Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
Radnóti-díjas költők Az 1981. évi győri VI. költészeti bíenndlén Gorái Gábort, Hatvani Dánielt és Zalán Tibort részesítették Radnóti-díjban. Ebből az alkalomból közöljük a három költő egy-egy versét. ^ ^ , Garai Gábor HONALAPÍTÓK István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak tövében ősi katona-csontok nyugszanak: karok s lábak mészv&za, kopoityák, es kéz- és lábfejek ízekre hullott csonkjai; cs rozsdás ember-patkók: a talpasoknak, — kik az utak kövén lóhalálban kocogtak — kellett a bocskoron ily vasat hordani __ Í gy hát a szobor méltó helyen áll. Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki, íme, a honalapító — ő az, kétségtelen. De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s hoUnJsat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát— házat rakván a romokra ... Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetseg, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve, — istenült őrület — de lent, kik az eszményeknek festet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: 1 rendületlenek a né vtelenek. Győr Hofvoni Dániel Szólván halottakról Aki halott, kiirthatatlan — már nem lesz halottabb soha, végállomásra eiheiődve idvezül izzadt mosolya; légi lépcsők legtetejéről mint rakéta suhan oda, hol jajszó nélkül vet szikrát a falnak lendülő koponya. Barátkozzunk az iszonyattal? Múlt és jövő kifosztva már. Aki halott, a csőretöltött hazugságnak is ellenáll. Riszáló önérdeknek s baljós rögeszmének nem gazsulál. Görcse ha van, már úgysem oldja sem előírás, sem szabály. Létünk túlpartját visszhangozza káromkodás vagy zord ima, ha Krisztus híján fölfeszülünk a sírkertek kapuira. Aki halott, gálánsán gazdag,, s rangért sem kell alkudnia, packázhat hittel, hatalommal, nem reszket térde, sem ina. Pokol a mennyet lehallgatja, s fordítva is ... Hát így vagyunk süketnémák, így dresszírozzuk jó polgárokká önmagunk. Fölpillantva az ismeretlen mélyből, nincs egyetlen szavunk ... Aki halott, már tudja jól mind, amit mi még nem tudhatunk. Mégis, az élők sóhajától zeng-zúg e törékeny vadon. Gondolat tigris-ketrecében járkálhatok-e szabadon? Bőröm minden vásáron ott van, vesztésre így van alkalom, s nyereség ha netán megillet, csak jégvirág az ablakon. Zalán Tibor Parafrázis Herceg, hát itt van, ím itt van a tél is, őszül a szemed, és őszül a szél is. Biccent még rád néhány halotti rózsa — Herceg! a szívedet istenem ójja! Herceg, az élet már régóta színpad, régóta kinpad és régóta színpad. Herceg, hát itt van a tél már, a lél már. Bénák az angyalok, némák a szférák. Herceg, hát itt van tél, végül itt van, pofádba rúg a fagy, s halott, ki nyikkan. Borokkal, otromba szeszekkel élünk, Herceg! oly’ egyszerű rím itt a: félünk ... Herceg, a lányok hajába köss kendőt, ügyelj, hogy dagadjon mindig a bendőd. Herceg, a tél téged többé el nem hagy, megfogant agyadban, hajadra szikkad. Herceg, az utolsó strófához érve, kérlek az egekre, ne érts most félre. Rímes és rémes és romos a'versem, Herceg! de örülj, hogy még énekeltem! A z eső még esett, de ha Tímár el akarta erm a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tova-bh a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közeiében, ernyő alatt — egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi tálán a Vasgyár munkásá volt, kis termetű, és az a fajta, aid, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, haj tűlckel fel tűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Ti-mámak -feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt; egyáltalán nem volt szép, de 'kreolt»; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körük főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybar- na szempár egyszer csak csodálkozva és kissé rend- reutasítóan villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő. miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Timárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük * Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1961. évi elbeszéléspályázatán III. dijat nyert. Szakonyi Károly Ilf ON sem nézett. Csak a hátsó, ajtó nyílott ki; mindannyi - uknak ott kellett felszállni. Tímár előre engedte a társaságot’; A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, araikor Tímár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asz- szony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Timár a lány mögé ült. A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt; ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a no is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Timár féltékenyen leste " a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Timár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatússal a nő tudomásába hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja. vágyódás talán csak kamaszkorában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet. Bizonyára az volt mindebben' a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol / kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség; I Goór Imre: Életfa hosszadalmas ismerkedésre, együttsetekre, újbóli találkákra, levelezésekre, bbb- retgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig. Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon most velük tartson-e? A busz azonban, már a város pályaudvara elé kanyarodott. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon- ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hét- 1 végi zsíros ételektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Timár az állomás órájára nézett — negyed óra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetlenebb ül. • Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Timár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távoztak, mintha egyszer csak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Timár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást. Kitartóan álltak az ablakoknál; a helyzet ' már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a peronon, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált, újságos rikoltozta a szenzációs címeket. Egyikük sem mozdult a helyéről. Timár állta a lány- árnyékos, sötét szemének a tekintetét. Nem lehetett érezni a vonat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e vagy a másiké? Távolodtak. F ellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ütt a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor ... Amikor? Véletlen js lehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Timár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem bíztatta. Égy intéssel sem bátorította, ügy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve. Eduard Medvedkin A pohár víz Annak is eljött az ideje, hogy Gavrilov megnősüljön. Gavrilov nem akart megnősülni, nagyon is jói érezte magát agglegényként. De valaki beleültette a bogarat a fülébe: — Vénségesre megbetegszel, és nem lesz senki, aki adna egy pohár vizet. Akkor éjszaka azt álmodta Gavrilov, hogy takarítat- lan, elhanyagolt szobában, mocskos ágyon fekszik. Öreg, ehagyta minden ereje; borostás arcán könnyek gördülnek végig, s közben elfúló hangon lihegi: Vizet! Vizet! Másnap fejben végigvette az ismerős nőket, s rövid töprengés után Zoszja mellett döntött. Gavrilov agglegénylakása teljesen átalakult: a napfényes szobát teljesen betöltötte az a holmi, amit a felesége hozott magával. Heverő, ágy, puff. étkészlet, kerámia szobrocskák (fehér kis elefántok, szürke orrszarvúk, sárga kis csibék, tüllruhás balerinák) — ezek a holmik szorítottak ki minden levegőt a szobából. A konyhában viszont halomszámra álltak a lábasok, kis- lábasok, fazekak, serpenyők. Az odaégett tej, kifutott leves szaga végérvényesen be- etté magát a falba. Ám mindez semmi volt ahhoz képest, hogy Zoszjával együtt beköltözött vaksi nénikéje és Lábacska és Prac- licska, a két álmatag, nyá- ladzó öleb, s Marcipán, az elhízott macska. Gavrilov arcán ideges rángás futott végig, ha bármelyiköjük is a szeme elé került. De a képzeletében felmerülő pohár viz látványa kárpótolta, a mindennapok nagy és még nagyobb szenvedéseiért. A mosdóban, a kádban örökké ruha ázott — ő rájött, hogy meg lehet borotválkozni az előszobában: az asztalán örökké állt valami — ő a virágtartóról evett. Csak egyvalamihez nem tudott hozzászokni; ahhoz, hogy a felesége mind termetesebb lett: végül már olyan vastag volt, mint egy hirdetőoszlop. És volt egy rossz szokása: szeretett modern gyermeknevelésről szóló cikkeket olvasni; s ahogy olvasott, óhatatlanul elpityeredett, s úgy kopogtak a könnyei a papíron, mint az érett gyümölcs. Hát így élt, éldegélt Gavrilov, ahogy mondani szokták, bizonyos kompromisszumok árán. De aztán csak eljött az ő ideje; megöregedett, megbetegedett. Párti íkkal körülvéve feküdt Gavrilov, szemlátomást napról napra fogyott. Érezte, hogy fogy életereje, d legnagyobb csodálatán csöppnyi félelmet sem érzett. Sőt...; „Épp eleget szenvedtem, épp ideje ...“ — gondolta. Soha többé nem hallja az Ölebek leszárma- zottainak vonyítását, soha többé nem látja felesége hir- cletöoszlopszerü törzsét, nem rongálja szervezetéi az örökös konyhai bűz ... soha többé nem sulykolja a gőz- kalapács az agy velejét.... Megbékélt mosoly játszott az ajkán. Valami hirtelen feltört szeszélyes vágy hatására rá akart zenditeni egy dalra, levegő után kapott, és ajkán feltört: „Vizet! Egy pohár vizet!” Hát igen, helyes tervek alapján építette fel, szervezte meg életét. Zoszja ott ült az ágya, mai- lett, s ahogy meghallotta férje bágyadt kérését, odanyújtotta neki a már régóta az asztalon álló pohár langyos vizet. Fordította: Bratka I.asz4ó
