Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

A gyerekek sörre <*de­tartották a tányér­jukat. Az asszony, talpig feketében, porciózta a levest. Aztán megszokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal a kezében. A negyedik tá­nyérral senki sem jelentke­zett Magának már nem is sze­dett. A torka összeszorult. Le­hunyta a szemét. „Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál?” Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zá­por dobol az ablakon A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud aludni. A sötétség azon­nal megtelik a hiányával. Pedig a másik három, a test­vérei itt vannak ... Miért nem lép tovább a fiú? Mi­ért nem barátkozik velük? Miklós... „Ne, ne!” — kul­csolja könyörgésre a kezét. De mintha ő ott sem volna, egyre hallja éjszakánként. Részt követel belőle, osztoz­kodik a hiányában. Hogy le­het egy ilyen hangot kitil­tani? A gyerekek mohón szür- csölnek. Nyúlánk. vékony fiú volt mind a három. Ter­metre az apujkat formáz­zák. De még másban is. Él- nek-halnak a sportért. Mik­lós. a bátyó vitte közülük legtöbbre. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott , az is­kolaválogatottban. ördön- gös cselező volt, gyors, szem­füles és izmos. Ha birkózott, lekötötte a bal karját, fél kézzel teperte le ellenfelét. A kicsinek. Attilának min­denben a pártját fogta. A gombfocibajnokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gombok hátára ra­gasztott keskeilv. zöld-fehér színű papírszeletkékre apró bolhabetűkkel irta rá a já­tékosok nevét: Mátrai. Al­bert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. Épp most' telt le az egy­hetes gyász-szünet. Bekapták ebédjüket. s mint rendesen, egymás után kezet csókoltak édesanyjuk­nak. Elsőnek Attila, utoljára a legidősebb. Aztán bevonultak a szobá­jukba. Az asszony csak ült. fltt, mozdulatlanul, egymagában, levegőben felejtett kézzel, egy hiányzó kézcsókra vár­va. A fiúk új játékra éhesen kezdték fölszerelni az aszta­lukra festett futballpályát. A falon házi sportújságok. Or­mótlan fekete betűkkel raj­zolták föl a nagy eseményt, hogy ma folytatódik a baj­nokság, amely szeretett bátyjuk hirtelen halála mi­att megszakadt. Az iskola sportújságja kü­lönkiadásban, vastag gyász­(Révész Napsugár rajza) kerettel emlékezett meg a halott fiúról. Attilától nyi­latkozatot hoztak hőstettei­ről: hányszor védte meg a verekedőktől, hogyan vágta ketté zsebkésével g barát­jától kapott stolverkot. hogy megfelezhessék, s amikor már nagyon lázas volt, rá­hagyta a sok fordulót nyert MTK gomb-csapatot. Most Attila két garnitúrá­val szerepéit a bajnokság­ban. Az első mérkőzésen Kristóf „Dózsa” csapata volt az ellenfél, Norbert bírás­kodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az ebédlőbe. Az asszony összerez­zent. Már majdnem elbó­biskolt ott az asztal mellett. Ebben az elmerítő ködgo- molygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott „Haj­rá!” kiáltást. Belülről szívta az elha­gyatottság. Az ura ma utazott vissza a csapatához. Szívós, öreg játékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni játékot. Mindenki folytatja. Valójában még ő is. Végzi a megszokott dolgát, le­megy az utcára, beszél a szomszédasszonnyal, főz, ebédet oszt.,. De az övé mégsem ugyanaz. A folyta­tásban mozdulatlan, a sza­vaiban néma. A halál elvit­te a holnapot, a holnapok fényét. Az álmot, az álmok mele­gét. A szíve halkabban ver az­óta. A Mester leült a pőmbfe- jes IBM írógépéhez. Meg­nyomta az indítógombot, a gép barátságosan duru­zsolni kezdett. A Mester fe­hér lapot fűzött be a gépbe. Elővette pipáját, szörcsögve szívni kezdte. A Mesternek nem vol dohánya. Idegesen felállt és járkálni kezdett. Rápillantott a kvarcórájára, de a kvarckristály sötéten meredt a Mester szemebe. Az órában nem volt elem. A Mesterre hirtelen rájött a gyomorégés. Készített ma­gának egy koktélt. Saját re­ceptje szerint: egy deci uborkalé, fél deci cseresznye. A Mesternek momentán nem volt cseresznyéje. Felhajtot- tisztán az uborkáiét. A Mester Újra leült az író- ■phez. Tekintetét felvetette i piszkos mennyezetre. Erő­sen koitceMiralt eav pókká­Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantás, a játékszoba hangja belenvi- lallt. A fiúk - először játsza­nak nélküle. Megrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révüle­téből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?” ... Sö­tét, ellenséges indulat áradt szét benne. Megnevezni nem tudta, csak részben hasonlí­tott az ismerős anyai fél­téshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába, egy sebet, egy el­vesztett álmot — a legsajá­tosabb fájdalmát. S a leg­benső tulajdonának, gyászá­nak szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyanabban az órában, mint a régi dél­utánokon. ugyanabban a ja­vított, elszürkült térdnadrág­ban. Nem szól, nem kér­dez, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha ká­bulatból ébredne. elkéri Miklós zsebkését, a tenye­rén tartja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát”. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit, ami fölfűtött izgal­mukból odaátról beszürem- lik. Azelőtt mosolygott raj­tuk. Fütyülnek —a gombok­nak; mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltott Attila a balösszekötőre, a tizenha­toson, s a gombot leszorí­tott körömmel nekipattintot­lóra. Meg kell írnia a nagy művet. Kell a pénz! De a szokott színvonalát akkor sem múlhatja alul. Pénzért fog dolgozni, de csak azért is: műremek kerül ki a gömbfeje alól. Nem váltja apróra a tehetségét, nem tö­rik meg. A Mester bal k$ze lecsapott az írógép billentyű­ire. Ugyanis a Mester bal­kezes volt. „A lehántolt fatörzsek, mint óriási palacsinták he­vertek a kerítés túlolda­lán ...” — eddig jutott az írásban. Kitépte a gépből a papírt és elhajította. Újat fűzött be. Ügy határozóit, hogy novella helyett szociog­ráfiát ír. Így kezdte: „Az ingázó sokgyermekes analfabéta alkoholisták rok­kant szülei minimális nyug­dijukból élnek a novabort termő szike* vidéken..." ta a labdának. A lövés el­suhant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus va­lóságős gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillan­tott. majd hosszan sípolt, s vigyázzállásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapod­tak, hogy egyperces néma tiszteletadással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolatban a tudósítást a gyászszünet utáni első játéknap esemé­nyeiről a legközelebbi lap­számba. Az anya egy re elkinzot- tabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltakozás­ra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem tudott magának számot ad­ni. Elborult lélekkel a ben­sőjébe zárva kiáltozott: — Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs foly­tatás ! Ekkor csöngettek. Fölpat­tanva nyitott ajtót. A térdnadrágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott beállitani. Csak az önkívület, az agy velőláz tartotta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se le­hetett kergetni. Most rebbenetlen tekinte­te ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltako­zás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós ... — hfincs! — csattant a hangjai — Te is tudod! A fiú összerezzent. Meg- nyirkosodott-tenyerét a nad- rágszárába törölgette. — Nejli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a három nap. Sgjnmi baja sem volt... Nem lehet el­hinni. Elmozdult, be akart lép­ni, de az asszony már-már sikoltozva föltartóztatta. — Nem. nem. nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a dí­ványra, arcát a diszpárnába fúrva rángatózott. Már megbánta és vissza­hívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetesen fáradtan me­redt maga elé. Attila jött, s ő képtelen mozdulni, A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott elő a fiókból. — Igen — mondta az asz- szony bágyadtan. — Keres­tek valakit. A kisfiú kipróbálta a gom­bot. — Miért tévednek annyi­szor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit. A Mester elvetette a lelep­lező szociográfia ötletét. A költészet múzsájához fordult ihletért. Már rótta is a gép a zenélő Sorokat. „Kint esik. Autokláv, kriolit. A timföld elektrolí­zise felizzik.. .* A Mester önnön zsenijétől felajzva kitépte a papirt a gépből. Megszívta üres pipá­ját, beleszagolt az üres pá­linkásüvegbe. Aztán mélyet sóhajtott, és írni kezdett. „Eladó gömbfejes IBM Írógép, Csak igényesnek. •Érdeklődni lehet a Kor­moran k. U-ben. Egész nap!” A Mester tíz példányban készítette el legújabb müvét, majd kirajzszögezte a kör­nyék fáira. Vevő nem je­lentkezett. A Mester végső elkeseredésében a szerkesz­tőségnek is elküldte ajánla­tát. Az egyik irodalmi fo­lyóirat az első oldalon lehoz­ta a Mester legfrissebb mű­vét: „Irósors Sí” címmel. Azóta a mű a modern köl­tői antológiákban állandóan meglalalhaló. Dékány Kálmán Mindig keresnek valakit Majláth László IHLET A magyar tudomány arcképcsarnokából TÜDŐS FERENC A ,„Self-made man” angol kifejezés erőltetett fordítása „magacsinálta ember”. Pon­tosabban csak körülírni le­het: olyan ember, aki a ma­ga erejéből, emberiségéből ér el messziről indulva nagyon magasra. Ha valakire, akkor Tüdős Ferenc akadémikusba mindez elmondható. „Igazo­lásul” néhány részlet életra- zából: 1931-ben, Szuhakállón szü­letett, egy Albert-telepi bá­nyász gyermekeként. Szüle­tésekor édesapja a válság miatt munka nélkül maradt, tehát a nélkülözést már szinte vele született tényként ismerte meg. Tanítód java­soltak szüleinek: a jó eszű kisfiú tanuljon tovább. Mis­kolcon járt középiskolába, ott fordult az érdeklődése végképpen a kémia felé: egyik iskolatársának édesap­ja vegyész volt, és néha meg­engedte, hogy laboratóriu­mában felkeressék a gyere­kek. 14 éves korában már tudta: vegyész akar lenni. De nem volt könnyű az út az egyetemi felvételig. Külö­nösen a háború évei alatt nem, amikor édesapját a Don-kanyanba vitték két- százezredmagával idegen ér­dekekért harcolni, és a kö­zépiskolás fiú volt a család­fenntartó. A hadisegély mel­let tanárai szereztek neki oraadási lehetőségeket, hogy édesanyjával együtt legyen miből élniük ... Amikor a felszabadulás után 1949-ben a középisko­láit elvégezte, és egyetemre jelentkezett, majdnem meg- tréíálta a sors. Miskolci diák létére a Budapesti Műegye­temen próbálkozott a ve­gyészkaron, kiváló felvételi eredménnyel. De mert nem volt diákszálló, közölték ve­le: Miskolcra veszik fel ko­hásznak. Fellebbezett, — hi­ába ... Végül is baráti se­gítség, összeköttetés névén került csak, kitűnő felvételi­je ellenére, a szegedi egye­tem természettudományi ka­rának vegyészkarára. 1953- ban végzett Szegeden, tanul­mányi érdeméremmel. (Ez jelentette akkor a mai Nép­köztársasági Aranygyűrűt, amelyet azok kapnak, akik mindvégig tanulmányaik so­rán kitűnő rendűek voltak.) Szinte szégyenlős mosoly- lyal említi: — Nem azért ta­nultam olyan jól mindvégig, mert afféle stréber gyerek voltam, hanem azért, mert nem engedhettem meg ma­gamnak, hogy ne legyek tan- díjmentes ... A borsodi bányászgyerek, a miskolci, majd szegedi diák 1953-ban, jó eredményei elis­meréséül Leni n grad ban, szovjet aspinantúnára került. Ott is bizonyított: 1956 de­cemberében megvédett kan­didátusi értekezése, amely a műgumigyártás technológi­ájának egyik részkérdésével foglalkozott, annyira jól si­került, hogy javasolták: en­nek alapján soron kívül pá­lyázza meg a tudományok doktora fokozatot! A lehetőséget azonban nem használta ki. Hogy miért? 1957 januárja volt. Itthon az e 1 lent orrad atom után szétzi­lálódott tudományos élet várta, A Központi Kémiai Kutatóintézetbe került tudo­mányos munkatársnak. Sok­kal fontosabb feladatai vol­tak, mint a doktori érteke- kezes soron kívüli védése. Előbb az ehhez szükséges ku­tatási körülményeket kellett biztosítania, majd csoportve­zető lett, a hozzátartozó meg fiatalabb kutatókait is segí­tenie .tellett; így végiül 1964- ben ott el a nagydoktori foko : megszerzéséig. Ezt is, m ..i. kandidátusi érteke­zését, Leningrádban védte meg, a Technológiai Intézet­ben ; a témakör is hasonló volt, de természetesen ma­gasabb fokon feldolgozva. 1970-ben választatták meg a Magyar Tudományos Aka­démia levelező tagjává. Székfoglalójának témája a „£erro-gy öli”-elmélet volt, amelyet ő dolgozott ki. En­nek — persze nagyon leegy­szerűsített — lényege, hogy a műanyagkémiában alkal­mazott polimerizáció sorén (ilyen-"'.;- „ötvöződik” a ki- indu anyag sok moleku­lája < , >riá.s molekulává) az úgynevezett Maxwell—Boltz- mann-energia eloszlás» gör­be segítségével mutatható kb egy adott anyagmennyiség­ben mekkora hányadot kép­viselnek a nagyobb energia­tartalmú, ezért könnyen rea­gáló molekulák. Ha a kémiai reakció hőtermelő, akkor a képződő gyökök e görbét a magasabb energiatartalmú részecskék irányába „tolják el”, és a reakciósebesség nö­vekszik, mert több a reak- cióképes molekula. A Központi Kémiai Ku­tatóintézetben végzett mun­kája során „jegyezte el ma­gát” hosszú távra a mű­anyagkémiával. 1960-tól a makromoiekuláris kémiai osztály vezetője, emellett 1973-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a ké­miai technológiai tanszék vezetője is. A tudományos közéletben elfoglalt súlyát jelzi, hogy tagja a Tudományos Minő­sítő Bizottságnak, az Akadé­mián pedig a Kémiai Osz­tály Makromoiekuláris Ké­miai Bizottságának elnöke. A nemzetközi tudományos közéletben is tisztelik, „jegy­zik”, alapításától szerkesztő bizottsági tagja az European Polimer Journal-nak, és több más, amerikai, európai vagy KGST-szakfolyóiratnak. Államunk többször is él-is­merte munkásságát: előbb Munka Érdemrend ezüst fo­kozattal, majd 1978-ban munkatársaival, Kelen Tji. borral és Földes Péteméveí együtt Állami-díjjal tüntet­ték ki a műanyagkémia te­rén elért eredményeiért Amikor aktuális kutatásai témájára kerülne sor, a bő­ség zavarával küszködünk: melyiket is vegyük előre? A Chinoinnai karöltve vég­zett vizsgálatokat, a bioló­giailag aktív polimerekkel kapcsolatban, a ciklodext- rint (több szőlöcukor-mole- kulából felépített koszorú formájú, nagy molekulájú ve- gyület, amelybe mintegy „csomagolni lehet” más anyagokat, molekulákat, így a szervezetbe bejuttatandó gyógyszereket)? Az ún. in­termedierek kutatásában el­ért eredményeket-e, vagy a petrolkémiai kutatásokat? Sokat és sok irányban dol­gozik, kutat, nem pihen az Állami-díj „babórain”. És Tüdős Ferenc, a ma­gánember? Mindenekelőtt a családról beszél: felesége szintén ku­tatóvegyész, mi több, három lánya közül kettő máris va­lamilyen vonatkozásban kö­veti a pályán: a legidősebb biológia—kémia szakos egye­temista, a középső pedig fel­vételire készül a vegyészkar­ra. Benne inkább megvan­nak az apa kutatási területe iránti vonzalmak ... Hobbi, időtöltés? Mi sem természetesebb, mint hogy a bő humoréraékű, mindig cselékvéskész tudósnak eb­ből is többféle van. Az egyik az elektronika, egyenáramú­tól 500 megahertzig sokféle készüléket barkácsolt már otthon. Szenvedélye a televí- zió-táwétei, a monoszkóp- vadászat, nyáridőben fogott már 3 ezer kilométerről su­gárzó arab adót is. De ha kell, asztalos és lakatos szak­munkásnak sem utolsó. Nemrég építkeztek, családi házat, az ilyen munkára nem kellett mestert fogadnia, el­végezte maga. Általában, mint mondja: inkább az alkotó, mint a javító munkát szere­ti. Nem tagadja meg indu­lását, indíttatását: a tudo­mány magas színvonalú kép­viselője, az egykori bányász- gyerek örömet talál a fizikai munkában is, ma is. Mert így teljes ember! Szatmári Jenő István

Next

/
Thumbnails
Contents