Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-10 / 212. szám
Ötnapos munkahét az iskolákban MEPHISTO Szabó István filmjének díszbemutatója Kaposváron Beszélgetés Szabó Lászlóval, a Művelődési Minisztérium főosztályvezető-helyettesével Az 1982/83-as tanévtől az iskolákban is az ötnapos munkarend szerint folyik majd a tanítás A Művelődési Minisztériumban januárban kezdődtek meg az erre való felkészülés munkálatai,' s kérésükre pedagógusok százai mondták el elképzeléseiket a sajtóban és a rádióban. Ezeket is felhasználva készültei egy, útmutató, amelyet az ötnapos tanítási hét kísérletéten részt vevő 170 alsó fokú oktatási intézmény, illetve 80 középiskola megkapott augusztus közepén. A minisztériumban jövőre kora tavasszal, összegzik a tapasztala toka*, s ennek alapján készül el a jövő tanévtől érvényes új munkarend. Az ötnapos munkahét bevezetéséra beszélgettünk Szabó Lászlóval, a minisztérium közoktatási főosztályának helyettes vezetőjével. — 3IBXyen kísérlet az, amely valójában csak. né- haruy: búnapig tart! — Tulajdonképpen nem in kísérletről, hanem az új munkarend kipróbálásáról beszélhetünk. Sürget az idő, nem tudunk arra várni, hogy mondjuk tíz elképzelést éveken át figyelemmel kísérjünk,..« azután meggyőződve hasznosságukra, illetve al- kalmazbatatlanságukról, egy tizenegyediket kötelező érvénnyel bevezessünk iskoláinkban. Sőt! Egyetlen elképzelés yégigvezetésére, elemzésére sincs időnk! Mindössze arra vállalkozhattunk, hogy a pedagógusok észrevételeit is figyelembe véve néhány iskolában kipróbáljuk az új munkarenddel kapcsolatos terveket, hiszen tudjuk, hogy elsősorban a mindennapi munka, a gyakorlat bizonyítja ezek életrevalóságát. — A pedagógusok számot érdekes óratervi ötlettel rukkoltak elő. Mit lehet ezekből megvalósítani? — Többek között például nem vezethetünk be negyvenperces órákat, mivel minden tanár tudja; hogy csöngetéstől csöngetésig így is milyen kevés az idő. Az öt perc ugyan nem sok, ám ha egy -tanévet veszünk, akkor már mégis jelentős idő- veszteséget jelent. Nem beszélve arról, hogy éppen egyik fő célunknak, a tanítási órák fokozott védelmének mondana ellent. S mivel változatlanul érvényben maradnak a nevelési-oktatási tervek, s ezeket teljesíteni is kell, arra törekszünk, hogy az ötnapos munkarend kipróbálására vállalkozó iskolák új óratervei a tanulók heti elfoglaltságát a lehető legkevésbé növeljék. Órarendkészítési és elhelyezési gondok nyilvánvalóan lesznek majd, de ezek nem meg- oldhatatlanok. Arra mindenképpen ügyelni kell azonban, hogy lehetőleg ne legyen az órarendben „nulladik” óra. s hogy a tanulók napi kötelező elfoglaltsága az általános iskola utolsó két osztályában se haladja meg a hat órát... Felvetődik persze egy sor más kérdés is. Például: mi lesz a sorsuk azoknak a tárgyaknak, amelyeket heti egy órában tanítunk; mennyi házi feladatot adjunk föl pénteken délelőtt hétfő délutánra; a pihenonap>ok számának növekedésével hogyan fog alakulni a tanórai és a tállítási órán kívüli tevékenység kapcsolata? Mindenekelőtt hatékonyabbá kell tennünk az oktató-nevelő munkát, rendszeresebben kell ellenőriznünk a tanulók előmenetelét, változatlanul nem szabad túl sok házi feladattal terhelni a tanulókat — persze ajánlani kell, hogy minek nézzenek utána —, s a korábbiaknál nagyobb gondot kell fordítani az évközi felzárkóztatásra is. Ez utóbbira már csak amiatt is szükség lesz, mivel a tanév meghosszabbodása lehetetlenné teszi a pótló foglalkozások eddigi rendszerinek folytatását... — A „kísérlet" lényege tehát az, hogy miközben áttérünk az ötnapos munkarendre, nem nőhet a tanulók napi terhelése, érvényben maradnak a tantervek, s a tanév hosszabbodásával a szünet sem rövidül ésszerűt lenül. Mit terveznek, hogy s pedagógusok jövedelme te csökkenjen? — Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy az érintett iskolák nevelői a túlóracsökkenésből eredő megtakarítást visszakapják jutalomként Hogy mi lesz a végleges megoldás, arról még nincs kialakult elképzelésünk, de természetesen gondolkodunk rajta. — Milyen szárepet kap a kipróbálás során a tanórán kívüli tevékenység? — Hangsúlyosom, hogy nagyon óvatosan kell bánni a hétvégi programokkal, nehogy a fő cél, nevezetesen, hogy a gyerekek többet lehessenek együtt a családdal, csorbát szenvedjen. Tehát egyrészt arra kell törekedni, hogy ezeket a programokat ne szervezzük túl. Másrészt gondoskodnunk kell azokról a tanulókról is, akiknek a szülei szombaton is dolgoznak, a napközis és tanuló- szobai foglalkozások ezért válnak különösen jelentőssé. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az egy napra jutó terhelés lényegéten nem nőtt, tehát nem szükséges minden programot átcsoportosítani. Azt hiszem, ide kívánkozik, hogy élénken tiltakozunk az olyan szülői magatartás ellen, amely a saját kényelme érdekében az iskolára hárítaná át gyermeke „megőrzését”. — Miként alakul az ötna- napós tanítási hetet kipróbáló iskolákban a tanév rendje ? — A tanévnyitót — a tantestület döntésétől függően — augusztus 29-én vagy 30-án tartották az iskolák, az első tanítási nap augusztus 31-e volt, az utolsó pedig 1982. június 18 lesz. A tanév 190 tanítási napból áll, de érvényességéhez legalább 180 tanítási napra van szükség. Ha egy tantárgy tantervi óraszáma ezt nem éri el az utolsó tanítási napig, akkor abban az iskolában a tanévet meg kell hosszabbítani. A kipróbálásban részt vevó iskolák ebben a tanévben a számukra külön megküldött óratervek alapján végzik a munkájukat. R.-Sz. Gy. Jóképű, tehetséges fiatalember Heinz Höffgen. Az istenek kegyenee. Hamburg első színházának legragyogóbb csillaga, bájos és okos hölgyek bálványa, a közönség kedvence. S a szakmai siker mellett a férfiszerencse is reá mosolygott egy szőke és gazdag nagypolgárlány képében. Az ifjú Heinz Höff- gennek minden megadatott. Rózsákkal övezett úton haladhat a kiteljesedés, a világsiker felé, tündéri Barbarája oldalán, tekintélyes apósának pártfogásával, tapsviharban, íényözönben. Eszményi befejezése lehetne ez egy hagyományos német fejlődésregénynek Goethe, Novalis vagy Keller modorában. Klaus Mann- nafc, Thomas Mann harminchárom esztendős fiának azonban szörnyű folytatást diktált a történelem. Imigyen : a humánus értékeket istápoló polgárvilágot, a baloldali irányítású Weimari Köztársaságot a szakadék szélére juttatja a gazdasági világválság, győz a barna téboly, és váratlanul Heinz Höffgen is egy hármas útkereszteződésen találja magát Választania kell. Emigrálhat felesége után, Párizsba. De mihez kezdhetne ott egy német színész, akinek a német nyelv a „munkaeszköze”? Megmaradhatna „csak” színésznek, apoliti- kus igehirdetőnek. Csakhogy ez is lehetetlen: a totalitárius társadalmak nem biztosítják alattvalóiknak a pártatlanság, a hallgatás jogát. Höffgen tehát behódol. „Feledi” baloldali múltját, a vörös csillagot horogkeresztre cseréli. S immár az Erika dallamára masírozhat a ki- teljesedés felé, besúgóktól és provokátoroktól övezett úton, tapsviharban, fény- özönben, őrültek védenceként. Sodró erejű, félelmetes történet. Szolgálhatott volna akár színezésre csábító ki- festókömyv-alapanyagul is. De — hétfőn, a kaposvári mozimúzeumban rendezett díszbemutatón magunk is meggyőződhettünk róla — Szabó Istvánt korántsem a felszín látványos bemutatásának lehetősége vonzotta. . Művében, mely a nyáron a Samonyl Zoltán 1 P A N E 1 LH A 1 ■ 0 M Q nem MVe semmiféle erőszaknak, még az úgynevezett szelíd erőszaknak sem. Közben pedig isten tudja miért, egy kicsit még fel is lélegzik. Rajta nem múlott, ő felhívta a nőt, ahogy azt pár nappal korábban egy homályos célzással ígérte is —, de hát arról igazán nem tehet, hogy éppen most nem ér rá. Mintha valamiféle kötelességet kellett volna teljesítenie: mondjuk, hogy cseréljen vissza valamit a boltban, s mire végül rászánja magát és elmegy, a bolt éppen zárva van. Vagy teszem azt, nincs zárva, s az eladó szívesen. vissza is cserélné, de sajnos, most éppen nincs az az áru, várni kell, amíg újabb szállítmány érkezik. Vagyishogy őbenne igazán megvolt a jó szándék. Persze, azért ez a hasonlat nem is jó, nem is egészen helyénvaló egy kedves, fiatal nőt illetően, meg hát nem Is egészen igaz. A férfiban is csak a vélt kudarc sértettsége és az a kis ingerültség indítja meg ezt a védekező, ellentámadással fölérő hasonlatsort, amely az imént már a hangjában is érezhető volt. Hiszen már két napja megkereste a te- lefonteönyvben a kórház hí- voszajn^*.-$öe£ <az egyem-elő; fizetők jegyzékében a doktornő lakcímét és telefonszámát is, és ma már többször megpróbálta felhívni. Azt viszont magának se igen tudná megmagyarázni, hogy miért nem akkor, s miért csak ma? Délelőtt a kórházban, ahol egyszer sem tudták kapcsolni (műtőben van, nem találják, ebédel stb.), délután pedig már nem volt bent. Az otthoni telefonon pedig még öt órakor sem jelentkezett senki, így hát kis bosszúsággal ugyan, de végül is elég könnyen lemondott a mai közös vacsoráról. Csak most, fél nyolc előtt néhány perccel jutott ismét eszébe, hogy még egyszer megpróbálja hívni a lakásán. Ez persze eleve azzal a veszéllyel járt — s ezt negyed nyolc óta forgatta fejében —, hogy elég késő van mára programot megbeszélni; mégis most, hogy bekövetkezett, amire nagy valószínűséggel számítani lehetett, most mégis elkedvetleníti. Az a rövid hallgatás, mialatt a fenti gondolatsor átvillant a telefonálón, a panelház hatodik emeletén is úgy hat. hogy a férfi lezártnak tekinti a dolgot; belátja, hogy túl későn jelentkezik, s lemond a közös vacsoráról. S ezt még meg is erősíti a következő mondat; — Talán majd legközelebb... Majd felhívlak, jó? Mikor hívhatlak? Ettől a hangtól egy kicsit megijedt az IL-es Simca tulajdonosa, ám az ijedtségnek szerencsére semmi jele, amikor válaszol: — Bármikor. Mondtam már neked, hogy mindig telefonálhatsz. Ide is és napközben a kórházba is. De ... nem tudsz inkább te idejönni? — Oda?! Most? Hozzád? Ez a fordulat most váratlanul éri a férfit. Mert ugyan gondolt rá, hogy ha minden jól megy, akkor végül a nő lakásában fognak kikötni, de az ő forgatókönyve szerint ez legfeljebb csak vacsora után következne be, amelyet majd a kocsiban való hosszú búcsúzkodás és rövid tanakodás előzne meg. S már bent az éjszakában. — Igen. Nyugodtan feljöhetsz. Csak ha akarod, persze. — Te ... nem tudom, hogy jó-e, ha találkozom a fiaddal ... Főleg őmiatta ... — Ugyan . .. Mindjárt lefektetem, és alszik. Reggel hétig ki se jön a szobájából. Dániel nagyon rendes, klassz srác ... — Na'jó... Mennyi most az idő? — Fél nyolc. — Jó! Kábé egy óra múlva ott vagyok. — Várlak. Szerbusz! A doktornő leteszi a kagylót, és ugyanazzal a köny- nyed szökkenéssel, ahogy bejött, visszamegy a konyhába. 24. Körülbelül ezzel az izgatottságot leplező, könnyed szökkenéssel egyidőben, csak egy emelettel följebb, a tanár lakásában az egész család a konyhában ül: szorosan körülveszik a kis lecsapható asztalt és vacsoráznak. Legbelül, hátával a fűtéscsöveknek támaszkodva a dédi, vele szemben Gergő — aki miatt, az apja bosszúságára ma is elhúzódik a vacsora —, az asztallap hosz- szanti oldalán pedig a tanár házaspár, ök felső karjukat egész a testükhöz szorítják, hogy elférhessenek egymás mellett. Jó tíz perce befejezték már a vacsorát, sőt a dédi is, pedig szinte megállás nélkül beszélt, nem is lehet pontosan tudni, hogy miképp fogyott el mégis a tányérjáról az étel. Először egy kaposvári emlékét mesélte el — valószínűleg ezt sem először —, amely emlék a frizsider fölött lógó ollóról jutott eszébe. — Hát Juditkám, ne is haragudj, de olyan vacak egy ollótok van, hogy azzal egyáltalán nem is lehet vágni. Én egyszer ki is fogom hajítani! Most délután is, ahogy próbálom elvágni a tejeszacskót, hogy adjak ennek a kisgyereknek uzsonnát, hál csak gyömöszkölő- dik az a nejlon az olló szárai között, de el nem vágja... — Jaj, nagymama — szól közbe a tanárnő, egy kis szenvedő grimasszal a szája sarkában —, hát van még egy-két olló a lakásban; mért nem azokat tetszik használni?! (Folytatjuk) kritikusok diját nyerte el a cannes-i filmfesztiválon, és már a hazai bemutató előtt világsiker lett, nincsenek „nagytotálok”; az Unter den Linden-en rendezett katonai parádék, a Röhm- legények vérengzései, a kis káplár hadovázásaitól önkívületbe esett százezrek még jelzett háttérként sem jelennek meg. A kétrészes — hamarosan nyilvánosan is bemutatásra kerülő — alkotást éppen az avatja a zsarnoki rendszerek egyik legértékesebb művészi ábrázolásává, hogy rendezője — híven Klaus Mann szelleméhez — csupán egyetlen emberi jellem analízisére vállalkozott. Annak az általunk is jól ismert típusnak az elemzésére, mely az érvényesülés kedvéért „kapásból” adja fel korábbi elveit — sőt, egész személyiségét! — s önmaga elárulásához mindig talál — vagy teremt — ideológiát. A legfélelmetesebb ebben az emberfajtában az, hogy — egyáltalán nem félelmetes. Heinz Höffgen — azaz a címszereplő Klaus-Maria Brandauer, ez zz elképesztő szinészóriás — mindig simu- lékony, finom és megnyerő. Bájmosoly bújkál arcán, amidőn gyújtó hatású mozgalmi dalt énekel a munkásközönségnek — s akkor is, amikor második esküvőjén náci pártbürokratákkal koccint. Hanyag eleganciával, látszólagos meggyőződéssel szónokol Brecht, Toller, Mühsam „totális színházának” elfogadtatásáért — majd a „zsidó veszély” ellen, a „német nemzeti eszme” védelmében. A köztársaság bukása előtt a személyiség megőrzésére agitáló nemes szellemként alakítja Mefisztót — ké6Őbb pedig engedelmességre kényszerítő, ellenállhatatlan, irracionális hatású démonnak. Kényelmetlenné vált szeretőit úgy tolja félre sr. útból, mint a jóllakott polgár az üres tányért. S az apró gesztusokkal, finom hangszin- effektusokkal, visszafogottságukban is kiszámíthatatlan magatartás-változásokkal „operáló” tehetséges karrierista mellett pitiánerré — megpecsételt sorsú áldozattá vagy egyszerűen bohóccá — fokozódik le mindenki. A hű náciból szembeszegülő demokratává vált jó barát — Cserhalmi György. A rendszerváltozást jó előre megszimatoló, az ellentéte-* két kiegyensúlyczni óhajtó színigazgató — Major Tamás. S a többiek valameny- nyien: a horogkereszt árnyékában tanácstalanul eligazodni szándékozó vagy az „új rendet” hűségesen támogató művészek, • fasiszta vezér barátnőjéül szegődött dilettáns szinésznőcske, Höffgen félredobott szeretői — mindannyian bemocsko- lódtak valamiként. A , cselekményszövés szigorúságával, az egyes sorsok lélektani indoklásával azonban egyértelműen bizonyítja Szabó István : jellemtelenségük nem ráolvasással gyógyítható lelkibetegség, hanem társadalmi tünet. Aligha érdemes vitatkozni azzal a véleménnyel, melyet a nagyszerű film rendezője mondott el a diszbemutató után rendezett találkozón: hasonló magatartásformák a mi viszonyaink között is előfordulnak. Höffgenekkel mi is találkozhatunk. Nyilván ez a felismerés teszi majd izgalmassá Szabó István filmjét azok számára is, akik kevéssé járatosak Klauss Mann világában. Egyszersmind azt is remélhetjük, hogy ez az alkotás a nálunk méltánytalanul elfeledett, tragikus sorsú nagy német író életművére is felhívja majd á kiadók és az olvasók figyelmét. * . . Jubilálnak a magyar vadászok A vadászat szinte egyidős az emberiséggel. Nemcsak a létet, az élelmet jelentette valaha a vadászzsákmány, hanem az elejtett állatok lenyúzott bőre és prémje a ruházkodást is. Ma már nem a mindennapi szükséglet megszerzése készteti az embert, hogy vadásszon, hanem ennek a szép és nemes sportnak az élménye. Az idén százéves a szervezett magyar vadászat. Mit jelent ez a vadásztársaságok és a vadgazdálkodás szempontjából? Ezt kérdeztük a jubileum alkalmából dr. Koller Mihálytól, a Magyar Vadászok Országos Szövetségének főtitkárától. — 1881-ben alakult meg az Első Magyar Vadászati Védegylet. Akkoriban ugyanis még nem volt vadászati törvény, csak két esztendővel később jelent meg hazánkban a vadászatot szabályozó 1883. évi XX. törvénycikk. — Milyen a hazai vadászat jelene? — Szövetségünknek harmincezer tagja van. Valaha a vadászat kimondottan úri sport volt. Dzsentrik, föld- birtokosok, gyárosok kiváltsága. Ma a tagság több mint fele íizikai munkás. — A zsákmányból mennyi illeti a vadászokat? — Ezt szabályzat írja elő. Egy vadász egy szezonban hatvan apróvadnál többet nem kaphat, viszont ahány kiló nagyvadhúst visz el, annyi darabbal kevesebb apróvad illeti meg. A tények azt igazolják, hogy a vadászok lényegében még ennyire sem tartanak igényt, mert nem a hússzerzés v*- gya fűti őket, hanem a zsákmányszerzés szenvedélye, öröme. — Külföldi vadászok is szívesen látogatnak hazánkba. Mi vonzza őket Magyarországra? — Egyrészt az, hogy rendkívül gazdag a vadállományunk, s különösképpen, hogy a vad nálunk valóban vadon, a természetes környezetében él Évente általában tizenkét—tizenhárom- ezer külföldi vadász keresi fel hazánkat. — Miként jelölné meg az elkövetkezendő idő feladatait? — Ügy kell gazdálkodnunk a vadállományunkkal, hogy ne zavarja a mezőgazdaságot. Ezért az apróvadállományt kell inkább szaporítani. A másik nagyon fontos feladatunk a szakmai képzés növelése. Mindezek mellett azonban a legfontosabb tennivalónk a természet- és vadvédelem, amely nélkül munkánk elképzelhetetlen. A. T. SOMOGYI NÉPLAP
