Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
íróportrék Hardxsaltbői Az elnök A Nsrodna Mladezs fő- szerkesztői szobájában nagy volt a forgalom; munkatársak és szerzők kopogtattak be, s a két telefon valamelyike mindig csöngött. így Jordan Milevnek többször meg kellett szakítania bemutatkozó mondatait. Nyilván ezért invitált olyan szívesen a szófiai újságíró- kluba, ott valóban nyugalmasabban beszélgethettünk. Mi lev egy történettel kezdte. Egy nemzetközi tanácskozásról szólt, ahol mindenki túl hosszan beszélt. Egyszer a japán küldött kapott szót, s csak ennyit mondott: „Dzsin- min”. Senki sem értette, s kérték fejtse ki bővebben véleményét, de a ' japán csak ezt a két szót ismételgette. A záráskor megkérdezték tőle, miért tette ezt. Válasza az volt, hogy a lényeget ki lehet fejezni két szóval __ É rtettem a célzást. Mégis arra kapacitáltam Milevet, beszéljen pályájáról. Meglepett, hogy Kardzsalit említette először. Azután a magyarázat megvilágította a dolgot. Ott töltötte katonai szolgálatát, s megismerkedett Georgi Dacsev hadnaggyal (aki ugyancsak irodalomba- t*át volt). Hangsúlyozottan tette hozzá, hogy alkotói értelemben'' is az Arda-parti városban vált felnőtté, ott kezdett el írni. 'Mindezt tömör ííraisággal sűrítette Kardzsali című versében az egyéni és a történelmi múlt szinte tapinthatóan keveredik benne. A táj iránti szeretet« kiviláglik minden sorából, különösen a Rodope hegységhez fűzi sok szál. Élményeit évtizedekkel ezelőtt katonai lapokban adta közre, de a táj inspirációjául azóta sem szakadt el. Kardzsaliban figyelt fel a régi kultúrák hagyományainak jelentőségére, s céltudatosan foglalkozik türk, perzsa, óind emlékekkel. „Mivel mi az indoeurópai népekhez tartozunk” — toldotta meg a magyarázatot. A bolgár irodalomnak Mladen Iszájev (aki most tiszteletbeli elnöke a kardzsali írócsoportnak) fedezte, föl Milevet. Neki köszönheti az első megjelenést a központi irodalmi lapokban. Ezt a segítséget nem felejtette el, ez is közrejátszik abban, hogy barátként és főszerkesztőként egyaránt patronálja a kardzsali fiatal írókat. A bolgár műfordítók között nagy tekintélyt szerzett keleti fordításaival, különösen a Pancsatantrát értékelik magasra. Kézenfekvő a kérdés, miért épp ezt ültette át bolgárra. Nyilván közvetíteni akarta a sok bölcsességet, a gazdag tapasztalatokat, a kevés szóval sok gondolat kifejezésének titkait. Milev nagyon lényegesnek ítélte a szöveg mögötti tartalmat; nem véletlenül beszélt arról, hogy Omar Khajjam négy versével többet mond el, mint a mai költők két kötettel. A keleti és főként az óind írások életfilozófiát adnak: a tisztaság, az öröm az élet •zeretetét, az asszonyok iránti tiszteletet. A szofisztikának az esszenciáját fogalmazták meg. Milev így tanulta meg, hogy a dolgokat jobban meg kell figyelni. Az okos így gazdagíthatja szellemét, hogy elkerülje a tévutakat, ahogyan a jó úszó a sziklákat a vízben. Példaként említette a sah halálát. A vezér azt mondta: meghalt a sah, aki tegnap sokat beszélt és így akart oktatni minket, de a mostani hallgatása sokkal nagyobb tanítás. Milev külön megkért arra, hogy jegyezzem föl: mindehhez az alapot a Rodope, az Aida és Kardzsali adta. Forrás számára minden ottani élmény, amelynek bőségénél más témákról is írhat. Tíz éve jelent meg Visszatérés Babilonból című könyve. Utazási tapasztalatainak leírását az a szimbolikus igény határozta meg, hogy mindenki eljusson oda és „visszatérjen” az ősi kultúrákból, önmagához, énjének lényegéhez, így került a kötet végére szülőfalujának képe. Mindenről szinte metaforákban beszél. Ez egyértelművé teszi, hogy Milev számára a költészet a legfontosabb. Ez az a műnem, ahol kevés szóval lehet (és kell) sokat mondani. Ügy érzi, a Babilonból visszatérés élményét versben inkább sikerült sűrítenie. Itt nézett szembe azzal a gondolattal, hogy minden alkotó ember „emlékművet” szeretne önmagának; szerinte elég egy vers, egy igazán jó költemény. S még az sem követelmény, hogy mindenki értse. Milev a tömegkultúrát ijesztőnek tartja (zárójelben jegyezte meg, hogy ezért nézi nagyon keveset a televíziót). A lírai remek kordokumentum, s ez a fontos. Minden más: „Dzsin-min”. Jordan Milev korábban hagyományosabb és érthetőbb verseket írt. Köznapi képekből, metaforákból építkezett és‘ rímes formákkal. Újabb termésében viszont eltért ettől. Miért? „A mai költőnek korunk emberét kell kifejezni, s róla nem írhat úgy, mint Hriszto Botev vagy Petőfi Sándor. Ma nem viselhetők az ő öltönyeik’* — mondta. A forma korszerűsége nála együtt jár a tartalom modernségével. Ha most is úgy írna, ahogyan a népköltészetből megtanulta, már régen epigonnak érezné magát. S ő nem akar senkihez hasonlítani, csak önmagához. A vallomásszerfl mondatok végén meg kellett kérdeznem, hogy ez-e az ars poétikája. Fejét rázta, s arról kezdett beszélni, hogy mások futnak a dicsőség után, bár a hiú csillag soha nem volt fénylő, pedig csak az időre érdemes figyelni. „Számomra egy nap egy század. Az idő és a munka éltet”. Heti három munkanapja van a kiadóban, a többivel szabadon rendelkezik. Akkor ír, fordít, szervez és tájékozódik. Nemcsak a keleti világban, hanem a mai magyar költészetben is otthonos. Külön iránynak tartja a világlírában, „mélynek, mint a Balatont”. (Erre meg kellett jegyeznem, hogy a tónak vannak részei, ahol csak bokáig ér, de Milev nem módosította szavait, ő ugyanis Tihanynál hajózott rajta.) A színvonal és eredetiség együtt megragadó számára. Nagy László, Fodor András, Csoóri Sándor, Illyés Gyula és mások nevének sorra vétele konkretizálta szavait. Jordan Milev sokirányú elfoglaltsága mellett vállal- I kozott még arra is, hogy a I kardzsali írócsoport elnöki tisztét betöltse. így rend- I szeresen visszatérhet ifjúsá- 1 ga városába. i Laczkó András Durkó Gábor: Mediterrán táj. Bates János FEBRUÁR Elolvad már csöndben a hó, az egész határ sárban áll, duzzad most minden halastó, de szökik már a február. Kantár nélkül fut a tájról; kerge szél söpör utána, jön az új tavaszi mámor lélegzik a búzatábla. A nyíres is ébredni kezd, rügy pörsen az ágak hegyén. Fut a sok barázdagerezd, egymást ölelve körmyedén. Bolya Péter A pincében A vonat beállt, leszálltam. Az apró állomás kezet rázott velem, a vasutas mosolygott, mintha a fia lennék: — Vége, katona bácsi ? Vége. Három nap szabadság, ma telt le; azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál. — Nem arra, katona bácsi! — kiáltott rám az állomásfőnök, amikor elindultam a falu felé. — Hova megy? — Még van időm... — fordultam vissza. — Nyolcig szól a papír ... — Az utolsó szót már kiabáltam, mert szél támadt, és felettem zajosan susogni kezdtek a jegenyék levelei. Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör, egy telefonbeszélgetés — és már el is múlt. De itt hova menjek? A kocsma nem nekem való; amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hova, merre? Még négy órám van. Fordul az út; már itt a temető, még néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocsma elé — „hát mégiscsak oda jutok?” —, amikor hirtelen eszembe villant Kárádi tanácsa: „Ha jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs, csak az öreg Mártont keresse. Világhírű bora van, csodabor, majd meglátja, alhadnagy elvtárs; még érmei is vannak az öregnek”. Hogy is magyarázta? Az iskoláhál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is, magas, zöld kapu ... — Ki az? — zörrent meg a hang a kapu mögött. — Innen a dombról... — az alakulattól jöttem. Egy fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu, ősz hajú, fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta. — Jó napot! — köszöntem. — Adj’ isten. Na, jöjjön beljebb ... — mormogja az öreg, és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordultában. Az arcomat nézi. Mit nézhet? Megigazítom a sapkám. Az öregek néha jobban vigyáznak a katonaregulára, mint mi. Márton gazda néz, néz — aztán újra elindul. A konyhába vezet. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta; barna pokrócos heverő, a polcon düny- nyögő rádió. — Üljön csak le; mindjárt hozok... Levettem a mikádómat, fölakasztottam a íali fogasra. Ahogy fordultam, megakadt a szemem a falon. „Mi a fene ... Hogy kerültem én oda?” Egy régi fénykép. Rajzolt. A száj, a szemek színesre festve. Fiatal férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magamra ismerek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?” N yílik a konyhaajtó. párás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok. — A fiam — mondja. — A fiam volt... — Meghalt? ' — Meg. A gazda az asztalra állítja az üveget, poharakat ve6z elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre né<jek, és a számhoz emelem a poharat. Mintha a halottat köszönteném. — Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda. — Huszonnyolc. Az öreg előrehajol, újra tölt — Nagyon hasonlít, nagyon hasonlít — dünnyögi, aztán fölemeli szemét a pohárról, megint az arcomat nézi. ' — És hol született? — Én? — Maga. — Pesten. Negyvennégyben. Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után nyúl. — Tudja... — mondja halkan —, azt hittem, őt látom, amikor maga bejött... ő is így jött be, egyenruhában. No, nem ilyenben, még a régi bakaruhában, negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok, édesapám, engedjen be, de gyorsan ... Megszökött. Katonaszökevény volt, tudja. — Megszökött? — Az órámra nézek. Fél öt. Nincs negyvennégy, nincs háború, n'incsenek katonaszökevények. Nyolcra a dombon kell lennem. — És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon az idő. — Itt halt meg, egy hónap múlva. Lent lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki, nem akgrt feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer, ő nem akar a puskák elé kerülni. Aztán . . . megbetegedett. Tüdőgyulladást kapott. Elhívtam az orvost, ö is azt mondta, hogy föl kell hozni a gyereket, de az meg nem jött az istennek sem. Rúgott, harapott, kiabált, nem bírtunk vele sehogy. Szóval ott maradt, aztán néhány napra rá meg is halt. Most is ott van. — Ott van? — A pohár feleúton megállt a kezemben. — Ott temettem el, a pincében. Máshol nem lehetett, nekünk is bajunk lett volna, ha kitudódik ... Ott temettem el, a sarokban. A háború után átvitethettük volna a temetőbe, de azt mondta az asszony, minek az most már, így legalább mindig itt van... A képre néztem. Hasonlít rám, nagyon hasonlít. Kedvesen, pihenten mosolyog, az arcán nyoma sincs a láznak, a félelemnek, a pincebeli nemespenésznek. — Lemennénk? — kérdésiem. A pince hideget lehel, Márton gazda gyertyát gyújt a lépcső alján. Sorban a hordók: egyik oldalon hat, a másikon csak öt. A hatodik helyén, a sarokban: a sír. Fekete salakhalom, a tetején — üres konzervdobozban — fonnyadt, elvizesedett virágcsokor. Oldalt fakereszt, a falnak támasztva, rajta a név. Durván égetett betűk: ÉLT 26 ÉVET. A gazda kezében remegve ég a gyertya. Meghajlott háttal állunk: alacsony a pince teteje. — Menjünk akkor... — mondta a gazda, és kezével védve a gyertyalángot, a lépcső felé fordult. Fölmentünk a konyhába. Megittam a maradék bort, és elbúcsúztam. — Most már menni kell — mondtam, az órámat nézve. Márton gazda sokáig fogta a kezem a kapu előtt. — Itt van lenn, a dombon? — kérdezte. . — Itt. — Hát... Aztán jöjjön el máskor is. — Eljövök. Viszontlátásra! — Isten áldjon, fiam! Elindultam a főutca felé. Már sötétedett, meg-megló- dult a szél. Négy kilométer a dombig. Visszanézek. Az öreg * kapuban áll. Még mindig néz.. Talán azt hiszi... Ugyan. Nem leltelek a rokona, sem az unokája, senkije, semmije. Semmi közöm a fényképhez. Az a másik meghalt, még negyvennégyben, most ott fekszik a borospincében, a hatodik hordó helyén, és én ... Én pedig felgyűröm a gallérom, fürgébben, egyenesebben lépkedek, hiszen élek, élek. Győri László Automobilárium Az autók (latinul auto- mobilae) rendjébe több alrend tartozik: a teherautó, az autóbusz, a dömper, a dzsip stb., de számtalan alrendje közül a közönséges személyautó a legtelterjed- tebb. A teherautót olajáért, az autóbuszt kerekéért, a dömpert erős, teknő alakú páncéljáért vadásszák. Valamennyinek közös jellemzője, hogy egy ember nevű élösdi tapad rá mellső úszójából qlakult tenyerével, de érdekes módon nem kívülről, a hasi tájon, hanem a mellső- belső részbe furakodva, az úgynevezett volánra, amely tulajdonképpen, noha tudományosan még nincs bizonyítva, afféle irányító szerepet tölt be. Élösdije csak akkor válik le róla, amikor a halál megszünteti a tenyér meg a kör alakú irányító szerv közti vákuumot. Valamennyi autq közül a közönséges vagy személyautó életmódja, természete a legérdekesebb. Akár a többi, óriási falkáliban vándorol a szárazulatokon. Olykor eléri az óránkénti ötkilométeres sebességet is. Valamennyi földrészen előfordul, de például az Antarktiszon és a Ferenc József-földön csak eltévedt példányai kóborolnak. Különösen gyakori az Amerikai Egyesült Szárazföldön, valamint a Nagy- vagy Csendes Európa térségein. A dömpereket meg e teherautókat, talán ijesztő külsejük miatt sokkal vé- rengzöbbnek tartja a közvélemény, holott rendjéből — szelíd, kecses, pávázó külleme elenére — a közönséges vagy személyautó a legvérszomjasabb. A más csordából való autókat vagy a hátsó úszójukon ügyetlenkedő embereket nagy gyorsan megrohanja, s rést vág or- rukon-szájukon-oldalykon. Az olaj- és vérszagra a többiek is odacsődülnek, és pillanatok alatt fölfalják a szerencsétleneket. Egyébként rendkívül játékosak: fára másznak, egyetlen erős kerékcsapással képesek a szakadékokba röpülni (ilyenkor húsz—harminc méteren át szállnak a leve-- góbén); nekiiramodnak, Aztán fantaszikus gyorsasággal, gyönyörű akrobatikával mszszafordulnak, pörögnek, imbolygóénak, táncikálnak, bolondoznak. Agyvelejük hihetetlenül fejlett: rengeteg te- kervény van rajta, külön szerveik alakultak a sebesség, az éhség, a szomjúság szintjének a mérésére. A legintelligensebb valamennyi autó közül. Hamar megszelídül; tanulékony, könnyen idomítható. Karikákon ugrál át, ' labdát egyensúlyoz orra hegyén, sőt kosarazni is tud. Ügyszólván mindenre vállalkozik: fogócskázásra, a földről való fölemelkedésre, játékos, mozgásra, kutyák, macskák, madarak, emberek kergeté- sére. Kiváltképp szívesen lökdös a föld felszínén kődarabkáka t, vödröket, műanyag flakonokat. Annyira rászokik a föld felszínén heverő tárgyak taszigálására, hogy még akkor is azt csinálja, amikor idomítója mást parancsol. Idős delfinek mesélik, hogy már a század hajnalán elfogtak belőlük egy-egy példányt, és kis szigeteken szórakoztatták velük a delfinek apraját-nagyját. Ma nagy részvénytársaságok foglalkoznak befogásukkal. Az automobiliárum egyetlen tengerrészröl sem hiányzik. Mi, delfinek, valóban sze- 3 gényebbek lennénk derűs 1 jelenlétük nélkül. Bencze József A lámpában ecet égett A lámpában ecet égett. Kaszás pók varrt az ablakon, öreganyók foltoztak vakon s remegett a foltoznivaló. Fényképet dugdostak fakó kötényükbe, lidérc ugrált az adoma-arcon. Katona Judit Hétköznapok fohásza Az évszak vak fákat vezet, nem kéne törődni vele — már egészen rám nehezkedett a tél inas, átizzadt tenyere. Ingujjban járna a tavasz, virág emelné csöpp fejét: lélegző szavak tüdején látom a fény erezetét. Pirosló sapkáját lekapja, ég felé hajítja a som. Hajnal harangja kondul. Versek •gaz létéért fohászkodom. SOMOGYI NÉPLAP Csajfob Klára rajza.
