Somogyi Néplap, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-04 / 2. szám
Párhuzamosságok Hefyon képezzünk müveit szakmunkásokat? A kísérleteik elég régen elkezdődtek. S évtizedek óta zajlanak a viták, hogy a szakmai képzés során szerezzenek-e a tanulók több általános ismeretet vagy inkább az iskolai oktatás bizonyos formáit töltsék meg jelen tékenyebb szakmai tartalommal... Ne menjünk vissza a régmúltba! Napjainkban szakmunkásnak tanuló ifjú számára csupán történelmi érdekesség: apja (még inkább a nagyapja) úgy tanulta a szakmát, hogy közben ellátta a mester háztartásában a segítői teendőket is. Olyanok viszont szén számmal vannak szakmunkásaink között, akik az .ötvenes években tanultak. Köztudomású, hogy akkoriban a „ló túlsó oldalára” estünk át, s ennek megfelelően kevés szakmai anyag került a : .uianyagfoa. Aki mégis akart tanulni, aki szerette a szakmát, később — a munkapad mellett — sajátította el a szükséges ismereteket. Következett a. tanulmányi idő fölemelése, majd az eleinte technikumot helyettesítő szakközépiskolák megnyitása. Aztán be kellett látni, hogy a szakközépiskola kevesebb általános ismeretet nyújtott ugyan, mint a gimnázium, de szakmai tudnivalókból sem adott any- nyit, mint a szakmunkás- képző, Így jutottunk a jelenhez, amikor utolsó évesek az új rendszerű szakközépiskolák tanulói. Hogy mit tanultak, azt pontosan tudni lehet, hiszen a tankönyvekbe bárki belenézhet (és a szakközép- iskolások szülei gyakran belenéznek. csakúgy, mint az egyes szakmák szakemberei). Almái kevésbé tudjuk, hogy ezeket az ismereteket hogyan, mennyire lehet majd a gyakorlatban hasznosítani, Sőt azt sem látja előre senki, hogy többet és jobhan tudnak-e majd a s akközépiskolát végzettek az egyes szakmákból, mint a velük párhuzamosan szakmunkásképzőben tanulók. Párhuzamosan — mondtuk. Annyi bizonyos, hogy a két intézménytípus közötti azonosságot legalábbis csökkenteni kell. Teljesen megszüntetni csak ügy lehetne, ha határozat mondaná ki: mit vár el a népgazdaság az egyiktől és mit a másiktól. Óvatosan fogalmaz ez ügyben az illetékes Művelődési Minisztérium is: elkezdte és folytatja az erre vonatkozó vizsgálatokat. Márpedig a vizsgálatoknak — amelyeknek szükségességét senki sem vonja kétségbe — az a természetük, hogy sok időt vesznek igénybe. Manapság pedig sokszorosan igaz a régi mondás, miszerint „az idő pénz”. Igaz azért, mert a technika — de sokszor, sokan és sok helyen elmondják napjainkban, félő., hogy közhellyé válik — rohamléptekkel halad. Az a gyár, amely a sok éven át begyakorolt technológiával dolgozik, aligha tud sokáig versenyben maradni. Nem kell hozzá tehát túl nagy matematikai készség, hogy kiszámoljuk: a szakközépiskolából 1982 nyarán kikerülő Írjak legjobb esetben az 1980-as kiadású tankönyvből tanulhattak, amit két-három évvel korábban. írtak, s így ismereteik legalább fél évtizeddel öregebbek a gyakorlatban alkalmazottaknál. Egy évtizeddel ezelőtt jóformán csak a mérnökök, a termelés magasabb szintű irányítói ismerték a legkorszerűbb eljárásokat. Ma már ott tartunk — és ezért helyes az elgondolás á szakközépiskolák létrehozásáról, a művelt szakmunkások neveléséről és képzéséről —, hogy .a szakmunkásoknak is lépést kell tartaniuk a technika fejlődésével. Eredményeket elérni, világszínvonalon termelni, a világpiacon versenyképesnek lenni csak így lehet. Vannak olyan elképzelések. — és nagy kár, hogy még mindig csupán elképzelések —, hogy a szakmunkásképzés tprvét megyei, regionális tervekre alapozzák. Végtére is mindenütt a helyi szakemberek ismerik legjobban az egyes iparágak fejlesztési lehetőségeit. Beleértve természetesen a munkaerő-szükségletet is. Reális alapról indulnak ki — s ma talán ez a legfontosabb. Ez az alap pedig: milyen iparágak vannak a megyében, milyen ütemek működnek, és milyen eredménnyel. S ahol az eredmények épp a munkaerő tényleges hiánya, elsősorban a szakmunkáshiány miatt alacsonyak, ott sürgősen tenni kell valamit. Szakközépiskola vagy szakmunkásképző? Esetleg a kettő együtt, egymás mellett, egymást kiegészítve? A kérdések döntésre várnak. Mégpedig sürgős döntésre, amely nem várhat mai tapasztalatok hosszadalmas leszűrésére. T. E. 1948, december Ezen az estén is éjfél felé érkezett kvártélyára Bolond Elek tánc- és illemtanár, csak épp a havat nem az udvaron rázta le kabátjáról, kucsmájáról, hanem a konyhában, s ettől az idős háziasszony szempillantás alatt fölpapri*ká_zódott, és az albérlőnek addig kijáró tiszteletet . sutba vágva, kifakadt: a cementlapokra mutatva a felmosórongyot emlegette, amit most, éjnek évadján kézbe kell venni, s legjobb lenne, ha azt maga Botond úr tenné a saját két, finom kacsójával... — Ne haragudjon, nagy- sád, én most teljesen ki vagyok kelve magamból, merthogy ebből a kétballá- bas népségből koszorúcskáig semmi sem lesz, és megbocsásson, de az az egy szem cigány is, akit nekem zenekarként adtak, valami csávó nótát fúj a klarinétján egyfolytában, és hiába mondom neki, hogy nekünk most a tangó tánclépéseit kell tanulnunk, közben röhög, és én majdnem hanyattvágódom. ahogy rám- leheli törköly- meg fokhagymaszagai ... A nagysád — jő hatvanas parasztasszony — az öreg ingaórára pislogott, s látva, hogy a hajnali mise kezdésétől egyre kevesebb idő választja el, érthetetlen mondatokat sziszegett, miközben szélvészgyorsasággal feltörölte a lucskot. Botond úr tanácstalanul toporgott, aztán lehuppant a díványra. Ettől a csizmára tapadt hó újabb tócsákat szült a már tiszta kövezeten, és a háziasszonynál csordultig telt a pohár... — Hát ide figyeljen, Botond úr! Én nem bánom, tanítsa azokat a gyerekeket táncra, meg illemre, de ami sok, az sok! Hozzák ide fizetségképp a tojást, a kolbászt meg a sonkát, és ez még rendjén volna, de azt hiszi, nem látom, hogy némelyik gyereknek az anyja a kétszeresét, a háromszorosát hordja, mint amennyi járna?! És külön kérik, mondjam meg, hogy ezt meg azt kitől -kapta... Őket sem illemre, sem táncra nem tanítja, jól tudom én azt! És azt is, hogy a tánciskolának nem éjfélkor van vége! Mit gondol, mit szól a falu, ha kitudódik, kmél miért csúszkál éjjeA habán kerámia megújítása összefonódott Tamás Lászlónak, a népművészet mesterének munkásságával. Reneszánszát éli napjainkban ez a stílus, a kaposvári fazekas háziipari szövetkezet tevén világszerte ismert és kiesett termék lett. A marcali városi és járási művelődési központban gazdag kiállítás nyílt a kaposvári habánból Tamás László edényeit sokan megcsodálták már a megye legifjabb városában. A népművészet mestere sok fiatalt megtanított a habán készítésére — az ő termékeik övezik mesterük mun- cáit. Tamás Mária, Falusi Béla és' Falusiné Térjék Éva tálai, korsói, készletei, egyedi darabjai élményt nyújtanak a látogatóknak. Habán az újítótól és a fiataloktól Miről ír a Szovjetunió? Vissza a faluba Negyedszázada kapcsolódott be a légiforgalomba a világ első sugárhajtású repülőgépe, a TU—194-es. Hogyan ért el idáig és milyen tervei vannak az Aeroflotnak? — ezt vizsgálja A szomszédba és a világ végére című cikk a lap januári számában. Ezek a bolondok folyton adogatnak! — idézj a válogatott című képes riport egy kanadai jégkorongozó szakember véleményét. Hogyan hatott a sportág külföldi képviselőire a tudatos játékstílus, milyen belső küzdelmek árán érték el sikereiket a szovjet jéghokisok? — ezekre a kérdésekre keres választ az említett riport. A föld visszahúz, ha az apai gyökerek benne vannak — állítja egy Kirov megyei kolhoz elnöke. Az Akik visszajöttek című riport készítői azt kutatják, mily«r lelki tényezőknek tulajdonítható, hogy a faluhoz hűtlenné vált szakemberek lassan visszatérnek életük egykori színhelyére. A kanadai A megye történelmi olvasókönyvéből, Kanyar József Harminc nemzedék vallomása Somogyról című munkájából tudom — kikerülhetetlen kötelező olvasmánya, „bibliája” az újságírónak —, hogy a századfordulón kiadott kivándorlói útlevelek száma szűkebb pátriánkban csaknem elérte a 9000-et. Mintha tíz apró falu halt volna ki, olyan arány ez. Törökkoppány, Somogyszil, Ecseny — itt magam is beszéltem egy repatriált idős asszonnyal — Kára, Dö- röcske, Szorosad, Polány és más falvak váltak kivándorlási gócokká a szegénység, a terjeszkedési lehetőség hiánya miatt. (Egyházi és világi uradalmak vették körül a legtöbb ilyen falut.) Vajon abból a 7031 amerikai útlevéllel rendelkező somogyi szegényemberből hány választotta Kanadát? Hányán alapították meg ott — egymást ezzel is édes szülőföldjükre emlékeztetve — a világ második Kaposvár nevű települését? Egy könyv jelent meg a napokban a Magvető Kiadónál, ezt ajánlom minden somogyi olvasónak e hasábokon. Ügy gondolom, Dojcsák Győző A kanadai Esterházy története című rendhagyó munkája valamennyiünk számára tartogat meglepetéseket. Évtizedes kutatás Kaposvár eredménye ez a könyv, egy fiatal olajkutatóként a kanadai prérire került ember önszorgalmú munkájának eredménye; nemzeti önismeretünk pontosabbá tételében fontos láncszem, hézagpótló mű. Az első kanadai magyar telepesek nvomaba eredve dokumentumok, szájhagyomány, levéltári iratok segítségével Dojcsák Győzőnek sikerült olyan — a szó nemes értelmében vett — ismeretterjesztő müvet az olvasó kezébe adnia, melyet éppen sokrétűségéért minden olvasóréteg szellemi' izgalommal tanulmányozhat. Hiszen valóságos szellemi kaland az, amellyel egy rejtélyt elfogadható érveléssel megold: Esterházy Pálnak, a kanadai kolóniák létrehívójának valódi személyazonosságát fejtette meg Dojcsák Győző imponáló magabiztossággal. Valóban Jókai regényeibe kívánkozó ember volt ez az Esterházy, akit a magyar szabadságharc idején még Packh Jánosnak hívtak, és tisztként szolgált Korponay János mellett. S aki 1850- ben Londonban bukkant föl, hogy kicsit sütkérezve az emigránsok, felé áradó ro- konszenv-napsugárban, megnősüljön, majd „angol” tisztként újabb kalandok felé induljon a brit birodalom több, egzotikus színhekönyvespolc lyű garnizonjába: indiai, afrikai, nyugat-indiai állomáshelyei felé ... John Packh, ez a második Jelky András — úgy vélem — a hasznos kalandor fajtájához tartozott. Hogy joggal vagy anélkül vette föl az előkelő Esterházy nevet, erre a könyv sem tud kétséget kizáró választ adni. De nem is ez a lényeg, hanem az a téVé- kenység, melyet már ' mint amerikai polgár a kanadai vasúttársaság felkérésére — hadügyminiszter! megbízó- levéllel — Kanada észak- nyugati részén kifejtett a magyar kivándorlók érdekében. második hazát teremtve nekik a prérin. Dojcsák Győző odafesti könyvében háttérnek Kanada történetét. társadalmi viszonyait, a pionír lét jellemzőit stb. Ebbe ágyazza bele az Esterházy—Packh-féle kolóniák részletes történetét attól a pillanattól, hogy 1886 júliusában százötven elcsigázott, nincstelen magyar „kitántor- gó” megérkezik leendő élete helyszínére, melyet aztán hálából Esterházyról nevez el. A préri fűtengerében keli gyökeret ereszteniük a telepeseknek; utak nincsenek, csak keskeny indiáncsapá- siok... S az újabb hullámokba érkezők kezdik alapítani a többi kanadai magyar települést — farmertelepek ezek —, Békevárt, Otthont, Mátyásföldet, Székelyföldet, Szentlászlót, Zalát, Kaposvárt. Mint arra bizonyos mértékig a helységnevek is utalnak, eleinte — Szabolcs- Szatmárból, Abaúj-Torná- ból, Zalából jöttek, 1892-ben létesült Kaposvár. 1902-ben az Esterházy Kolónia már 200 családot, azaz 900 embert számlált, volt templomuk és négy iskolájuk — kettő Esterház, kettő Kaposvár körül —, két postájuk, parókiájuk. (Esterhazy ma város, melyet egy időben kálisó bányájáról jegyezték a kanadai földrajzkönyvek.) A Kaposvár Kolónia történetének több fejezetet is szentel a szerző: ennek a szép templomé, alapítóit emléktáblán megörökítő „somogyi” településnek részletes históriáját, egy-egy jellemző alakjának életét csak azért nem idézzük itt, hogy a könyv újabb olvasói „első kézből ’’kaphassák ezeket az információkat, és a mű képanyagát megtekintve ők is elcsodálkozhassanak ezen az idegen, mégis ismerős világon. Dojcsák Győző érdekfeszítő könyve forrásmunka, de izgalmas olvasmány is egyben! Leskn László SOMOGYI NÉPLAP len te? Még ha csak özvegyekkel etyepetyézne, de olyan asszonyokkal is. akiknek a férjéről azt se tudni, él-e, hal-e, lehet, hogy holnap megjön a fogságból. Hát ezért mondom én, Botond úr. emberelje meg magát, amíg nálam lakik ... Botond úr az utolsó mondatból már csak töredékeket hallott, úton a szoba felé. Gyorsan vetkőzött, belebújt a pizsamába, s fölhajtotta a dunyhát, hogy megnézze, ott van-e a forró tégla. Ott volt. Mielőtt elaludt, arra gondolt, hány vendégre telik majd a tandíjból, ha az ünnepek előtt hazautazik. És — de lehet, hogy ezt már álmában tette — átn.yalábolta a dunyha csücskét, belefúrta az arcát a puha pelyhektől dagadó-feszülő párnába, mintha egy vérbő, fiatal parasztmenyecskével ölelkezett volna. 1981, december Hirdetőtábla a megye- székhely forgalmas utcájában. Apró cédulákon ingat- lankínálatok és albérlet- ajánlások. íaös, jól öltözött férfi silabizálja a szövegeket, egészen közelről. Bőrkesztyűs mutatóujja lassan csúszik a papírszeleteken. Előbbre lép, még közelebb a táblához, s közben az apróbőrönd, amely eddig ott volt mellette a járdán, forgalmi akadályként magára marad, s valaki belebotlik — és el is esne, ha az idős férfi el nem kapná. De Botond Elek nem hiába tanította évtizedekig a könnyed lépéseket, a sasszékat, ezúttal is egy, szinte libbenésszerű mozdulattal visszaállítja a már zuhanó járókelő egyensúlyát. Az, miközben köszönést rebeg, egy pillanat alatt fölméri és fölismeri meg mentőjét. — Ó, a tanár úr! Hát lehetséges ez? Botond úr! A tánc- és illemtanár. És milyen jól tartja magát! — És önt, kedves barátom, mert, mint tapasztalhatja, most engedem el a karját — mondja Botond úr, és összepaskolja két kesztyűs tenyerét, mint aki túljutott éppen esedékes tennivalóján. — Ha szabad érdeklődnöm, honnan ismer? — Hát honnan máshonnan, mint a tánciskolából? A tanár úr tanította a csárdást, a lángot, a kerin- göt... — De hol, kedveském, hol? — Itt, a szomszéd faluban. Tessék csak emlékezni! Az Imre cigány fújta a klarinétot, a tanár úr szállásadónője egy zsémbes öregasszony volt... Botond úr szeme fölvillan, majd elfátyolosodó tekintettel mondja: — No, nem volt az zsémbes, gyerekem. Jó asszony volt az, igazán jó. És a többiek is mind já asszonyok voltak, áldja meg őket az isten... Sok helyen megfordultam én azóta, de soha olyan jókat nem találtam. És biztos, hogy most sem találok... Micsoda étkek! Akik ettek belőle, azt mondták — pedig a vendégeim csupa budaiak voltak, őket hívtam meg akkor karácsonyra —, Krúdy is megirigyelhette vo^ia. Micsoda magas minősítés! Az asszonyok meg azok a szegény, magukra maradottak, hogy tudtak szeretni! — Asszonyok? A mi falunkban? — Asszonyok.. 1 No, igen. Régen volt, talán igaz se volt. Megtanultatok táncolni, ez a fontos, és az, hogy látom: nem felejtettetek el. | A többi? Azt viszont a tanár úr nem felejti el. Wemess Ferenc Két találkozás
