Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-06 / 104. szám
\ Falutörténet kérdőjelekkel Ki őrzi meg, ki menti át az unokáknak a magyar falvak történetét? Például a Baranya megyei Levéltár kétségtelenül feladatának tekinti a maga eszközeivel. Szerzői-kutatói munkaközössége hát éve dolgozik egy megyei hely- történeti lexikon összeállításán: az első kötet pár év múlva megjelenik. Veszprémben már elkészült egy ugyancsak megyei helytörténeti lexikon, s hasonló törekvésekről tudunk Zala és Vas megyében is. A települések legfontosabb gazdasági, néprajza stb. adatanyaga, rövid története több megyében így hozzáférhetővé váV lik. Egy lexikon speciális feladatkörén belül. De ott, helyben, ott ki meséli tovább, ki jegyzi fel, mi történt a faluban 1914-ben, 19- ben és később, legalább a nagy történeti sorsfordulók környezetében? A tanácselnök? (Nem hatásköre.) A pedagógus? (Melyikük?) A plébános úr? Ö mér inkább ... A parókiákon vezetik az ún. „História do- mus”-t. Van, ahol több évszázadra visszamenően és napra készen, hiteles adatokkal jegyzik fel: mi történt a faluban. Vagy a honismereti szakkörök? Van belőlük az országban legalább félezer. Megyénként működik belőlük 30—40, s vannak ifjúsági (iskolai) szakkörök is. Itt már lehet némi remény. Vagy az egykori néptanító?,.. Létszámuk gyérül, erejük fogytán. Van, aki nekilátott közülük, hogy összegyűjtse, feldolgozza legalább azt a három-négy évtizedet, amit szemtanúként ismer és szentesíthet, amit a faluja népével együtt, sorsukkal azonosulva megélt. Az ilyen falu szerencsésebb, mert legalább néhány tucatnyi gépelt papíron — (kedvtelésből?), társadalmi elkötelezettségből ? — meg van írva a legfontosabb adatokkal, nevekkel és eseményekkel, hogy milyen is vblt az a falu például a két világháború között. Nagy kár, hogy bizony kevés ilyen „krónikás” akad. Az utóbbi tíz évben Baranya megyében tanácsi rendelet alapjáén mindenütt rendszeresen jegyzik, és évente összeállítják a községek krónikáját. Ezzel nincs baj. s egyszer, ha korszakká rendeződnek az évtizedek, majd csak lesz valaki, aki megírja községeink újabb történetének egy új fázisát. Hiszen története minden magyar településnek van. Némelyiké 2—300 évre, a másiké az Árpád-korig, esetleg Pannóniáig vagy még koKikötött a hajós fia Képekkel írt krónika A lista hosszú, bár ő maga sem tudja, hogy összesen hány iskolába járt. Mégsem mondhatja senki a nagyatádi Huszár Tiborra, hogy iskolakerülő volt. A sok iskolának nagyon is prózai az oka: édesapja hajógépész volit, s így mindig abba az iskolába kellett mennie, ahol épp kikötöttek. Akkortájt meg divatba volt, hogy- a hajós együtt élt a családjával; ők is ott laktak az uszályon. Huszár Tibornak csónakkal kellett iskolába jár- nia... Noha tizenhat évig élt vízen, bnégsem lett vízi ember. A négy polgári után tovább akart tanulni, de nem adatott meg neki a lehetőség, hát inasnak szegődött, A fényképezés csínját-binját akarta kitanulni — ebben sem volt szerencséje. Letöltötte ugyan a három esztendőt, de mire számot kellett volna adnia ismereteiből, meghalt a mestere, s őt katonának vitték. A fényképezésről mégsem mondott le Újra kezdte: előbb önálló fényképészeknél dolgozott, később tizenkilenc évig Barcs, illetve Csokonyavison- ta fényképésze volt. 1974- ben telje le a mestervizsgát, hogy valóra válthassa régi álmát: kisiparos lehessen. 1978. augusztus 7-én került Nagyatádra. — Tulajdonképpen a feleségem szülei miatt kötöttünk ki itt. Támaszra volt szükségük, és mi jöttünk. Aztán a gyerekek is megnőttek, nem kötött már bennünket semmi Csokonyavisoniához... Huszár Tibor nagyatádi műtermében nemigen tartanaik szünnapot. Beszélgetésünket minduntalan félbe kell szakítani, hiszen hol igazolványképért jönnek, hol kész munkák után érdeklődnek, megrendelést jelentenek. A fényképészmester mégsem panaszkodik; ha nehezen is, de mindig jut ideje arra, hogy műhelyéből kilépve a város krónikájához készítsen újabb és újabb felvételedet. Amióta nagyatádi polgár lett, lelkesen fényképezi a fejlődő várost. A maga módján így kíván hozzájárulni az atádi „história” megírásához... — Nemcsak a szépre, az újra figyelek: szenvedélyesen gyűjtöm a város árnyoldalait bemutató képeket is. Egyszer készítettem egy albumot a „sötét foltok -ról; bevittem a tanácsra, hogy vegyék már ésáre mennyi szemétdomb, koszos árok van környezetünkben. Lett is foganatja: rendbe tették mindegyiket ... Gyermekkorában elképzelni sem tudta, hogy olyan helyen éljen, ahol nincs Duna vagy' valami nagy víz. — Mégis megszerettem * Nagyatádot — mondja. — Szeretem fáit, virágjait, parkjait, Szívesen fotózom, de néha rtá kell döbbennem: kellene még néhány olyan album, mint amiről meséltem. Huszár Tibor lelkesedik a városért, dicséri hangulatát, de magáról alig beszél. Pedig volna mivel dicsekedni. Köztiszteletben álló kisiparos; munkájának elismeréseként a közelmúltban vette át az ipar kiváló mestere cím elnyerését tanúsító oklevelet. Az idén huszonkilencen kaptak ilyen elismerést. Fényképész egy volt közöttük: a negyvennégy éves nagyatádi krónikás. N. J. rab tora is visszanyúlt k. Ezt az időszakot általában kellően megvilágította a tudomány. Sajnos, helytörténeti léptékekben jóval kevesebbet tudunk arról, mi is történt X. vagy Z. faluban a múlt század végén? Hogyan élt a nagybirtoK szorításában; milyen volt gazdasági és társadalmi retegezettsege; hogyan vészelte át a válságokat, hányán „tántorogtak ki” az Újvilágba megélhetésért? Milyen volt a falu nyelve, kultúrája; szokásvi- laga, viselete; hogyan különült el, vagy miként fért össze a sváb, a bosnyák, a szerb, a sokác, a horvát, a román,- vagy a szlovák paraszt a magyarral? Hány embert vittek el' a frontokra tizennégyben; ki maradt özvegy-árván; ki lett vöröskatona, odaért-e a fehér terror lincselő öldöklése; mi volt az a, „bolettás világ”; hogyan változott szerkezetében, életében, szokásaiban a falu '■ a negyvenes évek Tg? Vólt-e KÁLÓT, KALÁSZ, Szívgárda; milyen volt a leven temozgalom? Volt-e iparosegylet, gazdakör, olvasókör, műkedvelő színjátszás, Gyöngyösbokréta, ezüstkalászos tanfolyam, szabadművelődési előadás a téli estéken? Ki volt a falu tanítója? Föl véssük-e, felírjuk-e a nevét valahová? Volt-e SS-toborzás vagy szembeszegülés vele a faluban? S a legújabb korszakok: hogyan szabadult fel a falu, s indult új élete felé? Kitelepítések, népmoizgalmak; székelyek, csángók, szlovákiai magyarok; negyvenes évek, ötvenes évek, tsz-szervezé- sek... Kik^ vetették meg és milyen erőfeszítésekkel a mai mezőgazdaság alapjait? Föl jegyzi-e nevüket valaki? Megannyi kérdés . . . Egyszer szólni kellene már, s szembenézni őszintén mindennel, ami történt, ott helyben is, ,§ ha nem teszi meg valaki? Lassan mindent elmos a feledes, a homályos u ló emlékezet. Felelősség ez? Igen. mindemképpen. Korunk felelőssége. A mienké, akik ma élünk, s kisebb-nagyobb mértékben emlékszünk a szülőfalu. közelebbi múltjára. Mert otven-száz év múlva az utókor, közelebbről pedig már az ezredforduló is ránk kérdez majd. S mi még csak ott tartunk, hogy mi is kérdezünk: ki őrzi meg, ki menti át ott, a helyszínen a magyar falvak történetét? Anélkül, hogy válaszolni tudnánk rá. W. E. Társak között,vendégségben Arcukon mosoly, nótájukban vidámság Mariska néni — özvegy Radios Józsefné — ötpercenként az utcára siet megnézni, nem jönnek-e a buszok. Szeme újra meg újra végigpásztázza a virágos kertet; az előszobában székeket igazit, áz asztalokon a térítőkét rendezi. Hatvanhét éves. Sok tapasztalata van a vendégvárásban, ez a mostani mégis izgalomba hozza. Sürög-forog, a készülődés lázában csak úgy magyarázatként mondja: — Nem mindennap adór dik ilyen ünnep, mint a mostani. Nem szeretnénk szégyent vallani a vendégek előtt. Mi is jól éreztük magunkat náluk, azt akarjuk, hogy nekik se legyen okuk panaszra ... Ez a kis „kitérő” elég ahhoz, hogy ne Mariska néni, hanem egyik asszonytársa vegye, észre a., buszú <— Megjöttek a . komlós- diakl Ünneplőbe öltözött öregek — a babóesai napközi lakói — igyekszenek az utcára, korukat — és a kampósbo- tokat — meghazudtoló fürgeséggel sietnek a buszhoz. „Szia, Bözsi!” — kiált egyik nyolcvanas a másiknak, s hogy kinyílik a busz ajtaja, felcsendül az alkalomra „átdolgozott” nóta: ,,Jó napot- kívánunk, megjöttek a, megjöttek a komiósdi leányok .,Köztük néhány „fiú” is akad — egykor daliás, ma igencsak éltes öregúr, a komiósdi öregek napközijéből. Földíszített májusfát hoztak, és kéttagú zenekart, hogy a vidámsághoz a házigazdák mellett ők is hozzájáruljanak. Van, aki borosüveget szorongat a hóna alatt, néhányan abrosszal leterített tálcát egyensúlyoznak: ők süteményt hoztak. S már itt a busz a csoko- nyavisontaiakkal is! Nekik is kijár a szívélyes üdvözlésből, ölelkezésből és cup- panó puszikból... A babóesai öregek napközi otthonának termeit finom sütemények illata tölti meg. És halk beszélgetés, mely csak akkor szakad meg rövid időre, amikor Szegény Lászlóné, az otthon vezetője köszönti a vendégeket — a két szomszédos község társ- intézményeinek lakóit. A komlósdiak is, a csokonya- visontaiak is hoztak ajándékot a házigazdáknak, a ba- bócsai öregeknek, akik most a maguk készítette finomságokkal kínálják társaikat. (Mariska néni „bizalmasan” megsúgja: az italra, a sza- lámis szendvicsekre a férfiak adták össze a pénzt, mert ők is részt követeltek maguknak a vendégvárásból.) A háziak — nem kis dicsekvéssel, de erre minden okuk megvan — karonfogva végigkísérik a szomszédokat az otthon helyiségein; megmutatnak mindent, hogy itt és így élnek ők harmincket- ten. Persze, ugyanígy viziteltek a babócsaiak is a farsangban Komlósdon, korábban pedig Csokonyavi// FÉNYLŐ REGGEL A z idős ember tehetetlenül állt a gaztenger szélén. A reggeli fényben arra gondolt: délután visszautazik, nem érdekli az egész kuckó — ahogy szegény feleségével emlegették —; meghirdeti, vigye, akinek kell. Sem ereje, sem kedve a fenntartásához. Pedig mennyire örültek, amikor három évvel ezelőtt egy kis Pest környéki gyümölcsösük árából, nieg némi örökségből, megvették ezt a parányi, de kettejüknek öregségükre szép napokat kínáló nyaralót a termálfürdő közelében! Akkor még jól bírták a kerti munkákat is ■— már amennyit ez a kis telek megkívánt. Különösen a felesége örvendezett a virágoknak, q vete- ményeknek. A jövő héten töltené be a hatvanötöt... Nyolc évvel volt fiatalabb nála. Amikor szeptember végén hazaköltöztek, asszonya visz- szanézett o gondosan téliesített nyaralóra: — Na, mit hoz a tél? — Kérdése úissz- hangtalan illant eL Karácsony előtt már eltemettek. Gyorsan végzett vele a gyomorrák. Igen, eladni, minél előbb! De ilyen elhanyagoltan megriadnak tőle a vevők. Rendbe kellene tenni a kertet, az udvart. De egyedül?.,. Még a szomszédja sincs itt, a nyugdíjas postás, aki esetenként lekaszálta a füvet és néha ásni is segített. Mindig gondosan ügyelt azonban arra, hogy ne maradjon adósa. Pénzt nem fogadott el: pálinka, bor volt a fizetség, üe tegnap este a buszról leszállva hallotta, hogy kórházba került. Mással nem tartott kapcsolatot. Tisztességgel átszóltak egymásnak a másik szomszédjával, akit egyébként elég ritkán látott. A szemben lakókkal is csak a kurta üdvözlő szavakig jutott el. A hosszú, hajlott hátú, negyvenesnek látszó férfiról tudta, hogy marós az egyik kaposvári gyárban, mellésleg meg párttitkár, szomszédja pedig karbantartó egy kisebb üzemben. Látta, jó barátságban vannak. Tőlük kérjen segítséget? Amikor minden bizonnyal összesúgtak a háta mögött, valahányszor vasárnaponként ünneplőbe öltözve fele- segevel a templomba indultak? Ha valakit meg lehetne kérni, hogy pénzért... Pedig itt a környékén milyen szépen segítik egymást az emberek. — Lehet, hogy npkem kellett volna közelednem. De mindig értelmiségi körökben forgolódtam, a családom, a rokonság is diplomás emberekből állt, és a munkahelyemen is szellemi dolgozókkal voltam körülvéve. Egy idegen nyelvű levelező aligha került munkakapcsolatba kétkeziekkel... — Jó reggelt, szomszéd! összerezzenve nézett hátra. A marós állt a. kisajtó előtt. — Hallottam a tragikus hírt... 'Kérem, fogadja együttérzésemet. — Köszönöm, igazán kedves ... Idegesen babrált a kisajtó rozsdás zárával. Kezet nyújtott. — Rendbe kellene tenni a kertet — magyarázta zavartan. — De hát erdemes? Minek? Kinek? Nincs értelme szegény feleségem nélkül. — Ugyan már. Amíg az ember él, mindig kell értelmet találnia ... Na, mindjárt visszajövök. Néhány perc múlva már hallotta is, hogyan feni a kaszát. Valószínűleg c hangra jött dó bérijéből a köpcös karbantartó. Szomszédja köszönés helyett odaszólt neki: — Megvan még az a jó kis ásod,-amivel tegnap dolgoztai? Na, akkor mutasd meg ennek a néhány agyásnak! A fekete szakállas férfi szó nélkül indult a szerszámért. Jó fél óra múlva a marós felesége is ott hajladozott a virágágyásokban. Tizenegy óra múlt, amikor búcsúztak. — Igazán nem is tudom, hogyan háláljam meg... Úgy röstellem, hogy. még egy kis ital sincs a háznál.. ■. — Nem azért tettük — legyintett a marós. — És azt javaslom, ne adja el. Elbabrál itt, a ház körül, amennyit a test megkíván. A nehezebb munkáknál meg itt vagyunk mi. — Isten fizesse meg a jóságukat — akarta mondani, de az utolsó pillanatban visszakapta a szót. Attól tartott, mint mindig, ha vallástalan emberekkel került öszze: hátha gúnyosaft válaszolva megsértik hitében, így csak zavartan keresgélte a szavakat: — De hát én igazán... Hogyan is viszonozzam ...? — Ezt a kisajtót meg a jövő héten megreperálom. Most nincs nálam megfelelő szerszám — szólt vissza válaszul a karbantartó. Pa ál László I sántán. És nem hallgatják * el azt, amire büszkék. Mariska néni például a helyi téesz vezetőit dicséri: most is odaadták a szövetkezet autóbuszát, hogy elhozza a visontai öregeket, nekik, babócsaiaknak pedig minden héten tizenöt liter tejet adnak ingyen, amiből aztán kakaó kávé, túró készülhet az otthon konyháján. Varga-Lánczi Ferencné, a komiósdi otthon lakója mondja: — Nálunk a múlt év novemberében alakult a napi- közi, tizenhatan vagyunk, és most majdnem mindenki eljött, hogy viszonozzuk a babócsaiak farsangi látogatását. Két: szép térítőt, kaptunk tőlük akkor, ml sem jöttünk üres kézzel... Egyedül élek, van rádióm, tévém, a kisebbik fiam ott él a faluban a családjával, de ők sem ellenzik, hogy a napközibe járjak! Sőt! Kívánom, hogy mindenkinek olyan jó menye legyen, mint amilyen nekem van: ellátja otthon a jószágot, csak hogy minél több időt az otthonban tölthessek. Mert én ott nagyon jól érzem magam. A hetvenhárom esztendős Toldi Miklósné — Annus néni — Csokonyavisontáról jött erre a találkozóra. — Csak a betegek maradtak otthon — mondja. — Jól elbeszélgetünk itt, amint hallhatja is. Hogy miről? Arról, hogy kinek mije fáj. milyen gyógyszert szed, használ-e a fürdő, mennyi nyugdíjat kap és így tovább. Van, aki panaszkodik, van. aki dicsekszik. Én nem tartozom a panaszko- dók közé, mert elégedett vagyok. Kapom az özvegyi nyugdijamat, abból fizetem az otthonnak a havi száz farintot, kézimunkázunk, kártyázunk, beszélgetünk — jól elvagyunk. Kell ennél több az embernek öreg napijaiban? Szól a zene: két fiatal szolgáltatja villanyorgonán, dobon, s énekelnek is hozzá. „Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk...” Virágcsokrok között kendős öregasszonyfejek ütemre billennek jobbra s balra. Egy öregember föltolja homlokáról a kalapot, igazít a bajuszán, s körülnéz, mintha kérdezné: táncolni kéne, de ugyan kivel? A ház előtt a vén gesztenyefa zöld lombot bontott, s melegre vár, hogy virágait nyissa. A nyitott ablakon kiszűrődik a muzsikaszó, az utcán közel s távolabb megállnak a járókelők, s azt kérdik: kik ünnepelnek? Valaki így válaszol: három falu. öregjei közös majálist tartanak. Kedd volt, csaknem hatvan idős ember emlékezetes májusünnepe Babócsán. Hernesz Ferenc
