Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
Alapképzés — szakképzés Aki műveit: művelődik M ilyen műveltséggel ruházza föl' a középiskola a fiatalokat? Általános vagy szakmai ismeretek kerüljenek az oktató-nevelő munka előterébe? Milyen legyen a kétféle műveltség aránya? Nemcsak az iskolák háza táján hangzanak el ezek a kérdések, hanem a közvélemény is meglepően gyakran foglalkozik velük. Kiváltképpen az utóbbi egy-másfél évtizedben, amikor a tudományos-technikai , forradalom szele az oktatási rendszert is elérte. Pedig valójában nem újkeletű közéleti-közoktatási probléma a műveltség elemeinek s azok egymáshoz való viszonyának vizsgálata. Bármennyire meglepőnek látszik, legalább másfél évszázada örökzöld téma ez a pedagógiában és a közvéleményben egyaránt. Száz vagy százhúsz évvel ezelőtt éppúgy sokat, foglalkoztatta a szülőket, mint manapság, hogy mit tanul a gyerekük a középiskolában. elsősorban amiatt, hasznát veszi-e majd az életben az ott elsajátított ismereteknek Igaz, akkoriban főként a latin és a görög nyelv hegemóniája ellen léptek föl sokan, ma pedig az a leggyakrabban el_ hangzó kifogás, hogy az általános műveltséget megalapozó humán tantárgyak mindinkább háttérbe szorulnak a reál tárgyakkal szemben. Ez idő tájt a szenvedélyes vita nemcsak hazai berkekben zajlik, hanem több más országban is. „A természet- tudományok diadalittas győztesként, viselkednek az irodalommal, a művészettel s részben a filozófiával is, vagyis a humán tudományokkal szemben” — így kesergett nemrégiben egy szovjet középiskolai tanár a Komunyiszt című folyóiratban. Idehaza elsősorban azok a szülők elégedetlenek, akiknek gimnazista fiúk vagy lányuk nem szándékozik továbbtanulni az iskola elvégzése után. ..Minek akkor szegény gyereknek az a sok iizika, kémia, biológia, matematika; az irodában jól meglesz majd ezek nélkül is!” — ki ne hallott volna ilyen zsörtölődő mondatot, többféle hangszerelésben is. Érdemes ebből a nézőpontból egyetlen pillantást vetni az általánosan művelő középiskola, azaz a gimnázium tantárgyainak óraszámaira. A humán tárgyak aránya a gimnázium óratervében száz évvel ezelőtt még 72 százalék volt, aztán megkezdődött a farigcsálás, szinte minden évtizedben levettek belőle valamit, így most már az anyanyelv, a történelem, az irodalom, az idegen nyelvek tanítására az óráknak csak 35 százaléka fordítható. A különbségből a reál és az úgynevezett készségtárgyak részesülnek. Vajon arra következtessünk ebből, hogy napjainkra az általános és a szakmai műveltség nehezen fér meg egy gyékényen? Hogy az egyik szeretné fölfalni a másikat? Semmi esetre sem, mint ahogy az sem jár el helyesen, aki a kétféle műveltségről töprengve a bajok gyökerét kizárólag a középiskolai humán-reál tantárgyak aránytalanságában keresi. Mélyebbre kell ásni ennél, mert minden idevágó nehézségünk valójában az alapképzés és a szakképzés viszonyának megoldatlan problémáiból ered. Némi leegyszerűsítéssel az itt a kérdés, hogy az intézményes oktatásnak melyik lépcsőfokán kezdődjék meg a szakképzés. Korántsem könnyű feladat válaszolni rá, mert — noha az iskolai szakosodás fontos gazdasági érdekeket szolgálhat, hiszen az iparban növekszik a spe- cializáció, és ez természetszerűleg igényt támaszt az oktatással szemben is — nem hagyható figyelmen kívül, hogy a korai szakosodás károkat is okozhat. A személyiség egyes vonásai a 15—16 éves kor táján még nem fejlődnek ki a fiatalokban. más, meglevő tulajdonságok pedig esetleg elszürkülnek, vagyis az iskolai- képzésben nagyon előre hozott szakosodás egyoldalú fejlődéshez vezethet. A szülők egy része minden bizonnyal ezt érzékeli, amikor gyereke pályaválasztását minél későbbre igyekszik halasztani. Egyébként az oktatás távlati fejlesztésén dolgozó szakemberek is hajlanak a szakképzés kitolására, sőt annak az elképzelésnek is mind több híve van, hogy a szakmai fölkészítés nagyobbik része ne is iskolai keretek között történjék. Nyomós érv szól ez utóbbi elgondolás mellett: az iskola nem nyújthat befejezett műveltséget sem az általános, sem a szakképzés keretében. Ezért a tudományos-technikai fejlődés mai szakaszában az alapvető ismeretek megtanításán kívül az iskolának mindenekelőtt arra kell törekednie, ‘ hogy kialakítsa az önálló gondolkodás, az önművelés, a továbbtanulás igényét, hogy megfelelő időpontban a fiatal alkalmas legyen a magasabb szántű szaktudás befogadására. Aligha van ennél nehe- zebbeh teljesíthető nevelési követelmény. Ám a mostanában oly gyakran emlegetett általános műveltség megalapozásának végül is ez a célja, mert a szilárd műveltség' olyan csomópont, ahonnan később több irányba vezetnek elágazások, és olyan „valuta”, amely bármikor beváltható. T-ztázásra vár, hogy mi legyen az általános műveltség tartalma. milyen mértékben lehet és szabad beépíteni a megelőző nemzedék tudásanyagát a mai fiatalok ismerethalmazába. Természetesen nemcsak a verbális tudáson van a hangsúly: az általános műveltséget az ismeretek, a világnézet, a képességek, a magatartás és az ízlés egységeként kell értelmeznünk. Végeredményben csak az az ember tekinthető általánosan műveltnek, aki képes és hajlamos önmaga művelésére. r. k. i. Közadakozás segítette Az első magyar bölcsőde A hazai óvod a ügy hőskorának úttörő kezdeményezéseit, Brunszvik Terézia lelkes tevékenységét, az első magyar- országi „Ángyaikért” alapítását (1828) jórészt ismeri a közvélemény. Annái kevesebbet tudunk a hazai bölcsődei nevelés kezdeteiről, azoknak az intézményeknek a múltjáról, ahol csecsemőket, kisdedeket gondoztak. A bölcsődei mozgalom az óvodák létesítésénél később, a múlt század második felének elején bontott szárnyat, közvetlenül az 1848—49-es polgári demokratikus forradalmat és a függetlenségi harcot követő bukás és elnyomás nehéz viszonyai között. Szervezője Brunszvik Teréz unokhúga, Brunszvik Júlia volt. Ebben az időben a nyugateurópai országokban, elsősorban Franciaországban működő bölcsődék már tekintélyes múlttal és tapasztalatokkal rendelkeztek. Mint egy 1853- ban megjelent jelentés kifejti: „Sok szegény, ártatlan kisdedet ápolván, roppant számú munkáskezet feloldottak s ekként a közgazdászatra szintúgy, mint a társadalmi jólétre igen hatékonyan hatottak.” A kapitalizálódás útjára lépett Pest-Budán ekkor már sok leányt, asszonyt foglalkoztattak az üzemek, elsősorban a szövődök, a mosodák, a varrodák. A családfenntartó keresetét ki kellett egészíteni, ezért a kisgyermekes anyák is gyakran arra kényszerültek, hogy munkát vállaljanak. Életkörülményeiket híven világítja meg a már említett jelentés: „ ... Kivált a szegény mes- , teremberek, gyári munkások, és napszámosak kisdedeiket vagy egészségtelen lakaikban, sokszor földalatti, setét és bűzös pincékben a kenyérkereset ideje alatt naphosszat elzárják, vagy a munkahelyükre magokkal cipelvén, a szegénykéket nap, szél, eső, hideg, zörgésnek egyaránt kiteszik, s így magzataik már csecsemős korukban testben megromolva vagy elnyomo- rodva, 6zép rendeltetésükre alkalmatalanokká, a társaságnak pedig gyakran terhére válnak: sőt világos adatokból kitűnvén, hogy ez ártatlanok nagyobb része illy kényszerült elhagyatottság miatt idejének előtte halál martalékává lesz.” Ezek a sorok megmagyarázzák, miért volt olyan magas — 70 százalékos — akkor Pest- Budán a gyermekhalálozás. A városban ekkor már tizenegy óvoda működött. Halaszthatatlan volt tehát bölcsőde létrehozása is. A kor lehetőségeihez és a hagyományokhoz híven a bölcsődének egyleti úton, gyűjtések segítségével való életre hívása látszott legcélszerűbbnek. 1851 augusztusában a hírlapokban felhívást tettek közzé, melynek szép eredménye volt. 58-an csatlakoztak alapítóként a kezdeményezéshez. A jelentkezők között voltak községi tanácsok, magánszemélyek, iparosok, de legnagyobb számban orvosok. Valameny- nyien anyagilag is hozzájárultak az első bölcsőde létrehozásához. Ünnepi hangversenyeket rendeztek a bölcsödé javára. A női szabók céhei ruhákat, a paplanosak ágyneműt, a lakatosok vaságyat, egy fakereskedő pedig fél öl kemény fát ajánlott fel. Sokan találták meg a segítés más módját is. Végre 1852. március 8-án elkészült az első bölcsőde alapszabálya, és a Kalap utcai bérház földszintjén három utcai, két udvari szobából és konyhából álló lakásban talált otthonra az első bölcsőde. Alapszabálya rendkívüli felvilágosult- ságról és egészségügyi, pedagógiai tájékozottságról tanúskodik. Több kitétele mai szemmel nézve is időszerű. 14 napos kortól kétévesekig vették fel a rászorulókat. A felvétel tisztiorvosi bizonyítvány alapján történt, s a szükséges oltásokat a szülőnek igazolnia kellett. Az alapszabály kötelezővé tette az édesanya számára, hogy csecsemőjét a déli ebédszünet alatt megszoptassa. Nagy gonddal írták elő a kötelező, rendszeres fürösztést, az ágynemű és a ruhák tisztaságát, a gyermekek korának megfelelő étkeztetést. A „Házi Rendtartás” című fejezet külön foglalkozott a takarítás módjával, a rendszeres szellőztetéssel. A bölcsödében télen-nyá- ron biztosítani kellett az előirt hőmérsékletet. A beteg gyermeket lehetőség szerint elkülönítették. A csecsemőket kedvük szerint engedték játszani, de játékukból minden ártalmas tényezőt kiküszöböltek. A kisdedekkel mindig t ürzUnes gyöngédséggel bánÉlő tusvonások A sátrak között feszülő kötélen pelenkák száradnak, a járókában a napernyő alatt eg.y tízhónapos fiú szemléli a körülötte zajló életet. Egy másik fotón ugyanez az apróság, de már háromévesen, játéktalics- kát tol maga előtt, nem messze tőle „komoly harmadikos” bátyja hatalmas, igazi talicskával bajlódik. A fényképek nem kempingben, s nem is családi összejövetelen készültek: ez a látvány fogadta két éve a 61-es út melletti, idén nyáron pedig a Samárdiban folyó régészeti ásatások látogatóit. A sírok kozott tébláboló, segédkező gyerekek mamája Ba- jókné Sótcmyi Mária régészasszisztens. — A nagyobbik fiam négyéves, a kisebbik tizhó- napos volt, mikor először magammal vittem az ásatásra. Pontosan tudják, mire kell vigyázni. Megszokták, megszerették ezt a táborozó életet. Kissé szűkösen vagyunk a Rippl-Rónai Múzeum könyvtárszobájában. az asztalon könyvek, akták, eg.y fehér lapon fém karkötők, mellettük hű másuk a pauszpapíron. Szinte él a tusrajz, nemcsak a formát, az anyagot, hanem az évszázadok nyomát is érzékelteti. Az egyik dossziéból kész rajzok kerülnek elő Egy lófej, majd teljes alakban az állat. Már simítanám is selymes szőrét... — Ezt a tanulmányt azért készítettem, mert találtunk olyan sírt, amelybe egykor lovat temettek. Egy atlaszból másoltam ki a ló felépítését, testrészeinek elnevezését, csontjainak elhelyezkedését. Ez például egy ilyen leletnek a rajza: rogyasztva temették el az állatot — mutatja a sirrajzot, melyen valamennyi csont, még a legapróbb is, milliméteres pontossággal készült. Akár egy fénykép. Már a hetesi általános iskola rajztanára is észrevette tanítványa jó kézügyességét: szemléltető táblák, meghívók készítését bízta rá. További tanulmányaiban is ezt az adottságot szerette volna hasznosítani, ám a pécsi képzőművészeti szak- középiskolából helyhiány miatt elutasították. — Nem tudtam, hogy lehetne fellebbezni, így a Munkácsy gimnáziumba kerültem, ahol szintén sokat rajzoltam, kiállításokat, rendeztem. Kétféle pályát tudtam elképzelni magamnak: a zeneit és a rajzhoz kapcsolódót, Hetesen két évig jártam zeneiskolába, maid a gimnáziumban énekeltem, klarinétoztam. Az egykori szerelemnek most már csak énekversenyeken szerzett aranyérmek, oklevelek a tanúi. Egy betegség miatt az orvos néhány éves zeneszünetet renszakot, a szokásokat, A nyáron arra lettem figyelmes, hogy a saját, sokat ismételgetett mondataimat hallom: „Kérem vigyázni; az ásatás nem veteményeskert; a sírokba nem lépünk.” Kiderült, hogy Sanyi tartott rendet a munkások között. Máriáról pedig csak annyit: bármikor nyugodt szívvel ráhagynám az ásatást. Kiváló régész lenne belőle, minden adottsága megvan, ami ehhez a hivatáshoz kell. Türelmes, pontos, kiválóan ért a sírbontáshoz. A rajzai pedig... A ra.izai pedig már számos' kiadványban szerepeltek: így Bárdos Edit munkáiban. Pillér Dezső: Szántódpuszta című könyvében, a Somogyi múzeumok évkönyvében, s nemrég készült el a László Gyula könyvéhez szánt illusztrációkkal. — Hogyan kanta a megbízatást a neves rcgcszprofeszszortóV? — Gyakran eljött Kaposvárra László Gyula. Megnézte a rajzaimat, és azt mondta: — Fiam, ez több, mint kézügyesség. — Nekem ez minden dicséretnél többet ér, hisz 6 csodálatosan rajzol, legtöbbször maga illusztrálja írásait. Négy rajzzal bízott meg egy, a magyarok történetét összefoglaló műhöz. — Mi a kedvenc rajztéma? — Az avar anyagot szeretem a legjobban, az öwere- teket, az övgarnitúrákat, a gyöngyöket. Csodálatos a tak, s az volt az elvük, hogy csak kivételes esetekben szabad őket oktalanul felébreszteni. A Pesti Első Bölcsőde, melyet Forrayné Brunszvik Júlia 12 éven át irányított elnökként, az első esztendőben 38 gyermeket vett fel és gondozott. Ezután évről évre szaporodott a bölcsődék és a gondozottak száma. A bölcsődék helye, köztük az elsőé is gyakran változott. Az alapszabályt is módosítani kellett némileg. Az új alapszabály értelmében már négyéves korig vették fel a gyermekeket. Keveset tudunk a bölcsődei mozgalom első orvosairól, egészségügyi dolgozóiról. A legtöbbet köszönhetjük talán Tormay Károlynak és Fromm Pálnak. Tormay Károly orvosa volt az első óvodának, és nagy energiával szorgalmazta az első bölcsőde létrejöttét. Fromm Pál is a kor szociális lelkületű, felvilágosult szemléletű orvosa volt, aki reális gazdasági érzékkel egyengette az alakuló bölcsődék útját. Felfogása szerint: „.. a gyermekek testi és lelki fejlődését meghatározni és egyensúlyba hozni a szakember, az orvos feladata ...” 1896-ban 84 esztendős korában még tiszteletbeli tagja volt a „Bölcsődei Egyletnek”. A bölcsődei mozgalom fejlődése nehéz és hosszú volt, sokan fáradoztak, amíg a mai korszerű gondozási-nevelési elvek természetessé váltak. Lég rád i Jóísefné delt. Érettségi után a házasság, majd a gyerekszülés... 1975-ben azonban jött a nagy lehetőség: a múzeum pályázatot hirdetett. A raiz- tehetség megvolt, az irodalmat. történelmet mindig szerette. Felvették régészasz- szisztensnek. — Ez igazán nekem való munka: persze nem ment minden egycsapásra. Sokat tanultam az első évben. Bárdos Edit régész — akivel azóta is dolgozom — mindig kezembe adta a megfelelő könyvet. Örömmel merültem bele az avarkori, s a honfoglaláskori történelembe. Nemcsak munka, de szenvedély is lett a múzeumban kapott feladat. Olyannyira, hogy a gyes idején otthon készítette a temetőtérképeket, házrajzokat, metszet- és rétegképeket, majd nyáron pelenkákkal, gyerekágy- gyal felszerelkezve kiköltözött az ásatásra. Vajon mit szólt ehhez Bárdos Edit, a kutatás vezetője? — Ez a kis családi kép már egészen hozzátartozik a munkánk hangulatához, nagyobbik fiú óvatosát' bont sírt, mint a munkás: I ink. Ismeri a történeti kor formakincsük, hallatlanul gazdag a díszítésük; nem található két azonos mintázatú tárgy. Bár épp ez a legnehezebb, a motívumok aprólékos. pontos, hű visszaadása, mégis ez a legkedvesebb. Izgalmas feladat tussal érzékeltetni az anyag puhaságát, az áttetszőséget, az árnyalatokat. A pártadísz oszladozó szálaiból egy kilóg, önkéntelenül nyúlnék, hogy visszaigazítsam. Megfeledkeztem róla, hogy ez „csak” rajz. A kézügyesség, a raizkészség azonban még nem minden, ennél sokkal bővebb a régészasszisztens tudásának „eszköztára”. Jól kell bánnia a tájolóval, a mérőműszerekkel, amikhez elmaradhatatlan a térkép- és terep- ismeret. A kerámiák kormeghatározása, a könnyen bomló anyagok konzerválása, a szintezés, a sírbontás nemcsak jártasságot, de alapos történelmi és szakmai tudást is igényel. Izményi Éva SOMOGYI NÉPLAP
