Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-09 / 211. szám
„Szívügyem az amatőrfilmes mozgalom” Beszélgetés fosef Walterscheidt-tel, az Unica elnökével Tegnap délelőtt az NSZK- beli és az argentin filmesek mutatták be munkáikat a siófoki fesztiválon. Ezután szünetelt a vetítés, a vendégek ebédelni indultak. Mielőtt a délutáni munka megkezdődött (Ausztria, Belgium, Spanyolország és Finnország amatőrfilmesei következtek), az Unica elnökével, Josef Walterscheidt-tel beszélgettünk az amatőrfilmezésröl, a magyarországi fesztivál tapasztalatairól. Josef Walterscheidt 1957-ben kezdett filmeket készíteni, s egy év múltán kapcsolódott be az Unica munkájába. Először egy klub vezetését bízták rá, majd az NSZK-beli amatőr- film-szövetségnek lett az elnöke. 1972-ben választották meg az Unica elnökévé. — Mióta e nemzetközi szervezet élén áll, gondolom, kevés ideje marad a filmezésre. Hiszen ez a tisztség rengeteg szervezési kötelességgel jár. Ezenkívül építészként napi kenyérkeresö munkát is végez, hiszen az amatörfilmezés tulajdonképpen hobbi,.: — Naponta 14—16 órát dolgozom. Ez idő felét fordítom a kenyérkereső munkára, a többit az amatőrfilmes ügyek intézésével töltöm. Bár a munkára és a hobbira fordított időt elkülöníteni nehéz, eléggé egybemosódik ... Nos, ami a filmezést illeti... Amióta az Unica elnöke vagyok, csupán családi használatra készítek filmet. Az a véleményem ugyanis, hogy ezzel a tisztséggel nem lenne összeegyeztethető, ha magam is részt vennék a versenyen. Nekem semlegesnek kell lennem. Persze igyekszem azért színvonalas filmeket készíteni. Velem együtt a feleségem és a két lányom is hódol e hobbinak. Sok a szervezéssel kapcsolatos feladatom. Ám ennek ellenére nem tartom magam afféle menedzser típusú embernek; szívügyem a mozgalom, de elsősorban a tartalmi kérdések, a témák érdekelnek. A szervezés, a technikai feladatok elvégzése szükséges ugyan, de a tartalom a fontos. Szervezőként elértem például — s ezt sikernek érzem —, hogy a 70-es évek elején bevezettük a filmek nemzeti programok szerinti vetítését, hogy a kölni fesztiválon 1974-ben az iskolákban is bemutatták a filmeket, hogy bevezettük az avantgarde programot, s hogy az értékelésbe hivatásos filmszakembereket is bevonunk. (Néhány éve minden alkalommal három professzionista vesz részt a zsűri munkájában.) — Az Unica-fesztiválok sok élményt adnak az alkotóknak és az érdeklődőknek egyaránt. Ön miért tartja fontosnak ezeket a találkozókat? — A fesztiválokon sok ország alkotói, amatőrfilm- rajongói találkoznak egymással. Ismeretségek, barát; ságok szövődnek. Klubok veszik fel egymással a kapcsolatot, amelynek az az eredménye, hogy elkérik egymástól a filmjeiket, és különböző országokban bemutatják őket. A legsikeresebbnek ítélt alkotásokról kópiákat készítünk, és elküldjük valamennyit az országnak. Persze azt is tudni kell, hogy egy-egy fesztiválon csak azok jelennek meg, akiknek a foglalkozása, anyagi helyzete ezt lehetővé teszi. A mozgalomban sokkal többen vesznek rész,t, mint a fesztiválokon. Továbbá az is tény, hogy a teljes nemzetközi mezőnynek csu; pan 15—20 százaléka műveli az amatőrfilmezést valóban művészi ambícióval. Jelen van a mozgalomban egy olyan réteg is, amely egyszerűen csak érdeklődik a filmek iránt. E réteg képviselői főként a vitákban jeleskednek, s véleményükkel, lelkes hozzáállásukkal segítenek nekünk. — Szólna néhány szót siófoki tapasztalatairól? — Nagy örömömre szolgál a vetítések látogatottsága, a viták színvonala. Eddig is sok érdekes filmet láthattunk már. Nekem személy szerint egy svájci alkotás tetszett a legjobban, amely a szövők munkájáról szólt. Igazán kiemelkedő alkotással eddig még nem találkoztunk. No de, hátra van még néhány nemzet kollekciója .. — Hogy tetszik Magyarország? — Nem először gyönyörködöm benne. 1976-ban a családommal bejártuk az ország egy jelentős részét. Egészen Szegedig eljutottunk. Akkor is, most is sok kedvező tapasztalatot gyűjtöttem. Szép az ország, és szívélyes, vendégszerető a magyar nép. Hétfőn jártunk a déli parton és elmentünk Keszthelyre, Badacsonyba. A legnagyobb élményt a keszthelyi kastélyban megrendezett hangverseny adta. Két nagyszerű művész, Kincses Veronika és Sólyom Nagy Sándor előadásában gyönyörködhettünk. Sz. A. A fát ismerni kell Szép mívű bútorok mestere Nem tartja magát művésznek, mesternek, de még faragóinak sem Darab József, a nagyatádi Komfort szövetkezet asztalosa. Pedig munkái alapján több, mint egyszerű segéd. Fura módon ismerkedtem meg vele. Nagy Ferencnek, a szövetkezet elnökének a szobájában többször is megcsodálhattam két szépen faragott széket. Darab József készítette őket. Olyan asztalos, kihez hasonlót ma már nehezen találni. Azt hittem, ő is afféle népművészetet kedvelő, művelő fiatal. Alaposan meglepődtem, amikor kezet szorítottam az ősz hajú, szemüveges, negyvennégy éves férfival. — Édesapám volt az első asztalos a családban. Nagy- családos cselédgyereknek született. Ha nagynénje nem taníttatja ácsnak, talán én sem ismerkedhetem meg a fával. Édesapám segédlevelet szerzett, de nem bírta az ácsok nehéz munkáját, hát régi mesterek mellé szegődött asztalosnak. Erről a szakmáról is megvan a papírja. Édesapám imádta a zenét. — Fák mellett, műhelyben nőttem föl. Én is asztalos lettem. Édesapám kisiparos volt, tőle meg a kollégáitól tanultam a mesterséget. Lábatlankodtam körülöttük, és füleltem, miről is beszélnek. Annyi titka van ennek a szakmának, hogy senki se hinné. Szépet csinálni nem gépi fűrészekkel, hanem szerszámokkal kell. A fa kedves anyag: ha értő kezekkel nyúlnak hozzá, engedelmesen hagyja, hogy formálják. Sok fával dolgoztam életemben: juharral, vörös kőrissel, fekete dióval, cédrussal, körtével, tölgygyei, cseresznyével.. i Mindegyik másként viselkedik, és eszerint la kell bánni vele. Sokcin csak azt tudják, hogy a fa tüzelésre jó. Én nem szerelem a fát, csak ismerem. Tudom, hogy mire jo a lábon száradt, a mesterségesen szárított, a kis meg a nagy nedvességtartalmú. A régiek semmi mást nem használtak fényezésre, mint méhviaszt. Nézze meg a munkáikat! Mindegyik időtálló. Ma már nevetnek azon, hogy a trágyába ásott fa remek anyag lesz, pedig így van ... Darab József úgy mondja: nem az elismerésért farag. A szövetkezetben ajtókat, ablakokat, beépített szekrényeket készít. Otthon alig találni munkáiból. Egy-két edénytartó, burkolat és fényképek. Barátainak ajándékozott minden remeket. Autóba ültet Egy új ház — Nézze már, mit csinálnak ezek. szomszéd úr! — szól az IM-es Trabantos, Ábrahám Istvánhoz, aki csak most jött le a fiával, hogy megnézze az utcabált, s ott ágaskodik az IM-es háta mögött. — A fene tudja; talán táncolnak. — Táncolnak?! Hát e* tánc?! Ide figyeljen, szomszéd úr! Nem homokosok ezek? — A fene tudja, hallja! Én már nem igazodok ki rajtuk. Csak nehogy meg majd kötelező legyen! — Kötelező? Micsoda? — Hát a buzeránsság! 23. FÄL NYOLC ELŐTT néhány perccel az orvosnő laelőtt állunk meg. A nappali mennyezetét mutatja: az ő munkája. Akárcsak a nagy ebédlőasztal és a székek. De nem ezért hozott ide. Egyik kedvence a fal melletti szekrénysor — gyönyörűen faragott fiókokkal, trükkös zárakkal. — Vadászjeleneteket faragtam rájuk. Nem pásztorfaragások ezek. Ilyent minden régi asztalos megcsinált. Darab József szerénysége csak az „asztalossegéd” titulust engedi meg, pedig mester a javából. Olyan, amilyenhez hasonlóval egyre ritkábban találkozunk. kásában megszólal a telefon. Az IL-es Simca tulajdonosa éppen a konyhában van; a tévémacit meghallgatva, a híradóig, amíg az esti tornagyakorlatokat közvetítik, a doktornő a kisfiával vacsorázik. Pontosabban: a fiát vacsoráztatja. A gyerek vékonypénzű, rosszevő fiúcska, mellette kell ülni, hogy egyen valamit. A nagyszobában eközben csörög a telefon. Erre ő gyorsan befejezi a megkezdett mozdulatot: a kakaós bögrét leteszi a kisfiú ele, már álló helyzetben megsi- mitja szőkésbarna, erős szálú haját: — Egyél szépen, mindjárt jövök —, és két könnyed, ugrásszerű lépéssel odamegy a telefonhoz. — Halló, lessek, Endrödi Sumony! Zoltán 1 1 P A 1 N E 1 LH A 1 ■ 0 1 M J58 áM ssOlststt Izsó Miklós A szobrászat újra megszületik itt Százötven éve, 1831. szeptember 9-én született Izsó Miklós, a 19. századi szobrászat legjelentősebb alakja. Tipikus magyar művészsors volt az övé. Életében küzdelmek, meg nem értés, sikertelenség, kenyérharc jutott osztályrészéül. Csak akkor döbbentek rá kortársai, mekkora tehetség veszett el, amikor meghalt fiatalon, váratlanul. Sárospataki gimnazistaévei után 1848-ban még gyerekfejjel honvédnek állt, meg is sebesült, majd a szabadságharc leverése után bujdosott. Rimaszombatban ismerkedett meg Ferenczy Istvánnál, és három évig nála dolgozott; tanítványa volt. Ferenczy alig egy héttel halála előtt útjára bocsátotta Izsót, s „mint ügyes és szorgalmas embert a Művészet pártfogóinak kegyeibe” ajánlotta. „Ha nem is akarjuk túlbecsülni a rokkant öreg mesternek a fiatal művészszel való véletlen kapcsolatát — írja Petrovics Elek —, mégis azt hisszük, hogy a világlátott és közlékeny Ferenczy három év alatt többet adott Izsónak a puszta kézi ügyességénél. Érintkezésük nyomán így egy percre mintha egymásba fonódnék a múlt és a jövő, s megindulna az, amit a fejlődés folyamatosságának szoktak nevezni.” Izsó Pesten kőfaragóként kereste kenyerét, mígnem a bécsi magyar ifjak pártfogásával az osztrák fővárosba került szobrászsegédnek, majd a müncheni akadémián tanult. Első portréját és zsánerszobrát (Széchenyi és a Puszták furulyára) is Münchenben mintázta, amelyekkel Pesten szép sikert aratott. „Müncheni fogantatasú, máig leghíresebb szobra a Búsuló juhász, amelynek már az is történeti érdekességet ad — jegyzi meg egy életrajzírója —, hogy az első igazán magyar szellemű szobor, ameiyet azonban a jellemzés mélysége és komolysága művészi tekintetben is magasan felülemel az etnográfiai érdekesség színvonalán.” Iii62-töl már Pesten élt, főként portrékat mintázott — nem megrendelésre, saját ambícióból — szellemi életünk n,. yjairól, írókról, színészekről, művészekről (Arany János, Egres.sy Béni, Megyeri Károly, Fáy András, Almási Balogh Pál). „Mellszobrain — írja Keserű Katalin — nemcsak akadémikus felkészültségéről adott számot, hanem egyéni elkötelezettségéről is az ábrázoltak életműve iránt, szobrainak éppen az akadé- mizmustól eltérő realizmusával. lényegretörő, jellemáb- rázoló képességével, összefogott formaalakításával.” Előzetes ígéret ellenére sem kapott megrendelést a Tudományos Akadémia ekkor épülő palotájának szobordíszeire. Csupán Révay Miklós egész alakos szobra és néhány dekoratív plasztikai munka viseli magán Izsó kezenyomát. Érdemes megnézni, az épületet díszítő többi szobor közül hogy emelkedik ki nemes egyszerűségével, művészi hitelességével ez a szobor! Fonó házi jelenet Arany János portréja Tervet készített az Akadémia előtt felállítandó Szé- chenvi-emlékszoborhoz. Bár pályamunkáját a bírálók a legjobbnak ítélték — „a his- toricus érzés, a magyar ty- pus, s a büszke férfias jellem Izsóban oly szerencsés kifejezést nyert” —, mégsem az ő terve valósult meg. Egyetlen maga tervezte és befejezett emlékműve a debreceni Csokonai-szobor — amelyet 1871-ben avattak fel —, remekbe készült alkotás. Élete utolsó éveiben két monumentális emlékmű foglalkoztatja — a budapesti Petőfi- és a szegedi Dugonics- szobor. Hirtelen halála miatt e két köztéri szobrát már nem fejezhette be. Életművéből kiemelkednek remek terrakotta szobrocskái, a Táncoló hajdúk sorozat. „A szobrászat újra megszületik itt ősi mivoltában — írja Fülep Lajos — a maga törvényeivel és tiszta művészi lehetőségeivel, jellegzetes testformát, mozgást és temperamentumot választva magának anyagul.” Táncoló figuráiban a szobrász! megfogalmazás nagy- szerűsége az emberi, nemzeti jelleggel párosul, amint az emberi test és a tánc sajátos szobrászi értékét mutatja fel egyéni formanyelven. Jelentőségéről idézzük Petrovics jellemzését: „a magyar szobrászat csöndes vizéből Izsó Miklós szinte úgy bukkan föl egyszerre, mint valami eruptív természeti tünemény. Ö az első magyar szobrász, aki nemcsak embe- beri érzésben, hanem művészi munkájában is magyar volt, s aki magával hozott mindent, ami addig hiányzott: a romanticizmus felszabadító szellemét, a nemzeti ' tartalmat, s mindezt egy nagy és eredeti tehetség fényében.” Kádár Márta doktor — szól bele a kagy; lóba, csaknem férfiasán határozott s ugyanakkor valami bátorítóan vidám, csengő hangon. „Csengő hangon” — ez a sablonos kifejezés jut eszébe a férfinak is a vonal túlsó végén, akit első pillanatban meg is lep ez a csengés. Persze isten tudja, hogy miért, hiszen még soha nem beszélt telefonon a doktornővel, csak valahogy nem így képzelte el a hangját. De hát az is igaz, hogy ha rákérdeznének, hogy: hát akkor milyennek képzelte? — erre se tudna válaszolni. — Szervusz! — hallatszik a telefonban egy rekedtes baritonhang, majd szabályos bemutatkozás. A bemutatkozás egy kicsit sután hangzik, ezt a férfi is érzi — talán mert fölösleges is, hiszen n^m egészen ismeretlenül telefonál, már kétszer találkoztak —, ugyanakkor meg beképzeltségnek is tűnhet, ha elvárja, hogy ebből a „szervu5z”-ból is felismerje a hangját. Am a doktornő szamára teljesen fölösleges volt, azonnal tudta (vagy inkább erezte?), hogy ki van a vonal tul*ó végén, hiszen voltaképpen harmadik napja várja ezt a telefont. Arra azonban mégis jó, hogy megérezze, a másik is izgul, s ettől egyszeriben ő kerül fölénybe. — Szerbusz! — mondja még bátorítóbb, még vidámabb és még csengőbb hangon. — Mi újság? Mi van veled? — Kösz... Semmi különös ... Csak azért hívlak, hogy ... mit csinálsz ma este? — Ma este? Semmi különöset. A fiamat vacsorázta- tom. Miért? — Nagyszerű! — bátorodik fel a férfi, s most már természetes könnyedség van a hangjában. — Arra gondoltam, hogy elvinnélek valahova vacsorázni. — Vacsorázni? Hová? — Hát... mit tudom én. Valahová! Mindegy. A Várba vagy Öbudara; vagy ahova akarod. — Ez, sajnos, ma nem megy — jelenti ki továbbra is kedvesen csengő, de határozott hangon a doktornő. — Nem?... Miért? — S a férfi hangjába most az újra erezhető rekedtsegen kívül egy kis alig észrevehető ingerültség is vegyül. — Egyedül vagyok a fiammal. Le kell fektetnem ... Ma nincs Baby-sitterem, nem hagyhatom egyedül; előbb kellett volna jelentkezned, hogy megtervezhessem. Ebben az utolsó mondatban a gyengéd és majdnem szeretetteljes szemrehányásban persze az is benne van, hogy a fiatal doktornő nem eleve zárkózik el a közös vacsorától, s egyáltalán attól, hogy találkozzék a bariton hang tulajdonosával, de a vonal túlsó végén ez mégiscsak úgy értelmeződik, hogy: most nem — illetve még hervasztóbban, hogy nem! — Értem. Sajnálom ■— mondja a férfi udvariasan es elegánsan rezgetve a hangját, amivel csak azt igyekszik érzékeltetni, hogy lezártnak tekinti ezt a témát. Ha nem,‘hát nem. (Folytatjuk.)
