Somogyi Néplap, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

* H ae evést, — kér- Úgy I ajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és fölakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanat­ra megbillent, belekapaszko­dott a kabátba, és leszakí­totta a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Haj­dú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel ma­gához szorította. — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába, az' asszony föltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Haj­dú lezökkent az asztal mel­lett a székre, a kabátot az ölében tartva. / — Add már ide, te sze­rencsétlen — mondta az asz- szony, és elvette a kabátot. Mire visszajött ­...... a z előszobából, Hajdú már ' maga elé tette a rakott krumplit, s kanál­lal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett — mondta az asz- szony. Hajdú abbahagyta fölnézett. — Mit bámulsz? dezte az asszony. - eszel, akár a disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl: Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lel­ketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csi­nálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort az ételbe, s a szájába dugta a tele kana­lat. Az asszony otthagyta, és lefeküdt. Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget ve­zette a Lakásjavító Szövet­kezetnél. Gyakran kijárt el­lenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Haj­dú előtt jó néhány részleg- vezetőt, s előbb-utóbb min­det megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnőknek szólították, és túl­zott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán le­kísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erösködött, hogy ö fi­zeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresz­nye és a korsó sor. M egtehette volna, hogy nem fogadja el, de érezte mennyivel fiatalabb és tapasztalatla­nabb ezeknél a régi szak­munkásoknál, akiknek pa­rancsolgat, s mivel apja- anvja munkásember volt, magában szégyenkezett is, hogy csak járkál vagy épp íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszau­tasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól ki­üt a hideg verejték a hom­lokán vagy épp azt it hi­hették volna a szerelők, hogy lennézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresz»nye- sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédik- tálták a következőt is. Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és ma­szekotok munkaidő alatt, így volt ez mindegyik rész­legvezető idejében, és való­színűleg így lesz ezután is. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon vala­mi fölött, nem volt rá szük­ség. Sajnálták inkább, ami­ért olyan nagyokosnak hi­szi magát. Leszakadt a fogas — mond­ta Hajdú reggel. A fürdő­szobában állt a tükör előtt, és borotválkozott.. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz, de a fogas­hoz nem nyúltam. — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rám fogod-; / semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöt­tem haza. Érdekes. Már má­sodszor fordul elő az ilyes­mi. Az utolsó emlékem teg­napról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána föl­ébredtem itthon. — Még beszélgettél is ve­lem. — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Válamikor később iezoga- tás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Har­sogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt. Feri­kém — mondta Szántó —; ezt így hivják, pajtás. — Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, , huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Fe­renc rendkívüli és meg­CSÁSZÁR ISTVÁN Amnézia hatalmazott amnéziás, az amnéziaosztály előadója! A szerelők is nevettek; látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. H ajdú felesége késő es­téken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tu­dott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető pá­rokat, titokzatos öregasszo­nyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a íüstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút; a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögré- röl beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége föl sem fogta' az efféle jelene­teket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésé­nek. Nem tudta volna meg­mondani, hogy miért várja a férjét. Ügy várta, mintha azt. hinné nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi, ő hoz­ta. Föl is szerelte mindjárt Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban? Beszennye­zed az otthonunk hétszent­ségét ! — Mondom, hogy a- Sanyi szerelte föl: a húgod férje. — Biztosan te álltái a lét­rára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált Az asszony a férjére né­zett, s egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos ci­pőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt az izza­dó homlokát, egy hülyén vi- gyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyű­lölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. —- Persze hogy a szok­nyám alá nyúlkált Még mást is csinált, a hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a sa­ját hazugságától elzsibbadó szájjal. — Lefeküdtél vele ? —»kér­dezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Meg- utáltalak! Már semmit sem jelen­tesz nekem! —i És még foly­tatta volna, de Hajdú eibőgte ma­gát. Olyan eleset­ten, mint egy gyerek. Hogy jöttem ha- . za? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mond­ta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne hara­gudj ! — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, es így éltek to­vább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszke­tő indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Űjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal el­magyarázott mindent, és Hajdú sírt; mocskos ringyó- nak nevezte a feleségét, vá­dolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vo­nat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Hajdúmé gyakran gondolt arra, hogy elválik férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kel­lett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól akinek akarta ma­gát. — Egy napon megtette, amivel femnyegetőzott. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt ka­masz. Tunyán pislo­gott, mikor az asszony ka­cérkodni kezdett vele, — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor ké­ső .este hazajött. Az asszony az ágyban fe­küdt. — A konyhában van a vacsora — mondta, aztán el­aludt. És nem mesélt sem­mit. Soha többé nem me­sélt. Kormozott üvegen át a napba nézni Beszélgetés Bartha László festőművésszel Az ablakból a kőszegi há­zakra látni. Szinte karnyúj­tásnyira a város. De a lenti zsivaj itt nagyon távolinak tűnik, a fák és a növények megszűrik a zajt, jótékony csendbe burkolják a király­völgyi villát, ahová a nagy üvegfelületen át — hála a tervezőknek! — a természet szinte bekéredzkedik. Beszél­Vas­pályám emlékezete (olajkép) getésünk során többször is az az érzésem, miittha nem is az antik bútorok között, a meg­hitt belső térben, hanem a kert fenyőfái alatt hallgat­nám a halk szavú, megfontolt beszédű házigazdát, Bartha Lászlót. — Mi még úgy indultunk, hogy egy életművet akartunk létrehozni — emlékezik az indulás éveire a Munkácsy- dijas, érdemes művész. — Ez volt a vágyunk, de hogy ezen mit is értettünk, azt nem tudtuk pontosan definiálni. Talán azt a törekvést, hogy minden mű a következő lép­csőfoka legyen? Fontosnak tartottuk az önmagunkhoz való hűséget, a következetes­séget is. És mindehhez jó in­díttatást is kaptam. Szeren­csés voltam, mert a Képző- művészeti Főiskolán is kitű­nő mester, Benkhard Ágost osztályába kerültem. Nagyon becsületes és lelkiismeretes tanár volt, aki minden erejé­vel arra nevelte , a tanítvá­nyait, hogy teljek odaadással dolgozzanak. Eszményképe volt a nagybányai festészet. Ezért is alapította a miskolci művésztelepet, ahová nya­ranta minket is magával vitt. így aztán nem száraz, akadé­mikus, rutint kívánó rajzo­lással kezdtünk ... Dimitar Dublev A LAKÓTELEP Lakást kaptunk a telepen. Kiterítették a tervet — csupa fehér kocka. Felcsillant a szemünk. Megmutatták a rajzokat is — kék, zöld, piros és sárga vonalak jelölték a csengő, a kürt, a televízió és az elektromos eszközök veze­tékeit. A szemünk kikereke­dett. Elhoztak a homlokzat vázlatát. Fák és Szemirámisz függőkertjei tűntek föl előt­tünk. Kimentünk a helyszínre. A technikai vezető kézen fogott minket. Az egész a primití­vek korszerű iskolája szerint épült — három medvebarlang az utas-, a konyhai és a la­kásközi felvonóknak, kelet es dél felé két ablaktalan helyi­ség, valóságos kis barlang az asztalitenisz és a klub szá­mára, emeletenként úszóme­dence. Hogyne lettünk volna elragadtatva! Minden négy­zetméter hasznosítva lett. Még szemételsziKÓ vákuum is volt. A nehézségek okker kez­dődtek. amikor beköltöztünk. De • akkorra már átadták a telepei. Uo gyer-wik! A bú­torbolt vezetőjével nem. is veszekedtünk. Megrendeltük a hálót. Hozzák a ruhásszek­rényt. Betölti az egész szobát. Sót, kilóg az ajtón. Eltávolít­juk a szekrényt, összetoljuk a két ágyat, plférnek. De üres hely nem marad. Vagy zsámoly, vagy tükör, vagy szekrény. Fogtuk a méter­szalagot. Kihúzzuk. Mérics­kélünk. Toljuk erre, húzzuk arra. Nem megy. Vettünk egy fűrészt — sss, sss — levág­tunk egy darabot a szekrény­ből. Megfeleztük az ágyat. Az egyik darabot rátettük a má­sikra. Akár egy hálókocsi. A zsámolyt meg a tükröt kiha­jítottuk. Ha haló, legyen háló. Utána átvonultunk a hall­ba. A kanapét, a karosszéket, az asztalkát és a televíziót összetoltuk. A legtöbb baj a komóddal volt. Sehogy sem akart elférni. Megmakacsolta magát. így ni! Alaposan meg­nyomtuk, és a külső falból kiszakadt egy darab. Fél me- tex kiment a homlokzatból, de a komod elhelyezkedett. A konyhában semmi prob­léma nem volt. Kis fülkék aoltftk. A- ssékefcfől, tésztáétól, jégszekrénytől a tűzhelynek már nem is maradt hely. A lámpaernyő a földet súrolta. Most alacsonyabban — arab módra — építkeznek — ez a beduinsátor-stílus. Ahogy végeztünk a beren­dezkedéssel, leültünk pihen­ni. A lakás az csodálatos. Majd zsinórt kötünk a szo­bák ajtaja elé, akár egy mú­zeumban. Tudjuk, hogyan csinálják ezt az idegenveze­tők, Nem vagyunk zöldfü­lűek. Ahogy jönnek a vendé­gek, végignézik a holmikat. Csak le ne üljenek, és ne ácsorogjanak. Észre sem vettük, hogy be­esteledett. Tipródtunk erre- arra, de sehogy se találtuk a feleségemmel a helyünket. Sehol se volt nyugtunk — hol egy lábas esett a fejünk­re, hol a függönytartóba üt­köztünk. Berendezekedtünk a lakásba ... Vettünk egy sátrat, és föl­vertük az udvaron. Most el­megyünk valahová a tenger­hez. Ha már a telepen nincs szamunkra hely. — Hanem? — Én például nagyvonalú figudális kompozíciókat fes­tettem, majd egyre inkább távolodtam ettől a felfogás­tól. Elhagyva a naturális örökséget, belső világunk fe­lé fordultam. A realitással való kapcsolatomat viszont sohasem vesztettem el. Ha új mondanivalóm volt, mindig próbáltam megkeresni az új, csak arra vonatkozó kifeje­zési formát. Ha ezt nem ke­resném, az a téma iránti sze­retet hiányát jelentené. — Milyen szerepe van te­hát Bartha László festészeté­ben a valóságnak, a megélt történéseknek, élmények nek ? — Következetesen ragasz­kodtam ahhoz, hogy egy-egy új kifejezési forma keresésé­nél, kialakításánál mindig, még a legelvontabb részek között is, feltétlenül helye legyen a megélt, átélt való­ságnak. a reális dolgok rész­leteinek. — Hogyan kap mindez for­mát, miképpen alakul ki a kompozíció? — Mindig iß valamiféle fe­szültséget próbáltam megte­remteni a képeimen. A fe­szültségnek azt a fokát sze­retném elérni, amikor min­den a neki kijelölt hely élén áll. Ez a megvalósítás során lassan tisztult és egyszerűsö­dött. Azelőtt néha talán túl­ságosan is zsúfoltak voltak a munkáim. De bármit ,is csi­náltam, a magamnak kisza­bott formarenden túl soha nem léptem. És soha nem akartam túllépni az európai festészeten. — Napjainkban viszont mintha egyre többen túl akarnának lépni rajta. — Lassan bele kell törőd­nünk valaminek az etynúlá- sába, amihez pedig érzel­meink, tradícióink és hitünk is köt. Évek óta gyötör és gátolja a munkámat az a las­san érő, de mindjobban erő­södő tiizonyosság, hogy a művészetnek a barlangrajzok óta tartó lírai vonulata — amelyhez én is tartozom — az utánam következő vagy az azt követő generációval véget ér. Tudom, nem kellene eo- ben valamiféle tragédiát lát­nom, hiszen az idők folya­mán műfajok tűntek el, má­sok, újabbak leptek a he­lyükbe. Néha megőrizték az előzőnek a visszfényét vagy éppen egyfajta oppozíciós szerepben a kor kérdéseire még jobban, hitelesebben is feleltek. A művészet most nem azért került végveszély­be, mintha számára kimerült volna minden lehető kombi­náció. Ez, főként a nonfigu­ratív vonalat illetően, koránt sincs így. Viszont a kor leg­égetőbb problémáira való reagálásban éppen olyan te­hetetlennek bizonyult, mint mondjuk a mértan a béke­harcban. Ez pedig leginkább azoknak a jelrendszereknek a hibája, amelyek kevésbé tar­talmazzák saját, tolmácsolá­suk kulcsát. — Ha ez így van, mit tehet mégis a művész? — Hinni kell abban, hogy a szerencsés pillanatokban kezemben akad a kormozott üveg, s ezen keresztül a nap­ba tekinthetek. Az én kor­mozott üvegem a testöv ászon. Ha nincs előttem, semmit sem láthatok. A műterem rö­vidülő falain ülnek az e.m- lékképek sokasodó rétegei, s minél jobban öregszem, an­nál többen lesznek. — Vagyis a forma, a jel­rendszer által a festő művé­szetté. szublimálja a valósá­got? — A két világ — az élet és a művészet — a műterem testetlen falain akadálytala­nul egyesül, és a vásznon egymásra kopírozódva egy­ségbe forr össze. Kiteljesedik az a világkép, amely, úgy látszik, mégiscsak az enyém. Sz. L. Bottyán Kiss Mihály NYÁR A nap fénykévéjét nyíló ajtómon belöki.* Egy darázs zümmögve érkezik, Lehullott gyümölcsre száll — nem éhezik. A kakas kikiáltó. És a kukorikuu hirtelen Udvar föle ágaskodó felkiáltó. Sütkérezik a napon, A cirmos, a tyúk meg a disznó. Hús vizet kínál az árnyékban az itató. Rajzmontázs — a kút, A kamara, a nyitott tyúkólajtó. Meglibben egy-egy akáclevél — kis szólható. Kerítések lécei porosán aszalódnak. Déli nap folyik az ereszekről, A levegő megolvadt Folyik, folyik a meleg.?: Lustul a nyugalom. Forró porból növeszti már magát az unalom. A csönd, a fényes penge él, Hol erre hol arra elsuhan, n Föltekintesz az égre, s vakítóan rádzMhan.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents