Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

Csutkatartó a tanár úrnak IskoSaturmix diák módra tő. Javítható. A demokrati­kus légkör 5s fejleszthető. És a mi őszinte lelkesedé­sünk is, amit ma tapasztal­hat. — Igen, a diákok „nem adták el az iskolát”. Megle­pő számomra, hogy a taná­riban megbeszélést tartanak a tanító gyerekek és az órák is rendben folynak. Ám köz­ben ilyen különös kérdés is elhangzik az igazgatói iro­dában : — Igazgató úr, a tábla na­gyon síkos, nem lehet rá ír­ni. Kérünk egy technikust, aki megjavítja! — Súrolják le! —* üzenem. — Milyen panaszokkal fordultak meg itt délelőtt diákok? — Valóságos gondokkal is. Az iskolai világítás nem megfelelő. Gyertyát kértek... — Látom, ide az irodábh egv zseblámpából összeesz- kábált világító berendezést hoztak. A tanáriban: hiányzik egy diák tanár, helyettesről kell MÓZES HANGLEMEZEK Jeges szél korbácsolja az blak előtt a fák csupasz igáit. A tó jegén sirályok. A bryódi Karikás Frigyes Jirnnááium és Szakközépis­kolába a vakáció előtti utol­só tanítási napon látogat­tunk. Az igazgatói irodában Nagy Tamás IV. b osztályos tanuló fogad. Egy napig az övé a legfőbb hatalom az is­kolában. A folyosókon a kor­teshadjárat nyomai. — Választói beszédében mit ígért? — Megjavítják egyik ta­nárunk elhasznált, öreg bi­ciklijét; rajversenyt rende­zünk a negyedikeseknek, akik nagy szeretettel firkál­ják tele a padokat... —- Bizonyára mert hiány­zik nekik a rajzóra. — Negyedikben valóban nincs már rajzolásra lehető­ség. — Folytassuk további Mi­lyen a diák vezette iskola?/ — Megtréfáljuk tanárain­kat. Egyiküknek a Imacsut­ka tartót készítettünk, mivel mindig a katedrán felejti a lerágott gyümölcsöt... Gon­doskodni szeretnénk megöz­vegyült tengerimalacunkról is. A kapu ügyeletet ma a ta­nárokra osztottuk. Régen mumus volt a ka­puügyeletes tanár... Játék. De komolyra Is for­díthatjuk a szót. A feje te­tejére állított iskola vajon tényleg csupa torzképet mu­tat? Nincs megőrizni való ebből a sajátos iskolatur­mixból? Ismét a diák igaz­gatóé a szó. — A tanár—diák kapcso­lat bizony, tovább erősíthe­gondoskodni. (Ez épp oly ne­héz, mint a többi tanítási napon.) Ferkel Bernadett III. b osztályos tanuló fizi­kaórára készült. Megtudtam tőle: tanárnak, fizika—ma­tematika szakosnak készül, s eddig mind a három évben rá került a sor, hogy tanít­son. — Jó érzés kiállni a gye­rekek elé. Rendesen készül­teim, óravázlattal, és felelte­tek is. Most, a félév végén összefoglaljuk a tanultakat. — Tehát: tanárnő kérem, készült? — Mákként előfordulhat, hogy egy-egy órára nem ké­szülök föl, pedig szeretem a fizikát, de most ki kellett tennem magamért. Osztályfőnöki óra az 1. b- ben. Bálint Mónika találós kérdésekkel szórakoztatja a karácsonyfával díszített osz­tály tanulóit. Játék, szóra­kozás. — Kik taníthatnak ma? — Választás során lettek kijelölve a ma tanító diá­kok. A legjobbak a kedvenc tantárgyaikból készültek föl. Egy kicsit pedagógiai gya­korlatnak is szánjuk ezt a feladatot. Ki tudja, ki kap olyan kedvet, hogy a kated­rát nemcsak egy napra vá­lasztja... H. B. Sziporkázóan szellemes vígoperák szerzője, lustasá­gáról nevezetes világfi, megátalkodott ínyenc, bor­barát bohém és bűbájos modorú szoknyapecér — jobbára így tartja számon közvéleményünk Gioaóchino Rossinit. Ne firtassuk most, mennyire ludas eme egyol­dalú tévhiedelmek előidézé­sében operaházunk, amely csupán néhány „opera buf- fa” műsorra tűzésével járult hozzá Rossini-képünk kiala­kításához, ne feszegessük a népszerűsítő célzattal készí­tett írások fogyatékosságait se. inkább idézzünk föl egy cáfolhatatlan tényt: a „pe- sarói hattyú” jó negyven színpadi művének a fele úgynevezett szabadságopera, hallatlanul komoly tartal­mú, himnikus lendületű al­kotás. Ezért hát a ho­zsánna a Hungarotonnak, amely világszenzációt jelentő Rossini-albummal lepett meg bennünket. A Mózes teljes felvételéveL Olyan operáéval, amely­nek párizsi bemutatóján, százhatvan esztendeje, így kiáltott föl az ifjú Balzac: „A leghatásosabb ima a sza­badsághoz, amit valaha is hallottam”, és amelyről aa arisztokratikus ízléséről hírhedt Stendhal hosszú ol­dalakon át áradozott ma­gyarul is kiadott Rossini- könyvében. Nem egyszerűen azért, mert az égő csipkebo­kor. a Sión hegyi kőtáblák és általában a zsidók Egyip­tomból történt kivonulásá­nak legendája egyértelműen szabadságjelképnek számí­tott a Szent Szövetség által megnyomorított Európában, kiváltképpen az osztrák el­nyomás alatt senyvedő Itá­liában, hanem a mű zenei minőségének okán is. A vé- geláthatatlanul áradó, ha­talmas ívű dallamok, a ret­tenetes hatású kórustételek — a fiatalkori Verdi-operák, a Nabucco, A lombardok, az Attila mintái! — s a hang- szerelés csodálatos ötletei csatadalszerepükön túl az operaműfaj megújítását is hozták. De a grandiózus fnű a XX. század izmusoktól és tárgyilagosságdivattól elkin- zott emberére épp oly ele­mentáris hatást gyakorol, mint annak idején az ide­gen önkény ellen lázadó ná­polyiakra. Ez jórészt régi kedves ba­rátunk, Lamberto Gardelli érdeme. Bár a manapság el- .terjedt operadirigensi hó­bortokkal ellentétben soha­sem rohanással igyekszik hatást kelteni, vezénylése szinte lüktet a szenvedély­től. Véletlenül sem találunk egyetlen olyan ismétlődő ritmust vagy dallamtöredé- ket sem, amelyet kétszer ugyanúgy dirigálna, az a szuggesztív tehetség pedig, mellyel a hangszerelés ezer­nyi árnyalatát aknázza ki az Állami Operaház sokat szidott zenekarából, egye­nesen bámulatos, mindenek­előtt az utolsó felvonásban, a vörös-tengeri átkelés csak wagneri mércével mérhető zenekari közjátékában. Az énekeseket is mintha meg­babonázta volna. Az ariózus részek, a . meseszép kettősök, a sodró, erejű együttesek hallgatásakor egyszerűen megdöbbenünk, s föl kell tennünk a költői kérdést: hát ilyen fantasztikus kin­cseink vannak? Elsősorban a címszereplő Gregor József. Eszköze a hol kőkemény akaratú, hol nagypapásan ellágyuló pró­féta jellemének megrajzolá­sához milliónyi, hangszíne a bársonyosan finomtól az acélosig mindenféle. Basz- szusa olyan természeti tü­nemény, amelynél jóval ér­téktelenebbel is csináltak már világkarriert a nagy országok fiai. Serafin har­minc esztendeje készített felvételének Mózesével, Rossi-Lemenivel összehason­lítva a babér > csak őt illet­heti. Juttatni kell belőle azonban bőven a többieknek is. Szinaisz királynőnek — azaz a buja asszonyiságot és az anyai szeretetet olvatag mezzoszopránjával kifejező, a legnyaktörőbb koloratúrá- kat is halálbiztosan éneklő világsztárunknak, • Hamari Júliának. A szerelem és a honleányi hűség malomkö­vei között csaknem össze- 'roppanó Anaisznak, vagyis lírai szopránjaink legtökéle- tesebbikének, Kalmár Mag­dának. S operabéli szerel­mének, a svédacéloean csen­gő tenorhanggal és hamisí­tatlanul olaszos énektechni­kával. megáldott Amenofisz királynak — Nagy János­nak, aki érzelemgazdagság- ban( költőiségben az előbb említett olasz felvétel le­gendás tenorját, Mario Fi- lippeschit is felülmúlja. A fáraó szerepében Sólyom - Nagy Sándor markáns és kérlelhetetlen zsarnok, aki — hála baritonja lágyságá­nak — olykor a megértő embert is színlelni képes. S meg kell említenünk a ki­sebb szerepekben, kitűnően helytálló Begányi Ferencet, Fülöp Attilát, Molnár And- rást, Páka Esztert is. Egyszó­val : Mózes magyarországi bevonulása épp oly sikeres­nek ígérkezik, mint kivonu­lása Egyiptomból. Hangle­mezkiadásunk — a Sába ki­rálynője tavalyi hatalmas világvisszhangja után. j— végre egy olasz operafelvé- • tellel is az élvonalba került. I„ A. rv I V I r ■ r r r Diakujsagiro a lágyszívű kántor Üjságíró kollégáim a meg­mondhatói, milyen nehéz könnyedén, olvasmányosan megírni egy cikket. Renge­teg fejtörés, gyötrődés és számtalan összetépett kéziratpapír előzi meg, amíg megszületik a szerző által szellemesnek vélt mű, amelyre a szerkesztő is ál­dását — no meg kézjegyét — adja: közölhető. Juvenalis szerint nehéz szatírát nem írni. Ez min­den bizonnyal igaz, de hoz­zá tehetem: a tollhegyre tűzni kívánt témát először észre kell venni. Bojtor Ákosnak, a kapos­vári Táncsics Mihály gim­A „cag^-tő! az EötvBs-dt]lg BOLDOGPUSZTÁN SZÓLÍTOTTÁK — Apám borotválkozott, árú csonyes téré készülőd­ünk. Beszólt a pusztagazda, alami munkára kellett lenni. Mindjárt, csak meg- ■orotválkozom, mondta az pám. Ez nem tetszett a azdának. Ez a felelet. Né- ány percet késett is az pám. Ezért újévkor száll­ottá k. — Az mit jelentett, hava­akit szólitottak? — Rosszat. Felmondást. v.z intézőhöz kellett menni, z új év első napján. Az in- ízőt persze a gazda * infor- lálta. Le is út, fel is út. ipám elindult új helyet ke- esni. Ezután Kisigmánd kö- etkezett. Aztán öregcsény- iszta. A prímási birtokon bban fizettek. Akkor már :rman indultunk szerencsét óbálni: apám, a bátyám és 1. Tizenhat éves voltain, fél imrnencióért dolgoztam. — Fé 1 kommencióért teljes unkát? i — Természetesen. Reggel ig Vior jött a gazda, m.in- inkit szólított. Napkeltére .egetettem, megtisztogat­om a rám bízott négy ök- t. Ez volt egy cug. Két pár iUás szarvú, gyönyörű ökör. rt szép jószág volt, %neg :1 hagyni.'Napszálltáig fél a reggeli és egy óra ebéd- .zünet. Közben szántás, bo- •onálás, fogasolás, betakarí- ás, ami épp soron volt (Horváth Károly, a Bala­toni Halgazdaság Eötvös-di- jas igazgatója tárgyilagos, hűvös tekintettel néz a mélybe. Ott, az egykori pusz­ták cselédházait, ököristál­lóit látja, s tizenéves önma­gát egy hatgyerekes agrár- proletár-családban.) — Nem volt könnyű sorsa a béresnek — mondja —, éhbórért dolgozott. De még­sem magának, lopott, ha e vétekre rászánta magát, ha­nem az ökreinek. Az állat szeretetét belénk nevelték. — öregesén ypusztáról merre vezetett, az út? — A bábolnai gazdaság Farkaspusztájára szegőd­tünk. De előbb Köridődön próbáltunk szerencsét. Har­mincnyolcban kellett ott­hagyni a prímási birtokot, mert akkor meg a bátyám szólt vissza az intézőnek. Térdig érő hóban indultunk. Néha megálltunk pihenni, a hátunkat egy-egy vastagabb fatörzsnek támasztottuk. És reménykedtünk. Komlód grófi birtok volt. Negyven szegődő ácsorgott az intézői iroda előtt, amikor odaér­tünk; ráadásul csak tehenes, meg kanász' kellett nekik. No, tovább, szólt az apám. Farkaskútpusztán felfogad­tak bennünket Apám a cse­lédek jószágát őrizte, a bá­tyám kocsis lett. Én béres maradtam. 1942-ig, a bevo­nulásom napjáig. Hirtelen a fronton találtam magam, majd egy kötözőhelyen, mert aknaszilánk fúródott belém. Ezért a sebért sokat adnék, mondta az orvos, aki bekö­tözött Komáromban feküd­tem, Klapka György várá­ban. Végül Pilsen mellett ér­tem meg a háború végét Siettem haza Farkaskútpusz- tára, ahol özvegy anyám és a testvéreim vártak. A gaz­daság siralmas állapotban volt. A 24 cugból mindösz- sze egy pár ökör maradt. Ezenkívül egy ló és két sza­már. Így kezdtünk dolgozni. (1946. január 12-cn vették föl a kommunista pártba. Akkor még a bábolnai mé­nesbirtok cselédje volt. Köz­ben kéthónapos pártiskolát végzett Pesterzsébeten.) — 1949-ben egyéves veze­tőképző iskolába küldtek Mosonmagyaróvárra. Nehéz volt a tanulás, s még nehe­zebb a feladat, amely várt ránk, újdonsült állami gaz­dasági vezetőkre. Én a me­zőhegyes! gazdaság pereg- pusztai üzemegységébe ke­rültem. majd átkértem ma­gam Bábolnára, hogy egy kicsit közelebb legyek Mo­sonmagyaróvárhoz. Akkori­ban udvaroltam ugyanis a feleségemnek, aki az emlí­tett vezetőképző iskolában tanított Vasdinnyepusztán 53-ig dolgoztai». Ebben a je-' lentős ló-, tehén- és sertés- állománnyal rendelkező kis gazdaságban jól éreztem magam. Az eredmény sem volt lebecsülendő. A tanulást folytattam. Akkor már tud­tam, hogy a tanulást én so­sem hagyhatom abba. Min­denkitől szívesen tanultam és tanulok ma is. Jó szak­emberekkel vettem körül magam. Régiekkel is, mert akkor még újak nemigen - voltak, ötvenháromban az állami gazdaságok miniszté­riumába kerültem, s ott a Halgazdasági Tröszt sze­mélyzeti vezetőjeként kezd­tem dolgozni. Fel kel lett ku­tatnom a halgazdasági szak­embereket. Mert léteztek ilyenek, csak nem az ország érdekeinek megfelelő mun­kahelyeken dolgoztak, öt­venháromban párthatározat alapján kerültem Pestre. Nos, ötvenötben ugyancsak pártakarat küldött vidékre. A felső-somogyi halgazdaság igazgatója lettem Irmapusz- tán. 1956 januárjában köl­töztem le a családommal. Akkor még villany sem volt Irmapusztán. Négy üzem­egység tartozott a* gazdaság­hoz. A régi, elhanyagolt ha­lastavakat rendbe tettük, újabbakat építettünk. Jelen­tősen nőtt a termelés. Ez időben — 1958-ban — káp- tam meg a Szocialista Mun­káért kitüntetést. Innét Sze­gedre küldtek. Nyolcszáz holdnyi halastó építését bíz­ták rám ;* fehértói gazda­ságban. Közben 42 éves fej­jel beiratkoztam a hódmező­vásárhelyi felsőfokú techni­kum levelező tagozatára. Nappal j dolgoztam, éjszaka tanultam. 66 májusában köl­töztem ■ Siófokra, ugyanis ki­neveztek a Balatoni Halá­szati Vállalat igazgatójának. (Az V. ötéves tervben ISO millió forint beruházást va­lósított meg a Balatoni Hal­gazdaság. Létrehozták az ódörögdi pisztrángtelepet, s 300 hektár halastó rekonst­rukcióját végezték el. lrma- pusztán fölépült az ország második halfeldolgozó üze­me. A gépparkra ötvenmil­liót, a szociális létesítmé­nyekre 13 milliót költöttek. A dolgozók bére 30 száza­lékkal emelkedett. Az V. öt­éves tervben elért eredmé­nyekért kapta az Eötvös- díjat.) „Egyedül a szakmában” — csillant meg a szemüvege. „Halász még nem kapott Eötvös-dí jat.” Hatvanéves. Űj feladat vár rá és mun­katársaira. Speciális angol­natelepet létesítenek, s ezál­tal évenként 150—200 tonná­val növelhetik a tőkésex por­tot. — Ügy tudom, a testvérei, a rokonai most is kétkezi munkások — mondom. — Mit szóltak, szólnak .a pá­lyájához? —> Azt hiszem, sokáig fél­tettek, Anyám különösen. Ö emlékezett 19-re. Azt hi­szem, csak 56 után nyugo­dott meg. Egyszer, egy láto­gatásomkor a szokásosnál melegebben simogatta a fe­jemet. Akkor egy pillanatig * * 1 úgy éleztem, nemcsak szeret és félt, hanem büszke is rám egy kicsit. Szapudi András i názium másodikos diákjának jó szeme van hozzá. Szatiri­kus hangvételű írásainak mindig nagy sikere van az iskola tanulói körében. Azt mondják, mindig várják a folytatást a következő számban, vajon miről élce- lődik majd... S mire akadt a legtöbb alkalom mostaná­ban az iskolaújság sportro­vata vezetőjének megyénk NB II-es labdarúgó-csapaté nak enyhén szólva gyenge szereplése nyomán, mint a focira? — Másfél évvel ezelőtt kezdtem el írogatni a Vo- luntasba, amikor ide kerül­tem az iskolába. Kisdián korom óta lelkes Rákóczi- szurkoló vagyok, szinte va­lamennyi meccsüket láttam. Mostani szereplésük nagyon elkeserített, de azért to­vábbra is hozzájuk húz a szívem. A véleményemnek azonban szerettem volna írásban is hangot adni, s erre kitűnő fegyver a sza­tíra. — Meg szokta mutatni az írásait valakinek, mielőtt kinyomtatják? — Általában csak a szer­kesztő tanárnak, mert van, hogy meglepetést tartogatok a diáktársaimnak: egy kicsit megcsípkedem őket. Ákos kedvtelésből ír, is­kolán kívüli elfoglaltságai­ban csupán a második he­lyet foglalja el a tollforga- tás. Az iskolai diákszínpad tagja, s bár a legutóbbi há­zi szavalóversenyen nem szerepelt valami fényesen, továbbra is lelkesen készül a januári bemutatóra, A helység kalapácsában ő ala­kítja a lágyszívű kántort. — Mit csinál a gimnázi­um elvégzése után? — A színművészeti főisko­lára jelentkezem: színész vagy rendező- szeretnék len­ni, — És az újságírás? — Az marad hobbinak. Itt, az iskolában is mindig akad téma. Természetesen továbbra is megírom, lehe­tőleg szatirikus formában. Ez a kedvenc műfajom, mert nemcsak nevettet, ha­nem el is gondolkodtat. L. J. SOMOGYI NÉPLAP I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents