Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-04 / 29. szám
Rekviem az apáért Kéé nem hallott, kedves szavak tértek vissza az éltembe. amikor Tamás Menyhért Vigyázó madár című könyvét a kezembe vettem. Mar-már elvesztek bennem ezek a dédelgető, archaikussá szépült szavak és kifejezések az évek múltával tudat. imögötti homályba párá- sodva. Forgatom nyelvemen, ízlelgetem őket újra; keserűek és édesek. Kárt nem okozó kábítószerként hatnak: visszaringatnak egy majd másfél évtizeddel ko,rábbi élet-időszakomba. Vissza a bonyhádi járás is- , ten háta -mögötti falujába, amelyet bukovinaiak, felvidékiek — telepesek! — és svábok laktak. Akkor már megvolt az egyetértés, de egy családlátogatáskor a nagyapa korú családfő váratlanul ezt mondta, alig titkolt aggodalommal: „Visz- szajönek"... A tapasztalat beszélt belőle, amikor attól félt, hogy a ház egykori gazdája — kitelepített roücsttrmdísta család — visszatér, s nekik újra indulniuk kell hazát keresni. Meg kell bolygatnunk több mint kétszáz évet, hogy megértsük őt. A császári seregek 1'764-ben Má- défalván a hadi szolgálatra kényszerített, de magukat megmakacsoló székelyeket lemészárolták, világgá kergették. Innen datálódott ősökig visszamenőleg öreg házigazdám kétsége a maradás lehetőségét illetően. Mert éltek aztán őseik a román fejedelemség területén, majd a néptelenné lett Bukovinában. A mi századunk második háborújában kínáltak. nekik életet a bácskai televényen. Meg sem melegedhettek szinte, és máris tovább, a Dunántúlra. könyvespolc J V llflUUl U Uiail < .ívj/ivvyvvn le /őket — okunk van bízni: véglegesen! — Baranyában, Tolnában, Bácsban ... Tamás Menyhért gyönyörű rekviemje az Apáért szól. A hét poklot megjárt, szegény bukovinai székelyért. Szegény, de olyan szegény, akit bölccsé tett a szegénység és a történelem. Hány és hány ilyen családot ismertem: sokgyerekes, igazi nagycsaládokat. amelyekben a szó olyan szépen fonódott, ahogy a mesében. Kicáit idézek hogy belekóstolhasson az olvasó is ebbe a — dehogy mézeskalácsnyelv ez! — templomosán áhítatos, régidőket megőrző nyelvezetbe: ,,Vendége van a falunak — mondja apám. — -Abbi- zan. Aiyan magas a homloka, mint akinek tornyozik a gondolata.- »Ki az?" -Üs- mered, Bonyhááon találkoztál vele.- -Mondja; már. ki az!- -Író.- -Tamási Áron lenne- — dobom a sarokba az érettségi tételeket.” A messzire szakadt fiú hazatér apja halálos ágyához. És megelevenedik a múlt, még a régebbi,, történelemmé avasodott régidők is, miket mi korántsem szárnyas szavakkal idéztünk föl az imént a hányattatásokról. És a gyász meg a virrasztás napjaiban a fiú tapintatos kiváncsisággal — mert tiszte és joga ez! — elkezdi kutatni, faggatni apja életét Családi titkokra derül virradat-fényesség. Egy embertelenül nehéz élet kisebb- nagyobb fordulói kezdenek előderengeni egy emberöltő távolságából. Ez az emberséges, tudományt nem könyvekből, hanem a tapasztalás tanulságaiból gyűjtő ember nemcsak az író apja. Az Apa ő, minden bukovinai székely apja. Megmagasul kálváriás sorsával, ég egy egész nemzetség pater fami- lias-ának fejévé válik a szememben. Melyen jó lett volna tismerni, csöndes beszédeknél tölteni vele az időt! Talán nekem is beszélt volna a megpróbáló évekről, a fordult világról, „félszájú beszédekről”, melyeket de igen sokszor kellett hallgatniuk ... Tamás Menyhért költői prózája Sütő András legjobb műveivel rokon. Mostanában nem olvastam ennél szebb, igazabb és bensőségesebb hangulatú könyvet. Ügy lehet, hogy az író megfogadta apja bennem is visszhangot verő tanácsát: „Vigy magad- val a sziivedben néhány erős fát, meglátod, hasznát óeszed még!” A tápláló gyökerek abba az emberség-televénybe , kapaszkodnak. Leskó László Dél-somogyi vadászrekordok Gyarapodó gyűjtemények A Néprajzi Múzeum az utóbbi hónapokban egyebek között Venezuelából, Brazíliából, Kongóból, Laoszból és Irakból származó tárgyakkal gyarapodott, ajándékozás vagy vásárlás útján. A múzeum műhelyeiben megkezdődött feldolgozásuk, előkészítésük a kiállításokra; egy részüket még az idén megtekinthetik a látogatók. Dél-amerikai indián tárgyakból összeállított nagy gyűjteményét ajándékozta a múzeumnak efey Venezuelában élő magyar orvos. A gyűjteményben különféle faragott és fonott használati tárgyak, háztartási edények, fegyverek és kultikus eszköÖt nap alatt nyolcvanhét vaddisznó Javában tart, a vadászszezon, s újabb és újabb rekordok születnek Dél-Somogy- ban. Szívesen látogatnak ide a hazai és a külföldi puskások. Tavaly úgy tetszett, csökken a kereslet — szeptembertől azonban ismét egyre többen jelentkeztek itteni vadászatra. Csupán januárban harminc százalékkal nőtt a vendég vadaszok száma a Dél-somogyi Állami Gazdaságban. Galamb Gáborral, a vadgazdálkodási kerület igazgatójával arról beszélgettünk, milyen területükön a vadgazdálkodás. — Az állami gazdaság nyolcszázmillió forintos forgalmához képest a vadásztatás kisüzemnek számít — mondja. — Mégis jelentősnek tartjuk, mivel itt dolgozunk a legnyereségesebben. Hogy miért jönnek hozzánk szívesen a vadászok? Rendkívül jó a területünk: nincsenek kerítések, eredeti környezetükben élnek a vadak. Mindehhez hozzájárul a vendéglátás színvonala, szakembergárdánk fölkészültsége. ■— Milyen vadak találhatók Dél-Somogyban? — A muflon kivételével minden hazánkban honos vad. A nagyobbak közül a szarvas, a dám, a vaddisznó és az őz a jelentősebb, de nem értékelhetjük le a kisebb állatokat sem: a nyu- lat, a vadkacsát és a fácánt. Hogy mire a legbüszkébbek ma a kerület nagysallé- ri központjában? Januárban öt nap alatt 12 puskával 87 vaddisznót ejtettek a vadászok. Mondhatná bárki: már ez is számottevő eredmény. Nos, igen. A szakember szerint' ez annál is inkább rekord, mert szabad területen érték el és nem vadaskertben, ahol könnyebb a vadásztatás. Az sem megvetendő, hogy jó vadászok kapták puskavégre az állatokat: egy vaddisznó elejtéséhez mindössze 2,64 patront használtak el. — Ez persze csak a szakértőknek mond sokat. Vagyis arról van szó: jól céloztak a vadászok. Egyébként csupán januárban összesen 164 vaddisznó került terítékre. Szeptemberben kezdődött a szarvasbikák kilövése, s eddig 124 bikát terítettek le. Hatvanegy százalékának a trófeája érmet kapott, köztük 11 aranyat. A legnagyobb agancs súlya a tizenkét kiló hetven deka. Apróbb vadak elejtésében is szép eredményt értek el a vadászok: augusztusban például egy nap alatt 1120 kacsát lőttek. Az állományt természetesen pótolni kell, ezért évente 40—50 ezer apróvadat tenyésztenek a nagysaliériak. Korábban főleg fácánnal és vadkacsával foglalkoztak, az idén már fürjjel is. — Miért jó ez? — így „széthúzható” lesz a vadászidény, s még többen jöhetnek dél-somogyi vadászatokra. N. .1. zök találhatók. Az újabb szerzeménnyel a múzeum szinte valamennyi, Venezuelában élt és még élő indián törzs kultúrájáról már teljes képet nyújthat. Az egykori brazíliai indiánokról regél egy brazíliai kollekcióból vásárolt sorozat : 24 fejdísz, törzsi jelkép. E múzeumi kincseknek szinte mindegyike más-más törzset reprezentál, többnyire mar kihalt törzseket. Értékes kongói gyűjteményhez vásárlás útján jutott a múzeum. Ir&kból az arab családokban használatos háztartási eszközökből, főként rézedényekből álló garnitúrát kapott a múzeum. Megalakul az egyesület Á népművészet új kora Az emberi test meszese- déséhez hasonlít az a folyamat, amely futószalagról ömlő tömegáruval tölti föl környezetünket. Egyforma házak egyforma lakásainak egyforma bútorai közt egyforma edényekben készítjük tárgyainknál alig változatosabb étkünket, amelynek elfogyasztása után — vagy közben — egyazon látványra függesztjük tekintetünket . .. így kellene jellemeznünk magunkat — szégyenszemre —, ha az emberi természet nem termelné ki a kényelem-betegség ellenanyagait, a védekezés egészséges nedveit és reflexeit. Legtermészetesebb tulajdonságunk, hogy mind nagyobb kényelmünk érdekében tudatosan alakítjuk szűkebb és tágabb környezetünket. Amíg ez a törekNépműveszeti frisár a szegedi Dóm téren 15. Mondom a feleségemnek, vígasztalom: nem lesz ez mindig így. Ha fölépül a ház, ha meglesz a kert, a garázs, az autó (vehettem volna már akár ezerötös Ladát is, de nem kell a kocsi, amíg portám nincsen), abbahagyom a fusizást. Csak a magam örömére bütykölgetek azután. Állatot is csak annyit tartok, amennyit a család szükséglete kíván. Szépen, komótosan éldegélünk. De most még nincs mese: hajtok. Tudja, azért is ám ez a nagy igyekezet, mert én később kaptam észbe, mint mások; mire rájöttem, mi itt a „dörgés”, esztendők mentek veszendőbe. Miután felszabadultam, a megyeszékhelyen kezdtem dolgozni. Munkás- szálláson, később albérletben laktam. Örültem az önállóságnak. A vízvezeték-szerelés mellett játszva tanultam meg a többi szakmát. A munkahelyemen mintagyereknek tartottak. Beválasztottak a KISZ-vezetőségte, később szakszervezeti bizalmi, brigádvezető lettem. Eleinte tetszett a dolog (a falusi csóró, a rokoriok lába- kapcája valakinek érezte magát), a gyűlések, a politikai vitakör, társadalmi munkán három helyett dolgoztam. Elégedett voltam az életemmel (az volt számomra a legfontosabb, hogy nem vagyok , senki kényének- ked vének kiszolgáltatva), a jövőre pedig nem gondoltam. A munkatársaim, különösen a bejárók, egymás után hívtak segíteni. Családi házukat építették, egyik-másik valóságos kastélyt. Mentem szívesen. Csaknem minden hét végét építkezésen töltöttem valamelyik környékbeli faluban. Tíz-húszezer forint értékű munkákat végeztem el köszönömért. Egyszer aztán valamelyik haverom megkérdezte, mikor kezdem el én is az építkezést. „Vagy úgy döntötték hogy életed végéig albérlő leszel?" Nem feleltem. A kérdése, hogy úgy mondjam, a lelkivilágom közepébe trafált. Munka után beültem egy vendéglőbe, és rendeltem egy konyakot. Mintha hályog hullott volna le a szememről. A fejem vertem volna a falba. Én marha, én ökör, mondogattam. Valamennyi munkatársamnak volt már lakása, Ká- za szőlője is. Addig sohasem néztem, kinek mije van. Nem érdekelt. Eszembe se jutott, hogy nekem is szereznem kéne valamit. Talán mert a havi keresetemből a legszigorúbb takarékoskodás mellett sem építhettem volna házat, legföljebb any- nyi pénzt tudtam volna ösz- szegyűjteni, amennyit egy szövetkezeti lakás elfoglalásakor kellett befizetni. „De hát ki ad nekem szövetkezeti lakást?” Egy híján harminc éves voltam. Megfordult a fejemben, hogy maholnap meg kellene házasodni. Itt az ideje. Hpva viszem az asszonyt? Albérletbe? „Több mint tíz éve dolgozol, és semmit sem tudsz felmutatni.” Éjszaka nem hunytam le a szemem. Megfogadtam. hogy új életet kezdek. Másnap az volt az első dolgom/ hogy bementem a személyzeti osztályra az okmányaimért. Technikust akartak csinálni belőlem. ezért kérték be a papírjaimat. Meggondoltam, nem tanulok tovább, mondtam. A személyzeti vezető elképedt. ..Mi ütött magába?” Semmi, feleltem, nincs kedvem tanulni. Agitálni kezdett. Mintha a falnak beszélt volna. Lassan, fokozatosan, különféle ürügyekkel visszaadtam a társadalmi megbízatásaimat is. Csináltam eleget, csinálja más. Hétvégenként ezután is építkezéseken dolgoztam, de most már pénzért. Vagy megegyeztem a haverral, hogy ő is eljön majd segíteni, ha én építkezem. Legalább negyven név szerepel a listámon. Adósaim. Ha elkezdem az építkezést, egy szóra jönnek. — Mikor vág bele? — kérdezem. — Mihelyt a kedvemre való telket megtalálom. Mert az se mindegy, hol épít az ember. Szeretnék most már lefeküdni. Hosszú volt a nap. Gyuri gondolatolvasó. — Elfáradt? Sokat beszéltem ... Iszunk még valamit? — Szerintem, eleget ittunk. — Mit is akartam még mondani...? — mered a cigarettafüstbe. — Igen. Szóval csak. azt, hogy lenézik ám az embert, ha semmije sincs. — Kik nézik le? (Vége következikJ vésünk testi és szellemi erőfeszítésekre sarkall bennünket: fejlődik emberi mivol- tunk. Kiknek köszönhetjük környezetünkben egyre gyakrabban feltünedező, üdítő hatású tárgyakat? A hivatásos és amatőr népművészek legjobbjainak, a hagyományos népi kismesterségek új erőre kapó képviselőinek! Vannak azonban, sajnos, akik visszaélnek a népművészeti tárgj-ak iránti növekvő igénnyel, és álnépi tömegáruval árasztják el a piacot. Csinálhatják a közízlés fejletlensége és bizonytalansága miatt. Mit tehetnek ellenük a célszerű népművészet újraélesztésének elhivatott munkásai? Szervezetet alakítanak, amelynek célja a népművészeti és kézműves-tárgyalko- tás valódi értékeinek védelme, ismertetése és terjesztése. E szervezet tehát mindazokat befogadja, akik azért munkálkodnak, hogy mai valóságos igényeinket szolgálják hagyományaink. Az alakuló egyesület segíteni kívánja tehát azt alkotást, de rostálásra is vállalkozik: állandó zsűri működtetését tervezi — hogy — megakadályozza olyan dísztárgyak piacra kerülését, amelyek elhomályosítják a népművészet lényegét és lejáratják azt. A múlt ev novembereben megjelent miniszteri rendelet meghatározza ugyan azok köret, akik népművészeti vásárokon árusíthatnak, ez a kör azonban túlságosan szűk: nem foglalja magába azokat a tehetséges amatőröket, akik országos népművészeti pályázatokon és kiállításokon neves néprajzosokból, művészettörténészekből, ipar- és képzőművészekből álló zsűrik kezéből dijakat nyerhetnek. A népművészeti egyesület az amatőr tehetségek számon tartására és gondozására vállalkozik. A népművészeti tárgyalkotás hívei és szakemberei kétnapos konferenciára gyűlitek össze a múlt év végén Székesfehérváron. Ott indult meg az egyesület országos szervezése: a megyei szervezők ott kapták az első hivatalos és részletes tájékoztatásit az egyesület céljairól, működésének kereteiről. Egyhónapos munkájuk eredményeiről számoltak be január 8-án a Népművelési Intézetben. A következő egy-két hónap során megalakulnak a megyei (és budapesti) területi csoportok, amelyek az egyesület munkájának legfőbb terhét fogják hordozni. A tervek szerint a területi szervezetek küldötteinek közgyűlésén ez év tavaszán fog megtörténni. T. I.
