióba mentem, ahol a Vörös Szak- szervezeti Intemacionáléban dolgoztam, a Sarló és Kalapács című lapnak voltam szerkesztője, de főként írói munkával foglalkoztam. Az 1933-i párftisztításon elhatároztatott, hogy a pártba való felvételre ajánlanak. De amíg a külföldi pártok (magyar, osztrák, német) i ajánlása megérkezett a VKP (ö) a pantfötvételt ha- tározatilag megszüntette. 1938 februárjában letartóztattak, börtönbe vetettek; aztán örökös száműzetésbe küldtek Szibéria be — ahonnan csak Beria és Abaku- movok leleplezése után kerültem vissza. 1955. június 26-én a Szovjetunió Legfelső Bíróságáénak hactitörvénysége rehabilitált, és az 1939 évi áprilisi és 1949 évi februári ítéleteket — bűncselekmény hé anyában megszüntette. Összegezve aat kívánom életrajzomhoz hozzáfűzni, hogy 1922-beh tévedésemnek okait és még a magyar proletárdiktatúrába nyúló gyökereit már 1929-ben megírta ás 1932-ben megjelent Visegrádi utca c. könyvemben megírtam és önkritikáikig megbíráltam. Ez a könyv egyben jelen önéletrajzom kiegészítéséül is szolgálhat. Egy másik ajánlás, a német párt (Thälmann elvtárs) ajánlása bűnügyeim iratai közt fekszik Moszkvában. Jelenleg Hevesi Gyula és Illés Béla elvtársakra hivat- kozhatom — ők jól ismernek.” A hazai irodalmi életbe való beilleszkedést is Illés Béla segítette, s ő ajánlotta, hogy állítson össze egy válogatást műveiből. Ahhoz készült az alábbi kézzel írt előszó. „Negyven esztendő előtt jelent meg először nyomtatásban írásom. Most mikor először volna módomban — legalább részben — összegyűjteni a termést, most eszmélek csak rá: milyen megdöbbentően kevés amit adhatok. Okok? Vannak írásaim, amik a világnak egy vagy más táján annak idején megjelentek,’ de ma már nem tartom őket elég jónak újra való kiadásra. A legelsők Osvát Ernőnek tettszettek, aki miattam, az alig hxiszesztendős miatt többször is eljött a Fészek kávéházba. Ö megérezte bennük, hogy itt másról van szó, mint az akkoriban Magyarországon újdonságba menő szabadversenyben, szí m u 1 tanizmusban. Megérezte, hogy ón a gondolatoknak abban a roppant gépezetében tapogatództam, amely szótól szóig, fogalomtól fogalomig vezet és sokszorosan kom pftkáltabb minden mai elektromos számítógépnél, de az író fejben is ki tudja számítani. Aztán ellenkező oidalrói, esztétának nemtetsző módon, nagyon is leegyszerűsítette**! mondani valómat. Van egy kasregényem, melyre 1917-ben már ráírta a szerkesztő Garmond 2 hasábos. Visszavettem — nem irodalmi okok folytán. Most boldog vagyok, hogy nem jelent meg, és a világért se adnám ki. Van egy nagyregényem, mely javarészt megjelent oroszul és ki volt szedve magyarul. Nem jelent meg arm akkor fájdalmas csapás volt. Most úgy ítélek: pihenjen mindörökre. Vannak Írásaim, amik még nem készek az olvasó elé kerülni, és vannak, amik már sohase fognak elkészülni. Garmada ok, egy eredmény. És én nagyon jól tudtán, és igen helyeslem: az olvasót csak az eredmény érdekű. • * Sietve adom nyomda ha ezt a kis gyűjteményit mielőtt még ebből is kirostálnék egy-kettőt. Talál-é az olvasó ebből a pár elbeszélésiből legalább egyet, amelyről minden fenntartás és habozás nélkül így fejezné ki legegyszerűbb és legdicsőbb kritikáját: Ez aztán igen!? Száz ilyen olvasói kritikáért szívesen és megadással viselnék el akármennyi egyrészt-másrészt kritikát.” A fenti fogalmazványt 1956. március 10-én irta Lengyel József. Abban az évben megjelent Kulcs című elbeszéléskötete és nyomdai előkészítés útján volt a Visegrádi utca. Ezek arra utalnak, hogy bekapcsolódott a hazai irodalmi életbe. Persze nem minden nehézség nélkül. Ennek dokumentumai az aláb bi sónak. i „Soká voltam távol a hazától. Ezért nagyon érzem mit jelent itthon lenni, írásaimban azonban még nem tartok a mai napnál: nem tudok lépést tartani az eseményekkel. Régebbi élményeim anyagát dolgozom fel. Befejezéséhez közeledik egy hosszabb elbeszélésem, mely tulajdonképpen egy afrikód vadász Ndolo naplóját dolgozza fél. A könyv érdekessége, hogy a ténybeli adatok majdnem mmdeoben megegyeznek egy előkelő magyar főúr vadászélményeivel. A főúr könyve angolul is megjelent, Ndoto naplója csak most kerül napvilágra.” A pár sor vázlat volt egy rádióinterjúhoz, aminek 1958 nyarán kellett volna elhangzani. Eme nem került sor. A füzetlapot Lengyel József önéletrajzi feljegyzései között őrizte meg. Laezkó András
