Somogyi Néplap, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-07 / 235. szám

Környezetkultúránk A megbonthatatlan aíanhövetelmény „Világunk tükre a művészet" Már az ifjú Goethe is fel­ismerte kétszáz éve, hogy a kultúra fogalmát nem sza­bad leszűkíteni a tudomá­nyokra és á művészetekre, a huszadik század utolsó ne­gyedének embere pedig jó­szerével közhelyként kezeli azt a tényt, hogy értékren­dünk, magatartásmintáink kialakulásában összehason­líthatatlanul nagyobb szere­pet játszik „hétköznapi” kör­nyezetünk. mint a látott, hallott, olvasott művészeti • javak. A Medici vagy a Ja- gello-palota bútorzatának látványa csupán elröppenő emlék, lakásunk berendezé­se azonban kitörölhetetlen nyomokat hagy ízlésünkön, gondolkodásunkon, sőt munkakedvünkön is. A la­kótelepeken élő felnőtt és gyermek viszonyát a termé­szethez a hétvégékén tett er­dei séták módosíthatják. Alapigazság az is, hogy a szerelőcsarnok, az öltöző, a tanterem, ai orvosi rendelő, a postahivatal, a sarki fű­szerbolt esztétikai minősége és gondozottsága termelő­erővé, egyszersmind közös­ségformáló — vagy közös­ségromboló — erővé válik. Igaz, az ilyen alapigazságok gyakran szorulnak háttérbe egy-egy ország extenzív fej­lesztésének időszakában, amikor tömeges lakásépítés­sel kell enyhíteni a városok­ba költözött százezrek hely­zeten, amikor sok települé­sen szinte a semmiből kell létrehozni az óvodai, az is­kolai, az egészségügyi háló­zatot és sok minden mást Az extenzív fejlesztés azonban sok területen befe­jeződött, másokon a végéhez közeledik hazánkban. Leg­több megyében megállt, má­sokban lelassult a városiaso­dás folyamata. Ismét elő kell hát vennünk a környezet­kultúra fogalmát, mely — hangsúlyozzuk — nem első­sorban szépészeti jellegű meghatározás, hanem egész társadalmi létünket befolyá­soló tényező. Ennek az át­törésnek a meggyorsítására szervezett háromnapos ta­nácskozást Szentendrén a Magyar Urbanisztikai Társa­ság. valamint a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, kilenc más szer­vezet közreműködésével. A hasonló tudományos konfe­renciákhoz képest feltétlenül újdonságnak számított, hogy a százötven résztvevő kö­zött nemcsak az építészek, szobrászok, keramikusok, oktatási és közművelődési szakemberek színét-javát ta­lálhattuk meg, hanem szá­mos államigazgatási vezetőt is, A tettrekészség megnyil­vánulása volt Drecin József művelődési miniszterhelyet­tesnek az a kijelentése, mely szerint a döntésekre hiva­tott szervek is sokat várnak a tanácskozástól. Egyszer­smind a tanácskozás egyik legfontosabb témakörét je­lezte a miniszterhelyettes, amikor kijelentette: a tele­pülésfejlesztés, a környe­zetkultúra hiányosságait nemcsak pénzhiány okozza, hanem „sok felelős vezető fantáziátlansága, rövidlátása, tudatlansága vagy hanyag­sága”. S természetesen az idejét­múlt hagyományok, a be­idegződések, melyeknek is­mertetésére Kozma Tamás, a Művelődési Minisztérium osztályvezetője vállalkozott. Számos adattal bizonyította: városaink, s kisebb mérték­ben falvaink arculatának ki­alakításában az infrastruk­túra megteremtésében eddig jobbára a lakás- és mun­kaerő-gazdálkodási szem­pontok játszottak közre, az urbanizáció lelassulásával azonban elérkezett az ideje annak, hogy a környezetkul­túrát rendszerelméleti foga­lomként kezeljük, magya­rán: nyílt településpolitika szellemében vonjuk be a tervezésbe, a társadalomtu­dományi szakembereket, művészeket, pedagógusokat, kertészeket is. Mert hiányoz­zék bármelyik a környezet- kultúra • három alapkövetel­ménye — az esztétikusság, a gondozottság és az otthonos­ság — közül, az állampolgár közérzete máris romlik, munkakedve csökken, embe­ri kiteljesedését akadályoz­za. Nem eshetett szó termé­szetesen a konferencián a környezetkultúra alapköve­telményeinek valamennyi „tagjáról”: külön elemzést érdemelne a bútoripar, mely vagy az .esztétikusság köve­telményét sérti meg gyakran agyonkárpitozott . gyártmá­nyaival, vagy az otthonossá­gét a rideg színekkel. Hosz- szasan feszegethetnénk a giccsipar problematikáját, a „kerti törpék” és lilás má- zolmányok egyesek számára az otthonosság érzetét keltő, de ízlést romboló hatását. Szóljunk azonban a leglé­nyegesebb tényezőről: váro­saink, falvaink építészeti megoldásairól. Erről Szűcs István, a Budapesti Város­építési Tervező Vállalat osz­tályvezetője tartott előadást, s kavart élénk vitát. A települések tervezése­kor mindenképpen figyelem­be kell venni.— így az alig­ha cáfolható érvelés —, hogy közösségi —- azaz szocialista — társadalmat nem lehet úgynevezett közösségi helyek — tehát a . csoportképzésre alkalmas utcák, terek, par­kok, klubhelyiségek, kicsiny, otthonos művelődési intéz­mények, hírlap- és folyóirat­olvasók — nélkül létrehozni. Különös, hogy az újabb ku­tatások szerint az építészeti szempontból idejétmúlt íüg- gőfolyosós, udvaros \régi bér­házakban élnek ma is a leg­egységesebb, legöss'zetartóbb közösségek. Az ilyen épüle­tek lakói (akárcsak a társas- házakban élők) jóval na­gyobb figyelmet fordítanak a környék fáinak, pázsitjá­nak gondozására is. mint az udvar és a zárt telek nélküli házak lakói. '(Igaz viszőnt, hogy a társasházak tulajdo­nosai között nemcsak a kör­nyezet szépítésére irányuló hajlam nagyobb az átlagos­nál. hanem az ingerlékeny­ség, a veszekedési kedv is, ami hosszabb távra meg­kérdőjelezi ennek a félig in­dividuális lakásformának a létjogosultságát.) Az udvar és zárt telek nélküli házakban az úgyne­vezett közösségi szféra le­szűkül: a lakók csak a szűk lépcsőházban találkoznak olykor-olykor. Egymástól el­szigetelten élnek, s csak hé­be-hóba alakulnak ki igazi spontán érdekközösségek, a hasonló érdeklődés, a mun­ka vagy életkori azonosság okán, esetleg egy, az infor­mációkat szorgalmasaii to­vábbító-közvetítő házmester segítségével. Csakhogy ezek az alkalmi közösségek né­hány hét vagy hónap múl­tán „szétrobbannak”. A szentendred konferencián az a vélemény alakult ki, hogy e „lépcsőházas” rendszer egy individuális, polgári életfor­mát állandósít, melyben jó­szerével csak privátszféra létezik, közösségi nem. Eb­ből a szempontból lakótele­peink többsége alig külön­bözik a múlt században épí­tett neoklasszicista vagy sze­cessziós bérházaktól. S az azonos vagy hasonló kör­nyezet hasonló polgári ma­gatartásminták kialakulásá­hoz vezet. Ennek az életformának az előnyeit és hátrányait ma hazánk lakosságának egy­ötöde érzi. Nem véletlen hát, hogy a lakótelepi életmód és környezetkultúra tematiká­ja vezérmotívumként buk­kant fel lépten-nyomon a szentendrei tanácskozáson. Lengyel András (Folytatjuk.) A képzőművészeti világhét somogyi programjában szá­mos kiállítás adott számot ar­ról a gondolatról, amit az idei jelmondat fejez ki: „Vi­lágunk tükre a művészet”. Több mint hetven rendez­vény: előadás, beszélgetés, kiállítás adott alkalmat arra, hogy megyénk lakossága megismerje a somogyi művé­szeti és történeti emlékeket, hagyományokat, találkozzék a kortárs alkotókkal és mü­veikkel. A képzőművészetek mellett a fotóművészet, a ke­rámia, a népművészet is he­lyet kapott a gazdag prog­ramban. Óvodások, általános iskolások és felnőttek kap­csolódhattak be egy-egy si­keres rendezvénybe. Marcaliban Gara Katalin kaposvári szobrászművész al­kotásaiból nyílt kiállítás eb­ben az időszakban. Lábodon a művelődési házban íolyta­Egy kisgyerek óvodai el­helyezése, egy jól sikerült műsoros teadélután, egy ki­rándulás, néhány magányos ember meglátogatása . .. Ap­róságok ezek, ha megyei fó­rumon hangzanak el. Mégis, hogy a vakok és gyengénlá- -tók — 1800 embert képvi­selő — somogyi szervezetét ma az ország egyik legered­ményesebbjeként ismerik el, az elsősorban' az efféle apró sikerek százainak kö­szönhető. A tegnap Kaposváron tar­tódott a somogyi művészek tavaly elkezdődött kiállításá­nak sorozata, ezúttal Honty tott megyei küldöttközgyű­lés hozzászólói között az egyik nagyatádi fiatalember elpanaszolta, hogy tiszta vakvezető kutyáját nem en­gedték be a szállodába, mi­közben egy nyugati vendég sáros vadászebét igen. Félreértés ne essék; a vak és gyengénlátó embereknek ma is vannak komoly gond­jaik — ezek közül talán a legfontosabb, hogy szerve­zetüknek nem sikerül mun­kába állítaniuk mindenkit, aki szeretne dolgozni —, a Márta iparművész tűzzomán­caival ismerkedhetnek a lá­togatók. leírt példa mégis utal arra, milyen nagy a különbség az egykori és a mai panaszok között. Akárcsak öt éve is a vak ember annak örülhe­tett, hogy fönntarthatja ma­gát; ma annak, hogy közü­lük egyre több élhet tartal­mas, teljes életet. Dolgoz­nak, tanulnak, szórakoznak, s ami számukra talán min­dennél fontosabb: tartoznak valahová. A vakok somogyi szerve­zetének érdekvédelmi és re­habilitációs munkája példa­Tartalmas életet... 1800 vak ember érdekében Öreg házakban törődött emberek De szcp is ez a vidék ilyenkor, ősszel! Színes lom­bú erdők, közbeékelődött szántók tarkítják a dombol­dalakat; a völgyben itt is, ott is piros tetős házak jel­zik a lakott településeket. Hogy mennyi van belőlük ebben a térségben? Megszá­molni két kézen sem lehet. Észak-déli irányban, Kopasz­hegy és Palajpuszta között, a térkép most már csak Visnyeszéplakot, Kapolnás- visnyét, /Öreghegyet, Pacsér- visnyét, Nagymezőt, Alsóhe­gyet, Harserdőtelepet jelöli, no és persze a „központot”, Visnyét, amelyről egy, 1928- as helységnévtár ezeket ír­ja: „Kisközség Somogy vár­megye kaposvári járásában, 1063 lakossal...; utolsó pos­ta Hedrehely, távirda és vasútállomás Hencse-Hedre- hely.” Ma jól járható út köti össze a központi települési a külvilággal és a faü/.emmel, ahol többnyire máshonnan ide szállított munkások dol­goznak. A szemre oly cso­dalatos tájban egyre öreg­szik a falu, es benne a la­kosság. A közigazgatási kör­zetben üt meg Hedrehelyen él a legtöbb idős, szociális ellátásra szoruló ember. Visnye. Külterületeivel fegyütt » Kadarkúti Nagy­községi Közös Tanácshoz tartozik, határában a hedre- helyi téesz gazdálkodik. Olyan címekre megyünk, ahová rendszeresen küldi a tanács a szociális segélyt, s arra próbálunk választ kap­ni: hogyan töltik napjaikat az öregek, mire költik a pénzt. Az őszi munkák a határ­ba, a kertekbe szólítanak mindenkit, aki csak mozdul­ni tud — a/, egyik háznál mégis otthon találjuk a csa­lád kétharmadát: a nyolc­vanharmadik évében járó édesanyát meg a lányát. A legidősebb asszony 1460, ugyancsak idős lánya 1070 forint segélyt kap rendsze­resen, a család férfi tagja — a lány testvére — erejé­hez és egészségi állapotához mérten még dolgozik a téesz- ben. A szokásos „história”: a család nőtagjai egész eddigi életükben a mezőgazdaság­ban dolgoztak, részt vettek már az ötvenes évek elején alakult termelőszövetkezet közös munkaiban is — be­dolgozóként és nem tagként. S ebből következett később a probléma: nem szerezték meg a nyugdíjra való jogo­sultságot. .. Erről beszélgetünk, meg arról, hogy a házvégi kert­ben termett és a férfitestvér tsz-lagsága jogán kapott ter­ményből futja a jószágnak, s lényegében maguknak is megvan mindenük. A fa­üzemnél vásárolhattak tűzre való hulladékot, tehát erre sincs gondjuk. A nyitott verandára me­legen tűz a nap. A fotós fényképezéshez készülődik, ám a gép nem kerülhet elő a tokjából. — Ne csináljanak rólunk képet! És a nevünket se írják meg az újságban! So­kan ingylik tőlünk ezt a pénzt... Szemünkbe ugyan nem mondják, de másoktól visszahallottam . . . Hogy megjár nekünk? Persze, de ezt solan nem értik meg. Itt mindenki mindent tud a másikról, és sajnálják tő­lünk, amit kapunk. Ha most még az újságba is bekerü­lünk, iesz mit hallgatnunk . . Pedig mennyit dolgoztunk! Nem js tudom, hova len­nénk, ha nem kapnánk ezt a pénzt... ' Így aztán a nevek is a noteszban maradnak. Érthetetlen ez az érzé­kenység? Én megértem. Vis- nyén többen szorulnak szo­ciális támogatásra, mint jó néhány más somogyi falu­ban. A rendelkezésre álló tanácsi pénzösszeg viszont veges. — Az igényjogosultak szá­ma és a kifizetett segély is évről évre nő a közigazgatási körzetben — hallom Kadar­kúton a tanács hatósági cso­portvezetőjétől, Juhász Ist­vántól. — Az öregek napkö­zi otthonának fenntartásán kívül — ilyen intézmény csak a központi községben működik — 1,3 millió forin­tunk van az idén rendszeres, illetve rendkívüli segélyekre, szociális étkeztetésre és gon­dozásra. Rendszeres segélyt ötvenöt rászorultnak adunk, közülük harminckilencen az 1460 forintot, a többiek a kiegészítésnek szánt 1070 fo­rintot kapják, ezenkívül ne­gyedévenként még külön ez^r forintot küldünk a cí­mükre. Az idén eddig 608 ezer forint rendszeres se­gélyt fizettünk ki. Rendkí­vüli segélyt huszonheten kaptak, s ehhez jón még a mintegy kilencven mozgás- sérültnek , a jövedelemtől függően folyósított 500—2000 forint... Harmincötén részesülnek szociális étkeztetésben. Itt a jogosultságot szintén a kö­rülmények alapján állapítot­ták meg. Akiknek állapota olyan, hogy nem mozdulhat­nak hazulról, azokat gondo­zónő látogatja. Mikében fő­állásban —• félnapos mun­kaidőben — dolgozik gon­dozónő. Visnyeszéplakon és az ottani külterületen egész­napos munkaidőben, főállás­ban oldják meg ezt a fel­adatot. Hedrehelyen tiszte­letdíjas gondozónő látja el a tennivalókat. Két ebédki- hordót foglalkoztatnak a ta­nácsnál; tiszteletdíjért vi­szik ki és osztják el az ételt Kadarkúton, Hedrehelyen, Hencsén és Kőkúton. Mint­hogy Kadarkúton a terme­lőszövetkezet öregjei is él­vezik ezt a szolgáltatást, a helyi téesz hozzájárul az ebédkihordáshoz: nyolcszáz forintot fizet havonta. — Visnyén és környékén, a szétszórt településeken az étel juttatásban csak a gon­dozónői megoldás célraveze­tő — mondja Juhász Ist­ván. — Nehezen megközelít­hető helyeken élnek ott az emberek; náluk a legmaga­sabb az életkor, onnan ment el a legtöbb fiatal... Ne sajnálják hát a rászo­rultaktól azt, amit a köz­pénzből kapnak! Hiszen épp a falubeliek, a szomszédok a tudói, hogy megvan a he­lye a pénznek ott, ahova a postás viszi. Hernesz Ferenc ként állhat a rokkantak nemzetközi évében életre kelt más csoportok előtt. Évek óla szerveznek külön­féle szaktanfolyamokat, rö­videsen pedig megkezdődik a Breille-írás oktatása is. (Időközben mindennapos eszközzé lett a Breille író­gép, vagy a hangoskönyvtár használatához szükséges magnó.) Nincs hét, hogy a hat körzeti csoport valame­lyikében ne kerülne sor va­lamilyen kulturális rendez­vényre. Az idei legjelentő­sebbet a siófokiak szervez­ték, Ezen a háromnapos rendezvénysorozaton a me­gyében működő vak művé­szeti együttesek és előadók mutatkoztak be. A siófoki egyébként — 46 közül — az ország legjobb körzeti csoportja. Falunapok szervezésétől a jogsegély- szolgálatig megannyi kezde­ményezés elindítói ők. A tervek szerint majd itt épül meg az első somogyi vakok haza. Leomlóban vannak a va­kok és látók közti — ko­rábban már-már áttörhetet- lennek hitt — „láthatatlan falak”. Egyre több példa akad — a nem sajnálatból, inkább megértésből fakadó — őszinte segítségre, tapin­tatra. B. F. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents