Somogyi Néplap, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
A vatást követő költözködés ' oly gyorsan Zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd később. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valaminek, mely vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem evezte, hogy szomorkodnia kéne. Mintha nagy, beugratás játék lett volna, melvet ketten eszeitek ki. Álmondjunk egy furcsát, s felébredve el keil játszani. Kilyukasztották a párnát, telefújták tollpihével a szőhet. esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel estek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan megfontolás barát-csuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házasságtörésre, mely házasság nélkül bizony lehetetlen volna. Az automata mosógépbe be- lehajigálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelkezések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat, az előadók neveit. Föíkapcsolták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ragyogjon e megváltást hozó nap. A válást igazoló iratot táblába szegezve kivonultak az utcára, hirdetve az egyenjogúságot, a szabadságot és egyéb zagyvaságot, mely éppen eszükbe jutott Apró tárgyakkal megajándékozták az utcán sietőket, hogy ők az egymiHiomodik járókelők, akik e szent helyre léptek, hol egykor karonfogva jártak ők is, s fújj, ebből elég ma nékik. • * * * • Szinte észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihe takaró. Géza hallotta, amint a Nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magát Megúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, esak a holnapra, mely tisztára mossa, s elkezdhet mindent újra, elölről. * * * Csak a költözködést követő napon éltette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nemcsak a bútorokat a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintValfató Géza Üzenet ■.. aranytollait széttárja Zeuthen felé hírrel szárnyal a Nap és éjszakánként ezüst suttogás gyémánt remegés lopakodik hozzad szólítalak kedvesem Üzenek, neked a felhőkkel és a madarakkal és szólttelak világból susogó lombból — holnap Kellővé változom párnádra tűntem a hajnal rózsáit és á hajadba fonok égy szót... ha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tőle, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bútorok fényessége, a fürdőszoba sötétkék csempe-csillogása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az aszPetö Sándor Tükrön innen s túl szony barátai, kik mindig vidámak voltak, mintha sosem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámulták körül, az asszony elnéző tekintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Űj bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reggelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégék, ruhák és csillogás. Csillogni .akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni, ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, leszakítható. S hogy mindezt miért, csak annyit tudott, hogy kell, mert különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd. melynek helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodnia kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kábultságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke ködgomolyag lebegett a képek között. * * * Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott. Öklei zsebbe gyűrve, ujjai P ont egy alagútban állt meg a vonat, mégpedig úgy, hogy az első kocsi már kijutott belőle, az utolsó meg még kint 'maradt. Ez a váratlan j'önnakadás mindenkit fölbosszantott, elkeserített, egy férfi kivételével, aki az utolsó kocsiban ült. De ő nem azért maradt nyugodt, mert az ö kocsijában világos és meleg volt, hanem azért, mert ehhez az alaguthoz közel lakott az apja. Minden nyáron erre, ezen az alag- úton keresztül utazott nyaralni, de az apjával már húsz éve nem találkozott, mert a közelben nem áll meg a vonat. A férfi kihajolt az ablakon, szólt a kalauznak, aki a mozdonytól jött vissza. — Mi az, mi történt? — Rögtön az alagút után elpattant a sín. — Mennyit kell várni? — Négy órát biztosan — mondta a kalauz, es az alapulón keresztül elindult, vissza a mozdonyhoz. Az utolsó kocsi mellett éppen volt egy telefonfülke. A férfi leszállt, és felhívta az apját. Aizt mondták neki, hogy sürgős munkára hívták be, és megadták a munkahelyt telefonszámat. A férfi felhívta ezt a számot is. — Te vagy az, fiam? — kerdezte az apja, akt isten tenyerébe mélyedtek, körmei belekaptak a húsba. Ajkán alig látható rángás futott át. Cipője orra levágva, kikandikáltak lábujjai. Nadrágja festékes ujjnyomaikkal tele. A szemközti barakkokat nézte. Hátradőlve próbálták megúszi a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke panelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétség- beesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, papírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felöl úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt, a festöállványra feszített vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávapernye, ajka összeszoritva, pofa- csontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a régi, elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályló bunker-szemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arcok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naív reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még esak tíz éve festettem, mosolyo- dott el magában.’Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a sápadt arcnak, a láva-pernye szemnek, az összeszorított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értelme. Valakit kellene , keresnem, odacsörögni telefonon, találkozót beszélni meg. Az asszony, mint a légyfogó, vitte magával barátait. Tudta, egy sincs közöttük, akivel le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp elhagyott. A tenyerét nézte, az életvonal csukló felé futó rajzát, mely a kéken földagadó erek felé tartott, mintha egy gyors s határozott metszéssel föl akarná szakítani azokat. Mészáros Mari iivegplasztikái D. Farkas József KAVARGÓ SZÉL A szürke felhőburok, mint magába roskadó ejtőernyőselyem, összehúzza a láthatárt, égig magasodik a járda szélén a gömbakác, levelei kemény, zöld plasztiklapok — némák és mozdulatlanok a szélrohamban. A szerszámosbódé falán peregnek a finom salakszemcsek, feketeséggel , szórják be a fiatal nő ruháját, haját. Szemét és arcát sem kímélik. Könnyű, nyári ruhában egyik lábáról a másikra áll a bódé mellett; könyökét fázósan testéhez szorítja. Kényelmetlenül, egyik lábáról másikra helyezve testsúlyát, álldogál, jegyezget az építési naplóba. Tulajdonképpen nem is jegyezget. Goromba szél ci- bálja a papírlapot; igyekszik összefogni, didereg magára hagyó t tan. A naplót .otthon .szokta vezetni; itt a munkahelyen nem ■ lehet rendesen írni. Szeme sarkából a munkásokat figyeli, Lajost, aki a deszkát ütögeti kanalával, és az öreg segédmunkásokat. Mintaszerű, pontos munkát szeretne, ahogy itt áll a rajzon, azért strázsál mögöttük. Lajos az egyetlen „szakmunkás” a részlegénél. „Egy centi nem centi!” — ezzel dühiti föl leginkább. De! Centi az egy centi is; azért mert nő vagyok, nem fog az elveimtől eltéríteni. Ha a rajzon az áll, hogy hetvenhárom, akkor hetvenhárom, nem több, nem kevesebb; nem hetvenöt, nem hetvenegy, hanem pontosan hetvenhárom. „Kinyírom ezt a nőt, órák óta nem mozdul attól a rohadt sufnitól! — János bácsi, ugorjon el sorért, Balatonit hozzon, ne azt a Pod- padkát vagy mi a jóistent, magának adnak. — Kinyírom, ha még egyszer beleüti a pofáját a dolgomba. Ennél a rohadt cégnél tyúkot raknak a férfibrigád élére, nem is marad meg jóérzésű ember. Én is kötöttem volna régen az útilaput, forduljanak fel, de az én múltammal ne ugráljon az ember. Nem rossz hely amúgy, nincs nagy hajtás, pár száz méter járda évente, ha éppen van pénze a tanácsnak. Térdelni kell, igaz, de legalább nem kóvályog le az állványról az ember, ha egy-két kávét bekap.” Kellemetlen ez a rövid ruha, nem idevaló, hideg van ebben a szélben. Világít a lába íehersége, szép egyenes lába van, formás; a férfiak tekintetéből tudja, ahogy visszanéznek rá. Jobban szereti a farmert, az semleges. Ez a durva állat föl-fölnéz a simítófa mellől, most már azért se megyek be, és akkor is megcsinálod rendesen, ha háromszor újra kell raknod, addig nem veszem át. — Ez az idegölő. Iszik. A szemem láttára. Már megint részeg; ránézni is undorodik az ember. „Nem rossz bőr ez a tyúk. Nézd, milyen lába van; ezt ha megfognád. A rosseb sem látta előbb; persze, mindig nadrágban jár. Hogy-hogy most nem nadrágban van, elég hideg szél kavarog? Konsztantyin Melihan Az alagút tudja honnan, azonnal megismerte. — Én vagyok, apus. Négy egész órám van. — A fene vigye el! — szontyolodott el az apja. — Éppen négy óra múlva végzek. — Nem tudsz elkérezkedni? — Nem — mondta az apja —, nagyon fontos munka. Nagyon sok embert érint. Na mindegy, majd csak kitalálok valamit. A férfi" visszaakasztotta a kagylót. A kalauz nem sokkal rá visszajött a mozdonytól. — Két óra múlva indulunk — mondta a férfinak. — Tessék!? — Hogyhogy két óra múlva? — döbbent meg. — Hiszen maya mondta, hogy ne.gy óra múlva. — A szerelő az előbb azt mondta, hogy négy óra múlva, most meg azt, hogy két óra múlva készül él — mondta a kalauz, és elindult visszafelé. A férfi a telefonhoz rohant: — Apa;! lüézd csate: nem négy, hanem csak két oram — Éj, micsoda szerencsétlen dolog! — keseredett el ' az apja. — Na mindegy, rá- hajíok egy kicsit. Talán egy óra múlvak kész leszek. A férfi visszakasztotta a kagylót. A kalauz fütyörész- ve jött vissza az alagútból. — Nagyon jó Szerelő dolgozik ott elöl. Azt mondja, egy óra alatt megcsinálja. A férfi a telefonhoz rohant. A kalauz elindult visszafelé. — Apa! Kiderült, hogy csak egy órám van. — Istenem, de szerencsétlen vagyok! — keseredett neki az apja. Azért megpróbálok valamit csinálni, de nem hiszem, hogy kisül valami belőle. A férfi visszaakasztotta a kagylót. Hamarosan előkerült a kalauz is. — Na, kész röhej, amit ez csinál! Kiderült, hogy csak fél óráig tart a munka. — Bolondot csinál ez mindenkiből.!? — kiáltott fal a férfi, és a telefonhoz rohant. — Apa, apám! Tíz perc alatt nem tudod megcsinálni — Megcsinálom, fiam, ha belepusztulok, akkor is megcsinálom! A férfi visszaakasztotta a kagylót. Egy kis ággal csapkodva jött vissza a kalauz. — Mekkora pojáca ez a szerelő! „Ennyi munka, any- nyi munka!” És tessék, tíz perc alatt megcsinálja! — A dög! — sziszegte a férfi és tárcsázott — Apa! Nem lesz semmi a dologból! Az a dög azt mondta, hogy négy óráig tart a munka, és erre megcsinálja tíz perc alatt. — Az — dög! — kontrázott rieki az apja a telefonba. — De nem baj, már kész is vagyok. Az alagútból felhangzott a kalauz hangja: — Beszállás! A férfi fölkapta a kagylót: —. Apa, isten veled! Sajnos, nem sikerült! — Várj, fiam, várj csak! — kiáltotta a kagylóba nehéz lihegéssel az apja. — Aíár kész is vagyok! Ne tedd le a kagylót! De a férfi már felugrott a lépcsőn. A hogy az utolsó kocsi kifutott az alagútból, a férfi meglátta a pálya fenntartó bódéját, s a bódé ablakában egy öregembert látott. Az öregember egyik kezével a homlokát törölte, a másikban telefon- kagyló volt; abba kiabált: — ... halló, halló, fiam, hiszen már készen vagyok! (Bratka László fordítósa) Egyébként rohadjon meg, engem nem érdekel! Szétdobatta velem az alapot. A büdös életbe még nem értem ilyet; azt mondja, teleszórtam maszattal! Jó volt az úgy is, garantálom, egykét zsák cement ekkora munkán, attól még nem repedezik meg. Másfél napig söröztünk. Azáz megálljunk; söröztem, mert az öregek nem számítanak. Ismernek a pilóták, lassítanak, pianínó, pianínó, felhajtjuk,a cementet, zsebben az ára ... Hát szétdobatta... De még hogy kiverte a rikácsot! Legközelebb a képébe vágok vagy belevágom a betonba, hogy égnek dobálja a fehér lábszárait!” Nem neked való, mindenki mondja, mért nem mész irodába, 'elrajzolgatsz, nőnek sokkal megfelelőbb. Hát nem. A gyakorlatban akaróm ’ megtanulni "‘a szak- : mát! Pontosabban: megmutatni, érek annyit, mint egy férfi. Nem jól mondom; többet érek. Pontosabb, lelkiismeretesebb vagyok, nem restellek itt ácsorogni naphosszat, és körmére nézni ennek a szélhámosnak. Többször nem tesz bolonddá. Azt hittem, felrobbanok, mikor kibontottam az alapot. Gyanús volt, hogy olyan hamar elkészültek. „Jó bőr ez a tyúk, az anyját. Most látom. De nagyon fenn hordja az orrát, csak a centit látja. A melós barom állat; térdelne itt egész nap a ganyéban, nem fintorogna úgy, nem lépegetne olyan kényesen, mint most a sörösüvegek közt. Szlalomozik a galambom, hozza a centit, begörcsölök; mér már megint. Ha egy szót szól, szétvágom a pofáját!” — Hetvenegy. Mondtam, hogy hetvenháromnak kell lenni, ez hetvenegy. A kőműves fölegyenesedik, kinyújtja a kezét, vak markológép, nem vezérelhető, nem fogad el parancsot. Nehézkesen lép, túlnyomásos plexibúra a feje, elszabadult robot, a npt pkosan a nedves betonba nyomja, világító fehér folt a nyomasztó íényhiányban. Szép, szürke szeme van. Ez is ritka, a szép, szürke szem; nem kék, nem is sötét, éppen szürke. Letépi a könnyű ruhát, tocsog alattuk a nedves beton. . Sikoltozás. Előkerülnek az öreg segédmunkások, Lalát lefogják. Egy rossz köpenyt te! rítenek a nőre a könnyű ruha fölé; míg hazaér, nem látja senki a Skodában. Nem álldogál többé a járda szélén. Kerte magát az irodába, nőnek sokkal megfelelőbb. A rajzasztal mellett fehér köpenyben időnként eszébe jut Lajos. A család, a gondoskodás hiányozhat neki.« Senkije nincs. Pedig kár volna érte, kár...
