Somogyi Néplap, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
A z »S8w*!vr ««»régen töltötte be hetvenedik életévét. Hajlott háta, ■áncokkal barázdált arca, és opott kabátja (amit télen is iselt) két dologról tanúskodott : szegény életéről, és még szegényebb nyugdíjáról. Férjét tisztességgel temette el huszonöt évvel ezelőtt. Fiait egyedül nevelte fel; az egyikből gépészmérnök, a másikból autószerelő lett. Egész életében házakat és* irodákat takarított, hajnalonként pedig a piaci zöldségesnek segédkezett; húsz- harminekilós ládákat pakolt a raktárban. Fiai — ahogy mondani szokás — semmiben sem szenvedtek hiányt. Tíz évvel ezelőtt (szinte egyszerre) röppentek ki a családi fészekből. ' Az asszony Azóta egyedül él egy erzsébetvárosi bérház harmadik emeleti szoba-konyháé lakásában, A lakás persze alig felel meg az emberi követelményeknek: a falak penészesek, a salétrom tégláig beette magát mindenüvé, s a gombák már a ruhákat, es a használati tárgyakat is kikezdték. Az asszony ennek ellenére nem akar szociális otthonba költözni, hiszen itt élte le az életét, az IKV-nek viszont nincs pénze a felújításra. A szomszédok pedig napról napra várják az asszony halálát. Bal oldali szomszédja, Kovács úr, angol úri szabómester így oktatja húszéves fiát: ..Remélem, a tavasz elviszi az öregasszonyt, akkor pedig a tiéd lehet a lakás. Ne húzd a szádat fiam, ugródeszkának ez is jó.” S a fiú jó tanítványként már elfordítja a fejét, ha véletlenül összetalálkozik a lakás jelenlegi tulajdonosával. Másik szomszédja — egy nyugalmazott tisztviselő — többször följelentette macskája és bogarai miatt A Köjál szakemberei ilyenkor megállapítják és jegyzőkönyvbe veszik, hogy a lakás — állagától eltekintve — tiszta, és féregmentes. De a ház lakói nem hagyják ennyiben. Két héttel ezelőtt valaki megfojtotta az asszony macskáját, és a küszöbére helyezte a tetemet Az asszony sírógörcsöt kapott Ilyen körülmények között érkezett el március huszonkettedike,, az asszony születésnapja. Már nagyon várta ezt a napot Nem maga miatt, de ilyenkor látogatja meg két fia, s ez a látogatás számára mindennél többet ér. Már délelőtt bevásárolt Ezernégyszáz forintos nyugdíjából háromszáz forintot tudott félretenni. Sütött tortát, vett két üveg bort, két unokájának pedig ötven-öt- ven forint zsebpénzt gondolt. A nagyobbik fia érkezett elsőnek. — Jó napot mutter, de régen láttam — mondta, és átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott. , Az asszonynak könnyek szöktek a szemeibe. — Nem kellett volna fiam — nézett rá bepárásodott szemüvege mögül. — Minek kell költségbe verni magadat. — Ugyan, mutter, semmiség — paskoita meg a fiú ■ anyjának az arcát. — Öcskö- sék még nincsenek itt? — Még nincsenek. Fél óra múlva érkeztek meg. Szikszói Károly Mutter Kisebbik fia is átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott. Aztán leültek, megették a tortáit, megitták a bort, az unokák pedig rohangálni kezdtek a szobában. — Mutter, most már Igazán mesélhetoe valamit — mondta a kisebbik fiú, és nyújtózkodott egyet. — Mit tudnék én mesélni, fiam? — nézett rá az asz- szony. — Eléldegélek a nyugdíjamból, meg aztán ti is segítetek ... A két fiú egy pillanatra elvörösödött. Mindketten az anyagi támogatásukra gondoltak. Félévente ötszáz forintot küldenek az anyjuknak. Ekkor az egyik unoka óda- állt az asszony elé. — Nagymama, hol a cica? — Tényleg, hol van a macska? — kérdezte a nagyobbik fiú is. Az asszony maga elé nézett, és csendesen megszólalt: — Megölték. — Micsoda? — kapta föl a fejét a nagyobbik fiú. y — Valaki megölte. Mire hazaértem, a küszöb előtt találtam. De már nem élt — De hát miért? — szaladt ki a száján a kisebbik fiúnak. — Nem tudom. Ebben a házban nekem nem hagynak Onrkő Gábor rajza Berták László A tűnődés folytatása Ez lenne az eredmény negyven évi, vagy majdnem negyven évi megfeszült, mondhatnám, „harc után"? mikor a régi mértékkel mérve minden teljesült, s nem követtem el közben semmi bűnt szándékosan bár folyton vezekelni kellett valamiért, ez az idült bűntudat? vagy ez a látványos semmi körbe-körbe? ahonnan kirepülni nincsen esély? ahol minden bedűlt 'al mögött ott egy másik? ez a halni serkentő céltalanság? ez a hűlt forgás egy álom körül? vagy a irtbni öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”? G. Nagy llián Zuhogott. A határállomáson veszteglő hosszú kocsisor vegéhez rozoga Trabant érkezett pöfögve. A vezető leállította a motort. A mellette ülő fiú szedelózködött, fejébe nyomta fekete kalapját — Köszönöm a fuvart, minden jót. — Kinyitotta az ajtót és kiszállt. — Te! — kiáltottak utána. — Hülyére ázol! — Ha kedvezőtlen idők járnak, hát kedvezőtlen idők járnak. Jó éjszakát! Lassan, zsebre dugott kézzel sétált föl a sorompóig. A kocsikból úgy néztek utána, mintha ősembert lótnának, aki nem ismer se civilizációt, se influenzát. Hideg menetelt a hátukon. Mire'a határőrhöz ért, alaposan el is ázott. Elővette útlevelét, de a katona rászólt. — Várni, várni! Meglátta a fiú táskájából kiálló rudacskát. — Ez mi lenni? — kérdezte gyanakodva. én ,.művem”. A szívemé, lelkem titkos jelei, hangjai: lelek-csönd-furulya-hangok- fül-lélek. — Azanyját! Űjra megszólaltatta, először halkabban, aztán erősebben. Játszott, csodálkozott Ez az — súgta magának. Abbahagyta. Kis szünet után megpróbálta megismételni az előbbi dallamot. Sikerült Üjabb motívumokat fújdogált hozzá, majd kezdte elölről. Egyre hosszabb dallamokat ismételt meg bővítette improvizatív variációkkal. Rájött, ha a nyelvét is mozgatja közben, sokkal izgalmasabb a dolog. Pmrr-ra rirram-pairra-rram. — Mi lenne, ha elfurulyáznék egy verset?! Nézzük csak! Héja-nász ex avaron. Belekezdett A hangok szomorúan, hosszasan szakadtak föl. Hajlította, halkította, erősítette, gyorsította, lassította. — Ez a»! Ez sat>. Góg és Magóg fia vagyok én. A lábával vadul dobolni kezdett A Hortobágy poétája. A magyar Ugaron. A Tisza-parton. Hajlongott előre-háhra. Egyre erősebben, bátrabban, vészesebben fújta. Arcán veríték-gyöngyök csillagképe. Szemében gyönyörűség, fájdalom. dac, megszállottság. Két könyöke le-föl mozgott ritmikusan, mint a szárnyak. Egyetlen eksztázisban ringott, mint az önfeledten repülőséit játszó gyermek, mint a sirály-hívogató viharzó tenger. Fújta! Fújta! 'Fújta! Csak akikor születtek nagy dolgok tirtiditti-dü-du to-te tidö-ti Ha bátrak voltak akik mertek tü-tüdü-tüdüzögi-fré igu- lade Nem vette észre, hogy a katona ott áll előtte földühö- dött arccal. — Hééééé! — kiáltott rá. A fiú kiejtette kezéből a hangszert. — Útlevél!? Útlevél! Menni a fenébe! nyugtot. Már háromszor törték be az ablakomat, nem is tudom hányszor hívták ki a tisztiorvost, hogy poloskás vagyok... A gyerekek gúnyolódnak a hátam mögött... De miért? Hát mit vétettem én ? . .. Tisztességgel fölneveltelek benneteket, egész életemben dolgoztam, hogy mindenetek meglegyen ... — De mutter, most nem erről van szó ... — Tudom. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem senki sem vethet a szememre semmit. — De hát miért zrikál- ják magát? — Miért? Mert öreg vagyok. Nézzétek meg a konyhaablakomat. Két nappal ezelőtt törték be újra. Sejtem, hogy ki lehetett, de hált nincsen tanúm. A fiúk zavartan hallgatták. Végül a nagyobbik szólalt meg: — Ide hallgasson mutter. Itt egyetlen megoldás van. írjon a rádiónak. Azok majd elintézik ezeket a szarjankó- kat. Szépen megírja, hogy miket csinálnak magával, és higgye el, ók majd intézkedni fognak. —Ez okos ötlet — szólalt meg a kisebbik fiú is. — Tényleg a rádiónak kell írni. — De bút hogyan? — ámult el az asszony. — Mutter, maga ügyes asszony. Egy darab papírra mindent fölír és elküldi. Nekik minden ügyet ki kell vizsgálni. Higgye él, a maga ügyét is kivizsgálják. Kijönnek ide, és csinálnak magával egy riportot. Maga pedig szépen elmond mindent. A macskát, az ablakbetöréseket, a gúnyolódásokat, mindent — Erre nem is gondoltam — mondta az asszony. — Lehet, hogy igazatok van. — Hát persze, hogy igazunk van •— válaszolták egyszerre a fiúk, majd megitták a maradék bort, és készülődni kezdtek. — Megiszunk még valahol valamit? — kérdezte a nagyobbik. — Hát persze, csak előbb hazaviszem a srácokat — válaszolta a másik. A z asszony, miután egyedül / maradt, elmosogatott, aztán visszaült az asztalhoz, és a hat szál szegfűt nézte a vázában. Később keresett egy darab papírt, és kusza betűkkel írni kezdett: „Tisztelt. Rádió! — és arra gondolt, milyen két remek fia van. \ Győr/ László Hirdetés Egy mélységes mély tavon telket vásárolnék. A partra nézzen. Nagy vízitelkemen hínárt öntöznék délután, hajszárítóval hullámot locsolnék, mely olyan nagyra nőne, hogy lassan elcsitulna. Ekkor beszélgetnénk. Nagy vízitelkemen. Mely egy szebb földre néz. — Furulya. A vásárban vettem — kihúzta, megmutatta. Nem fegyver, fából van. • — A! Tudni muzsika — mosolygott a katona. — Lenni művész, ó játszani nekem, játszani kicsi dal! — Nem tudok. Nem vagyok zenész, csak úgy vettem. Megtetszett. — No jó, menni kicsit vissza, várni, várni! Úgy ÍOO—150 méternyire volt egy kihalt épület. A fiú odasétált, beállt az eresz alá, nézegette hangszerét. Kár, hogy nem tudok rajta játszani — gondolta. De az ösztön az mégiscsak valami! Belefújt. Szép, halk, éles hangot adott. Próbált valami ‘dallamot összehozni: Tüti-tű-dü-ta ra ta-ri dara. — Gyönyörű! Ezek a hangok?! A pillanat műve. Az Czigány Dezső: Nő tükör előtt Restár Sándor Lehetőségeinkről micsoda vihar készül megáradnak a folyók derékba törnek a fák akár az emberek és megtelik vízzel az emlékezet a süllyedő hajósok búcsút intenek a patkónyoknak mi pedig ég felé emelt kezekkel gondolunk a jövőre amikor ismét a fal előtt állunk és bizakodva nézünk önmagunk elé Rózsa Endre Canto Ritornando Ha az éhség éhen veszne, a szomjúság szomjam halna, ha eszmélne az az eszme, a fogamzás megfoganna, ha gyöngyöket a szerelem szemen szedve válogatna, nász után lehunyt szemeden könnyeidre így akadna. Ha a létnél is lélegzetelállítóbb, nagy csodába: hogy széretsz, és én szeretlek — belehalnánk valahára, éhen az éhség hogy veszne, a szomjúság hogy szomjazna, hogy eszmélne az az eszme, a fogamzás hogy foganna? Simái Mihály Szépen magyarul — szépen emberül Tegeződés vagy menekülés? Budapestről „ingázó” tanszékvezetőként jó fél évtizeden át laktam vidéken garzonházban, túlnyomórészt huszonéves fiatalok között. Ök már dolgozók voltak, friss: családosak, várták a végleges lakást; én megdolgozó voltam, már gyermektelen, s azt vártam, hogy majd hazaköltöző essem végleg. Azt, hogy tanítványaim — tizennyolc-huszonhárom év közötti egyetemisták — mind tegeződtek egymással, mindkét nemben, akkorra meg- sizokitam már. Nem könnyen persze: mi az egyetemen hajdanán „kolléga úr” és „kisasszony” alapon álltunk; a tegeződés szűk körre terjedt, és szinte csak az egyneműek között. De hét változnak az idők, s bennük magunk is. Ám azt kellett látnom: ez a változás nem is megy olyan sámánt A húsz és harminc közötti, immár nemcsak nagykorú, hanem valóban felnőtt, majd. csaknem hatszáz garzoniaké. ott a házunkban, túlnyomórészt ismeretlen volt egymás számára. Ki hónapokig, ki néhány évig lakott a többivel; reggel szaladt a dolga után, este hazahozta a szatyrokat meg a kisgyereket; bezárkózott, vacsorát főzött, azután leült a tévéhez, vagy a továbbképző tananyaga elé. Volt olyan tőszomszédom nekem is, akit öt év alatt egyszer sem láttam. Azaz lehet, hogy láttam, csak nem tudtam, hogy ő az. Pedig — mint rájöttem később — én kivételes helyzetben voltam. Velem még csak tudtak mit kezdeni. Csak egymással nem. Arra figyeltem fel először: sokan lehetnek haragban egymással. Mikor a liftet vártuk, a később érkezők köszönés nélkül, némán álltak meg az ajtónál. Az én köszönésemet még csak fogadták; de egymáshoz nem szóltak, rá sem néztek. Ha már benn álltunk a felvonóban, és hallani lehetett a külső kapu csapódását, az én kezem megállt a nyomógombon; valaki jön még. Ifjú útötársam, bárki »o*t, sietve indított azt morogván: majd a következő menettel! Aztán beköltözött egy frissen végzett tanítványom, ifjú nejével. Mi persze jóban voltunk. De a többiekkel — úgy láttam — ugyanabba a ■feszült viszonyba kerültek ök is, mint a „regiek”. Egy baráti beszélgetés oldotta meg a rejtélyt. Hogy nem harag az oka, nem is a rosszaság csak a félszegség. Mert tizenhat-tizennyolc éves korig nincs probléma. Mindenki tegez mindenkit, első látásra, automatikusan: vásárló is a kiszolgálót, fürdővendég is a kabinost. De úgy húsz év táján kezdődik már a bizonytalankodás. Es ez az évek múltával és az állapotok változásával csak nö. Na de ez senkinek sem jó! Meg kell hát tanulnunk kulturáltan magázódni; hogy ne kelljen kerülgetni azt, akit nem tegezhetünk. Mert a kommunikációs zavar — mint látni — egyszeresük magatartásformává torzul! ’ B. L. Kitömött kígyó Megdermesztettél. Néztem., néztem szörnyű kobra-szemüveged... Félelem, te kitömött kígyó — meddig tartott a bűvölet? Ezen a seholsenki tájon tőled féltettem .bőrömet...? Eldőlhetsz már, ostoba bábú ... de hol rejtőznek a Kezek?! Ezen a seholsenki erdőn ki tartott föl? ki mozgatott? Hatalom? Ármány? Lidérclélek ...? Megrángó ujjaimra nézek — ti voltatok? TI voltatok?! SOMOGYI NÉPLAP MŰVÉSZET
