Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

Ha tiszta a szó A rendező niúziósorvadásos, józanító századunk második felében a pátosz illuminációjában fogant hűségeskü, az „Itt élned, halnod kell" így hang­zik: „Jó, hát akkor itt fo­gunk élni”. Külvárosi doh­szagú utca egyik bérlakásá­nak ablakánál állva mond­ja ezt az anya, 1956. novem­ber ötödikén, a disszidáló férj után pillantva Gotliár Péter Megáll az idő című filmjében. Abban az utcá­ba« a hatvanas években kel föl a nap. Sivár tűzfalon neon nap. Rólunk szól ez a film, a hatvanas években kamaszodókról. Ez az első film rólunk: egy történelmi film tizenéves korunkról, amely egybeesett a konszoli­dációnak nevezett korszak­kal; nyitottabbá vált politi­kai, kulturális arculattal, új gazdasági mechanizmussal, az életstílusváltással. És ak­kor először történt ez is: „A hatvanas években nyár felé t tetőzött az ifjúság probléma...” (Bereményi Géza—Cseh Tamás dala.) Kevés a személyes em­lékképem Gothár Péterről. Helyet próbál szerezni a pé­csi filmszemlén nekem is. Vagy: beszélgetünk, ő köz­ben odakéri magához a kol­léganő Jászai-díját pohárká- nyi pezsgővel ünneplő, gyö­nyörű — már a fél földte­kén ismert — színésznőt, szelíden tanácsolja, ma már ne üljön kocsiba. Nem túl eles emléksnittek ezek, va­lamit azonban talán érzékel­tetnek egy jelentős fiatal rendező emberi minőségé­ről ... Adalék egy képzelet­beli pszichoanalízishez ez is: rossz színházi embernek tartja magát, mért Vérzéke­nyül, ha a színész jó, és megértő, ha rossz, mert „nem aludt, nem kapott prémiu­mot, szerelmes...” Hogyan vált Gothár Pé­terből rendező? Kitérővel: operatőr szeretett volna len­ni, s asszisztens lett a Tele­víziónál, hét évig, onnan ke­rült a főiskola adásrendezői szakára, ahonnan másodma­gával továbbvitték a film­rendezői szakra remekbe si­került vizsgaiilmjei ered­ményeként; Makk Károly osztályába járt, mellette megtanulta, nem pusztán szakmai krédó az, hogy mindig dolgozni kell, a ren­dezés — túl az agyi felké­szültségen — állandó ké­szültségi állapot kérdése, a rendező ugyanúgy köteles legjobb formáját mutatni minden filmjénél, mint ver­senyen a sportoló, az indisz- ponáltság bűn, bírni kell az állandó koncentrálást. Hogy mennyire ezek szerint él és alkot, álljon itt néhány év munkájának gyümölcse címekben! Tévéfilmek, -drá­mák: Kérdőív, Násznép, Im­re, Felső-Ausztria, Rendőr­ség, Csere. Mozifilm: Aján­dék ez a nap, Megáll az idő, ■Színházi rendezések: Ne­báncsvirág, Halmi, Hazaté­rés, Az eltört korsó, Herme­lin. Az Imre és a Felső- Ausztria a veszprémi tévé­találkozón kapott díjat, az Ajándék ez a napot Velen­cében Arany Oroszlánnal ju­talmazták, most pedig a pé­csi filmszemlén díjazott Meg­áll az időt tartotta méltó­nak a francia előzsüri arra, hogy hazánk filmgyártását a cannes-i fesztivál exkluzív vetítéssorozatán, a Kritiku­sok hete című rendezvényen képviselje; ez felér egy újabb Arany Oroszlánnal, hiszen az itt vetített alkotásokról a világ minden jelentős lap­ja beszámol! A rendezők általában „bajban vannak” az anyag­keresés időszakában és gon­dot okoz nekik az írás is. Gothár panaszkodott a fő­iskolán: nincs olyan íróis­merőse, akit alkotótársnak tudna elképzelni. Valaki ajánlotta neki az akkor kez­dő írót, Bereményi Gézát. Leültek egymással a Nem­zeti Étteremben, Gothárnál volt egy svájci kérdőív a Hobby Filter cigaretta fej­zsugorítóinak (így nevezik a reklámpszichológia szakem­berei közül az indítékkuta­tókat, rejtett rábeszélőket) ilyen kérdéseivel: „Hol szív­ja szívesebben? Repülőté­ren, liften, WC-n, állófoga­dáson ... Mit szívna, ha nem volna mindig kéznél az ön Hobby Filtere?” Fél óra alatt megszületett a Kérdő­ív című abszurd vizsgafilm forgatókönyve, Gothár és Bereményi barátságának záloga, együttműködési alap­juk. Tulajdonképpen talál­kozhattak volna tizenöt-húsz évvel korábban is: ugyan­azok az életélmények érték őket — és korosztályuk min­den tagját —, az a húsz meghatározó év az ötvenes évek elejétől olyan „sűrű volt”, hogy aki nyitott szem­mel figyelte a történteket, hasonló tapasztalatok birto­kába jutott. Gothár Péter Pécsen szü­letett. A gyerekkor ... „Fal­ta” a filmeket, második ott­hona a mozi volt. Az olasz neorealizmus, majd a fran­cia új hullám alkotásait Legtöbbet a szovjet filmek­től tanult; ma is legszíve­sebben Tarkovszkij, Mihal- kov munkáit nézi. Kapcsolata a Csiky Ger­gely Színházzal a Felső- Ausztria rendezésekor kez­dődött. Pogány Judit és Kot­tái Róbert nélkül nem tudta elképzelni Kroetz szociodrá- máját; kérte Zsámbéki Gá­bor igazgatótól, hogy a két, rendkívül elfoglalt művész- szél Kaposváron éjszakán­ként próbálhasson. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a tévédráma olyannak születhessen meg, amilyen lett. Az „ismeretlen” Go- thárt Kaposváron teljes jo­gú rendezőként — ember­ként! — kezelték, majd Po­gány Judit tanácsára meg­hívták a Nebáncsvirág szín- revitelére. Onnan már csak egy lépés volt a szerződés. Babarczy László kérte maga mellé, ő pedig ott hagyott csapot-papot, és jött. Azt hi­szem, első volt a „kétlaki” rendezők sorában, akik a filmtől, a televíziótól érkez­tek színházat erősíteni. Bereményi Halmijának megrendezésével keményen voksolt a cselekvő élet, a cselekvésvállalás felsőbb­rendűsége mellett, margón kívülre helyezve a csak bon­tani hajlandó karaktert Ugyanez a következetes em­beri magatartásforma — magasrendű erkölcsiség — üzent Az eltört korsóval a mának: „minél mélyebb, mi­nél alaposabb a bírálat, an­nál nagyobb a bizalom hely­reállításának esélye.” (Zappe László Népszabadságbeli kri­tikájából.) A Hermelin sifre- kulcsa: jelenünk diagnosz- tálásra való tünete a ki- égettség .. . Örök vesztesé­günk, hogy stúdiószínházi rendezését, a Hazatérést — Harold Pinter darabját — személyi, technikai okokból csak néhányszor játszották. A kívülálló már-már meg­ütközik Gothár erős, mond­hatni kegyetlen önkritikájá­tól, amellyel filmjeit, szín­házi rendezéseit elemzi. Mé­lyebben átgondolva igazat kell adnunk neki: a szigo­rú önkontroll minőséget sza­vatol. , A tiszta beszéd híve. Egy művész—közönség találko­zón jegyeztem föl szavait. Fölismerését nem ártana mindenkiben tudatosítani. Fontos időszakot élünk, tart­ja Gothár Péter: amit tisz­tán megmondasz, azon el- 1 gondolkodnak. Nem tilos, sőt kötelező az őszinteség. A művész dolga, hogy elmond­ja, mi mit jelenít. Nem sza­bad az elődök hibájába esve jelenségeket eltitkolni, ha­zudni. Ma a tiszta szóért, tiszta szándékért vesznek kezükbe könyvet, mennek moziba az emberek. Lehet, hogy botrányt kavarsz: de ha világosan beszélsz, akkor használsz az utánad jövők­nek. Tiszteletreméltóbb prog­ramot művész nem tűzhet maga elé. Gothár Péter ed­digi alkotói életműve fede­zete a szavaknak. Leskó László Hamukba hullt vágyak — Édes öcsém, te tudod hogy én verseket is írtam? Nyolcvan felé 'közeledő nagynéném kérdezte ezt tő­lem nemrég, amikor egy kö­zös ^rokonunktól Ausztráliá­ból küldött, különleges sza­bású női ruhadarabot muta­tott. A bizarr formájú kises- télyi valahogy felidézte ben­ne egykori színjátszó múltját, onnan pedig csak aprócska ugrás volt fiatalkori nagy szerelme, a költészet. Ver­sek olvasása —- és írása. Szép asszony volt. Magas, rózsaszín bőrű, kedves sza­vú. Ha teste elnehezült is, finom vonásai, hangjának mosolyszava, tréfás kedélye ma is pillanatok alatt visz- szaidézi a hat évtizeddel ez­előtti önmagát. Anyám húga volt. utolsó — tizedik — gyerekként szü­letett kötélgyártó nagyapám szűk lakásában. Igen, tud­tam, hogy leánykorában — sőt fiatalasszonyként is egy ideig — verseket írt, közü­lük néhány országos lapok­ban is megjelent. Persze, a többség kéziratban maradt, gyönyörű betűkkel füzetekbe másolva. Szerelemről, csa­ládról, virágokról, tavaszról és télről zenéltek a sorok, élete apró kis élményeit szí­nezte ki és szőtte át soha be nem teljesülő álmaival^ Kicsi korától kezdve óvó­nő szeretett volna lenni. Ta­nító nénije is fölkereste ap­ját, hogy rábírja: engedje tanulni az élénk eszű, fogé­kony, talpraesett l^nyt, kár lenne, ha csupán az asz- szonyszerep várna rá. Szigorú nagyapám jófor­mán meg sem hallgatta a szenvedélyesen érvelő apá­cát. Még a gondolatát is sértésnek minősítette! Ho­gyan? Még hogy pénzt ad­jon azért, hogy úrinő le­gyen a lányából? Kisasz- szony? És honnan teremte­né elő a szükséges össze­get? Mindössze egy fia volt, a többi lány, és az ő kihá- zasításukhoz akármilyen cse­kélyke hozománnyal is, pénzre volt szüksége. Annak pedig nagy szeme volt a sokgyerekes családban. És a kötélgyártásból nemigen gazdagodtak meg az iparo­sok. Hajnaltól késő estig ké­szítette a kötőfékeket, ist­rángokat, rudazóköteleket, piacokra, vásárokra szekere- zett. Segédet nem tartott, de a gyerekeit rendre befogta a munkába. Amíg férjhez nem mentek, a kezére dol­goztak, főként a kereket hajtották a kis masinán. Amikor elfogytak, sorra ke­rültek az unokák. (Ha láto­gatóba mentem, engem is elkapott egy-két órára.) Még hogy óvónőnek a lá­nyát ... így aztán férjhez ment egy csizmadiamesterhez. Mindig ragyogóan tiszta la­kószobájuk egyszerre volt konyha, háló és az ablak­nál felállított emelvény jó­voltából műhely is. Élte a járási székhely sze­gényebb iparos asszonyainak egyhangú, eseménytelen éle­tét. Gyermekáldás nem kö­szöntött rá ■— mily kegyét­ORSZÁGOS DIÁKSZÍNJÁTSZÓ NAPOK Esti Robinson, hajnali próbák Tapssal kezdődött, tapssal is folytatódott a 8. országos diákszínjáts’zó napok három­napos eseménysorozata csü­törtökön este Csurgón. A művelődési házban lelkesen ünnepelték a találkozót a részt vevő diákok, hozzájuk szólt házigazdaként Pápa Imre, a nagyközségi tanács elnöke, majd dr. Kormos Sándor, a Művelődési Mi­nisztérium főosztályvezető­je. A csurgói diáksizínjátszas meghonosítójáról, Csokonai­ról megemlékezve az ama­tőrmozgalom mai szerepéről beszélt. Kiemelte személyi­ségformáló szerepét, majd megállapította, hogy az ama­tőr színjátszás bölcsője a diákszin já tszás. Míg a színpadon az első bemutató előkészületei foly­tak, a nézőtéren pap'rrepü­lök siklottak, kifejezve a fűtött hangulatot. Közben elfoglalta helyét a bíráló bizottság, melynek tagjai: Ascher Tanias ren­dező, Gálos Tibor, a Műve­lődési Minisztérium, Máthé Lajos, a Népművelési Inté­zet Nagy Gábor a Somogy megyei művelődésügyi osz­tály munkatársa. A boglárlellei kertészeti szakközépiskola tizenkét eve működő diákszínpada kezdte a bemutatósorozatot. Ilf-Pet- rov Robinson című művét Pados József és Herold Ist­ván alkalmazta színpadra. Az ismert történet ezúttal nem a hajótörött Robinson, majd Péntek szigeten ját­szódik, hanem a bürokrácia útvesztőit állítja pellengér­re. Tegyük hozzá: hangula­tos és színvonalas játékkal. Aligha kopott meg Ilf-Fet- rov meggyőző erejű leleple­zésének mondani yalója: a túlirá nyitottsággal sokszor ma is szembe kell nézni. No és a bürokrácia kelléked nem porladtak még el Ro­binson szigetén ... A státus­szimbólumok, a hamis te- kmtélytiszteiet ellen veszi föl a harcot a színpadi mű, véle együtt a jól irányított boglárlellei diákszinpad. A siker alapján okunk van hinni, hogy érdemes volt bemutatni ezt a darabot. Csütörtökön este még két József, a tenor A siófoki Bajcsy-Zsilinsz- ky út környékén régen a gazdák portái álltak. De kö­zülük a leggazdagabb sem sejthette, hogy egykor majd olyan rangos házak sorakoz­nak errefelé, mint amilyen most a Kőszegi családé, ősi fundusra épült, az elődök is e helyütt születtek vagy a szomszédos telken, amely József gyerekkorában még ide tartozott. A Kőszegiek 1560-ban már adófizető pol­gárok voltak Siófokon, búzát termeltek, állatot neveltek, szőlőt műveltek. József, aki az idén lesz ötvenesztendős, 12 év híján ugyancsak Sió­fokon töltött fél évszázadot. Azt a 12 évet nem bánja, mert — mondta — „ember­formáló évek voltak a fűz­fői ipartelepen, ahol a se­lensége a sorsnak — így testvérei lányaiban, fiaiban kereste örömét. Három fér­jet temetett el. Munkaképes idejének utolsó tíz évében önálló kereső volt: megbe­csült szakácsként dolgozott egy állami gazdaságban. Nagyon csekélyke nyugdí­jából, egyedül él. És arra emlékszik csendes magányá­ban, hogy valaha tapsoltak neki, sikere volt a színpa­don — és verseket írt. Át­tetsző, lebegően könnyed, többnyire megható költemé­nyeket, az akkori Üriasszo- nj7ok Lapja modorában. Mire vitte volna, ha ta­nulni tud? Ő is meg sok, hasonló sorsú társa. A gon­dolat azóta sem hagy nyug­ton, mióta kamaszkorombán egyszer megmutatta néhány versét. (Lám, már kiesett az emlékezetéből e mozzanat!) És nekem is elmondta, amit anyámtól már hallottam: nagyon szeretett volna óvónő lenni. Mesélni. versikéket mondani, csodás világba rö­píteni csöppnyi képzelete­ket. És költői képekbe ön­teni a mindennapok örömét, bánatát. Taál László gédmunkásból szakmunkás, majd érettségizett technikus lett”. Most ismét földműves, mint az édesapja volt, sző­lővel foglalkozik a Novem­ber 7. Tsz-ben. A Kőszegiek általában jó dolgosak és jó dalosok. Józsefnek különö­sen szép tenorja van, szak­értők szerint hivatásos mű­vész is válhatott volna be­lőle. A 106 esztendős dalkör tagja, kedvelt szólistája. — 1951 óta járok a kórus­ba, előtte néptáncos voltam — mondja —, és fűzfői mun­kásként sem hagytafn föl az énekléssel. Akkor a litéri kórus tagja voltam. A Dal­körben jó volt fiatalnak len­ni, de azt hiszem, öregnek sem lesz rossz. Régebben persze sokkal többen érdek­lődtek irántunk, mint ma­napság. Emlékszem, 1948- ban Péten rendeztek egy kulturális vetélkedőt, ahol a siófokiak is részt vettek. Mit gondol, hányán kísérték az együttest? Több mint szá­zan? Most meg? A városi szemléken alig van közön­ség. Legyint — Persze, mi továbbra is rendszeresen próbálunk — folytatja —; úgy teszünk, mintha folyton az érdeklő­dés középpontjában lennénk. Összejövünk, örülünk egy­másnak, minden névnapon szinte teljes a létszám; a legutóbbi József-napon pél­dául negyvenhetén voltunk. Nőnapon a feleségemet kö­szöntötték a ,jszólamok”. Itt, a hallban virult a gyönyörű népdalcsokor. — Mikor figyeltek föl először a hangjára? — Tizenegy éves korom­ban. Mégpedig Soós Péter, aki sokáig a Dalkör benjá- minja volt. Gyermekszerep­lőket kerestek a színjátszó csoportba. Engem meg a Böröcz Józsi bácsi lányát vá­lasztották. (Józsi bácsi kórusuk leg­idősebb tagja: 85 esztendős.) — Nem csábította a mű­vészi pálya? — Elég közel kerültem hozzá. Ötvenháromban a bemutatót láttunk: a sárbo­gárdiak Voltaire Candide című művét — Leszkovszky Albin rendezésében —, a paksiak Joan Eff el ötlete nyomén az Ecce homo című produkciót — Gálosi János rendezéseben — vitték szín­re. Közös alapgondolatot hordozott a két élőadás: ho­gyan lehetne, illetve kellene ertelmeseőoen élnünk. Csurgó életében sajátos szín a diá)kszínjátszók két­évenkénti találkozója; átsüt a nagyközségen a fiatalos hangulat. Az utcákon es a parkokban gitárszó kel ver­senyre a motorok morajá­val, vidám fiatalok örömteli élményt lopnak az emberek szívébe. S közben szorgalmas munka folyik a próbater­mekben is: készülnek a sze­replésre. Alig hittem a sze­memnek, amikor azt olvas­tam a programban. hogy péntek hajnali 6 ódától már lehet próbálni. Fölkereked- tem, s meg is találtam éh­ben az órában a kaposvári Táncsics gimnázium diák- színpadát. Petőfi Sándor A helység kalapácsa című mű-, vét „gyúrták” az ébredő Csurgó művelődési házában. Ősszel lesz 25 éves az együttes, bizonyára újabb meglepetést tartogatnak szá­munkra a jubileumra. Csurgón a bemutatók mellett több program is várja az érdeklődőket. A gimnáziumban kiállítás nyílt a fonyódi alkotóház képzőművészeti gyűjtemé­nyéből, a művelődési ház kerámiaszakköre bemutatót szervez, alkalmi posta mű­ködik az intézményben, a diákok kirándulnak Nagy­atádra, a szobrásztelepre. Horányi Barna néphadsereg kulturális dön­tőjén második, ötvennégyben pedig első helyezést értem el. A rádióba is meghívtak próbaéneklésre. És most te­szek egy vallomást magá­nak: ötvenötben jelentkez­tem a színművészeti főisko­lára. Nem vettek föl. — Bánta? — Akkor igen; mosd mar nem. Elég nekem a kórus. Szeretem a dalt és a barát­ságot, e kettő nélkül nem volna kiegyensúlyozott az életem. Szép sikereket arat­tunk. Talán nem tart sze­rénytelennek, ha megemlí­tem. Karai József Egy mun­kásotthon homlokára című kórusművének siófoki ősbe­mutatóját ... Emlékszik? — Csak később állt mó­domban meghallgatni.., — A zeneszerző kezdetben hallani sem akart arról, hogy a szólót amatőr énekelje. Hivatásost akart. De Tímár Imre, a karnagyunk váltig erősködött: hidd el, mondo­gatta Karai Józsefnek, jó lesz a Kőszegi Jóska ... Sze­rencsére, nem csalódott. A komponista is meg volt elé­gedve. Azóta ötször énekel­tem el a Juhász Gyula köl­teményére írt kórusmű szó­lóját, s a karének kedvelői a rádióban is hallgathattak előadásunkat. Szóval: elég ez nekem. Szeretem a pró­bákat, a föllépéseket, az év­adnyitó dalostalálkozókat, amikor a hajóállomáson éne­keljük legszebb számainkat. Csak az a baj, hogy mos­tanában nehézkes az után­pótlás. Pedig sürgős. Tegnap még magam is a fiatalok közé tartoztam, s holnapra megöregszem. Rettenetesen siet az idő. Bár mindenki olyan sokáig énekelhessen jó egészségben, mint Böröcz Józsi bácsi. Kellenek, kelle­nének a fiatalok. — Csakhogy a harminca­sok még kenyérért, lakásért hajtanak. Nincs idejük, ked­vük próbára járni. Remé­lem, miután „beáll a szekér”, fölkeresnek bennünket. Szapudi András SOMOGYI NÉPLAP ED

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents