Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-15 / 112. szám

I H árom évvel úttól épp egy bakug- rásnyira, kidóit egy tölgy##. Nem volt matuzsá­lem, alig ölelésnyi vastag, de úgy létszák, ma már a iák hamar halnak. Halálá­ban szerény és megértő volt, mint általában azok, akik élni *5 így szeretnek: zu­hanhatott volna az útra, eltorteszolva sok mázsás te­temével vagy halálát még inkább közüggyé téve, szét- szaggathatta volna a vil­lanyvezetékeket; de inkább ma*adt az övéi közt, az er- dőszéH galagonya- és vad­rózsabokrok alján. A kidőlt törzs hamar eltűnt.. ■■ Szorgos £űrősze­lők feldarabolták, hordták száraz .sufnikba, hogy hűvös, nyirkos es­téken, tiszta egű, csípős hajnalokon tűzhalált halj cm a benne lakó millió­nyi szú, lárva és pete. A félméternyi, behasadt rönk azonban megma­radt. Színes és ——— nyüzsgő életnek adott terepet; a rejtőzködő bennlakók a kicsiny lyu­kakból állandóan pergő szá­raz fűrészporral adtak jelt szorgalmuknak, a dús kor­hadék között gyors százlá­búak, fémes futrinkák va­dásztak, a hóit gyökerek kö­zé törékeny vöröshangyák építették városukat. Ta­vasszal a melegítő napsu­gár alá bodobácsok százai siettek elő a fék*tűlő kéreg alól szunyókálni és paráz­nálkodni, türelmes pókok érdemesnek tartották a rönk körül felhúzni hálójukat. Idén -a rönk ki virágzott, talán boldogságában. Ahogy a száraz, élettelennek látszó sivatag egy kiadós eső után. Oldalán megjelent egy ha­talmas világító tölcsérgom­ba, aztán még egy, még egy; és másnapra a rönk na­rancssárga, fodros ruhába öltözött. Az úton járva is érezni lehetett kissé fanyar- kás gombaillatát. Meglehet, éjszakánként meleg petró­leumlámpa-fénnyel világí­tott is, meglehet, éjszakán­ként manók és tündérek táncoltak körülötte. A legpompásabb virág­zás napján egy tíz év körüli fiút találok a rönk mellett: a gomba­telep már szanaszét, össze­törve, a nyirkos fűbe tapos­va, mint valami piaci sze­mét. A gyerek épp a tön­köt rúgja széjjel. — Miért csinálod ezt, kis­fiú? Szív«« szerint „büdös köiyköt” mondanék, de ak­kor esetleg megijedne, el­szaladna, és máskor, más­hol rugdalna szét rönköket Keserű és ingerültl vagyok, de kisfiuzok, mosolygok, ba­rátságot színlelek; talán nem is tudja, mit rombolt össze, de majd én türelmesen el­magyarázom, megmutatom neki, micsoda izgalmas vi­lág egy korhadó rönk. Min­den gyermekbe roppant ér­deklődés szorult, csak föl kell kelteni a fantáziáját Rám néz. Arca sápadt, szeme alatt a kialvatlanság kék árkai. Homloka verejté- kes, fogait görcsösein össze­szorítja. Koravén, eltorzult arc. Csak eg y pillantásra méltat, aztán folytatja a dühödt rúgdosast Látja, nem vagyok rendőr, erdész vagy más efféle ... — Hozzád beszélek! Nem hallottad, mit kérdeztem? "Vateld mégiscsak tehetek, valami tanárféle, tótit azért igazán komolyan nem kell vermi A rúgdosast abba­hagyja, de nem néz rám. — Miért? Meg lehet en­ni ezt a gombát? — A sza­vak végét elharapja, rét­in ustal an, kaffogásszerű a beszéde. — Nem,' nem lehet meg­enni. De amit nem zabálha- tunk föl, még nem szüksé­ges elpusztítani. Tölcsérgomba nedvétől nnegsárgirtt tornacipője or­rával egy törmelékdiarabot piszkál, mutatja, nincs am MAROSI GYULA Világító tölcsérgomba megijedve, bármikor folytat­hatja, ha kedve tartja, de egy lapos, földre szegzett arcú pillantással végigmér, hátha tévedett az előbb.. Sze­méből látom, bizonytalan. Bizonytalan, mert nem tud­ja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt... — mondom, mintha most ju­tott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod ? Tíz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek velük van. De hát semmi közpmk egy­máshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti!? Az asszony harminc kö­rüli, alacsony, már hízás­nak indult Kerek, hamar nevetésbe forduló, gödröcs- kés arc. Szép sose, de fiata­lon bájos lehetett Szeme most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám, a mosoly­ra való gödröcskékből két sötét árok fut az álla alá... — De mivel nem szóit... biztosan nem vette észre, mit csinál. Azért szóltam én. Izgatottan előbbre lép, karjait aggódva a gyerek fe­lé nyújtja, mintha én vér- beforgó szemekkel szétrúg- dalni készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsér- gomba-telepet — Gyere ide, kicsi apám; azonnal gyere ide! A gyerek néhány pilla­natig tétovázik, aztán áttör­ve magát a cserjésen, ügye­sen elsiklik mellettem, be­lekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hát­rálnak a biztonságot nyújtó apa mellé. Micsoda színjá­ték! Az asszony, most már biztonságban érezve magu­kat, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Ve­gyem tudomásul, az ő gye­reke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, aki­nek kenyeret adok, és na­gyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint ami- , Íven én vagyok. Sivításával fölingerli a férjét is: ő is rám kaffog valamit. Itt már nincs mit szólni. Szerencsét­len família! Ügy beszélhetek ezekkel a tölcsérgombákról, mint vektca! * szí nekr ől , sü kettel a zenéről. Mi tette őket ilyenné? Zajos, lélek- öló munkahely, goromba főnök, kibírhatatlan társ­bérlet, zsarnokoskodó anyós, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Patto­gó parancsok, lelketlen uta­sítások, zsarnoki szeretet- lenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapjak a megtorlást? Sajnálom már, hogy rászól­tam a gyerekre. Visszapörög berniem a képsor: micsoda kegyetlen dühvei verte szét azt a rönköt... Ritka ma­dár lehet náluk e/. ■ ii a gyengéd szere­tet. Nem szólok, szinte meg se mozdulok. A fel­gyülemlett fe­szültség levezetö- dik egy dühkitö­résben, és még- nyugszanak. Most csak olaj lenne a tűzre bármi vá­lasz. De nem: az asszony egyre job­ban fölhergeli ma- ——— gát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyereket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem szoron­gásos dfihkitorés, ezek már elérni akarnak valamit. A férfi azt kiáftjae — Odamegyek és úgy fel­pofozlak, hogy beszarsz! Ejnye, öcsém, ez már iga­zán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel magasabb vagy nátam, de melled szűk, karod vézna, derekadon kappanháj-úszó- gumit hordasz; e kies erdő­széli pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyet, hanem egyszerűen elkapnál és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam. Elvégre, hol vorn itt két szavahihető szemtanú ? így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések koc­kázatát. — Na, gyere ide* Újabb, most már valóban mulatságos színjáték: a férfi indulna, de az asszony és n gyerek sivalkodva belé- kapaszkodnak. Bárhogy igyekszik, nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyben! Topo­rognak, hadonásznak, sival- kodnak. Ilyet még nem lá­tott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszer csak hirte­len megfordulnak, sietve megindulnak az úton. Száz méterrel odébb, mi­előtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfi visz- szakiált: — Megállj, mocsok, talál­kozunk mi meg! A zt hiszem, igaza vem. Sajnos. Találkozunk mindennap, minden órában. Egyszer majd ki- alvatlam leszek, fáradt és közönyös, nem fog érdekel­ni, vajon miért viselkedik így velem, meg leszek győ­ződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, és akkor majd összepofozko-' dunk. Addigra már, lehet, írmag.ia sem lesz erdeink- ben a világító * tölcsérgom­bának. Demcrty Ottó A weimári Goethe­házban A költővendég ma e habban fémpénzt pörget ujjat közt vélem kortársként nehezebb lett volna protokoll keretek között de most végigsimíthatom szemeimmel e tárgyakat elefántcsont réz alabástrom ami a horgon fönnakadt a kifinomult ízlés horgán hisz a gazdagság adva volt az észé a szívé a tetté s Weimárban is szedtek adót ám Hölderlmért sir a lelkem s Kleistért ki szintúgy megbomolt a zsenisors — ki miben ég el? kettejük szerelme a Hold Goethéé a kimért pontosság halálos lényegretörés s nézd az ágyat amiben meghalt — megrendítő egyszerűség Johann Wolfgang Goethe két verse Találkozás Erdőn kószáltam szál-egyed ül. A gond szívemből metjsze repült. Árnyékból villant egy kas virág, minit tündoikló szem, csillagi láng. Fölé hajoltam, de súgva kért: nem lenne kár az életemért? Kivettem akkor .tövestül én, s kertembe vittem, házam elé. Kerestem neki egy halk zugot; beástam újra, s most ott ragyog! Vándor éji dala Az ormok csöndbe Merültek. Lombokon sajeUöeske Lüktet, Leheletét alig érzed. Fészkén elcsitult a madámep. Egy kicsit várj még: Közelít pihenésed. Fordította: Kerék Imre Vaszil Conev Szépen magyarul — szépen emberül Ilyen szegények vagyunk? kasok ellenben csúfosak, el- képesztöek, meghökkentőéit. Az. sem kötelező, sót nagyon Is stílustalan, hogy mindig mindent felszámoljunk. Bát­ran mondhatjuk ehelyett azt, hogy a lázadást lever­ték, elfojtották, a katonai támaszpontokat megsemmi­sítették, a színvonalbeli kü­lönbségeket . eltüntették, a szerződést fölbontották. Vé­gül korántsem szükségszerű, hogy már szinte az indulók ütemére- kopog, ismétlődik ritmusosan a tömegtájékoz­tató eszközök (sajtó, rádió, tévé) nyelvében az indul. Az adás, a tanév vagy a tanfolyam már szinte soha­sem kezdődik, mindig csak indul. De indul a kiállítás is ahelyett, hogy nyílna, megnyílna; ezenkívül szóvál­tás indul (holott: támad, ke­rekedik), szélvihar indul (noha valójában kitör, ke­letkezik), a Duna a Fekete­erdőből indul (holott onnan ered) stb. Az ember mar- már haragra, indul (azaz­hogy; gerjed) e sok indul hallatán. Csakugyan szegények vol­nánk? Mint e kis eszmefut­tatásból is látható, nem sze­génység ez, hanem nyelvi restség, kifejezésben igény­telenség. Ha megtanulunk kellőképpen válogatni sza­vaink kincsesházából, men­ten kiderül, hogy nagyon is gazdagok vagyunk. Csak élni kell tudnunk nyelvünk gaz­dagságával. I>r. Grétsy László Bizonyára nemcsak ne­kem, hanem az olvasóknak is nemegyszer feltűnt már, hogy egyetlen cikkben, egy néhány perces rádióinterjú­ban, egymás közvetlen kö­zelében is hányszor ismét­lődnek bizonyos szavak, fő­leg azok közül, amelyek va­lamilyen okból divatossá váltak. Egy rádióhallgató nemré­giben olyan újságcikket jut­tatott eä hozzám — nem is hosszút, mindössze egyhasá- bosat —, amelyben nyolc előrelépés olvasható. Egyszer sem fejlődés, haladás, kor­szerűsödés, javulás, növeke­dés vagy más hasonló, ha­nem mindig csak előrelépés. Máskor meg — ki tudja, hé- nyadmagammal ? — azért kapom föl fejemet újságol­vasás, rádióhallgatás vagy tévézés közben, mert szinte záporoz, zuhog rám a sok tulajdonképpen, látványos, felszámol, iádul... Nem kü- lön-külön bukkannak föl — ha így volna, nem is tenne velük semmi bajom —, ha­nem többnyire csapatostul járnak: egyetlen cikkben négy-öt felszámol, egy röp­ke interjúban öt-hat tulaj­donképpen. Ilyen rosszul állunk, eny- nvire szegények volnánk? Hogy érdemben válaszolhas­sunk, vessünk még egy pil­lantást az említett példákra! (Csak zárójelben jegy­zem meg, nem bármifajta szóismétlésre gondolok itt. Köztudomású, hogy egyrészt szakmai szövegekben, más­részt művészi alkotásokban nagyon is nagy szerepe van az ismétlésnek. Szakszöve­gekben azért, mert egy ter­minus technikust a szakem­bernek általában nincs mód­ja rokonértelmű megfelelő­vel fölcserélni, irodalmi, köl­tői, szónoki alkotásokban pe­dig azért, mert ott az ismét­lés mint sesóalakzajt maga is fontos művészi kifejezőesz­köz. Valójában ez, is megér­ne egy külön cikket, de most legyen eleg e sommás meg­állapítás.) Térjük vissza tehát. 1 pél­dáinkhoz! Az előrelépés­ekben bővelkedő újságcikket nem javítom, hiszen ponto­san nem is idéztem, szino­nimákat pedig már írásom elején is soroltam az előre­lépés-ve. A tulajdonképpen semmi vei sem több, nem is jobb, mint a lényegében, voltaképpen, igazában, alap­jában véve, s ráadásul az esetek nagy részében funk­ció nélküli, fölösleges tölte­lékszó. A látványos eredmé­nyek inkább bámulatosak, ragyogóak, a látványos bu­IDEGES TELEFONÁLÓ Coendélet géprajzzal. Hincz Gyula festménye — Halló! Halló! Szerkesz tőség? — Miről van szó? Ki be­szél? — A biztosítótól beszélek. Hogy nem szegyellik magu­kat ilyesmit írni rólunk? — Halló! Bizonyára téves Icapcsolás kérem. — Szerkesztőség? — Igen. — Akkor jó helyen járok. Hogy szabad ilyen felelőtle­nül kigúnyolni egy olyan in­tézményt, amelynek minden dolgozója, erejének megfeszí­tésével ... — Térjen a tárgyra, elv­társi — Ezt csak. személyesen O'Henry elvtársnak mondha­tom meg. — Kinek? dik, és önök nem átallják aláásni a tekintélyét. Köte­lesek cáfolatot közölni. Kü­lönben panaszt teszünk! — Valóban komolyan be­szél? — Halálos komolyan! Mi nem hagyjuk annyiban ezt a dolgot! önök egy tekinté­lyes külföldi Íróval takaróz­va aláássák állami biztosí­tónk tekintélyét. .. A beszélgetés itt félbesza­kadt. Az állami biztosító képviselője képtelen pana­szával akkora bizonytalansá­got keltett, hogy nyilván még a telefonkagyló is beleká­bult, es se szó, se beszéd lepottyant a villára ... Fordította; Gellert Györgj Meze/ András Eltűnőben Legelőször a lovak tűntek el. Aztán az istrángok szakadtak el. Udvarokból a kihalt, szekerek, a pattogások, az ostornyelek. és utoljára a dűlőutak, a gyalogosvenyek, ásott kutak. Végezetül a talpak hűlt hona, a porból, a paraszt lábnyoma. — Hívja a telefonhoz O’Henryt. Neki majd elmon­dom ,.. Nincs ilyen nevű mun­katársunk. , — El akarja titkolni... Ne csináljon belőlem bolondot! Hát a legutóbbi számban megjelent cikk? Talán nem. ö írta?! — Ö, hát erről van szó! Ez nem cikk volt, hanem humoros elbeszélés. Szerzője O’Henry, amerikai. író, már régen meghalt. Ennek az el­beszélésnek az égvilágon semmi köze sincs az önök vállalatához. — Nos, engedje meg, hogy erről mi döntsünk. Nyilván jól tudja, hogy a városunk­ban állami biztosító műkő-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents