Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
Á llok. Állunk. Sin mosolygok, de szinte kínomban, ő meg fe- lem-felém pislán t. A sietség miatt van az egész. Először levelek jöttek. Fölbontja az ember ezeket a futtában papírra vetett üzeneteket, olyikat kitépett füzetlapra rótták, sorvezetése görbe, szinte félkörívet képez, egy bogár sétálna- így végig valami stoppolóíán nyugatról keletre. . azt mondja, hogy feltétlenül tessék kivizsgálni az áldatlan helyzetet, azért van az újság, hogy járjon a végere __ később telefonon is f elhívtak, hogy járjunk a végére—- most meg, reggel bejött a szerkesztőségbe ez a lány, ez a Klári. Ö is elmondta ugyanezt, miközben kigombolta a kabátját .. — vagy inkább letép- kedte azokat a zsinórból csavart gomblyukakat, aztán úgy odavi- harodott a szélire. Friss volt, mint a fagy. S hogy ráncolta a homlokát?! A cigarettát két szippantás után a tenyerébe fordította, „csúcsra fogta”, s amikor elnevettem magam, ■1 ' 11 egyből tudta, s mondta is, hogy „ugye, az elvtárs is dolgozott gépen? Tudja, miért kell befordítani’. Mondtam, hogy persze, úgy nem lesz olyan könnyen olajos. Aztán mondja, hogy „tegyen már valamit az újság. mert szörnyű ostoba;- ság az a kertmúzeum vagy múzeumkert. Az öreg most télen is szedi a belépődíjat, pedig nem látszik ott »semmi, és a brigádbeld fiúk csak azért járnak arra, mert úgy közelebb a gyár”. Hm, hm- Itt a tábla: Belépődíj : 1 forint. Ott a kisöreg, én meg itt a tábla mellett Klári a könyvtár ablakából a függöny mögül integet, mert hogy az nem igazi, ha ketten lennénk. Arról is felvilágosított, amíg erre jöttünk, hogy az öreg a lányokat átengedi, az asszonyokat is, de a férfiakba mindig beleköt. Hát most nekem úgy kell tennem, mintha én is a gyárba igyekeznék. Így fogom riiegtapasztalni -r- amint Klári magyarázta —, hogy miként viselkedik az öreg. No, lépjünk hát ki! Mintha munkába igyekeznék. Gépkarbantartó vagyok, s épp most nagyban, ugye ... Már a kertben jól bennt járok, amikor rám szói a megnyitott ajtóból a kds- öreg. Normális tempóban ki tudnék sétálni a kertből; no. esetleg egy kicsit megnyújtanám a lépést. De akkor hogyan tudom meg mit csinál azokkal, akiket megfog? Visszasétálok. „Miért fizessek? Sietek munkába, nem a kertet akarom nézni-” „No, jó, fizetek. De nem gondolja, hogy magától senki nem várja el ezt a téli jegyárusítást?” „Nekem eddig még senki nem mondta. hogy télen ne árusítsak.” „De azt sem, hogy árusítson?” „Azt sem.” „Hát akkor?” „Hát akkor miért lennék itt?” „Mondjuk talán azért, hogy legyen fizetése, érti?” „Ügy gondolja, azért, hogy legyen valami ürügy rá?” „Ügy.” „Szóval, engem becsapnak?” „No hát ez nem becsapás éppen .. „Nana, engem nem kell becsapni. Mondják meg hogy nincs rám szükség.” „Dehogy nincs. De ha nem tartanák itt magát állásban, akkor nem lehetne fizetni.” ,.S ha pedig itt tartanak, én elvégzem a munkámat. Igaz?” „De nem, mert . . •” „Nézze — szól rám nagyon komolyan —, itt, itt, becsület van.” És megkopogtatja a mellkasát. „És különben is, a múltkor idejött a hivatalból egy kartárs, és elbeszélgettünk. Kérem, majdnem egy fél óráig itt volt. Láthatta, hogyan dolgozom. Nem szólt érte, hogy jegyeket adok ki. Amíg itt volt, KONCZEK JÓZSEF A kisöreg földerítése kiadtam három jegyet. Láthatta, hogy rendesen végzem a munkámat.” „Talán még meg is dicsérte magát, ugye, hogy jól dolgozik, nem?” „Nerrr. Azt nem csinálta. Csak úgy elment, ugye.” ' Elgondolkozva^ nézem « kisöreget. A* ötforintos . már átmelegedett a tenyeremben, odakoppantom az asztalára. Elmennék, ö letépi a jegyet, elszakítja, át akarja nyújtani, s mivel nem nyúlok érte , túl meggyőzően, olyan rendreütasi- tón nyújtja ismét, hogy eszembe sem juthat mást akarni, mint elvenni. Hú, de izzasztó helyzet. Közben pedig Klári az ablakból nézi, mit csinálunk itt. Nem nagyon tetszhet neki, hogy még mindig nem veszekszem a kisöreggeL S óimig keresgél a fiókban, nem nagyon látja a forintosokat, gondosan vizsgálgatja őket. „Mit csinálna, ha nem itt volna?” — kérdezem tőle. „Akkor?...” Közben fülön csíp egy ötvenfillérest, s így megvan a visszajáró pénz. „Akkor bizony nézegetnék kifele az ablakon az öregek napközi otthonából- Nézném, hogyan esik a hó.” Értem. A Kláritól meg m brigádtól nyert megbízatás szerint most tulajdonképpen haragosan kiabálnom kellene, én pedig hallgatok. „Milyen a nyugdíja, bátyám?” „Elfogadható. Nem hiányzik: semmi.” „Van dohánya? Vagy eigarettázik?” „Nem cigarettázom én már régtől fogva.” „Cigarettázom”, így mondja. Ráüt a kostökre, felmutatja az asztalról a pipát. „Jó ezt csinálni?” „Ezt-e? Hát jobb, mint az ablakhoz ülni. Itt mégiscsak történik valami. Különben, ha nem adnék el jegyeket, még könnyen másra bíznák itt ezt a munkát.” SE&lV Nem fogok én összeveszni a kisöreggel, látom már. Hiába integet Klári. Igen ám, de úgy látom, megunta a várakozást, most fordul be a kapun, s nagyon büszkén siet át a kerten, gondolja, majd ő kiprovokálja, amit akart- Még egy fintort is levág, felém. Az öreg megköszörüli a torkát, már rászólna, amikor mondom neki, hogy hozzám tartozik a lány, hagyja öt. Klári hát akármilyen nagyon igyekszik is lassan menni, hogy nem éri szó, végigsétál a kerten, megcsóválja a fejét es kilép a másik kapun. „Szóval, ha látják, hogy sok jegyet ad el, az jó magának?” „Azt gondolom.” „Hát, bátyám, adjon akkor nekem tíz jegyet, jó?” Elmosolyodik. „Nem. —n- ... azt nem lehet.” „No, itt a pénz.” „Talán jönnek még kilencen maga után?” „Nem.” „Nahát akkor? Ugye, egy ember az egy jegy, egy jegy az egy forint. Tessék a tíz forint”. „S ha nem veszem el?” Nagyon rosszallóan tekint rám. „Vegye csak ■ vissza Különben most jövök rá, ismerem én magát valahonnan. így van. Mondja, mit akar itt tőlem? Megmondhatta volna már az elején, hogy ’ magának- igazolványa van. s nem is kértem volna a díjat- Mert magának igazolványa Van. s akinek van, az ingyen átmehet.” Meg vagyok szégyenitve. Bölcs, lassú beszéddel, megingathatatlan nyugalmú szavakkal. S meglehet, hogy ezen lobbanok fél végül. A kisördög is megmoccan bennem, s azt mondom: „Tudja mit, nem veszem vissza.” És nevetek. „Ejnye!” Most ő csóválja a fejét, nem Klári. Klári? Közben visszasomfordált a kapun, itt áll mellettem, s csak nézi. hogy végre emeltebb hangon beszélünk már egymással. így morfondírozom magamban, Klári kezét fogva sétálok kifelé a múzeum- kertből. hallom, hogy az öreg utánam szól, vegyem vissza a tíz forintot Érzem, a zsebembe dugnak valamit. A kisöreg utánunk settenkedett a hóban. Belopta a fém ti zest a zsebeimbe. Mire visszafordulok, a rácsos kapu nagyot dörren, bevágta mögöttünkL ehet, jó volna azt mondanom, hogy kinevet minket a kisöreg, hogy jót kacag, mit tudom én, de az az igazság, h-ogy ránk sem nézve megforgatja a kulcsot az ajtóban, s visszaballag a kisházba, ahonnan mindent jól szemmel tarthat (Megyünk mi is dolgunkra. Sejtem, hogy a kisöreg elmondásában esetleg én leszek az a bizonyos hivatalos ember, aki próbára akarta tenni becsületességét. Jól kiszínezve lehet majd ezt mesélni pipázás közben. S az újabb állás is úgy fog feltűnni, mint jutalom — rendíthetetlenségéért. Legalábbis, az ő előadásában.) S mit tehetünk? A büszkeséghez is joga van. Apáti Miklós VIHAR Akinek arcára fényi rajzol e vihar, talán beletisztul, s gyógyul, s rajonghat is úgy, ahogy senki se még, és soha senki. De élve utolsó pillanatát, éli-e azt, ami élet, ami éltet, ami végső, ami egy pillanat és mégis örökétig zengés? Hallod-e öt, és hallottál-e mást? Éltél igazán más életet is. Élhetsz-e majd újra oly életet, ami tán nincs is? Sírni hallod-e öt? Húsa zeng, s hiába. Félsz? Sírsz? Ő vigasztal, ringat, és arcodba sir, ha vársz, ha remélsz, hihetsz, ha szeretsz Gyűlölet álmodik rólam, de szavam nem bánt ha hozzá beszélek, — tiszta vagyok már e lucskos viharban. Hiszem és hihet. Kerék Imre Radnófi Álom. Dabóczi József faszobra. csikószabadság emleke barakkéjszakák idegőrlő némasága sejtrobbanások vérebek vadak tébolyában egy szempár tiszta langja a homlok súlyos boltíve alatt szavak kristály rács-renddé összeáll va zuhogó fémek hamusivatag íatörzsből kiszakított ág magánya tagolatlan idő se éj se nap ütött madárszárny béna mozdulat a drótokon túl is csak a halál van „der springt noch auF’ — csak ölni szabad folyó hangafű béke megszakadt árva sor a mindenség noteszában Feleség: — Na; itt van! Férj:: »—Ki van itt? Vársz valakit ?! Feleség: — Az újságban van itt! Üjabb utazási ajánlatok külföldre ... Férj: — Aludjunk inkább, már késő van! Feleség: — Ha most elalszunk, akkor lekéshetünk egy olcsó utat! Férj; — Az alvás a legolcsóbb ... Feleség: — Te örökké csak aludni &karsz! , Férj: — Miért? Te mit akarsz! Feleség: — Menjünk Velencébe ! Fvérj: — Minden évben ezt mondod. Feleség: — Igen, mert Velence csodalatos. Gondola, galambok, nászút, nászéjszaka... Férj; — Mennyiért? Feleség; — Kettőnknek tízezer. Öt nap. Ebből három velencei éjszaka! Férj: — Itthon ötszázból kijön öt nászéjszaka ... Feleség: — Minden évben ezt mondod. Férj: — Spórolni kell. Feleség; — Akkor menjünk Egyiptomba! Pálmafák, piramisok, múmiák... Férj: — Ne piszkálj a múmiákkal elalvás előtt! Feleség: — Akkor itt van Kuba! Szivar, rum, Hemingway.., Férj: — Mennyi ? Feleség: — Kettőnknek közel hatvanezer .., Férj: — Sok! Feleség: — Neked minden sok ... Bár csak Hemingway felesége lettem volna! Férj: — Ezért nem jött Hemingway Magyarországra. Feleség: — Neki ne lett volna hatvanezer forintja?! Férj: — Sokan elisszák a pénzüket... Adjál hatvan forintot holnapra! Feleség; — Spórolni kell.;; De itt van Párizs! Eiffel-to- rosz, Bastille, Mona Lisa... Férj: — Bár csak Mona Lisa férje lettem volna. Ö éjjel is csak mosolygott, nem beszélt ennyit. (Németh Miklós grafikája) Hunyadi István Egy boldog barkácsoló Nem hajolsz többet magadkimódolta játékaidhoz, rögtönzött kuckódban. Nem faragsz idejétmúlt, régi várakat, sarokbástyákkal, őrtornyokkal. Feledésbe merült szélmalmaid se faraghatod, kilenclyukú pusztai hidat, meszelt parasztkunyhót nyurga nyárfáival. A könyvelői rovatok, rafinált és praktikus alrovajtok útvesztőiből, sokjegyű számoszlopaidból, korosán, de egyenes derékkal tévedtél ide, játékfiguráid élethosszitó azíliumába. Ott magadé lehettél kizárólag, alkotó kedved megszállottja. Tökéletes lettél a művészi fafaragásban később. Nagyapahűséged — vágyakozásod unokáid után — nyomta kezedbe a barkácsoló fűrészt, az alakító vésőt. Távolban élő unokáidnak akartai oemutaini valami rendkívüli fontosat. Milyen errefelé a hazai táj, ahol felnőtté cseperedtél, de svéddé lett unokáidnak legföljebb kuriózum. Egy aligha ismert földszegletet kívántál fölmutatni, magad sikeritette gyerekjátékok igézetével. Nem csillapuló indulatod férkőzött békétlen tudatodba, hogy tenned kellene bármit, haszontalannak látszó, nosztalgiás vénségedre, ami jelképesen örök. A tevékeny öregemberek gyönyörűségére is. Naphosszat elbabráltál figuráiddal, hogy elűzd akadozó lélegzeted makacs figyelmeztetését, esztendőid csapdáit átugord. A tervező szellem ősi életeleme a játék — álmok, illúziók rejtett szöve- dekéböL Ezt teszi a költő, ahogyan sorról sorra építgeti versét, hogy föloldja görcseit, nyugtalanító feszültségét. A festő, akit örökösnek ítélt kifejezésre buzdít egyik világrészlet szuggesztiója. A muzsikus szerző, ahogy ráérez létezése mutáló hangjaira, és kottákba rejtené olyanoknak, akik nem hallják ezeket a nagyrészt homályos közléseket Önmagát sokszorozó, egyszemélyes játék az ilyen. • Akár az egymást követő évszakok jelmezcseréje. A természet évmilliók óta ismétlődő játékai. Néhányat magam is őrzök öregkori kedvteléseidből. Könyvszekrényem legtetején sorakoznak unaloműző játékaid, alkotókedved- bőségét mondják el nekem, köznapi ellendüléseid az egyhangú létezés bőL A halott Nagy László költő csillagos táltos lova közelében állnak szépséges faragásaid. Ezeket nézegetem olyankor, ha végigönt a hallgatás időszakos apálya. Valami lényegesre ösztönöznek késői erőfeszítéseid. Csak az távozik el innen végképp, aki nem hagyott megidéző lábnyomokat. „Non omnis moriar!” — dünnyög- ted nehéz perceidben. Te sem haltál meg, hűséges Jánosom. Találtál gazdátlanul heverő kincset, ami után nem hajoltak le mások. Ránk testáltad nagyon is jelentős hagyakozásod, a játékot. Kislinda, a háromesztendős unokám szomjas vágyakozással figyeli műhelyfiguráidat az üveges szekrény legfelső polcán. Megsejtem, mire fog rávenni az a cseppség: — Kérlek, nagyapó, szedd le nekem azokat a csudaszép játékokat! féleség: — Már az is baj, ha tervezgetek? Férj: — Ha ilyen drágán tervezgetsz, akkor tényleg a • Bastille-ba kerülünk! Feleség: — A Bastille az olyan, mint a Hilton? ■Férj: — Csak rácsosabb ... Olyan, mint Vác vagy Sopronkőhida. Feleség: — Mit akarsz Sopronkőhidán? Menjünk inkább Bécsbe, ott jobb cuccok vannak! Férj: — Mennyiért? Feleség: — Kettőnknek hétezerből kijön... Férj: — Ezért mentek a törökök is csak Kőszegig. Feleség: — Miféle törökök? Férj: — Hát az a nyolc- százezer, annak idején... Nekik hárommilliárd forintba került volna ez az út. Isztambulból még többe ... Feleség; — Mit beszélsz? Elaludtál?! Férj: — Seherezádé... Feleség: — Nem bánom, menjünk akkor Isztambulba! Férj: — Galata-szeráj, Je- jiikulé... Feleség: — Mi az? . „ Hol vagyok?! Feleség: — Itthon fekszel, mellettem az ágyban... Férj: — Miért ébresztettél föl? Álmomban a milói Vénusszal vacsoráztam Párizsban! Feleség: — Bezzeg, arra nem sajnálod a pénzt, te smucig! Bencze József Hold-hozsanna Áldás néked hű öregség. Téged a kín váltott meg, fejednél fáradság ragyog. Üj csillag ragyog a barázdákon HOLD-HOZSANNÁT ZENGNEK CSELÉD-MESSIÁS ANGYALOK. Áldás néked hű öregség, hirdeti versem érdemed, és felköszönt az egész falu. SOMOGYI NÉPLAP Tor mai László ÁG Y J ELEN ET
